Az érzés, amit megtapasztalsz és amit másokban hagysz

Az érzés, amit megtapasztalsz és amit másokban hagysz

Az interjú alanya barátnőm Klári volt, akivel beszélgettünk az életéről, munkájáról, hivatásáról. „Keresem az utam. Ez nagyon szép, de vajon hány évig hivatkozhatok erre? Eleinte mikor a munkámról érdeklődtek még büszkén beszéltem arról, hogy keresem magam! Aztán kezdett egyre kínosabbá válni. Az igazsághoz közelebb áll ha azt mondom a mókuskerék elleni tiltakozás és az önmegvalósítás mögé bújva kivontam magam a forgalomból.” Az interjú készítésének idejében Klári egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó alapítványnál dolgozott önkéntesként, hogy azért mégsem legyen teljesen kivonva a forgalomból. A diszkréció jegyében az intézményt az interjúban nem nevesítem és az elhangzott neveket megváltoztattam. 

Klári szavai következnek: Azért kezdtem segíteni, hogy magamon segítsek. Tudni kell rólam, hogy nehéz helyzetben olyan erőket tudok mozgósítani magamban, amik sokszor még engem is meglepnek. Olyankor abszolút stabil, magabiztos, határozott és energikus vagyok és bízom magamban. Egy hegyet is elhordanék és nincs az a szörny vagy sárkány, akivel ne tudnék megküzdeni. Az utóbbi hónapokban bőven kijutott az ilyen nehézségekből és problémákból. A tetőpontot azt hiszem apukám halála jelentette. Na de mi tévő legyek ha nincs hegy, de még egy árva sárkány sem? Mintha a hamvakkal együtt az összes erőmet elfújta volna a szél. Már nem volt miért erősnek lenni. Magam maradtam a saját démonjaimmal. Mélypont és mozdulatlanság. Csupán árnyéka voltam az aktív cselekvőnek, de még talán az árnyéka sem. Azt gondoltam, hogy a gyászfolyamat részeként elfogadható, ha valaki depresszív tüneteket produkál és izolálja magát. De jól tudtam, hogy ez nem az. Ez a harc már sokkal régebben elkezdődött. Magammal. Persze nincs ebben semmi különös. Hisz sokkal könnyebb kifelé harcolni, problémákkal, élethelyzetekkel megbirkózni, mint a saját belső csatáinkat megvívni. De túl régóta menekültem. Elég volt. Most már nem kerestem több kibúvót, feladatot, sem csodamódszert, amivel megváltoztathatom az életem.

Kész voltam rá, hogy alámerüljek és szembenézzek azzal mi áll az önszabotázs mögött. Hogy szétszedjem és újra összerakjam magam. Lehetőleg egy olyan kombinációban, ahol kevesebb az ítélet és több a megértés magam felé.

Ehhez a folyamathoz a pszichoterápiát hívtam segítségül. Egy kiváló szakember kíséretében vágtam neki, ennek az izgalmas, felkavaró utazásnak a mélyebb rétegeim felé. Ingoványos talaj. Hiába szándék és a tudatosság, a szétszedés egy ponton bizony szétesés lett, aminek velejárója, hogy nincsenek fix pontok, így nincs stabilitás sem. Ebben az időszakban a terápia jelentette az egyetlen kapaszkodót. Majd jött az önkéntes munka. Azzal a céllal, hogy legyen más biztos pont is az életemben, ami segít megtartani, míg belülről is felépül ez a stabilitás. Érdekes megfigyelés volt, hogy ezt a funkciót csak azután tudta betölteni, hogy elköteleződtem. Így jutottam el a mozdulatlanságtól az aktív szerepvállalásig. 

Miért éppen az értelmi fogyatékosoknak szerettél volna segíteni? Ez nem könnyű terep…
Amikor elmeséltem a barátnőimnek csak bámultak rám azzal a ‘Kláritenemvagynormális’ tekintettel és záporoztak felém a miértek. Miért ez mikor bármi mást választhattam volna? Egy pozitív környezet jobb hatással lenne rám! Csakhogy nekem ez mást jelent. Számos helyzetben tapasztaltam, hogy természetesnek veszek olyan dolgokat, amik a legtöbb embert sokkolnak és lelkileg megviselnek. Ezzel együtt még számomra is meghökkentő volt belépni az intézménybe, de a közeget nagyon hamar megszoktam. Színes, élettel teli világ, ahol mindenki másmilyen csakúgy mint a külvilágban. Pusztán annyi a különbség, hogy

a művész itt élénkebb színeket használ, így olyan erőteljes a kép, ami mellett nem lehet csak úgy elsétálni. Hat rád. Ha akarod, ha nem.

Nálam úgy látszik ez pozitív hatás, mert az is mosolyt varázsol az arcomra, ha csak rágondolok erre a színkavalkádra. Sok a kihívás, sokféle érzést megmozdít bennem egy-egy történés.  Akkor tudatosult bennem, hogy szeretek bejárni, mikor a recepción dolgozó fiatalember megkérdezte, hogy én mindig mosolygok? Én észre sem vettem, hogy mindig így lépek be az ajtón. Furcsa volt egyébként, mert nem általánosságban, hanem konkrétan kérdezte. Tudni akarta, mit jelent a mosolyom. Miközben beszéltünk figyelte az arcom és mindig mondta, hogy ‘most mosolyogsz‘, ‘most nem mosolyogsz‘  és el kellett mondanom, hogy mikor mit jelent. Ez arra ösztönzött, hogy mélyebben is elemezzem magam és megvizsgáljam, mi van a mosolyom mögött.

Hogyan zajlik az élet az alapítványnál, és hogyan jössz ki a gondozottakkal?
Az alapítvány számára ők nem gondozottak, hanem kliensek. Egész nap valamilyen kreatív foglalkozással töltik az idejüket, ki-ki saját képességeihez mérten, majd az eladható termékeket pénzzé teszik. Részben ebből is tartja fenn magát az alapítvány. A kliensek számára tartott foglalkozások minden nap 9-től negyed 4-ig tartanak egy ebédszünettel megszakítva. 

Fokozatosan kibontakoztak előttem ezeknek az embereknek a sorsai. Például Péter egy nagyon csendes fiú. Olyan, mint egy lassított felvétel. Minden mozzanat háromszor annyi időt vesz igénybe. A zsebében mindig ott lapul egy fekete magnókazetta. Ha rajzolunk a választása kivétel nélkül a fekete zsírkrétára esik, ilyenkor körberajzolja a kazettát, ahányszor ráfér a lapra, majd az egészet besatírozza. Általában nyugodt és barátságos, azonban ha feszült, nagyon nehéz rá hatni. Ilyenkor puszta kézzel összeroppantja a kazettát  és apró darabokra tördeli vagy szétszaggatja a ruháját. Iszonyatos erő van benne. Egy alkalommal a kabátját kezdte széttépni. Esélyem sem volt, hogy elvegyem tőle. Próbálkoztam mindenféle trükkel, hogy kicserélem egy olyan tárgyra, amit nyugodtan miszlikbe apríthat. Semmi nem működött. Majd hosszú kísérletezés után egy tapasztaltabb kollégától jött a mentőötlet: Szandi és a Nyugi doki meg a Tinédzser L’amour. Elképesztően hatékony. Néhány perc és Pétert mintha kicserélték volna. Átszellemült arc és végtelen nyugalom. Ekkor mondtam azt, hogy többet nem minősítek semmilyen műfajt, nem tudhatom melyik zenének milyen varázsereje van. Mert van, ehhez semmi kétség nem fér. 

A kliensek között van Álmos is, aki down szindrómás és őt is a végtelen naivitás és kedvesség jellemzi. Akárhányszor ránézel, felragyog az arca és bármit kérdezel, nagyon készségesen válaszol. Az egyik nap eszembe jutott, hogy kipróbálom, tud-e színezni. Rajzoltam egy felhőt, Álmos kezébe adtam egy színes ceruzát és megkértem, hogy színezze ki. Nem kiszínezte a felhőt, hanem pontokat kötött össze a rajzon! A végén a felhő tele volt vonalakkal. Úgy tűnt, hogy nagyon átgondolt koncepciója van és ráadásul még jól is nézett ki. Ezek után azzal akartam „megtréfálni” őt, hogy csak pontokat rajzoltam a lapra és hagytam, hogy ő maga kösse őket össze. Álmosról véletlenül derült ki számomra, hogy beszél. Egyszer poénból megkérdeztem tőle, hogy hány óra van, mert láttam, hogy van óra a kezén, mire készségesen felelt, hogy „Fél öt óra lesz.„

Az intézményben dolgozik Ramóna is, aki 5 percenként feltesz egy kérdést a szűk kérdés repertoárjából. Van a „Mikor lesz az ebéd?”, a „Mikor jön Áron? (megj. Áron az egyik nevelő)„, „Mikor jön az anyukám?” és még pár. Eleinte készségesen válaszoltam rájuk, de később rájöttem, hogy Ramóna igazából az összesre pontosan tudja a választ. Ezután a válaszolás helyett inkább én kérdeztem vissza, amire ő készségesen válaszolt. Talán csak arra várt, hogy valaki végre őt is megkérdezze.

Kálmán domborműveket gyárt. A legutóbbiban 3 hónap munkája van benne. Van egy alap, amire újságpapírt ragaszt, azokat kifesti, majd köteleket ragaszt rá, erre rákerül megint egy réteg újság papír, amire ismét különböző tárgyakat ragaszt. Szerintem egy  modern művészeti galériában simán megállná a helyét. Kálmánnak Tourette – szindrómája van, így néha alkotás közben folyamatosan káromkodik, amivel a többieket is kiborítja, viszont azonnali pozitív hatással van rá, ha említés esik Annáról, a testvéréről, aki néha jön és elviszi őt haza.

Éva akárhányszor papírt és ceruzát kap a kezébe, D betűket rajzol sűrűn egymás mellé az egész lapra, aztán ha készen van, akkor kiszínezi a lapot. Általában nem vált színt, de ha a kezébe ad valaki egy másikat, akkor készségesen folytatja azzal. Szerintem állati jól néz ki ez az alkotás, csak kicsit oda kellene rá figyelni, amikor alkot és váltogatni a kezében a színeket. Óriási potenciál van ezekben az emberekben, ha megtalálod hozzájuk az utat.

Mi az, amire ez a közeg megtanított téged?
Nagy tanulás számomra az énhatárok kezelése ebben a nem standard szociális közegben. Elég érdekes élmény az, amikor ülsz és egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy valaki nyalogatja a karodat vagy amikor azt veszed észre, hogy valaki az asztal alatt önkielégít a kreatív foglalkozás kellős közepén. Nem akartam megszégyeníteni őt a többiek előtt, de azt sem éreztem jónak, hogy folytassa, ezért megkértem, hogy tegye a kezét az asztalra, mert látni szeretném. Persze nem tette meg. Végül megértette, hogy mit akarok tőle, amikor azt mondtam neki, hogy nyugodtan kimehet a mosdóba bármikor.

Mi az, amit kapsz ettől a munkától Hová jutottál a belső keresésedben általa?
Minden figyelmesség, amit adok nekik számít, még a legapróbb is. Nekem ez az érzés fontos. Ha valami olyat csinálok, ami jó érzést okoz nekem vagy másoknak, akkor annak van értelme.

Nem a konkrét cselekvésnek van értelme, hanem annak, amit ez kivált belőlem, vagy a másikból.

Nekem elég fontos téma a kényszer, mert úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy valami történjen, kell egy külső kényszerítő tényező és akkor bármit meg tudok csinálni. De ha én kérek valamit saját magamtól, akkor olyan vagyok mint egy gyerek, nem akarok reggel felkelni, nem akarok este lefeküdni, nem akarok tanulni, nem akarok elköteleződni, csak jól akarom magamat érezni. Olyan mintha lenne bennem egy belső hang, ami elhiteti velem, hogy az én érdekeimet képviseli. Meggyőz, hogy helyesen cselekszem, ha nem teszem magamat kényszerhelyzetbe és nem teszek semmit sem, ami nekem rossz. Pedig ahhoz, hogy eljussak oda, ahol jól érzem magamat, meg kell tenni először olyat, amitől nem feltétlenül érzem magamat jól. És ezt ez a részem nem látja. El sem tudom mondani, hogy mennyi megvalósulatlan ötlet és vágy merült már fel bennem. Mindent tökéletesen el tudok képzelni, aztán nem kezdek velük semmit, de most már elég jól látom, hogy ez a nem mozdulás sok részből tevődik össze. Ezen most úgy próbálok átjutni részben terápia segítségével, hogy közben értsem magam és összerakjam a mozaik darabkákat. Lehet, hogy az is sikerül, hogy kevésbé legyek ítélkező, ha  megértem hogy miért működöm így. 

Néha szeretnék felkapni egy hátizsákot és elindulni a nagyvilágba. Ezúttal nem menekülésből mint régen, hanem szabadságvágyból, felfedezni akarásból. Valahogy úgy képzelem, hogy minden ami egy hétköznapi zombi üzemmódnál a felszínen zajlik és megtölti a fejed azt egyszerűen egy ilyen utazás során elfújja a szél és mögötte meglátod azt, ami tényleg van. Nincs túlagyalás, az a dolgod, hogy gondoskodj a fizikai szükségleteid kielégítéséről, valamint, hogy eljuss A pontból B-be. Semmi több. És közben tudod látni azt, ami igazán fontos. Az érzést. Azt az érzést, amit egy találkozás, vagy tapasztalás ad és azt az érzést, amit másokban hagysz. Csak ez számít, ez marad meg, mert

minden eseményt az érzések tesznek jelentőssé. A többi szertefoszlik.


Klári jelenleg már nem önkéntesként, hanem teljes munkaidős állásban az SOS Krízis Alapítványnál dolgozik, talán még nehezebb terepen mint a fogyatékosokat foglalkoztató Alapítvány volt és fáradhatatlanul segíti a rászoruló anyákat, családokat, gyerekeket. 

Nem attól vagyok valaki, hogy pénzem van, hanem az, aki vagyok, egy érték – interjú Bobák Szilvivel

Nem attól vagyok valaki, hogy pénzem van, hanem az, aki vagyok, egy érték – interjú Bobák Szilvivel

Az interjút Bobák Szilvivel készítettem, akit az Integrál Akadémiás tanulmányaim során ismertem meg. Egyszer egy kollégája úgy nyilatkozott róla, hogy Szilvi a „hangulatfelelős” a csapatban – ha Szilvi jól van, akkor a többiek is jól vannak.

Rögtön a karrierje elején egy meghatározó élményben volt része, amikor belső vállalati konfliktusok miatt eltávolították vezetői pozíciójából. „Számomra ez egy óriási törés volt és utána nagyon sokáig nem mertem bele tenni magamat semmilyen feladatba teljesen, nehogy ugyanez megtörténjen még egyszer. Azt a tanulságot vontam le magamnak, hogy ha túl jó és sikeres vagyok, akkor eltávolítanak. Kettősség alakult ki bennem, mert továbbra sem tudtam a dolgomat rosszul csinálni, viszont úgy próbáltam létezni, hogy ne legyen feltűnő, hogy valamit jól csinálok.„

Ha ő nem is kereste a feltűnést, azért ő és a képességei feltűntek másoknak. 29 éves korában elfogadott egy felkínált vezetői pozíciót és ezután két és fél évig volt igazgatója egy építőipari cégnek, ahol túlnyomórészt férfiakkal dolgozott és tárgyalt. Úgy emlékszik vissza, hogy nem volt egyszerű feladat szőke, kis kosztümös, fiatal nőként helytállni a pozíciójában, főleg azután, hogy itt is belső vállalati konfliktusokkal kellett megküzdenie. Utólag visszagondolva Szilvi úgy értékeli, hogy nem állt készen erre a vezetői pozícióra. Szakmailag tökéletesen teljesítette a rábízott feladatot, de mint vezető szerinte kudarcot vallott. „A keményebb emberekkel nem tudtam egyszerűen mit kezdeni. Nem tudtam elérni, hogy megcsinálják, amit kérek tőlük.”

A felmondása után hihetetlen felszabadultság lett úrrá rajta. Ennek jegyében telt a búcsú bulija is, ahol odajött hozzá az a kolléga, aki sokat piszkálta és csodálkozva mondta neki, hogy nem is tudta, hogy Szilvi ilyen kis „emberke”. Ebből derült ki Szilvi számára, hogy a feszülések és ágálások a többiek részéről az ő saját attitűdjéből is fakadtak, mert az előző tapasztalatai alapján úgy gondolta, hogy attól lesz jó igazgató, ha komoly lesz, határozott és megközelíthetetlen.  „Hát ez baromira nem működött.” – nevet Szilvi a beszélgetésünk közben. A búcsú bulin, ahol már kicsit lazább, emberi oldalával is tudott kapcsolódni a csapathoz, rájött, hogy nem a titulus vagy a pozíció megnevezése fontos, hanem hogy milyen ember belül a vezető. 

A következő cégnél mindenki a főnöke volt annak a területnek, amiért felelt. Egyenrangúak voltak, külön kinevezett vezető nélkül. A kis cég ügyvezetője később a vőlegénye lett, és tőle tanulta meg, hogyan lehet csendben, mégis nagyon erősen vezetni egy céget. „A volt vőlegényemnél láttam azt, hogy a tiszteletet nem azzal vívja ki, hogy neki van a legnagyobb hangja, hogy megmondja a tutit és mindenre ő mondja rá az áment, hanem hogy egyszerűen vakon meg lehet bízni benne, mert van hite, tudása és lelke.”

A cég a gazdasági válságot nem élte túl,  és a csapat szétszéledt. Mai napig hiányoznak neki a jókedvű, de szorgosan dolgozó kollégái. A kis cégből való kilépés után, ahol magas anyagi juttattatásokban volt része, egy másik cégnek kezdett el dolgozni sokkalta kisebb fizetésért. Mivel saját értékét abból vezette le, hogy mennyi pénzt fizetnek neki, elég alacsonyra süllyedt az önbecsülése és az önképe, és beletelt egy kis időbe, amíg függetleníteni tudta ezt a két dolgot egymástól. „Végül rájöttem, hogy nem attól vagyok valaki, hogy pénzem van, hanem az, aki vagyok, egy érték.”

Szilvi úgy érzi, hogy a fiatal énjéhez képest elmúlt belőle a harcosság, ha kell, meghúzza a határait, de felesleges konfliktusokra nem pazarolja az energiáját. Nincs benne megfelelési kényszer, mint az elején volt és ami jócskán aláásta a vezetői pozícióját. Régen elég volt, hogy csúnyán néztek rá, és ő majd „belehalt”. Érdekes, hogy amióta békében van magával, azóta a környezete is békében van vele. Amiben szeretne fejlődni az az én – képviselet. Odáig eljutott, hogy belül már tudja, hogy értékes a munkája és a lénye, de mi a teendő, ha ezt nem megfelelően értékeli a külvilág?„Egy skatulyából kitörni, amibe beletettek évekkel ezelőtt, mindig nehéz. Lehet, hogy nem elég érezni és csinálni, hanem el is kell mondani és képviselni kell, hogy megváltozott valami. Mert szerintem az embereket majdnem ugyanolyannak látjuk, mint amikor megismertük őket, közben pedig lehet, hogy már 20-szor megfordultak a tengelyük körül. Közép- és felsővezetőként megtanultam, hogy a tiszta kapcsolatok és a jó kommunikáció a cég sikerének záloga, és hogy a cég legnagyobb és egyben kihasználatlan potenciálja az emberekben, illetve az ő képességeik gondozásában és fejlesztésében rejlik.”


Az interjú alanya:
Bobák Szilvia, Integrál szemléletű coach és tanácsadó
http://www.bobax.hu/

A lelkesedés ereje – interjú Berki Antóniával

A lelkesedés ereje – interjú Berki Antóniával

Az interjút Berki Antóniával készítettem, akinek ez egyik fő érdeklődési területe a sámánok bölcsességének kutatása és tanulása. „Kiszedték a bölcsesség fogamat, úgyhogy most nem tudok nagyon mosolyogni.” kezdte az interjút Antónia és megejtett egy visszafogott mosolyt. Ez a hír így önmagában akár mindennapinak is mondható lett volna, az már viszont kevésbé, hogy a foghúzás kapcsán kiderült, hogy volt neki egy „tartalék bölcsesség foga” – egy 17-ik fog az alsó állkapcsában. A legendák szerint a sámánok mindig rendelkeztek egy extra csonttal.

Antónia a mindennapi életben ingatlanok adás-vételével foglalkozik, ebből származik a megélhetése, ami megengedi, hogy a hobbijával tudjon foglalkozni – kutatja és tanulja a sámán gyógymódokat, a sámánok életmódját, tanul kínaiul, és legújabban a szanszkrit gyógyítási rendszerének tanulmányozásába is belekezdett, valamint sámán workshopokat szervez. Magyarország, Románia és Tajvan között ingázik. Magyarországot és Romániát még csak-csak be tudja fogni a tudatom, de Tajvan számomra olyan, mintha nem is ezen a bolygón létezne, ezért kifejezetten érdekelt, ő hogyan került kapcsolatba ezzel az országgal.

Antónia egy egyetemi antropológiai tanfolyamon hallott először a Tajvanhoz tartozó Orchideák szigetén élő törzsről. A tanfolyamot egy amerikai magyar professzor tartotta, aki személyesen is meglátogatta a szigetet és együtt élt az őslakókkal, hogy jobban megismerje őket és az életvitelüket. Antónia számára csodálatos volt hallgatni, hogy ezek az emberek, hogyan találták fel magukat a szinte kőkorszaki körülmények között, hogyan kapcsolódtak a természettel, szeretett hallani a különleges képességű őslakosokról, ugyanis ott nem csak egyedül a sámán kiváltsága különleges képességekkel rendelkezni, hanem a legtöbb őslakos valamiben kivételes. „Annyira intenzív élmény volt, hogy mire véget ért a tanfolyam, az volt az egyetlen vágyam, hogy elmenjek a szigetre, találkozzak a Nagy gyógyítóval és az őslakosokkal.”

A professzor minden évben felajánlott 1 db repülőjegyet annak a jó eredményekkel rendelkező diáknak, akit kisorsolt az osztály vezetője, aki akkoriban Antónia volt. „A tanfolyam végig arról szólt, hogy mennyire fontos a hit és hogy valamiben bízzunk, és hogy a világot is az alapján tapasztaljuk meg, hogy mi a belső hitrendszerünk. Ezért én azt kívántam és azt képzeltem el, hogy magamat fogom kihúzni.” Közvetlenül a húzás előtt a mosdóban imádkozott, amikor ráeszmélt, hogy mennyire mesterséges, amit csinál. Nem igazságos a többiekkel szemben, hogy saját magának akarja a nyereményt és ráadásul még a húzás előnye is nála van. Ezért a fennmaradó időben inkább azért imádkozott, hogy bár ő is nagyon szeretne elutazni a szigetre, mégis azt kéri Istentől (vagy az Univerzumtól), hogy annak a nevét húzza ki, akinek erre a legnagyobb szüksége van, és aki a legalkalmasabb arra, hogy kimenjen. Ezzel a hozzáállással és gondolatokkal tért vissza az osztályba és húzott egy nevet, ami …. nem a saját neve volt.


Orchidea sziget kikötője 

A sors viszont nem hagyta, hogy csak ilyen egyszerűen lemaradjon a lehetőségről, mert az utazás előtt felhívta őt a professzor és felajánlotta neki, hogy a csapattal tarthat, ha megfizeti az útiköltségek egy részét. Így teljesült Antónia álma, hogy találkozzon a Nagy gyógyítóval. „Bár nagyon szerettem volna hinni azokban a dolgokban, amiket róla hallottam, azért mindig volt bennem kételkedés és próbáltam racionálisan megmagyarázni a képességeit. Aztán ahogy egyre több forrásból jöttek hozzám az információk, a családjától és a falubeliektől is, és én magam is megtapasztaltam, egyszer csak éreztem, hogy tényleg igaz, amit mondanak róla.”  

A sámánokról szerzett mostani ismeretei alapján már tudja, hogy a szigeten élő sámán képes volt természetes módon transzba esni, ami kívülről ájulásnak nézett ki. Ha valamilyen gonddal jött hozzá valaki, akkor „elájult”, de azért előtte mindig úgy helyezkedett, hogy ne üsse be a fejét. Ilyenkor a sámán utazást tett egy másik dimenzióba és amikor visszatért, birtokában volt az az információ, amivel a problémát meg lehetett oldani. Például az egyik őslakos azzal a gonddal kereste őt fel, hogy a szomszéd ellopta a horgászbotját. A sámán transzba esett és amikor visszatért, pontosan el tudta mondani, hogy hol van a horgászbot. „Menj fel a hegyre,  a majomkenyér fánál fordulj jobbra, lépjél tízet és a disznóól mögött megtalálod.” És persze a horgászbot tényleg ott volt. Ugyanígy meg tudta mondani azt is, hogy a hozzá érkező beteg meggyógyul-e vagy sem és a gyógyulás pontos időpontját is. A sámán számára nem létezett a tér dimenziója, bárhonnan a földről be tudta gyűjteni az információt, például Antónia barátnőjének halálhírét, amiről a sámán előbb tudott, mint hogy megérkezett volna a telefonos hívás. Volt a sámánnak egy nagyon praktikus képessége is, mégpedig az, hogy elő tudta idézni a napsütést, így mindig amikor Antónia gépének fel kellet szállni a szigetről, a sámán napsütötte időt teremtett neki. ” Volt olyan helyzet, hogy felnéztem az égre és azt mondtam, hogy ‘Na, Sinam Pangam Kaman, ha te ebből napot csinálsz…’ de mire felszállt a gép, mindig kisütött a nap.” Az, hogy ez nem volt véletlen akkor derült ki Antónia számára, amikor a sámán nem sokkal a halála előtt azt mondta neki, hogy most már túl gyenge és nem képes hatni az időjárásra. Ezután sorozatosan felhős, borult időben szállt fel a gép, ami egyébként jellemzőbb időjárás a szigeten, mint a verő napsütés.

A sámán szó eredeti jelentése “a tudó”, az aki ismeri a világ működését, és a szemmel látható dolgok mögé lát. Az Antónia által meglátogatott helyeken, általában mindig élt egy fő-sámán. Antónia szerint viszont, minden egyes ember sámán, tehát mindenkiben megvan a gyógyítói potenciál. Nyugati társadalmunkban viszont ez a képesség könnyedén a háttérbe szorul, lappang, ha valaki nem ápolja tudatosan. Az őslakos közösségekben lépten nyomon „tudó-ba” vagy látóba botlik az ember, ugyanis az ő érzékszerveik rendkívüli módon kifinomultak, és fejlett az intuíciójuk. Az Orchideák szigeten van például hal-látó, aki a halak nyelvét érti. Ő vezeti a halászatot, mert pontosan tudja, hogy a repülő halak hol jelennek meg, merre fognak úszni, hogy fognak fordulni, így a halra vadászó őslakosok könnyen tudják követni a rajt és kifogni a hálójukkal. Az idős emberek is birtokolják a tisztánlátás képességét, és képesek akár a meghalt őslakosok szellemeit érzékelni vagy látni.


Előszór kerül vízre a csónak, kipróbálják hogy jól siklik-e

Kérdeztem Antóniát, hogy szerinte sámánnak születni kell, vagy azzá lehet-e válni? Azt felelte, hogy mindkettő előfordulhat. Az őslakosok ha sámánná mind nem is, de könnyedén látóvá válnak, mert ezt látják az őseiktől kicsi koruk óta és akarva-akaratlanul megtanulják használni az érzékszerveken túli képességeiket. „A modern kornak az a baja, hogy ha valakivel megtörténik, hogy például szelemet lát, akkor nincs kihez fordulni. A szigeten még mindig élnek az öreg sámánok, akikhez bármikor el lehet menni válaszokért. Nálunk az a nehézség, hogy nincs központi sámán. Ilyen esetekben az emberek leggyakrabban megkeresnek egy csomó ezoterikusan gondolkodó embert, hogy majd lottó-bingó alapon valamelyik segít.„

Számomra mindig érdekes annak a vizsgálása, hogy miként biztosítanak a sámánok maguknak megélhetést. Például a szigeten élő és tevékenykedő fő sámán, akivel Antónia találkozott nem fogadhatott el pénzt, amikor sámáni feladatokat látott el. A maximum fizetség, amit kapott egy kék üveg gyöngy volt, egy marapunay, aminek szellemi értéke van, és nem biztosít megélhetést. A kifejezetten sámán feladatok az élete csak egy részét töltötték ki, ő ugyanúgy kiment a földekre vagy halat fogott, hogy megélhetést biztosítson magának, mint a többi őslakos. Számomra az a kérdés, hogy hol van az egészséges egyensúly a kettő között, mert ha reggeltől estig jönnek a sámánhoz és ő gyógyít, transzba esik, információkat hoz,  akkor logikus, hogy nem marad ideje kimenni a földekre vagy halászni. Antónia azt mondta, hogy fenntartani az egyensúlyt gyakorlat kérdése és nem csak a sámánoknak szükséges ezt megtanulni, hanem mindannyian ezt az egyensúly keresést gyakoroljuk.

Megkérdeztem Antóniától azt is, hogy mi volt számára a legnagyobb tanulás, amit az őslakosoktól kapott.
„Sikavakus Weizhen barátnőmtől sokat tanultam az optimizmusról. Ő a legoptimistább ember, akivel a földgolyón eddig találkoztam. Gyakran reggel 5-kor felkel és felmegy az Imádkozó hegyre hogy lássa a napfelkeltét és imádkozik. Hihetetlen erő és szeretet van benne, pedig egyik napról a másikra elveszítette az élettársát, akit magával ragadott egy hullám halászat közben és egy telefonos csalás által elveszítette a megtakarításait is, amelyeket 10 évig gyűjtögetett. Körülbelül ebben a periódusban jelentem meg a szigeten és a veszteségek ellenére, mindig adott nekem pénzt és azt mondta, hogy azért adja, mert diák vagyok és nincsen munkám. A fizetése 20-30% adta így oda, úgy hogy otthon két gyermeke volt. Nem akartam elfogadni, de mindig megtalálta a módját, hogy nálam kössön ki a pénz. Azt mondta, hogy vegyem el nyugodtan, mert neki Isten százszorosan visszaadja.
Ha csak rágondolok kiráz a hideg, mekkora erő és szeretet van a szívében. És általában még bocsánatot is kért, hogy csak ennyit tud nekem adni, pedig a tőle kapott pénz, biztosította a két heti ellátásomat. Aztán később, amikor már kerestem visszaadtam neki a többszörösét, de azóta sem találkoztam még egy ilyen emberrel, aki a semmiből adott volna ilyen lelkesedéssel.
Nekem az a tapasztalatom, hogy ha bármit kérünk Istentől vagy az Univerzumtól, akkor meghallgatásra kerül és folyamatosan jön a segítség, csak idő amíg kérésünk fizikai valósággá válik. Ez így van egy álommal, a pénzzel, a babával, álomutazással… Nagyon sokan feladják és azt gondolják, hogy nem jött össze.

Tovább kell erősíteni a hitet ilyenkor annak ellenére, hogy nem biztos, hogy vannak fizikai jelek, amik azt mutatnák, hogy a vágy teljesül. Ahhoz, hogy a dolgok teljesülni tudjanak meg kell hogy legyen bennünk a lelkesedés energiája, így sokkalta könnyebben történik minden.

Egyensúly, elengedettség, egyenesség – interjú Pordán Borókával

Egyensúly, elengedettség, egyenesség – interjú Pordán Borókával

Az interjút barátnőmmel Borókával készítettem, akivel főleg a lovak kiképzéséről és a lovaglásról beszéltünk, aminek minden egyes része alkalmazható a saját bensőnk „kiképzésére” is. 

„Az élet is arról szól, mint a lovaglás, hogy tudsz-e vezetni vagy nem, tudod- e tartani a határaidat, vagy nem,  megvan-e az öröm abban, amit csinálsz vagy nincs, tudsz-e néha kiengedni, majd össze tudod-e újból szedni a szárakat és hogy mennyire sodródsz az eseményekkel. A lovak szépen megmutatják, hogy a sodródás vége általában egy kemény földet érés, ami önmagában csak egy pillanat, de egy nagyon hosszú folyamat előzi meg, aminek az esés már csak a vége.”

A továbbiakban Boróka szavai következnek:

Megyünk, MOST

A lovak nem szavakkal kommunikálnak, hanem testtel. Mi emberek annyira a szavakkal való kommunikációra koncentrálunk, hogy elfelejtjük, hogy a testünk is mozog, miközben beszélünk. Van, hogy a lovas hangjelzést ad a lónak, de közben a testével valami teljesen mást közvetít. Ettől a ló elsőre összezavarodik, majd 2-3 alkalom után rájön, hogy melyiket kell figyelni, a hangot vagy a testet. Nyilván a testet fogja választani, mert arra a lovas nem tudatos.
A lovaknál a csoportot (a ménest) a rangidős kanca irányítja, a mén pedig őrzi. A csoport vezetőjének követése azt jelenti, hogy a csoport teljesen rábízza magát a választott vezetőre. Amit a főnök mond, azt csinálják, mert az életük múlik rajta, ezért a csoport tagjai időről időre rápróbálnak a főnökre, hogy még alkalmas-e a posztjára. A lovasnak is számolnia kell azzal, hogy

a ló újra és újra és újra megkérdezi és kipróbálja, hogy még főnök-e a hátán ülő személy.

Amikor a főnök elindul, akkor a többiek is azonnal indulnak. A csoport tagjai nem maradnak ott nézelődni, vagy legelészni, mondván hogy ‘Még ezt a fűfoltot itt leeszem, menjetek, mindjárt megyek utánatok.’ Ha a vezérkanca felemelte a fejét és azt mondta indulás, akkor mindenki megy, kivétel nélkül. A lovasnak tehát elég határozottan kell tudnia kijelenteni, hogy ‘Megyünk, MOST.’

Mivel a lovak menekülő állatok, annyira éberek, amennyire mi emberek soha nem leszünk, a külvilágra irányított figyelmükkel folyamatosan az ITT és MOST-ban vannak. Ha a lovas főnök akar lenni, el kell érnie, hogy a ló figyelme rajta legyen és ne a környezeten.

Nem minden páros működik

Nem minden ember-ló párosítás működik, ugyanúgy, ahogy a főnök-beosztott párosítás sem működik mindig. Vannak olyan lovak, akik  csak az erős (a végletekig tiszta és következetes) vezetést fogadják el, ebből kifolyólag nehezen csatlakoznak és csak olyan lovast hajlandóak követni, akiről tényleg úgy érzik, hogy az életüket is rábízhatják. A legnehezebb egy kemény, karakteres kancát lovagolni (átengedővé tenni), mert neki nincs szüksége vezetőre. Ő maga a vezető. Egy ilyen kancát meggyőzni arról, hogy „De neked szükséged van vezetőre – Rám!” sokszor sokkal nehezebb, mint egy mént. A legkönnyebb lovagolni a herélt lovakat, mert valahol mégiscsak csődörök, és rá lehet venni őket, hogy szükségük van vezetőre, viszont nincs meg bennük a csődörök agresszív, területvédő hajlama. Ezért a bemutatózó lovak között sokkal több a mén és herélt, mint a kanca.

A kancákkal nagyon gyakran előfordul az, hogy az ember azt hiszi, hogy vezető, de valójában a kanca sohasem adta oda neki a vezetést.

Sok mindent eltűrnek és nyugisak, mert nincs bennük a ménekre jellemző harcolós kedv, de mindig ott lesz annak a kockázata, hogy egyszer csak otthagyják a lovast a francba. Nagy türelemmel kivárják, amíg a lovas „elalszik” a hátukon, miközben az első pillanatban levágták, hogy számukra nem vezető és ők nem követik.

Dr. Gőblyös István, az ország egyik elismert lókiképzője, a kiképzés során mindig megpróbálja megérteni a ló ellenállásának motivációját. Szerinte, ha a ló nem akar valamit megcsinálni, az nem feltétlenül szól határfeszegetésről, jelentheti azt is, hogy fizikailag nincs készen a feladatra vagy egy testi fájdalom miatt nem kényelmes számára a feladat. István egyszer egy nyílt edzés kellős közepén adta fel azt, hogy a lovat vágtára sarkallja. Nem zavarta az őt figyelő nézősereg, egyszerűen kiszólt a közönséghez, hogy „Nem indul a motor. Ma ennyi tudott lenni.” Szerintem ez csodálatos! Bár nem kérdeztem rá, de nekem az volt a megfigyelésem, hogy István úgy ült a lovon, mintha neki lennének fájdalmai. Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon ki fájt előbb? István ült fel a lóra fájós háttal, vagy a lónak fájt valamije, amitől István háta egy pillanat alatt bemerevedett?

A határ a kör

Amikor első alkalommal volt Boróka lova Koppány hosszú futószáron, lovas nélkül a hátán, akkor rápróbált arra ő is, hogy ki a vezető. Első körben rántott egyet, megtartottam őt, és a tudtára adtam, hogy a körből nem lehet kimenni. Második körben megint rántott egyet, megint megtartottam. Harmadik körben megcsúszott és elesett, mert rájött, hogy körön kell maradnia, nem tud elmenni, de nehezére esett megtenni, amit kértem tőle, ezért felgyorsított, hogy minél előbb túl legyen rajta. Végig adtam neki a jelet, hogy ha ott, ahol mutatom neki, lelassítana, akkor nem esne el, de eleinte nem figyelt. A határ a kör, ezen nem tudok változtatni, de az, hogy milyen sebességgel közelítse meg azokat a pontokat, ahol kisodródik vagy mélyebb a talaj, azt meg tudom neki mutatni.

Vannak keretek, amiken belül – ha megfeszülünk is – maradni kell. Viszont az, hogy ezt milyen tempóban, és hogyan tesszük meg, szabadon módosítható.

És lehet, hogy ennek a vége egy pillanatnyi túlterhelés, mert talán az segíti aznap az előrejutást, de semmi baj. Akkor a következő napot lazábbra kell venni. Így nem szakad meg a munka folyamatossága, de mégis változatos marad és nem lesz olyan megterhelő. Ha nincs lazítás, akkor a folyamatos hajtásnak nem szokott jó vége lenni. A lóban valószínűleg felmerül a gondolat, hogy „Kiteszem a szívemet, megteszek mindent, és ha ez sem elég, akkor mi az elég?” és itt már elveszik a bizalom.

A segédszárak, szíjak, zablák nem a kontroll erősítésére szolgálnak, hogy át tudjuk vinni az akaratunkat a lónál. Az veszett fejsze nyele. Ezek mind segédeszközök, amikor a ló mozgásában van valami, amin javítani szeretnénk. A segítségükkel tudjuk korlátozni vagy éppen elősegíteni a kívánt mozgást, de nem növelni a kontrollt. És ami nagyon fontos, a lóval való munkában, a lovaglásban az örömöt kell keresni. Bennem van egy nagyon – nagyon erős hit, hogy akkor van az egésznek értelme, ha a folyamat örömet okoz mindkét félnek. Vannak olyan lovasok, akiknek az uralom gyakorlása okoz örömet. „Ekkorát ugrottunk … meg akkorát …  átvertem a lovat pályán.” Én nem tartozom ezek közé az emberek közé, mert tudom, hogy amikor átlép az ember a harcolásban a lóval egy határt, ott általában a ló nyer.

A lovaglás is olyan, mint a terápiás munka vagy a gyereknevelés, mert az ember közben nagyon sokat hallgat az intuíciójára. Vannak fejben eldöntött forgatókönyvek és haladási irányok, de ha nem lehet őket követni, akkor tudni kell elengedni őket. Talán Feldmár említette, hogy sokszor, amikor jön hozzá a kliens és elmondja a baját, halvány lila dunsztja nincs, hogy mit kellene kezdeni vele. Én is sokszor érzem magamat tanácstalannak, de az utóbbi időben kiépült bennem ennek az elfogadása. Ha tanácstalan vagyok, akkor várok, vagy csinálom azokat a feladatokat, amik addig jól mentek, és közben megérkezik az ihlet. Nem biztos, hogy az lesz a végső megoldás, de kapok általa egy irányt. A másik a megfigyelés. A lovakkal és a tanítványokkal végzett munkám során már abból rengeteget tanultam, hogy figyeltem őket – a mozgásukat, a reakciójukat, hogy hol hibáznak és miben ügyesek, stb. Ez a folyamatos megfigyelés a saját lovaglásomra és test-tudatomra is óriási hatással volt.

Verseny, teljesítmény, gyakorlás

A rossz versenyorientált mentalitás az, amikor jelen van egy sürgetettség a feladat végrehajtását illetően, és a kiképző valójában nem kíváncsi arra, hogy a ló készen áll-e a feladatra vagy sem. Feladat van, amit végre kell hajtani, ha törik, ha szakad. Vannak kiképzők, akik kifejezetten ellenzik a lovak versenyeztetését, mert a verseny gyakran betolja a lovakat egy olyan panelbe, amire nincsenek készen. Mindegy, hogy a versenyt megelőző hetekben a ló vagy a lovas milyen állapotban volt, a versenyre készen kell lenniük. A díjlovaglás egyik rossz iránya, amikor a ló figyelmes és precíz tornáztatása helyett a jelekre végrehajtott feladatok lesznek fontosak. Nem azon dolgoznak, hogy a ló elengedett és valóban együttműködő legyen, hogy egyenesre legyen igazítva, vagy hogy jól reagáljon a segítségekre, hanem egy feladatsor tökéletességig való gyakoroltatása a cél.

A lovardába egyszer egy elismert német lókiképző hölgy érkezett, akitől az egyik tanítvány megkérdezte, hogy mit tegyen, ha a ló hátralépésben mindig elferdül befelé? A kiképző hölgy azt válaszolta neki, hogy gyakoroljon többet és nyomja erősebben a csizmájával a lovat azon az oldalon, amelyik oldalra a ló kitér. Én meg, amikor hallottam ezt a sztorit, azt gondoltam: „Hogy mit csináljon? Hát szálljon le a lóról, dolgozzon földről egy kicsit! Miért gyakorolnának többet? Hiszen a lány nyilván a legjobb tudása szerint gyakorolt, és ez szemmel láthatóan nem működik. Akkor legyen valami más. Azt ne csinálja, ami eddig sem működött, mert csak rosszabb lesz a helyzet!” 

Az öröm mint iránytű

Volt idő, amikor én is elhittem, hogy a feladatot tanítjuk és nem a lovat képezzük. Ennek az lett a vége, hogy a ló hátáról egyenesen nekirepültem egy fa oszlopnak, amikor a ló a százhússzor végigcsináltatott feladat után megelégelte a „kiképzést”. Túltoltam őt. Sem én, sem ő nem voltuk fizikailag készen a feladatra. Nem tudtam, hogyan készítsem őt fel, ezért hittem az edzőknek és az lett a vége, hogy nyekkentem egyet az oszlopon. Ott akkor befejeztem ennek a lónak a lovaglását, nem az esés miatt, hanem azért, mert már nem volt öröm a folyamatban. Ami rossz volt az elején, az az idő múlásával csak még rosszabb lett. A sérülés nyom nélkül elmúlt, viszont lélektanilag az eset egy mérföldkő volt. Azt mondtam magamnak, hogy „Na, ezt soha többet. Ha nyeregből nem vagyok képes jól motiválni egy lovat, akkor nem ülök rá, mert akkor a tudásom kevés ahhoz, hogy mindkettőnknek örömet okozzon a közös munka. Az öröm olyan, mint egy iránytű. Ha az elvész, akkor valami nem stimmel.” A mai tudásommal másképp dolgoznék azzal a lóval, és más döntéseket hoznék. De akkor ott tartottam, és úgy éreztem, az volt a maximum, amit tenni tudtam.

Tanulás és tanítás

Csak az elengedett, nyugodt ló van olyan állapotban, hogy bármi újat tanuljon (megj. ez az emberekre is igaz). Ezt az egyszerű szabályt nagyon könnyű elfelejteni és helyette átmenni hatalmi játszmába. Azt látom, hogy tökéletesen kiegészíti egymást az, amit a terápiában megtapasztaltam, és az, amit a lovas múltam során megtanultam. A terápia tanított meg kezelni a játszmákat, a türelemre, a figyelemre, hogy képes legyek korrigálni a viselkedésemet a finom jelzések alapján és kezelni az agressziómat. Emlékszem, hogy amikortól úgy éreztem, hogy meg tudom tartani magamat a lovon, kifejezetten az agresszív és türelmetlen lovasok közé tartoztam. Aztán kimentem Amerikába és ott leesett az állam, amikor a mesterem azt mondta, hogy „Horse must respect human.” (A lónak tisztelnie kell az embert.) Öreganyám korabeli nők jöttek, hogy szeretnének lovagolni tanulni – és azokon a lovakon tudtuk is őket tanítani. Az a 10 hónap igazi mérföldkő volt a „lovas gondolkodásomban.

Igen, vannak büntetések, de az IDŐPONT, amikor büntetsz, az a művészet! Inkább el kell engedni egy büntetést és beismerni, hogy lassú voltam, mint rossz időben büntetni. A lovak rendkívül kemények és következetesek a főnök-beosztott viszonyban és sohasem várják meg, hogy valaki átlépje a határukat. Azonnal „büntetnek”, ha határátlépés történik és ezért nem frusztrálódnak.

Nem várják meg azt, hogy a másik olyan nyomást helyezzen rájuk, amiből már csak a rúgással lehet kiszabadulni.

Abban a pillanatban jeleznek, ahogy a másik átlépte a határt. Az emberi viszonyokban is ez lenne a felnőtt hozzáállás, hogy amint a másik átlépte a határt, te azonnal képes legyél jelezni, mert ott még nincs frusztráció, ott még képes vagy türelmesen, higgadtan, mosolyogva közölni, hogy „ácsi„.

Tiszta tükör

Viszonylag új irány a ló mediálta pszichoterápia, kifejezetten vezető beosztású embereknek. A lovak nagyon jó tükrök, mert azonnali, nagyon pontos, és nem érdekorientált visszajelzést adnak az ember viselkedésére.

Minél magasabb szinten van egy ember a szervezetben, annál érdekorientáltabbak a hozzá eljutó információk, tehát minél magasabban van valaki, annál kevesebb tiszta és őszinte, valódi visszajelzés jut el hozzá.

Az énképünk egy részét a visszajelzésekből építjük fel, ezért egy bizonyos szint után a vezetők elveszítik a kapcsolatot a valósággal. A lovakat egyáltalán nem érdekli, hogy ki melyik cég vezérigazgatója. A ló mediálta pszichoterápiás képzésen sokszor „csak” annyi a feladat, hogy az ember keresztülvezesse a lovat egy akadálypályán. Nyilván lesznek olyan helyek, ahol majd a ló nem akar átmenni és a vezetőnek kell valahogy motiválni őt a továbbhaladásra, vagy lehet, hogy éppen a vezető nem tud majd átlépni valamilyen akadályt. Ezek a képzések azoknak érdekesek, akik nem lovasok, mert egy lovas ember már ismeri a ló mozgását és tudja, hogyan kell tartani a határokat, de egy olyan embernek, aki lovat csak képről látott vagy a nagymamánál, annak egy nagyon tanulságos élmény, ha hirtelen kap a kezébe 600 kilót, hogy vezesse.   

Egyszer egy német kiképző hölgy azt mondta nekem, hogy remek munkát végzek a lovakkal, de mindig nagyon erősen kontrollálom őket. Javasolta, hogy néha hagyjam, hogy a ló elmenjen tőlem, majd hívjam vissza, és legyen lehetősége visszajönni. Féltem attól, hogy ha elengedem őt, akkor nem fogom tudni visszahívni és ezzel tönkremegy az egész addigi munkám. Abban a helyzetben megértettem azokat a szülőket, akik nem merik elengedni a gyerekeiket, mert félnek, hogy nem jönnek vissza – vagy azért mert baleset éri őket, vagy azért mert tartanak attól, hogy szülőként nem végeztek jó munkát és a gyerek nem kapott olyan alapot, amitől vissza akarna jönni. Persze hülyének sem kell lenni, nem a nagy pályán kell elkezdeni a gyakorlást, mert ott elsőre biztos nem jön vissza, és akkor tényleg oda az addigi munka. Olyan pályát kell választani, hogy ne tudjon elmenni olyan távolságba, ahol már nulla ráhatás van, de mégis van szabadsága. Ha először kisebb térben működik az elengedés és visszahívás, akkor némi gyakorlás után az eggyel nagyobban is fog, és így lehet szépen nagyobbítani a pályát. Ez a módszer a nyeregből végzett munka esetén is működik – figyelem és fokozatosság – így senki sem stresszel.

Nekem arra kell figyelnem, hogy amikor kicsiben kezdek, akkor nagyon gyakran bejön a versenyszellem. „Itt a kicsi pályán szöszölök pedig már ott kéne lennem! Ugorjunk nagyobbat!” Aztán úgy jár az ember mint Neo a Mátrixban, hogy szétlapul az aszfalton. Senkinek sem sikerül elsőre, még a kiválasztottnak sem.

Nem tudja magát az ember jobban tolni, mint amire a belsője készen áll.

Ezt a fajta türelmet is tanítják nekem a lovak. Az ember lelke is ezek szerint az ősi törvények szerint működik. Lassan arra kell rájönnöm, hogy valójában mindig minden pillanatban az elérhető maximumomat nyújtom – csak ezt nagyon kevésnek tudom néha érezni. És igazából a „belső hajcsár” is rendben van, különben mitől állnék fel újra meg újra és keresnék újabb és újabb megoldásokat?

Az otthont teremtő erő

Az otthont teremtő erő

10568901_10152341572078722_4055016217048376537_nAnnak amit teremtesz felbecsülhetetlen az értéke, nem lehet pénzben kifejezni, ezért soha nem fogod tudni felhasználni a számok világában bizonyítéknak arra, hogy valamit elértél. Nem hoz neked rangot és elismerést és a belefektetett energia mértékét is csak azok tudják értékelni, akik ugyanezt végig csinálták és ugyanide eljutottak, ahol te vagy.

Egy nappaliban ülök, vasárnap délután, egy családdal körülvéve. Ahelyett, hogy családot építsek inkább mindig is cégvezető akartam lenni, magas fizetést kapni, hogy úgy erezzem elértem valamit. Nem akartam végig csinálni ugyanazt, amit te, mert úgy éreztem, hogy ezért nem érdemes élni. Nem érdemes  küzdenem azért, hogy legyen egy családom, mert jutalmul azt fogom kapni, hogy vasárnap az amúgy is 30 fokos hőségben nekem majd a húsleves felett kell izzadnom, ahogy téged láttalak sokszor. A családomért jutalmul azt kapom, hogy fel kell szednem a földről a szennyest, amit eldobáltak, hogy ki tudjam mosni, ahogy téged láttalak megtenni. Én nem erre a dicsőségre vágytam. Arról álmodoztam, hogy akkor fogom igazán élvezni az életemet, ha nem ezen az úton fogok menni, nem anya leszek, hanem valami sokkalta „többet” érek el ennél. (tovább…)

Fehér ritmus

Fehér ritmus

Egy váróteremben ülök, sűrűn potyognak a könnyeim. Nem tudom megállítani őket és kényelmetlenül érzem magamat, mert rajtam kívül senki sem sír. Én sem akarok, bátor akarok lenni, azt akarom érezni, hogy ez teljesen normális és helyénvaló, hogy itt vagyok. Anyu elmagyarázott mindent. Elmagyarázta, hogy mi lesz a kivizsgálás menete, elmondta, hogy kellemetlen, de csak rövid ideig tart. Elmondta, hogy egyik nő sem szereti, de kibírják. Elmondta, hogy gyorsan túl leszek rajta, aztán megint egy időre elfelejthetem és nem kell egyáltalán gondolnom rá. Akkor is félek, hiába tudom, mi fog rám várni. (tovább…)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0