Ez a bejegyzés az Evernessen készült, de nem volt internet hozzáférésem, úgyhogy nem tudtam megosztani. Miután hazaértem, először ki kellett hevernem az „5 nap egy sátorban egy fesztivál kellős közepén” élményt, majd behozni a lemaradásokat és most végre van idő ezt a bejegyzést is posztolni.
Péntek reggel van az Evernessen. Az első két napban nagyon korán keltem, hogy az Integrál Akadémia sátrát rendbe tegyem és meleg, befogadóvá varázsoljam a látogatók számára. Ma Brúnó vállalta be a reggelt, így én úgy keltem fel, ahogy a szervezetem megkívánta. És mire keltem fel? Gyönyörű, nyugtató, mantra zenére, ami kicsit távolról ugyan, de tisztán beszűrődött a sátorba. Zenei aláfestés kísérte az elalvásomat is előző este, de az kicsit más kontextusban volt jelen és a “Ki a franc sámán dobol éjjel fél kettőkör?” mondat párosult hozzá. Még mielőtt ma reggel kinyitottam volna a szememet, tudatosult bennem, hogy a fesztiválon vagyok és betöltődtek az előző napokból elraktározott ingerek és benyomások, érzések és képek. (tovább…)
Úgy érzem, hogy meg kell írnom ezt a bejegyzést ahhoz, hogy emlékezzek egy múlandó érzésre. Szombaton túlestem az év végi vizsgán az Integrál Akadémián. Előtte volt sok tanulás, információ fejbe pakolás és szorongás azon, hogy ez az információ a fejből kiesik, vagy az agy leblokkol és hiába tanulok szorgalmasan, a vizsgáztató ebból semmit sem fog látni és hallani (ami ugyanaz lényegében, mintha nem is tanultam volna egyáltalán). Amikor szombat reggel elindultam a suliba, igazi nyári reggel volt. Ahogy már sokadszor sétáltam le a Kelenhegyi lépcső ismerős kövein, egy pillanatra meg kellett állnom, mert úgy éreztem magamat, mintha éppen egy mediterrán országban sétálnék. A fákban kabócák messzire hallatszó hangját hallottam (legalábbis úgy gondoltam, hogy kabócák voltak). Máig bennem van,amikor először életemben mentem nyaralni tengerhez és sok száz kabóca hangja fogadott minket az üdülőhelyen. Az első reakcióm az volt, hogy vissza akartam menekülni a buszba. Később nagyon megszerettem őket és örökre összekapcsolódott a fejemben a kabócák hangja – a tenger morajlása – a meleg szél – a hőség – a kirándulás – a boldog semmit tevés és levés.
Ahogy csukott szemmel álltam a lépcsőn arra gondoltam, hogy bárhogy is sikerül (vagy félresikerül) a vizsga, ezek a kabócák itt lesznek akkor is és én megint állhatok és hallgathatom őket egy egész testemet elárasztó jó érzéssel. A kabócák hangja végig kísért engem az egész napon. Hallottam őket, amikor már bent ültem a helységben Bencével, aki vizsgáztatott minket, és olyan érzés volt, mint várni a kivégzést (nem volt egyébként ennyire dramatikus, de iszonyat nehéz leküzdeni a régi rögzüléseket), hallottam őket, miközben egy másik ember felelt éppen és én tudtam, hogy mindjárt rám kerül a sor és nekem fog kellenem megszólalni. Aztán filmszakadás és újból csak akkor hallottam a hangjukat, miután már levizsgáztam. Hazafelé menet ismét megálltam a Somlói és a Ménesi utat összekötő sziklás lépcsősoron, a fák árnyékában, hallgatva a kabócák hangját. Még mindig ott voltak, nem vettek észre semmit sem abból, ami közben velem történt és ez nagyon megnyugtató volt. Tényleg minden múlandó, az események jönnek-mennek.
Másnap ismét nagyon meleg volt és én úgy éreztem, hogy ebédre mindenképpen gyümölcslevest kell ennem. Felpattantam a biciklire és elindultam megkeresni. Rövid időn belül rájöttem, hogy inkább a biciklizés köt le, mint a leves, így átbicikliztem a Szabadság hídon és tettem „egy kört” a túloldalon 🙂 IMÁDTAM nézni a kis kávézókat, megtelve emberekkel a vasárnapi napsütésben, a babzsákokon kiterült embereket, az éppen városnézésre megérkező buszni nyugdíjast. Az egyik bár falán megláttam egy feliratot. Valami olyasmi volt, hogy „It is not about the things, it is about the way you see them.” (Nem a dolgokról szól, hanem arról, hogyan látod őket). Ezt a mondatot már szerintem minimum 5000x hallottam, most mégis összeállt egy új valósággá. Leszálltam a bicikliről és csak támaszkodtam a Szabadság híd korlátján, nézve egy arra haladó kiránduló hajót. Abban a pillanatban mintha minden a helyén lett volna. Azon ritka pillanatok egyike volt, amikor teljesen biztos voltam abban, hogy minden rendben van az életemben. Teljesen MINDEGY, hogy éppen mi történik velem, hogy éppen milyen gondokkal küszködök – pénz, kapcsolatok, megfelelési kényszer, félelmek, gátlások, szégyenlőség, ezek mindig lesznek a jövőben is!
Azt hiszem, hogy az ember csak addig szorong ezeken, amíg bízik abban, hogy a jövő egy pontján megszűnnek.
Ugyanis ha teljes lényemmel átérzem, hogy gondok és szorongás lesz az életemben mindig, akkor abbahagyhatom az ezen való aggódást akár már most is. De ahhoz tényleg érezni kell, hogy MINDIG LESZNEK. Egészen eddig azt hittem, hogy ilyesmit gondolni egy teljesen pesszimista dolog, de egy másik szemszögből nézve abszolút felszabadító!
Ott a hídon állva jöttem rá, hogy van egy hang a fejemben, aki kitartóan mondogatja, hogy kevésbé fogok félni, ha jobb lakásom lesz annál, mint ami most van, ha lesz egy állandó pénzforrásom és nem csak felélem azt, amim van, ha szakmailag ismert és elismert leszek, ha írok egy könyvet, ha megcsinálom a vizsgát… Csakhogy minden egyes élethelyzetnek megvan a maga szorongás forrása! Így ha olyan házban fogok nyomulni, aminek a képét már vagy 5 éve őrzöm a laptopomon vagy ott fog figyelni a kiadott könyvem a polcon, akkor is fogok szorongani, csak máson, mint most. Abból a helyzetből, ahol most vagyok ezt nehéz elhinni, pedig tuti így lesz. „Igen, boldog lennék, csak még ez lehetne egy kicsit másképp…Egy kicsit jobban szerethetne, nem akarok sokat, csak egy picivel. Egy kicsivel több pénzem lehetne, nem akarok milliókat, csak egy picit.” Nincs ilyen!!! Ezek mind beleforgatnak ugyanabba a zsákutcába. Tök mindegy, hogy kicsit vagy sokat akarok. Néha azt gondolom, hogy ha csak keveset kérek az Univerzumtól, akkor észre sem fogja venni, hogy én valamit akarok és az olyan, mintha nem is akarnék semmit sem.
Ez a rövidke kis bevillanás a „nem akarásról” átváltoztatott egy szempillantás alatt mindent, ami addig jelen volt. Hirtelen még az előző nap nyakamba zuhant garnizst is romantikusnak láttam, pedig baszdmegoltam rendesen éjjelek-éjjelén, amikor ez megtörtént. Jónak tudtam látni azt, hogy szeretek Pesten lenni, hogy nézhetem a hajókat a Dunán, hogy bicózhatok, hogy éppen gyümölcs levest akarok enni, ahelyett, hogy egy három fogásos vasárnapi ebédet ennék a családom körében, hogy vágyom sok mindenre, amitől úgy érzem boldogabb lennék. A „jó az, ami van”-t gyakorolni kell. Nem jön attól, hogy beáll a vágyott állapot az életbe…
És huss… már el is szált az érzés. De azért jó emlékezni arra, hogy volt ilyen, amikor azt éreztem, hogy „minden úgy jó, ahogy van„. De tényleg….
A múlt évben véletlenül belebotlottam az interneten egy kísérletről szóló cikkbe, ami az “Ypsilanti három Jézus” néven vált ismertté. 1959-ben csinálta meg Dr. Milton Rokeach, amikor még nem kellett tonnányi engedély és etikai vizsgálat a kísérletekhez. Dr. Rokeach egy elismert amerikai szociálpszichológus volt, aki a kísérlet során összezárt három paranoid skizofrén pácienst. Ez még talán nem is lett volna baj, a csavar az volt, hogy mindhárman Jézusnak képzelték magukat. A kísérlet két évig tartott és Rokeach arra kereste a választ, hogy vajon ez a konfrontáció kizökkenti-e bármelyik Jézust a tévképzeteiből, és hogy meggyőzi-e bármelyik Jézus a többit, hogy ő Isten fia. (tovább…)
Máig bennem van az a pillanat, amikor a pszichológusom megkérdezte tőlem, hogy kivel szoktam általában enni. Számítottam mindenféle kérdésre tőle, de erre nem. Elég értetlen képet vághattam, mert elmosolyodott és azonnal megmagyarázta, hogy miért tette fel a kérdést. Azt mondta, hogy az evés szerinte egy nagyon intim dolog és hogy általában azzal szeretünk enni, akivel meg tudjuk engedni magunknak ezt az intimitást. Persze enni bárkivel lehet, hiszen szinte mindenki evett már életében telezsúfolt menzán száz másik ismeretlen arccal, vagy egy étteremben, ami éppen az útba esett, vagy egy nagyvárosi park kellős közepén. Nem mindig vesznek körül evés közben olyan emberek, akiket ismerünk és akikkel bármilyen közeli, akár minimálisan intim kapcsolatunk lenne. A kérdés inkább arra irányult, hogy kivel szeretek enni? Kinek a társaságát élvezem evés közben? Ki az, akivel a legtöbbször eszek és hogy már valaha belegondoltam-e abba, hogy miért pont ő (vagy ők)? (tovább…)
Gondolom nincs is olyan ember, aki ne érezte volna már valaha az életében, hogy legszzívesebben eltűnt volna az Univerzumból és megszűnt volna létezni. Ezt a “legszívesebben eltűnnék” érzést leggyakrabban a szégyen érzete táplálja, de lehet sok más oka is. “Nem vagyok érdekes. Az én mondandóm egyáltalán nem fontos. Nem akarok részt venni a történésekben, én csak megfigyelő vagyok. Nem akarom, hogy lássák a könnyeimet, a hajamat, mert ma éppen bénán áll, a nagy hasamat, a kicsi melleimet, a nem divatos ruhámat, a pattanást a homlokomon…” van ezer millió indok. Léteznek a csendes típusok, akik egyszerűen soha nem akarnak a figyelem középpontjában lenni, alig hallhatóan beszélnek, visszahúzódnak, elbújnak a sarokba és MEGFIGYELIK a többieket és az életet. Sokszor csinálom ezt én is, sokszor szégyellem magamat ezért vagy azért és előfordult már az is, hogy azt kívántam bárcsak eltűnnék teljesen. Felejtse el az Univerzum, hogy én létezek, legyek SEMMI. Szentül meg voltam győződve arról, hogy semminek lenni kevesebb, mint mindennek lenni….
Lassan mindenki megnyugszik a teremben. Az utolsó ember is befejezi a fészkelődést, a tökéletesen kényelmes póz megtalálását és elcsendesedik. Bence a kivetítő vászon előtt áll, kezében egy hangtál, mellette Szilasi Márti, aki a csend beállta után megadja nekünk az alaphangot. Csatlakozik hozzá Bence mély hangja, majd fokozatosan több hang a teremben. Pár másodperc alatt az összes hang összekapcsolódik egy közös “OM”-ban. Nincs szünet. Folyamatosan zeng az OM, ki-ki a saját lélegzetvétele szerint rezegteti, és ettől kialakul egy erős hangtér, amiben elidőznék akár az idők végezetéig is. Ebből a közös hangból egyszer csak egy hang más irányba indul el. Bence elkezd páliul kántálni egy buddhista szent szöveget, ami olyan, mint egy mellékfolyó a nagy folyó mellett. Azonos irányba halad, ugyanaz a víz táplálja, de egy külön medre van. Élvezettel hallgatom az ismeretlen szavakat, mintha belül tudnám, hogy mit jelentenek. Majd a kis patak ismét belefolyik a nagy patakba és lassan minden elcsendesedik. Teljesen csend van és nekem remeg a tüdőm. Olyan, mintha most verődnének vissza a hangok a falakról. A mai buddhizmus estébe Bencével ez a bevezető… Ezúttal a testével is jelen van a helységben.