Walk moments – Pillanatok

Walk moments – Pillanatok

Idős néni és bácsi várnak a buszra, amelyik kisvártatva meg is érkezik. A bácsi nagy gonddal felsegíti a nénit. Annyi törődés, annyi figyelem van abban, ahogy csinálja meg ismerősség. Gondolom a bácsi már egy csomó helyre, csomószor elkísérte, felkísérte, lesegítette és felsegítette a nénit. Vajon hány éve lehetnek egymás segítségére? A sofőr röviden rám néz, látja, hogy nem mozdulok, becsukja az ajtót. A nagy kerekek, amik a derekamig érnek elindulnak. Az én buszom is megérkezik kisvártatva. Örülök. Pavlovi reflex alakult már ki bennem a kék buszok láttán. Tudom, ha érkezik, akkor általa közelebb jutok a célomhoz, elérek valahová, ott lehetek valahol, ahol lenni akarok. A kék szín, a nagy kerekek, a narancssárgás szám a busz elején. Vannak ismerős számok, szeretem őket.
Beülök egy lány mögé a busz hátsó felében. Éppen chatel valakivel a telefonján. Érdekel, hogy mi zajlik az életében, ezért kukkolok. Közben szégyellem is magamat, hogy nem adom meg a kellő tiszteletet a magánélete iránt. Ezért néha kifelé is nézek az ablakon, ettől kicsit jobban érzem magamat, hogy nem vagyok rossz lány. Aztán megint vonz a történés. Megint olvasom, amennyit látok.  Több szálon futnak a beszélgetései. Valakinek panaszolja, hogy a barátnője beleszólt olyasmibe, amibe nem kellet volna. A másik győzködi, hogy csak szeretetből tette a barátnője, mert segíteni akart. Tudom, de akkor sem kellet volna.  Vált az ablakok között, azt írja valakinek, hogy megváltoztatja a nevét, hogy ne találjon rá. Úgy is megtalállak. Mosolyok. Egy következő chat ablakban lezár egy beszélgetést és azt mondja a találkozásra való felhívásra, hogy tök szívesen találkozna és folytatná, amit két hete elkezdtek, de csak ha majd jobban lesz. Megnyit egy következő ablakot, azt írja, hogy nem érzi magát jól. Mi bajod van? Testi vagy lelki baj van? Rohanok vissza munkába, de azért írd le, hogy mi van. Bonyolult lenne elmondani. Most úgy minden és mindenki. Többet nem ír. Becsukja a chat ablakot, figyelemre lett volna szüksége, nem arra, hogy irogasson valakinek, aki majd kitudja mikor olvassa el. De azért biztos vagyok abban, hogy még lesz ideje elpanaszolni később. Zenét vált, ő is néz ki az ablakon. Megérkezünk a Szél Kálmán térre. Leszáll, egy ideig még sétálok utána. Észreveszem a HELL italt a jobb kezében, formás feneke van a feszes fekete nadrágban, szép hosszú copfja, vagány bőr kabátja. Felszállok a villamosra, az utolsó képkocka, amit látok belőle az, hogy várja, hogy zöldre váltson a lámpa, hogy átmehessen az úton, majd eltűnik az életemből.

(tovább…)

Elbújva és előbújva

K: Félek…. nem merek középre állni, ahol mindenki tisztán lát engem. Mert ha látnak, akkor véleményt fognak alkotni rólam, kinevetnek, észreveszik a hibáimat, amiket én saját magam sem akarok meglátni.

 V: Milyen hibákat?

K: Hogy mennyire nem vagyok tökéletes, hogy tévedek, hogy belegyalogolok más emberek lelkébe, hogy félreértelmezem őket, hogy van hogy képtelen vagyok megérteni őket vagy beleérezni magamat a helyzetükbe, hogy NEM TUDOK SEGÍTENI NEKIK!!! Ez a legnagyobb félelmem, hogy elmondom, hogy én ezt vagy azt ajánlom és hogy ők végül nem fognak tudni ebből profitálni! Elkérem érte a pénzt és képtelen leszek bármiben is előremozdítani őket. Sőt, lehet hogy még vissza is húzom őket az én beszűkült egómból, amit azért néha képes vagyok látni, amikor visszajelez rá valaki.

(tovább…)
Walk moments – Pillanatok

Szabotőr

Megírom, mert szerintem tanulságos. Megírom, hogy tudd mások is vannak vele így… ha véletlenül te is voltál már hasonló helyzetben. Megírom, mert az írás segít feldolgozni a belső történéseimet. Megírom, mert jó megosztani és nem bent tartani. Ma el akartam menni egy találkozóra, elindultam, 1 dolog nem úgy történt, ahogy feltételeztem, megtorpantam, először csak feltételeztem, hogy eltévedtem, majd teljes bizonyossággal éreztem, hogy eltévedtem, feladtam, hazajöttem, végül kiderült, hogy nagyon közel voltam a célhoz, csak ugyebár abban a hitben voltam, hogy teljesen rossz helyen vagyok. Hétköznapi helyzet és mégsem… ugyanis pont a hétköznapi helyzetekben képződik le az egyébként uralkodó belső szabályrendszer és világnézet. És ahogy ma reagáltam erre a találkozóra, pontosan ugyanilyen módon építem a hivatásomat, érem el a sikereket vagy gyártom a kudarcokat, PONTOSAN ugyanezt csinálom az egész életemmel jelen pillanatban.

(tovább…)
Walk moments – Pillanatok

Az önkifejezés prófétája

Sokszor, amikor valamilyen workshopot hirdettem, vagy kiposztoltam egy írásomat, megírtam egy verset, vagy lefotóztam egy napfelkeltét vagy egy ködös reggelt, eszembe jutott, hogy ez 6 200 000-ik ilyen fotó, vers, írás, workshop. Elég megnézni a saját FB falamat, ahol azt látom, hogy az ismerőseim nagy része valamilyen workshopot, elvonulást, tábort, tanfolyamot, előadást szervez vagy részt vesz rajta. Hová fér ehhez az én tartalmam? Minek az egyáltalán? Én saját magam sem bírom befogadni a sok információt, akkor azok is így lesznek vele, akiknek szembejön az én tartalmam.

1025169-prophethires3-1200

‘Khalil Gibran’s The Prophet.’ All images © 2014 GKIDS / Participant Media.

Ma ismét feljött bennem ez a gondolat és a hozzá társuló lehúzó érzet. Megfigyeltem magamban, hogy milyen képet társítok hozzá. Azonnal eszembe jutott Brian életéből az a jelenet, ahol a próféták egymás mellett állnak és mindegyik valamilyen világvégét vagy megváltást hirdet és mindegyik előtt áll egy maroknyi ember. Az ehhez társuló gondolat: „Ez nagyon gáz” 🙂 Aztán megtaláltam azt is, hogy ezt milyen világszemléleten keresztül nézem. Ez abból a nézőpontból fakad, ahol a siker van a fókuszomban és a szűkösség az alap érzet a világról. Ebben a felállásban annál értékesebb ember vagyok, minél nagyobb sikert érek el, amit tökéletesen lehet mérni az emberek mennyiségében, akik engem követnek, hallgatnak, figyelnek. Ha ezt belehelyezem a már említett szűkösség kontextusba, akkor rájövök, hogy csak úgy szerezhetek emberi figyelmet, ha „legyőzöm” a mellettem álló prófétát és átcsábítom magamhoz az ő embereit. Nagy király akkor leszek, ha előttem fognak állni a tömegek, a mellettem állók meg irigykedve figyelnek majd és ettől leszek én a legértékesebb az összes közül, ettől lesz létjogosultsága annak, amit én hirdetek, ettől lesz az én tanom az abszolút igazság. Ebben a kontextusban állandó kepesztés van, állandó félve nézelődés körbe, hogy hol állok éppen a népszerűségemmel. Ebben a világszemléletben néha gondolatban a másik oldalon állok, a pulpitus alatt, ahonnan meg azt látom, hogy inkább fel sem állok oda, ha ez ilyen harccal jár. El leszek én szép nyugiban, nem kell a megszégyenülés, a törékeny siker vagy mások irigységből fakadó áskálódása, jó ez az elveszés a tömegben.
 
Aztán jött egy másik kép, ami leváltotta a prófétásat. Egy fesztivál pillanat jutott eszembe, azt hiszem hogy az Everness egyik esti koncertje volt. A színpadon összeállt két vagy három művész és együtt zenéltek és énekeltek. Az előző este mindkettőjüknek volt külön fellépési ideje, most viszont együtt öröm-zenéltek. A színpad előtt tűztáncosok táncoltak és volt egy pár, aki a színpadtól nem messze teljes harmóniában a zenével kontakt -táncolt. Mindenki úgy „hirdette az igét”, hogy egyszerűen kifejezte saját magát, egy hozzá közel álló formában. Aztán elképzeltem a Brian életbeli igét hirdetők sorát ilyen módon. Láttam magam előtt ugyanúgy sorban egymás mellet állni a „prófétákat”. Az egyik a saját verseit szavalta teljes átéléssel, egy lány szalaggal táncolt, egy harmadik énekelt, egy negyedik ember dobolt és ez a sor végeláthatatlan volt. És én csak sétáltam előttük, hosszabb-rövidebb időkre megállva és éreztem, hogy az egész testem vibrál és felébred és ő is csinálni akar valamit, ő is ki akarja fejezni magát valahogy, mert az igazi és őszinte önkifejezés önkifejezésre hív és hihetetlen energiával tölti meg a levegőt.
 
 
És ahogy ez a belső kép egyre több színt kapott bennem, észrevettem, hogy azt érzem, hogy én is be akarok állni ebbe a sorba, tök mindegy, hogy a 6 200 000-ik vagyok, mert nincs sorrend csak két állapot – csinálod vagy nem csinálod. Végtelenül szépnek láttam azt, hogy emberek kifejezik magukat valami által és minél jobban összhangban vannak magukkal, azzal, amit csinálni, kimondani, elénekelni, lefesteni, leírni, elszavalni akarnak, annál jobb a közelükben lenni. Ez már nem arról szól, hogy mennyi ember álljon az én pulpitusom előtt, sem arról, hogy kinek van igaza, hogy ki sikeres és ki nem, mert ezek a fogalmak teljesen irrelevánsak, ha ön-kifejezésről van szó.
 
Szóval …
 
Légy bátor annak átültetésében, ami tűzbe hozza a lelkedet. 17098606_10212941548036356_768189224753778153_n
Walk moments – Pillanatok

Sok kicsi sokra megy

Akárhányszor belenyúlok a pénz témájába, az biztos hogy valami esszenciálisat fedezek fel. Úgy látom, hogy a pénz nagyon szoros kapcsolatban áll magával az élettel, az áramlással, azzal, hogy én érzem-e, hogy számít a létezésem és mennyit. Azt is már észrevettem, hogy a közvetlen környezetem, amiben élek és ahogy élek a belső gondolkodásomnak a kivetítése és ami nagyon fontos, hogy ez visszafelé is hat! Tehát, amit magam körül látok és érzékelek, azt egy az egyben visszavezetem magamra. Ha szakadt a ruhám, akkor nyilvánvaló számomra, hogy én is egy „szakadt” ember vagyok. Gondolom ezért olyan nehéz (néha szinte lehetetlen) kiemelkedni a lecsúszott létből, mert a külső valóság állandóan megerősíti a kialakult negatív képet és a lecsúszott belső világ állandóan újrateremti a külső valóságot. És ehhez nem kell az utcán élni, mert ez a működésmód létrejön bármilyen élethelyzetben, amivel nem vagyunk megelégedve. 

(tovább…)
Walk moments – Pillanatok

Kompetencia

Most kezdtem el olvasni Carl Rogers: A tanulás szabadsága című könyvét, amit még Karácsonyra kaptam. Rogerstől olvasni bármit hihetetlenül megnyugtató számomra. Szeretem az írásaiból, gondolataiból, nézeteiből sugárzó mély emberszeretetet és tiszteletet. A könyvben említés esik egy dokumentum filmről, amit Dorothy Fadiman készített és aminek a címe ‘Why do these kids love school?’ (ford. Miért szeretik ezek a gyerekek az iskolát?). Úgy éreztem azonnal meg kell néznem, így amikor ehhez a részhez értem a könyvben rögtön félre is tettem Rogerst és váltottam a notebookomra. A dokumentum film 1999-ben készült. Szinte hihetetlen számomra, hogy én csak most néztem meg, 18 évvel később és a filmben bemutatott példái a gyerek központú tanításnak még mindig nem részei a közvalóságnak. A másik hihetetlen tény, hogy Rogers A tanulás szabadságát 1969-ben írta, 48 évvel ezelőtt és a gondolatai még nagyrészt mindig nem gyűrűztek be az iskolákba. 

(tovább…)
Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0