Facebook lassítva

Facebook lassítva

A Facebook  falam „görgetése” szinte sport tevékenységgé vált, ami azt jelenti, hogy már nem a minőség (az információk tartalma) számítanak, hanem a gyorsaság és apró hírmorzsák felszippantása, amik isten tudja hol landolnak a fejemben. Ezzel nem azt mondom, hogy ez a folyamat rossz, csak érdekes volt ma megfigyelni, hogy az információ felszippantása az agyba teljesen addiktív. Minél több, annál jobb. Ennek kapcsán ma többször eszembe jutott, hogy lelassítok és megnézek egy közelebbi képet arról, ami felett egyébként elsiklanék.

(tovább…)
Facebook lassítva

A normalitás tökéletes középértéke

Az emberiség nagy része nem arra lett nevelve, hogy szabadon gondolkozzon, az iskolák, óvodák nem erről szólnak, hanem arról, hogy valamit megtanuljunk, amit már előttünk valaki kitalált, kikísérletezett, feltalált, megfogalmazott, leírt, kikutatott, felépített. És amikor ezt az agy megtanulja, akkor nehéz átállni hirtelen arra, hogy „na és most akkor jól kitalálom a saját verziómat, függetlenítve magamat a megszokottól és kipróbálttól”.  Konkrét válaszokat várunk a problémáinkra. Erről eszembe jut Brian életéből a kedvenc jelenetem, szerintem már említettem valamelyik korábbi blogbejegyzésemben. ” – MENJETEK A PICSÁBA! –  Hogy menjünk a picsába, Uram?”  Ez pont ugyanarról szól, hogy pontos leírás kell a Mestertől mindenre, mert nyilván ő tudja a legjobban még azt is, hogyan lehet a legjobban elmenni a picsába.

(tovább…)
Facebook lassítva

Nos: kérem, mindezt felejtse el

 
Tegnap bőségesen jöttek a „jelek”, amik ügyesen lebontottak még egy sor falazást bennem, az írással kapcsolatban, és az alkotással úgy általában.
Először jött az, hogy kezembe kaptam egy olyan könyvet, amit magamtól soha nem vettem volna le egy könyvesbolt polcáról: Rainer Maria Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz. Ráadásul olyan férfi adta a kezembe, aki felé állandóan van egy alap félelem bennem, mégis azért tudta odaadni, mert a félelem ellenére, úgy döntöttem találkozom vele.
Próbáltam kicsalogatni belőle azt, hogy „fedje fel magát” és mutasson meg egy írását, mert kiderült, hogy sokat ír. Egyenlőre nem adta be a derekát, de mire ma reggel felkeltem megláttam, hogy mennyi írásomat tartom vissza én saját magam is és ha tényleg akarok valaha tőle akár egy sort is látni, hát akkor biza nekem kell átmennem ezen a kapun először (és még sokszor utána), mert ha ő a világomban van, és ekkora gát van benne az írása megosztásával, akkor biztos, hogy ezzel most nekem is dolgom van. „Nem tudok írni” Ez az indoka fogott meg a legjobban, mert azokra az írásaimra gondoltam közben, amik ugyanez miatt az indok miatt soha nem kerültek ki sehová sem. Ezt a mait sem fogalmaztam volna meg, ha nem tudatosan akarok átmászni azon a misztikus gáton, ami visszatartja a betűket.

(tovább…)

Facebook lassítva

A rózsaszín kiscipő

Ma részt vettem egy 13 éves kicsi lány temetésén. Még soha nem voltam gyerek temetésén. És ennek kapcsán rájöttem, hogy a temetések miért ilyen nehezek. A néha végtelennek tűnő szomorúság miatt is, ami olyan méreteket tud ölteni, hogy szinte el sem fér a szívben, és ezen kívül az miatt is, mert ilyenkor egy pillanatra megnyílik az ég. És ezen a nyíláson annyi szeretet jön át, hogy azt is pont ugyanolyan nehéz átengedni a szíven mint a szomorúságot és legfőképp megengedni, hogy megérkezzen mélyen bele a szívbe. Ma először éreztem azt, hogy a temetés a színtiszta, szikrázó szeretet ünnepe is. Olyan szereteté, amit semmi földi nem árnyékol be.

A búcsúztatást végző pap úgy beszélt, mintha mesét mondott volna. Talán szándékosan, hiszen sok gyerek volt a temetésen, de az is lehet, hogy ő alap járaton ilyen. Legfőképp szerintem arra figyelt, hogy mindenki megértse azt, amit a mai eseményből meg kellet érteni. Azt mesélte például, hogy miközben Lelle berepült a Mennyország kapuján leesett az egyik cipője és ez miatt most még egy ideig nem lehet becsukni a kaput. Még egy ideig ez a kiscipő kitámasztja a kaput és ettől mindaz a szeretet és fényesség, ami a Mennyországban van, átsugárzik ide a földre és ha akarjuk, akkor megláthatjuk. De Szent Péter és Pál (mivel az ő nevük napján döntött úgy Lelle, hogy elhagyja ezt a földet) már keresik a kiscipőt, mert nem akarják, hogy Lelle cipő nélkül maradjon, úgyhogy nem sokára ez a kapu be fog zárulni. Éreztem, hogy arról a pillanatról beszél, amikor a koporsót leengedik a földbe és betemetik. Akkor fog visszakerülni a kiscipő Lelle lábára és a Mennyország kapuja bezárul.

(tovább…)
Facebook lassítva

Merre halad az önismeret (ha halad valahová)?

Körülbelül 5 éve járok egyéni ülésekre, jártam az Integrál Akadémiára 2,5 évig, ami pszichológiai képződés és önismereti út is egyben és megfordultam már pár önismereti csoportban is. Jó lenne számszerűsíteni, hogy mennyi órát töltöttem eddig önismeretben, de ezt most nincs kedvem kiszámolni, úgy ahogy azt sem, hogy ebbe mennyi pénzt fektettem eddig bele. Az egyetlen, ami az elejétől fontos volt, azok az EREDMÉNYEK. Emlékszem, hogy annak idején 2012-ben, nem azért kerestem fel a pszichológust Győrben, mert szórakozni akartam, hanem mert úgy éreztem, hogy zátonyra futott az életem. És az Integrál Akadémiára sem szórakozni mentem, hanem azért, mert úgy gondoltam, hogy ki akarok képződni és szakszerűen kísérni az embereket az önismereti útjukon és az állításokra, tematikus csoportokra sem az időtöltés miatt mentem, hanem mert olyan tér volt bennük, amitől azt reméltem, hogy majd elmozdítják az általam tapasztalt elakadásaimat. Az „önismereti út” kifejezésben tényleg benne van az A pontból B pontba eljutás, hiszen útra csak akkor kelünk, ha valami konkrét célunk van, majd megtesszük az utat és odaérünk valahova. Nem önismerti tánc-nak nevezzük, nem is önismereti sétálásnak (mert a sétának nem szokott konkrét célja lenni), vagy önismereti belső szimfóniának, hanem útnak. Ehhez mérten komoly célokkal indultam neki, miután 2012-ben nem lett vége a világnak és tovább kellett élni 🙂

(tovább…)
Facebook lassítva

Abbahagyni a férfiak bántását (vagy legalább csökkenteni)

Utazok a villamoson, feltűnik egy nő nem messze tőlem. Szerintem a 40-es évei közelében lehet, rövid szoknya van rajta, a lábait masszírozza kicsit, mert úgy látom fájnak neki és a bőrén is látszik, hogy valami nem oké velük. Van egy érdekes, gyanakvó pillantás a szemében, nyugtalanság a lényében, valami vibráló. A következő, amire felfigyelek vele kapcsolatban az, hogy mielőtt leszállna a villamosról, haragosan visszaszól a férfinak, aki az ülése mellett állt, hogy „Értsük egymást?!” majd leszáll és bemutat neki. Az egész lényéből süt, hogy nagyon fel van háborodva valamin. Visszanézek a férfira, akinek mondta. Egy ősz hajú, ősz szakállú férfi, halál nyugiban áll a villamoson, látom, hogy felzaklatta őt a nő viselkedése, de más feszültséget nem látok rajta. Teljesen szürreális ennek a két valóságnak a találkozása. A nő, szemmel láthatóan egy teljesen más mozit nézett, mint a többiek a villamoson. Amikor a villamos elindul, a nő már az átkelőnél áll és várja, hogy zöldre váltson a lámpa. Látom, hogy visszafordul még egyszer, megkeresi tekintetével a férfit és újból bemutat neki. Nem messze a férfitől egy nő ül, csak halkan megjegyzi, hogy „Egész úton valamit beszélt magában.” Ezzel le is zárul a sztori, de bennem még rezonál és gondolatokat ébreszt, meglátom benne felnagyítva ugyanis a saját viselkedésem egy részét. 

(tovább…)
Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0