Idős néni és bácsi várnak a buszra, amelyik kisvártatva meg is érkezik. A bácsi nagy gonddal felsegíti a nénit. Annyi törődés, annyi figyelem van abban, ahogy csinálja meg ismerősség. Gondolom a bácsi már egy csomó helyre, csomószor elkísérte, felkísérte, lesegítette és felsegítette a nénit. Vajon hány éve lehetnek egymás segítségére? A sofőr röviden rám néz, látja, hogy nem mozdulok, becsukja az ajtót. A nagy kerekek, amik a derekamig érnek elindulnak. Az én buszom is megérkezik kisvártatva. Örülök. Pavlovi reflex alakult már ki bennem a kék buszok láttán. Tudom, ha érkezik, akkor általa közelebb jutok a célomhoz, elérek valahová, ott lehetek valahol, ahol lenni akarok. A kék szín, a nagy kerekek, a narancssárgás szám a busz elején. Vannak ismerős számok, szeretem őket.
Beülök egy lány mögé a busz hátsó felében. Éppen chatel valakivel a telefonján. Érdekel, hogy mi zajlik az életében, ezért kukkolok. Közben szégyellem is magamat, hogy nem adom meg a kellő tiszteletet a magánélete iránt. Ezért néha kifelé is nézek az ablakon, ettől kicsit jobban érzem magamat, hogy nem vagyok rossz lány. Aztán megint vonz a történés. Megint olvasom, amennyit látok. Több szálon futnak a beszélgetései. Valakinek panaszolja, hogy a barátnője beleszólt olyasmibe, amibe nem kellet volna. A másik győzködi, hogy csak szeretetből tette a barátnője, mert segíteni akart. Tudom, de akkor sem kellet volna. Vált az ablakok között, azt írja valakinek, hogy megváltoztatja a nevét, hogy ne találjon rá. Úgy is megtalállak. Mosolyok. Egy következő chat ablakban lezár egy beszélgetést és azt mondja a találkozásra való felhívásra, hogy tök szívesen találkozna és folytatná, amit két hete elkezdtek, de csak ha majd jobban lesz. Megnyit egy következő ablakot, azt írja, hogy nem érzi magát jól. Mi bajod van? Testi vagy lelki baj van? Rohanok vissza munkába, de azért írd le, hogy mi van. Bonyolult lenne elmondani. Most úgy minden és mindenki. Többet nem ír. Becsukja a chat ablakot, figyelemre lett volna szüksége, nem arra, hogy irogasson valakinek, aki majd kitudja mikor olvassa el. De azért biztos vagyok abban, hogy még lesz ideje elpanaszolni később. Zenét vált, ő is néz ki az ablakon. Megérkezünk a Szél Kálmán térre. Leszáll, egy ideig még sétálok utána. Észreveszem a HELL italt a jobb kezében, formás feneke van a feszes fekete nadrágban, szép hosszú copfja, vagány bőr kabátja. Felszállok a villamosra, az utolsó képkocka, amit látok belőle az, hogy várja, hogy zöldre váltson a lámpa, hogy átmehessen az úton, majd eltűnik az életemből.
A villamos elhalad két kidőlt hajléktalan mellett, akik a virág ágyásba vannak bedőlve, teljes öntudatlan állapotban. Rajtam tiszta ruha van, egy tiszta szoba felé tartok éppen, hihetetlen összehasonlítani ezt a két világot és tudni, hogy nekik nincs tiszta szobájuk. Majd ők is eltűnnek az életemből. Gyerek hang mondja be a következő megállót. Elmosolyodom, simogató ezt hallani a gépies hang helyett. Hetekig nem fájt, nem hoztam magammal fájdalomcsillapítót, most meg majd belehalok a fájdalomba. Mi lesz így velem? Egy fehér hajú, fehér blúzban lévő, idős, vékony testű néni ül azon a széken, ami mellett állok. Van nálam Algoflex. Mondja a másik nála valamivel fiatalabb szintén fehér hajú hölgy. A lánya lehet? Ezt gondolom róla. A néni rábólint, beveszi gyorsan a tablettát egy korty vízzel. Nem látom rajta, hogy szenvedne, vagy már nem borítja őt ki a fájdalom. Magyarázza kifelé mutogatva az ablakon, hogy merre fognak menni. 17-es villamosra kell átszállniuk. Alig bír leszállni a villamosról, amin utazunk, a másik hölgy segíti őt, feladja rá a szalma kalapot. A villamos megáll a megállóban. Felnézek és a szemközti ház kicsit lepukkant erkélyén 3 férfi ácsorog, az egyik ül. Alig férnek el a kicsi erkélyen, úgy tűnik ebéd szünetük van, nézik a forgalmas utcát. Az ülő férfi valamit kivesz a térdére rakott zacskóból. Biztos az ebédje. Nincs Vapiano ebéd, nincs feleségtől házi koszt. Vajon mennyi lehet a fizetésük? Vajon mit csinálhatnak? A villamos tovább áll, eltűnnek az életemből.
A Szerájban eszek cukkinis tócsnit és fél adag majonézes krumplit meg fél adag céklás salátát. Kifelé sétálva feltűnik a felirat egy nő pólóján:
DREAM
BELIEVE
DO
Az utolsó szót, ami a melle alatt van már nem látom. Vajon mi van még a “DO” után? Önismereti beszélgetés, az a téma van terítéken, ami feszíti már egy ideje őt, azt mondja, hogy még mindig nem tudott elmozdulni belőle. Még mindig ugyanott tart, ugyanazokat a dolgokat ismétli. Annyira ismerős, amiket mond, nem csak azért, mert ismerem a sztorit, hanem azért is, mert én is ezt szoktam mindig mondogatni magamnak- hogy nem haladok semerre sem, nem oldódik meg semmi sem az önismereti témáim közül, amikkel küzdök. Érzem azt is, hogy szeretne elérni valamit, megfejlődni valamit, haladni, valamit tudni elengedni, valamit tudni befogadni, de nem megy olyan tempóban, ahogy jónak érezné. Szeretnék végre jelen lenni az életemben! Tetszik, amikor ezt kimondja, nagyon erős mondatnak érzem és sok irányba mutat ez a mondat, sok mindent jelenthet, sok mindent hordozhat magában. Szépnek látom őt. Eddig is láttam, hogy csinos, de most kifejezetten valami belső szépséget is látok kifelé sugározni a lényéből. Tudom, hogy az idő könyörtelenül telik itt a földön, tudom, hogy én is sok minden felé sietek és sürgetem magamat és azt is tudom, hogy ez mennyire lassító.
Ebből a helységből, ahol én kísértem átmegyek egy másik helységbe, ahol az én önismeretemet kísérik. A járdán velem szemben egy pár sétál. A srác dupla olyan magas, mint a lány. Tetszik a srác pólója. Monday, Tuesday, WTF?, Saturday, Sunday. Vajon menyire mutatkoznak meg a tudatalatti vágyak ezekben a póló feliratokban? Útközben a WestEndnél egy hajléktalan kiabálását hallom úgy 300 méterre mögöttem. Én nem vagyok Pista! Te nem vagy Ricsi! Hagyjál békén. Nem nézek vissza. Az a fantáziám, hogy nincs is ott senki sem vele, valami belső mozit néz és abból kiabál. Vajon mi játszódhat le benne? Bennem is néha vannak ilyen ordibáló hangok, csak nem ordibálok. Don’t panic. It’s organic felirat a bal oldalon. Mintha válasz lenne a hajléktalan ordibálására. Megnyugszom. Valaki azt mondta nekem éppen, hogy ne pánikoljak.
Péter még nincs, a falnak támaszkodva várok rá. A telefonomba pötyögöm be ennek a bejegyzésnek a vázlatát, hogy ne felejtsek el semmit sem, de most ahogy írom érzem, hogy úgy sem felejtettem volna el. Most is ott sétálok végig gondolatban az utcán és abból, ahogy ezt nézem, írok. Nem beszéltük rá, ő döntött így! Én azért nyomtam elég erősen. Két lány sétál el mellettem, ezt a rövid részletet hallom a beszélgetésükből, majd eltűnnek a hangok. Mellettem egy nő telefonál. A közeli boltból jött ki. Fizet valamit a lakásért? Eszembe jut, hogy én sem fizettem azért a szobáért, ahol most lakom és már két hete itt lakom. Akkor majd a rendőrség intézkedik. Folytatja a nő. Megérkezik Péter, megtartjuk a lezáró ülést. Jó visszanézni, hogy mi történt az egy évad alatt. Nem A pontból B pontba jutottam el, hanem szélesebb perspektívából nézem a problémáimat. Már nem feketék és fehérek, hanem lettek árnyalatok a két szín között. Lett türelem, lett több megértés, lett tágabb kontextus, a big picture nagyobb lett, mint amit az elején néztem. Megoldódott bármi is? Nem tudom. Úgy biztosan nem, ahogy elképzeltem az elején. Naiv elképzelés volt, hogy a terápia majd varázs módon mindent megold és a hibás szériás működésem helyett leszállítja a hibátlan működést. Nem tudom miért várok el ilyesmit magamtól. Mindenesetre nagyon fárasztó. És hogyan tovább? Mik a további céljaid az önismereti utadon? Kérdi, türelmesen néz rám. Bármit mondhatok, nem fogja megkérdőjelezni. El szeretném érni, hogy még több én-részemre és működésemre mondjak okét. Hogy érezzem, hogy még azok is okék, akiket nem is akarok látni és beismerni, hogy hozzám tartoznak. Pedig de. Ó mennyire de. Lényegében ez történt. Hogy amit szégyelltem, letagadtam, azokra Péter rámutatott és a mutatásában volt valami elfogadás, volt egy “és ha léteznek? Miért baj ez?” És tényleg. Miért baj, hogy tudok érezni olyanokat is, amit úgy érzem szégyelleni kell? Szóval az okéság. Ez a tervem.
Eszembe jut, hogy az éjjel azt álmodtam, hogy két bazi nagy fa kidőlt és én végig néztem. Fájt, hogy kidőlnek. Csak az egyikhez mentem oda, hogy megvizsgáljam a kidőlés okát. Fenyőfa volt, nagyon sűrű és gyönyörű koronával. A törzse vékony volt, körbe tudtam volna ölelni a kezeimmel. Tudtam, hogy sűrű és mélyen a földbe hatoló gyökerei vannak. A fatörzs azon része, amelyik közvetlenül a föld fölött volt teljesen elkorhadt. Ettől dőlt ki a fa. Emlékszem, hogy közelről néztem a jelenséget. Nem értettem. Hogyan korhadhatott el kívülről belülről a fa törzse, ha a koronája ilyen gyönyörű? Érthetetlen volt.
Sétálva megyek át a Kőlevesbe, barátnőzésbe. Kiállítás megnyitó az egyik kis utcában. Belátok a nagy üveg ablakokon. Félkörben állnak az emberek, hallgatnak egy középmagas férfit. A zöld ruhás nő ásít, a szája elé teszi a papír lapot, ami a kezében van. Egy öreg néni ül a kapualjban alacsony kis sámlin. Egy fiatalabb nő és két kis gyerek van körülötte. A fiúcska gumi lövedéket lő bele a porba a puskájából. Négy harmincas éveinek második felében lévő srác focizik az utcán, amelyiknek az egyik végét lezárták építkezés miatt. Így szabadon focizhatnak, mert nem jön autó. Bent a bárban emberek ülnek, krétával rajzoltak vonalakat az aszfaltra.
Felnézek egy félkörös erkélyre. Kóreai lány nyomkodja a mobilját, lábai fent vannak egy széken. Amikor másodszor nézek fel az erkélyre, látom, hogy egy másik lány is ül mellette, csak elsőre nem vettem észre, mert fekete színű arcpakolás van az arcán. Komikus látvány. Két világos kör a szeme és a szája körül. Az erkély alatti utca forgalmas, emberek, bárok, de senki sem néz fel az erkélyre a fekete arcpakolásos lányra. Vörös rúzs, telt ajkak, rakoncátlan vállig érő fürtök suhannak el mellettem egy biciklin. A technológia már régen létezik, csak nem akart senki sem belé fektetni! Egy jól öltözött középkorú férfi megy el mellettem és ezt a mondatot csípem el, miközben valakivel telefonál. Jól van na! Te is mered Pestet, én csak megyek utánad. Merre kell menni? Egy női hangot hallok, nem nézek hátra ki lehet az. Utána már nem hallom a hangjukat, csak egy pillanatra voltak az életemben. Azért tudok ezekbe a rövid jelenetekbe belelátni, mert megálltam az utca sarkán és pötyögöm bele a mobilomba, amit éppen hallok.
Odaérek a Kőleveshez. Zongora hangja szűrődik ki a szemközti épület ablakain keresztül. 4 nő egy négyzet asztal mellett ül, megbeszélik az aktuális történéseket mindenki életében, esznek, isznak, a végén fázni kezdenek és eldöntik, hogy hazamennek. Aztán már csak az a két egymáshoz bújt veréb fióka, akik nem messze az asztalunktól aludtak édesen egy fa gerendán van és a világító színes fényfüzérek, meg a talpaink alatt csikorgó kavicsok. Meleg autó, kényelmesen hazahoz, meleg ágy, a takaróm kényelmesen betakar.
Mindig érzem, hogy van valami konkrét értelme annak, hogy valamit leírok, hogy valami hasznos van az írásban. Ez, amit most írtam pillanatok egymásutánsága, nem tudom milyen célt szolgál, de nagyon jó érzés volt megélni őket felfűzve majd leírni őket. Nem mindig vagyok ilyen hangulatban és nem mindig ilyen élesek a pillanatok. Hát talán csak ennyi volt most az írás célja, hogy ezt megosztjam.