Egy héttel ezelőtt elvállaltam a ‘Vállalom magam‘ esemény megszervezését Budapesten. A Vállalom magam egy nemzetközi esemény (Emerging Proud), amit különböző országokban szerveznek meg és a mentális betegségeknek titulált állapotok és azok kezelési módjai állnak a fókuszában. Mentális betegség (vagy zavar) alatt nem feltétlenül kell elképzelni rögtön a pszichózist, mert ide tartozik mondjuk a depresszió is. A mentális zavarok tekintetében a nyugati pszichiátria túlnyomórészt a biokémiai modellre alapoz, ami azt jelenti, hogy szerinte ezeket az állapotokat az agy biokémiai egyensúlyának felbomlása okozza, és ennek megfelelően gyógyszerekkel szükséges kezelni őket. Kétségkívül vannak olyan állapotok, amelyeket gyógyszerekkel kell kezelni, de nagyon sok olyan is van, amelyet felesleges, sőt, a gyógyszeres kezelés egyenesen súlyosbítja a helyzetet, miközben a tapasztalt pszichológiai krízis a személyiség fejlődésének lehetőségét hordozza magában, ha ennek utat engednek. És ami egy még érdekesebb kérdés az a normalitás meghatározása. Mi a normális? Ki mondja meg, hogy meddig normális egy pszichés állapot, és honnan számítva már nem az? A sámánok, akik más világokba utaznak válaszokért már a nem normalitás kategóriája? Azok a páciensek, akik a pszichiátrián kötnek ki a látható spektrumot képezik. De ezenkívül van trillió-csillió ember, aki szintén azt gondolja magáról, hogy ‘nem normális‘ és ez jelentős hatást gyakorol az életükre. Első nekifutásra azt gondoltam, hogy nincs személyes kapcsolódásom a Vállalom magam naphoz, mert soha sem volt pszichés epizódom. Kiderült, hogy mégis van közöm hozzá, csak más szempontból…
A szerep elvállalása után egy hétig szinte teljesen passzív voltam. Éreztem, hogy kellene valamit csinálni, meg kellene mozdulni, de egyszerűen nem ment. Normális ez? Ami miatt kénytelen voltam összekapni magamat, az a soron következő online csapat meeting volt. Inkább nem akarom minősíteni a jelenlétemet. Úgy éreztem magamat, mint a házi dolgozat megbeszélése közben, miközben én nem készítettem el az enyémet és egyáltalán nem vagyok képben. A hívás után eldöntöttem, hogy most aztán tényleg felzárkózom és elolvastam a rendelkezésemre álló anyagokat, beszéltem a múlt évi szervezővel és ezután elindult a lejtmenet. Megéreztem, hogy ez tényleg történik, tényleg elvállaltam ezt a szerepet és tényleg várnak tőlem valamit. Megijedtem és még nagyobb passzivitás lett úrrá rajtam mint előtte, mert fixa ideámmá vállt, hogy képtelen vagyok megszervezni ezt az eseményt, még úgy sem, hogy rengeteg segítség van potenciálisan körülöttem. Nem csak az elvállalt szerepemből akartam kihátrálni, hanem az egész életemből. Aztán elhangzott a bűvös szó “Beszéljünk róla.” A felajánlás Rózsától (Rozália Kovács-Napier) jött, aki rendszeresen tart előadásokat az Integrál Akadémián spirituális krízisről, ő maga is átment egyen és most nemzetközi vizeken evez ugyanebben a témában, alapítótagja az ISEN-nek (Nemzetközi spirituális krízis hálózat), és most éppen Wales-ben szervezi a Vállalom magam nap angol verzióját.
Bár a Vállalom magam nap ki van hegyezve a mentális betegségekre, és a spirituális krízisre (ami külső megnyilvánulásában mentális betegségnek néz ki), lett egy másik üzenete is számomra a Rózsával való beszélgetés által, mégpedig az, hogy ÉN vállalom-e magamat? Vállalom-e, hogy valahogy tudom megszervezni ezt az eseményt, de az biztos, hogy nem tökéletesen (ezt még emésztenem kell), vállalom-e, hogy valamilyen ügyért kiállok és ennek kapcsán rólam is fognak gondolni valamit, mert összekapcsolnak ezzel az eseménnyel, vállalom-e, hogy néha “nem normálisan” reagálok helyzetekre, amit abból állapítok meg, hogy körbenézek és három másik ember mondjuk nem úgy reagált ugyanarra a helyzetre – pl. nekem halálfélelmem lesz, nekik meg nem. Vállalom-e, hogy ez is normális. Nem vállaltam, ezért (is) pánikoltam annyira. Rózsa többek között nyugtázta, hogy teljesen érthető, hogy szorongató gondolataim lettek, mert annyira félelmetes az az irány, amerre menni kellene. És ez normális. Felajánlott egy alternatív menekülő útvonalat legközelebbre – nem kell kimenekülnöm az egész életemből, csak hívjam fel őt és átveszi a projektet, ha úgy érzem nagy a baj. Ez iszonyatosan megnyugtató volt. Néha ennyi elég. Megbizonyosodni arról, hogy még mindig normális vagyok, függetlenül attól, hogy a pszichés folyamataimnak éppen mennyire sikerült kirúgniuk a talajt a lábam alól. Erről is fog szólni a Vállalom magam nap reményeim szerint. Hogy a krízis nem feltétlenül jelent valami végzetest, hanem ki lehet hozni belőle valami jót is a megfelelő támogatással.
Több embertől hallottam, akik a ‘normális’ hivatásukból átváltottak a segítői pályára, vagy netalántán rájöttek, hogy látói képességeik vannak, vagy családállításokat vezetnek (ami szintén tűnhet a varázslás egy kategóriájának), hogy nehéz volt vállalni magukat ilyen minőségben a régi baráti kör előtt, a szülők előtt, a régi osztálytársak vagy munkatársak előtt. Azt fogják gondolni, hogy megbuggyantam. És tényleg…. valóban tudják azt gondolni, mert ami nem megfogható, az ijesztő. Kuruzsló ‘diplomával’ a kézben vagy bármilyen diploma nélkül nem könnyű kiállni a világ elé, és kuruzslásnak számít jóformán minden, ami nem a pszichológia vagy az orvoslás fő áramába esik bele. Még magam sem tudom néha hol húzzam meg a határt a két világ között. Iszonyatosan sokat gondolkoztam már ezen. Én magam is nem normálisnak szoktam titulálni a tévéképernyőjén keresztül gyógyító mágikus embereket, akik csak felemelik a kezüket és azt mondják: “Most megy át a szerencsét hozó energia hozzád.” Hát nem tudom… És néha eszembe jut, hogy ugyanezt gondoltam arról is, amikor először életemben elmentem családállításra. Álljak bele egy szerepbe és majd tudni fogom, hogy mit csináljak? De hogy? Én képviseltem egy másik szereplő testvérét abban az állításban. Képtelen voltam felfogni a helyzet működési mechanizmusát és mégis működött. Azóta minimum százszor.
Az hagyján, hogy a spirituális krízist nem kellene mentális betegségnek tekinteni és nem is úgy kezelni, mert nem az. De nekem mintha ott kezdődne a sztori, hogy egyáltalán a spiritualitás normális? Be lehet vallani, hogy egy chaten keresztül képes vagyok megérezni valaki hangulatát a szavak mögött anélkül, hogy leírná? Be lehet ismerni, hogy a betűk között érzékelem a teret, és azokban is néha olvasok? Be lehet ismerni, hogy a könyveket bírom néha “átjáróknak” érzékelni? Be lehet ismerni, hogy a családállítás közben érzem a rám osztott szerepet és bírok abból cselekedni? Ezeket mind vállalom? …. Most hogy leírtam, egy részét igen, de egy nagy részét nem. Sok minden ebből vállalhatatlannak tűnik a “normális” emberek előtt. És EZ A PROBLÉMA MAGA, hogy kategorizálok normálisra és nem normálisra, és ettől szenved a világ többi része is.