Igazából sohasem értettem a november 1.-ét. A legkorábbi emlékeim erről a napról még abba az időbe nyúlnak vissza, amikor nem mécsest gyújtottunk a temetőben, hanem hagyományos fehér gyertyákat, amiknek először a megolvasztott viaszát le kellett csöpögtetni, hogy utána ebbe a megolvadt viaszba állítsuk őket. Lehetett ügyeskedni azzal, hogy a másik gyertyája segítségével gyújtsuk meg a sajátunkat, és szinte a sejtjeimben érzem annak az érzését, ahogy a forró viasz rácsorgott véletlenül a kezemre, ahogy megdermedt, ahogy le lehetett utána könnyedén fejteni. Ahogy erre gondolok, feljön bennem egy rakás kép a húgomról, a mosolyáról, a cinkosságról vele, ahogy gyerekként részt vettünk ebben a november elsején történő rituáléban és igazából semennyire sem volt bennünk magasztos hangulat, inkább csak a “tüzeskedés” végtelen öröme.
A november elseje számomra mindig inkább az élőkről szólt és az élettelisségről, hiszen családként mentünk ki a temetőbe, együtt ültünk az autóban, együtt beszéltük meg a dolgokat, együtt gyújtottunk gyertyát. Nagyon bensőséges pillanatok voltak ezek számomra. Imádtam a gyertyákkal kivilágított temető látványát. Bevallom nagyon keveset gondoltam eközben a halottakra, akiket ilyenkor meglátogattunk, mert semmilyen élő emlékek nem fűztek hozzájuk, azt meg gyerekkén egyáltalán nem fogtam fel, hogy az őseimet tisztelni kellene, vagy hálát adni nekik, hogy általuk (is) itt lehetek. Aztán amikor apu 20 évvel ezelőtt meghalt a gyertyagyújtás ezen a napon már egyáltalán nem volt szórakoztató… Sőt, volt olyan év amikor hasfájást tettetve el sem mentem a temetőbe, és azóta is “fáj a hasam” csak hogy ne kelljen kimenni a temetőbe ezen a napon.
Az idei november elseje másként telt. Aktívan emlékeztem apura mégpedig valami olyasmi által, amit nagyon erősen hozzá kötök. Mivel apu építész volt rendszeresen járatta a Szép házak magazint, amiből rengeteg volt otthon. Ma erre emlékezve vettem egy lakberendező magazint (Szép házakat épp nem találtam), aprólékosan átnéztem, minden egyes lapot, emlékeztem apura és azokra a házakra, amiket ő tervezett, és amik most emberek otthonai, majd készítettem egy kis oltárt, ahová felraktam ezt a magazint, friss virágot és gyújtottam gyertyát. Így sokkal jobban tetszett a mai megemlékezés. Nem a hideg temetőben volt apu, hanem itthon velem.
Ahogy ott ültem a rögtönzött oltár előtt, elkezdtem neki mesélni az aktualitásokról. A projektekről, a tanulmányaimról, a családállításról, a fontos kapcsolataimról. Ez a mesélés irtózatosan hasznosnak bizonyult, mert valami fontosat megértettem, ami igazából egyáltalán nem kapcsolódott sem apuhoz, sem konkrétan az ő halálához.
Eszembe jutott egy körülbelül két évvel ezelőtti nap, amikor épp egyéni terápiára mentem. Valamiért nem a helyszínen találkoztunk, hanem a Jászai Mari térről közösen sétáltunk. Arra a mondatra emlékszem, ahogy a terapeutám (sosem hívtam így egyébként, de most nem tudok jobbat) azt mondta, hogy segíteni szeretne valahogy abban, hogy ne haljak éhen. Abban az időben krízis szerű állapotban éltem az életemet már egy ideje, alig volt pénzem, nem tudtam megragadni a lehetőségeket, semmilyen racionális megoldás nem volt elérhető számomra, nem értettem a létezésem értelmét pedig nagyon meg szerettem volna érteni, úgy éreztem, hogy szinte minden, ami addig megtartott kicsúszott a lábam alól. Mintha a régi mintáim omlottak volna le, de nem alakultak helyettük újak. Nehéz időszak volt, ami most már jobb, de ez lassú folyamat.
A felvetésére azt feleltem, hogy nem szeretném, hogy megmentsen az éhhaláltól, sokkal inkább arra vágyom, hogy végignézze, ahogy éhen halok. Szerettem volna, ha ebben is tud kísérni engem és el tudja hinni, hogy az is rendben van, ha velem ez történik. Szerettem volna, ha még ebben a nagyon nehezen befogadható élethelyzetben is tudja azt gondolni, hogy igazából kompetens vagyok az életem vezetésében. Hogy talán nem látszik, hogy mi az isten célja van annak a folyamatnak, amiben vagyok, de el tudja hinni, hogy van értelme, és hogy valahol ki fogok lyukadni a végén. Nyilván nem fenyegetett reálisan az éhhalál, mert mielőtt az utcára kerültem volna, visszamentem volna Szlovákiába, ahol anyukám egészen biztos nem hagyja, hogy éhen haljak, de nekem kellett egy olyan “szülő figura”, aki ezen a határon túl tud menni. Nem emlékszem, hogy ott konkrétan mit mondott erre, de viszonylag rövid időn belül megtörtént az elengedés kettőnk között. Ő meghallotta, amit kértem tőle, én pedig kiléptem a terápiából, elengedve azt a kezet, amitől folyamatosan vártam, hogy megmentsen, hogy megszereljen, hogy “normálissá” tegyen engem, miközben legfőbb vágyam az volt, hogy megéljem azt, hogy nem kell engem megszerelni, hanem már most is rendben vagyok. Ezt ő folyamatosan mondta nekem, de nem hittem el, és azon a napon rájöttem, hogy én úgy tudom elhinni, ha el tudja fogadni az önpusztításomat (is), hiszen most EZ VAN.
Azon a ponton, ahol kértem, hogy “nézze végig a halálomat” történt meg a felnövésem. Egyenrangúnak akartam érezni magamat vele, hogy a saját életemet pont olyan kompetensen vezetettnek éljem meg, mint amilyennek az övét láttam. Az életrevalóságunk nem volt összehasonlítható, hiszen ő jól keresett, ellátta magát és a családját, tudatosan építette a karrierjét, én pedig egyik napról a másikra éltem, sok helyzetben nem képviseltem magamat, és a fő “kereseti” forrásom az anyukám által küldött pénz volt. Mégis, amikor kértem, hogy nézze végig a “haldoklásomat“, tisztán éreztem, hogy kompetensen vezetem az életemet, és hogy az életem OKé, még akkor is ha a sikeresség hagyományos mutatói szerint egyáltalán nem sikeres, viszont semmivel sem rosszabb, mint az övé. Amikor rá tudott bólintani az én személyes poklomra, még akkor is, ha nagyon nehéz volt azt neki nézni, akkor éreztem azt, hogy kész vagyok az egyéni terápiával vele, mert elkísért arra a pontra, ahová el akartam jutni – az egyenrangúságba.