A szenvedésről mindig azt gondoltam, hogy azt magától senki sem választja. A szenvedés valami olyasmi, amit ránk oszt az élet, a sors, a karma, de az biztos, hogy nem én választom. Talán büntetés valami rosszért, amit megtettem és most bűnhődnöm kell. Ha tehetném, nem szenvednék, ha tehetném, lerövidíteném a szenvedést, ha tehetném, nem is akarnék szenvedni egyáltalán. De tényleg így van ez?
Van egy sík ahol nem. Van egy hely, ahonnan látni a szenvedés másik arcát is. Egyszer egy állításban részese lehettem ennek a síknak. Egy nő élete tárult fel előttem, amit egy szomorú tragédia pecsételt meg. Én a szent körön kívül ültem, ami körülvette őt és figyeltem az életét. Tisztán láttam azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy inkább meghal, minthogy ezzel a tragédiával éljen. A nő ezt nem látta. A szenvedés elhomályosította a látását. Csak a felszínt volt képes érzékelni. Azt a szintet, ahol neheztelt a környezetére, hibáztatta az embereket maga körül, hogy elfordultak tőle, hogy nem támogatják őt eléggé, a szomorúságot, amit az élet igazságtalanul kimért rá, a könnyeket, amik nem hoztak megnyugvást. Nagyon szenvedett és ezzel a szenvedéssel próbálta közelebb húzni magához a számára fontos embereket. Érzékeltem, hogy a nő a szenvedésével tényleg egy energia örvényt hoz létre maga körül és bárki, aki túl közel megy, örökre elveszett volna ebben az örvényben.
Bár a körön kívül ültem és látszólag nem kapcsolódtam hozzá, tudtam, hogy a lehető legtöbbet adom a nőnek, amit abban a pillanatban adni lehet. Nem távolodtam, maradtam azon a helyen, amelyik biztonságot nyújtott nekem. Teljesen nyitott tudtam maradni felé, mert pontosan tudtam, hogy hol van a határ a kettőnk élete között. Én alkottam meg, a szent körrel, amit köré építettem. Ezen a körön belül elvesztem volna az ő életében és hiába lettem volna fizikailag mellette, nem tudtam volna neki segíteni. Pontosan érzékeltem, hol van az örvény határa, amit a nő maga körül teremtett. Életek sokasága pörgött le előttem és láttam, hogy a nő szenvedése az ő saját választása. Nem osztotta rá a szomorú sorsot senki sem, nincs büntetésben, Isten nem haragszik rá, csak szabad teret adott neki a fejlődésre. Nem értettem, hogy a nő miért vezekel, de ezt nem is kellett értenem, mert egész lényemmel éreztem a tiszteletet a sorsa iránt. Nem éreztem sajnálatot, sem szomorúságot, nem akartam megkönnyíteni a helyzetét, nem akartam átvállalni tőlem semmit sem. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert tisztán láttam őt, mert nem homályosította el a látásomat sem a bűntudat, sem a neheztelés, sem a szeretet hiánya. Tiszteltem a fájdalmát és a döntését és azt is, hogy az úton ott tart, ahol a válaszokra még nem lát rá. Életek peregtek le előttem, ahol ugyanazok a szereplők megint találkoztak, megint szenvedtek egymás mellett, ezerszer megölték a nőt, mert féltek tőle és a nő elviselte a gyalázást, mert elhitte, hogy a körülményeknek kell megváltozni ahhoz, hogy az ő élete is megváltozzon. A gyilkosaitól várta a felszabadítást, hogy ők bánják meg elsőnek a bűneiket, hogy végre rájöjjenek, hogy micsoda ocsmány módon bántak vele.
Egy ideig álltam felette a sírban és saját testemmel védtem őt a ránehezedő földrétegtől. Nem mondtam neki semmit, csak a szemembe tettem azt az üzenetet, hogy NEKI kell onnan kijönni, senki sem fogja őt kiszedni, NEKI kell megtalálnia a saját erejét, NEKI kell DÖNTENIE… Aztán láttam, hogy még gyenge, hogy nem érti teljesen, amit üzenek neki, hogy talán ha még egy ideig vele maradok, akkor elég erőt gyűjt, de én nem akartam maradni. Tudtam, hogy eljön az az idő, amikor feltámad poraiból és talpra áll. Nem volt szükségem arra a dicsőségre, hogy abban a pillanatban ott legyek és fürdőzzek az érzésben. Megtettem, amit meg kellett tennem, annyit adtam, amennyit jónak láttam és még azelőtt távoztam, hogy a saját határaimat megsértettem volna. Nem éreztem kényszert, hogy segítsek neki, mert nem láttam rossznak a szenvedését. Tudtam, hogy oka van és tudtam, hogy ő választotta.
A tisztelet egy nagyon erős érzés, de gyakran halvány árnyalatát sem vagyok képes érezni annak, amit abban az állításban éreztem.
Igazi tiszteletet csak a nagyon stabil középpontból lehet érzékelni.
Arról a helyről, ahol maximális rálátásom van a saját határaimra és azokat tiszteletben tartva nézek rá egy másik ember életére. Tudom, hol kezdődik a „túl sok” számomra és nem érzek bűntudatot azért, hogy nem lépem át ezt a határt, pedig egy másik ember számára nagy segítség lehetnék. Nem lépem át ezt a határt, pedig akkor megfoghatnám a kezét, nem lépem át, mert látom, hol kezdődik az ő döntése. Egyáltalán nem egyszerű ezt érzékelni, viszont egy nagyon békés hely, ha valaki megtalálja. Erről a helyről, még a szenvedésnek is van értelme, mert még az is döntés kérdése és egy másik ember döntése szent, mert a döntés szabad akaratból születik. Minden döntésnek van értelme.
A tisztelet azt is jelenti, hogy nem időben mérem a történéseket. A körön kívül ülve évszázadok peregtek le a szemem előtt a nő életét nézve. Több életen keresztül kereste a feloldozást, több életen keresztül harcolta a harcait és én néztem…. Ezt akár érdektelenségnek is titulálhatnám, de nem az volt. Végtelen tisztelet volt a lelke fejlődése iránt és egy végtelen szeretet, amely nem versenynek tekinti, hogy kinek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy valamit megfejlődjön. Ott vártam rá a határon és minden egyes pillanatban készen voltam arra, hogy megfogjam a kezét. De addig, amíg ő be akart húzni az életébe, ez nem történhetett meg. Csak a két élet határán volt lehetséges az igazi találkozás. Ott, ahol ő tiszteletben tartotta az én életemet és én az övét. És ez egy gyönyörű határon táncolás egymással, azon a varázslatos lehelet finom vonalon, ahol a két élet találkozik.
Tisztelem Magamat és tisztellek Téged…
Trackback/Pingback