Kabócák éneke

Kabócák éneke

Úgy érzem, hogy meg kell írnom ezt a bejegyzést ahhoz, hogy emlékezzek egy múlandó érzésre. Szombaton túlestem az év végi vizsgán az Integrál Akadémián. Előtte volt sok tanulás, információ fejbe pakolás és szorongás azon, hogy ez az információ a fejből kiesik, vagy az agy leblokkol és hiába tanulok szorgalmasan,  a vizsgáztató ebból semmit sem fog látni és hallani (ami ugyanaz lényegében, mintha nem is tanultam volna egyáltalán). Amikor szombat reggel elindultam a suliba, igazi nyári reggel volt. Ahogy már sokadszor sétáltam le a Kelenhegyi lépcső ismerős kövein, egy pillanatra meg kellett állnom, mert úgy éreztem magamat, mintha éppen egy mediterrán országban sétálnék. A fákban kabócák messzire hallatszó hangját hallottam (legalábbis úgy gondoltam, hogy kabócák voltak). Máig bennem van,amikor először életemben mentem nyaralni tengerhez és sok száz kabóca hangja fogadott minket az üdülőhelyen. Az első reakcióm az volt, hogy vissza akartam menekülni a buszba. Később nagyon megszerettem őket és örökre összekapcsolódott a fejemben a kabócák hangja – a tenger morajlása – a meleg szél – a hőség – a kirándulás – a boldog semmit tevés és levés.

stone_stairs_by_miffliness_stock

Ahogy csukott szemmel álltam a lépcsőn arra gondoltam, hogy bárhogy is sikerül (vagy félresikerül) a vizsga, ezek a kabócák itt lesznek akkor is és én megint állhatok és hallgathatom őket egy egész testemet elárasztó jó érzéssel. A kabócák hangja végig kísért engem az egész napon. Hallottam őket, amikor már bent ültem a helységben Bencével, aki vizsgáztatott minket, és olyan érzés volt, mint várni a kivégzést (nem volt egyébként ennyire dramatikus, de iszonyat nehéz leküzdeni a régi rögzüléseket), hallottam őket, miközben egy másik ember felelt éppen és én tudtam, hogy mindjárt rám kerül a sor és nekem fog kellenem megszólalni. Aztán filmszakadás és újból csak akkor hallottam a hangjukat, miután már levizsgáztam. Hazafelé menet ismét megálltam a Somlói és a Ménesi utat összekötő sziklás lépcsősoron, a fák árnyékában, hallgatva a kabócák hangját. Még mindig ott voltak, nem vettek észre semmit sem abból, ami közben velem történt és ez nagyon megnyugtató volt. Tényleg minden múlandó, az események jönnek-mennek.

Másnap ismét nagyon meleg volt és én úgy éreztem, hogy ebédre mindenképpen gyümölcslevest kell ennem. Felpattantam a biciklire és elindultam megkeresni. Rövid időn belül rájöttem, hogy inkább a biciklizés köt le, mint a leves, így átbicikliztem a Szabadság hídon és tettem „egy kört” a túloldalon 🙂 IMÁDTAM nézni a kis kávézókat, megtelve emberekkel a vasárnapi napsütésben, a babzsákokon kiterült embereket, az éppen városnézésre megérkező buszni nyugdíjast. Az egyik bár falán megláttam egy feliratot. Valami olyasmi volt, hogy „It is not about the things, it is about the way you see them.” (Nem a dolgokról szól, hanem arról, hogyan látod őket). Ezt a mondatot már szerintem minimum 5000x hallottam, most mégis összeállt egy új valósággá. Leszálltam a bicikliről és csak támaszkodtam a Szabadság híd korlátján, nézve egy arra haladó kiránduló hajót. Abban a pillanatban mintha minden a helyén lett volna. Azon ritka pillanatok egyike volt, amikor teljesen biztos voltam abban, hogy minden rendben van az életemben. Teljesen MINDEGY, hogy éppen mi történik velem, hogy éppen milyen gondokkal küszködök – pénz, kapcsolatok, megfelelési kényszer, félelmek, gátlások, szégyenlőség, ezek mindig lesznek a jövőben is!

Azt hiszem, hogy az ember csak addig szorong ezeken, amíg bízik abban, hogy a jövő egy pontján megszűnnek.

Ugyanis ha teljes lényemmel átérzem, hogy gondok és szorongás lesz az életemben mindig, akkor abbahagyhatom az ezen való aggódást akár már most is. De ahhoz tényleg érezni kell, hogy MINDIG LESZNEK. Egészen eddig azt hittem, hogy ilyesmit gondolni egy teljesen pesszimista dolog, de egy másik szemszögből nézve abszolút felszabadító!

10557197_10152498524928722_6754434891082668916_n

Ott a hídon állva jöttem rá, hogy van egy hang a fejemben, aki kitartóan mondogatja, hogy kevésbé fogok félni, ha jobb lakásom lesz annál, mint ami most van, ha lesz egy állandó pénzforrásom és nem csak felélem azt, amim van, ha szakmailag ismert és elismert leszek, ha írok egy könyvet, ha megcsinálom a vizsgát… Csakhogy minden egyes élethelyzetnek megvan a maga szorongás forrása! Így ha olyan házban fogok nyomulni, aminek a képét már vagy 5 éve őrzöm a laptopomon vagy ott fog figyelni a kiadott könyvem a polcon, akkor is fogok szorongani, csak máson, mint most. Abból a helyzetből, ahol most vagyok ezt nehéz elhinni, pedig tuti így lesz.  „Igen, boldog lennék, csak még ez lehetne egy kicsit másképp… Egy kicsit jobban szerethetne, nem akarok sokat, csak egy picivel. Egy kicsivel több pénzem lehetne, nem akarok milliókat, csak egy picit.” Nincs ilyen!!! Ezek mind beleforgatnak ugyanabba a zsákutcába. Tök mindegy, hogy kicsit vagy sokat akarok. Néha azt gondolom, hogy ha csak keveset kérek az Univerzumtól, akkor észre sem fogja venni, hogy én valamit akarok és az olyan, mintha nem is akarnék semmit sem.

Ez a rövidke kis bevillanás a „nem akarásról” átváltoztatott egy szempillantás alatt mindent, ami addig jelen volt. Hirtelen még az előző nap nyakamba zuhant garnizst is romantikusnak láttam, pedig baszdmegoltam rendesen éjjelek-éjjelén, amikor ez megtörtént. Jónak tudtam látni azt, hogy szeretek Pesten lenni, hogy nézhetem a hajókat a Dunán, hogy bicózhatok, hogy éppen gyümölcs levest akarok enni, ahelyett, hogy egy három fogásos vasárnapi ebédet ennék a családom körében, hogy vágyom sok mindenre, amitől úgy érzem boldogabb lennék. A „jó az, ami van”-t gyakorolni kell. Nem jön attól, hogy beáll a vágyott állapot az életbe…

És huss… már el is szált az érzés. De azért jó emlékezni arra, hogy volt ilyen, amikor azt éreztem, hogy „minden úgy jó, ahogy van„. De tényleg….

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0