“Gyerekkora óta fortyogó vulkánt hordozott magában apja miatt, és ha a nyomás elviselhetetlenné vált, az első útjába eső emberre – többnyire a feleségére – ontotta a dühét. Tudtam, hogy mi a teendőnk: felismerni és meggyógyítani a benne élő sérült kisfiút.”

Elkezdtem most olvasni a Mérgező szülők c. könyvet és rögtön az elején egy Gordon nevezetű férfiról ír a szerző Susan Forward, aki azért érkezik terápiába, mert 6 év után a felesége el akar válni tőle a férfi kontrollálatlan dühkitörései miatt. Az első terápiás ülés alatt kiderül, hogy Gordonnak rendkívül zsarnok apja volt, aki rendszeresen verte a fiát szíjjal, és felnőtt korában pedig érzelmileg zsarnokoskodott felette (például a kitagadással fenyegetőzött, amikor a fia elmondta neki, hogy érdekli őt a természetgyógyászat, ami apja szerint maga a sarlatánság). 

Azok a gyerekek, akiket bántanak a szüleik gyakran önmagukat hibáztatják, mert még mindig elviselhetőbb a bűntudat és annak a fantáziája, hogy kiérdemelték a verést vagy bármilyen más büntetést, mint meglátni azt, hogy az apa (vagy anya) egy olyan személy, akiben nem lehet megbízni. Felnőtt korban is tovább hordozzák a bűntudat és alkalmatlanság érzését. Az első lépés tudatosítani, hogy a gyerek nem felelős azért, amit a szülei tettek vele! Viszont felelős azért, hogy felnőtt korban lépéseket tegyen annak irányába, hogy kezdjen valamit a gyerekkori élmények hatásával. 

A mérgező szülők egyik jele, hogy személyes támadásnak érzékelik, amikor a gyerek vagy fiatal felnőtt önálló akaratát fejezi ki és elkezdi építeni a függetlenségét. Ezt tovább erősíti az, hogy  kulturálisan is belénk ivódott (az egyházak is mind ezt sulykolják), hogy a szüleinknek joguk van irányítani bennünket, pusztán mert életet adtak nekünk: “Ne feleselj az anyáddal!”, “Ne merészelj kiabálni az apáddal!” és hasonlók. Ahogy a gyerek önértékelése sérül a szülőkkel való konfrontálódásban, egyre inkább függővé válik a szülőktől, egyre inkább isteníti őket, és egyre inkább letagadja a szülők felelősségét abban, hogy valójában szevedést okoznak neki. 

Az egyik eszköz, ahogy a gyerek eléri azt, hogy továbbra is tökéletesnek tudja látni a szüleit a tagadás, amivel elkezdi elnyomni a forrongó érzelmeit. A tagadás a szülők részéről is működik, amikor azt mondják, hogy “nem volt az olyan komoly”, “nem is úgy volt az”, amikor a gyerek később próbálja szembesíteni őket a történtekkel. Ezzel gyakorlatilag érvénytelenítik a gyerek észlelését. A másik nagyon hatásos elhárító mechanizmus a racionalizálás: amikor a gyerek megmagyarázza, hogy miért volt valójában jó az, ahogy a szülei bántak vele: “Az anyám azért nem törődött velem soha, mert olyan boldogtalan volt.”, “Csak azért vert, hogy embert csináljon belőlem.”, “Csak segíteni akartak nekem.”Valóban igaz lehet, hogy a szülő maga sem kapott elég szeretetet gyerekkorában, hogy ő is boldogtalan volt, magányos volt, vagy bármi más nyomasztotta őt, és azért bánt úgy a gyerekével ahogy. De ezt külön lapon kell kezelni attól, hogy attól még a bántás megtörtént, és ez fájt a gyereknek, szenvedett tőle, cserbenhagyottnak érezte magát, dühösnek, kiszolgáltatottnak és ezek mind érvényes érzések.

Forrás: Susan Forward – Mérgező szülők

Ingyenes összefoglaló videó sorozat a könyvhöz: https://onmagunklenni.hu/visszanyert-elet/

Hírlevél feliratkozás

Történetek az érzésekről, belső vívódásokról, sikerekről, a környezetünkről, kapcsolatokról, pénzről, a nőiségről minden egyenesen az email fiókodba!

Feliratkozom