Ezeregy kampó

Ezeregy kampó

Mindig amikor valami áttörő élményem van, akkor szeretném tudni, hogy ezt “hogyan értem el”. Mi váltotta ki? Ki segített ebben? Mit csináltam? Hogyan csináltam? Éppen milyen önismereti módszert használtunk? Kinek volt a tudata ennyire nyitott, hogy végül az enyém is megnyílt? Sajnos legtöbbször ezek a szálak nem visszakövethetőek számomra. Egyszerűen összeadódnak az impulzusok, amik érnek engem – mosoly, ölelés, állítás, sírás, fojtás, érintés, valaminek a kimondása, tágasság megélése, egy hiányzó információ beérése és “bummm”, kinyílik egy ficak a tudatomban, ami addig zárt volt, majd elkezd működni és ontani az új információt. És sokszor vissza is záródik, mert nem tudom hosszan kitartani az új felfedezett tudatosságot. A lényeg, amire mindig rájövök viszont az, hogy minden a helyén van, minden jól működik, csak ez nem mindig látszik.

Ma is egy ilyen ficak kinyílt a tudatomban és megéreztem, hogy azért annyira nagyon szorongató élni számomra, és azért kell állandóan menekülni befelé, meg kifelé, meg minden irányba csak nem itt lenni, mert mintha ezer kampó lenne beleakasztva a húsomba a testem különböző részein. Ezek a kampók a megnyilvánulásomat “koordinálják”, mint ahogy a marionett bábut mozgatja a művész. Egy belsővé tett parancsoló hangnak mindig van ötlete arra, hogy mit kellene mondanom, azt hogyan kellene mondanom, hogyan kellene döntenem, mozdulnom, megnyilvánulnom és végtelen a lista arról, hogy mit nem kellene tenni, mondani, dönteni, megtapasztalni. Gyakorlatilag nincs olyan megnyilvánulásom a külvilágban, ami ne lenne ez által a belső hang által szabályozva és annak ellenére, hogy sok mindent tilt én mégis megteszem, de ezek NEM szabad mozgások, mert csak szimplán lázadok olyankor és mintha fél szemmel figyelném ezt a hangot, hogy vajon mit mond erre.

Érdekes tény, hogy az írásomat tudja a legkevésbé szabályozni ez a parancsoló. Mintha ott nem mozogna olyan magabiztosan, oda nem ér el a keze, csak néha kap el engem a grabancomnál és megszorongat, de egyébként írás közben békén szokott hagyni. Ezért lettem grafomán.

A lényeg, hogy a párkapcsolataim igazi pokollá tudtak változni sorozatosan, mert amennyire ezek a kampók engem rángatnak és fogva tartanak, pont ugyanazt csinálom meg a partneremmel. Gyakorlatilag minden mozdulatára van kivetnivalóm, javító ötletem, és ha ezeket nem is mondom ki hangosan (mert annyi van belőle, hogy lehetetlen lenne), állandó jelleggel fenn tudom tartani a a másikban a “nem vagy elég jó” érzést  és azt, hogy “valamit tennie kellene, hogy én jól-nyugodtan-boldognak érezzem magamat“, mindezt úgy, hogy folyamatosan duruzsolom a fülébe, hogy nem csinálja elég jól.

És ma (nem tudom pontosan mitől) nem csak ezeknek a kampóknak egy része vált láthatóvá számomra, hanem egyszer csak “elindult” a kezem és elkezdtem írni mondatokat. És bár úgy hatott, mintha valaki másnak mondanám, igazából magamnak mondtam őket, egyesével kihúzkodva a kampókat a bőrömből és csak akkor vettem észre, hogy mennyi-de mennyi belső szabályozás közepette próbálom élni az életemet. Balzsamként hatottak ezek a mondatok és a bennük rejlő érzet. Nem értem a lista végére, csak a legfontosabbak jöttek most elő és tudom, hogy az agyunk nem hallja a “nem” szót, mégis ezek a mondatok most így igazak. Leírom őket, maradjon utánuk nyom a világban.

Nem várom el, hogy kizárólag velem oszd meg a szexuális energiádat. 
Nem várom el, hogy megértsd az indokaimat. 
Nem várom el, hogy támogass anyagilag. 
Nem várom el, hogy támogass lelkileg. 
Nem várom el, hogy gondoskodj az étkezésemről. 
Nem várom el, hogy eltakarítsd az általam keletkezett rendetlenséget. 
Nem várom el, hogy megcsókolj. 
Nem várom el, hogy életem végéig velem akarj maradni, hogy ezáltal csökkentsd a szorongásomat az egyedül maradástól. 
Nem várom el, hogy oltár elé vezess és gyűrűt húzz az ujjamra. 
Nem várom el, hogy rendszeresen elvigyél vacsorázni étterembe. 
Nem várom el, hogy ott legyél velem számomra fontos eseményeken. 
Nem várom el, hogy gondozz, ha beteg vagyok. 
Nem várom el, hogy osztozz velem azokban az értékekben, amiket én vallok. 
Nem várom el, hogy ugyanazt gondold igaznak, amit én. 
Nem várom el, hogy ugyanaz legyen a tisztaságigényed, mint nekem. 
Nem várom el, hogy megismerd a családomat. 
Nem várom el, hogy ajándékot vegyél nekem Karácsonyra. 
Nem várom el, hogy Boldog új évet kívánj nekem. 
Nem várom el, hogy emlékezz a szülinapomra és a névnapomra. 
Nem várom el, hogy gyereket akarj vállalni velem. 
Nem várom el, hogy én legyek életed szerelme. 
Nem várom el, hogy kizárólagosan felém érezz szerelmet. 
Nem várom el, hogy engem tarts a legfontosabbnak az életedben. 
Nem várom el, hogy engem válassz a  szüleid helyett. 
Nem várom el, hogy szeress velem chatelni. 
Nem várom el, hogy szeresd hallgatni a spontán “rájövéseimet”. 
Nem várom el, hogy szépnek láss. 
Nem várom el, hogy tetsszen az illatom. 
Nem várom el, hogy szexuálisan vonzó legyek a számodra. 
Nem várom el, hogy reggel mellettem ébredj. 
Nem várom el, hogy te kezdeményezd a szeretkezést. 
Nem várom el, hogy megjavítsd az eltört széket. 
Nem várom el, hogy kedvesen szólj hozzám. 
Nem várom el, hogy kiderítsd, miket szeretek. 
Nem várom el, hogy a kedvemben járj. 
Nem várom el, hogy velem akard tölteni a szabadidődet. 
Nem várom el, hogy szeress velem filmet nézni. 
Nem várom el, hogy örülj annak, hogy hazaértem.
Nem várom el, hogy üdvözölj, amikor hazaértem. 
Nem várom el, hogy szórakoztass és hogy kitöltsd ezáltal az űrt az életemben.

És nyitott vagyok arra, ha ezek közül bármelyiket mégis velem szeretnéd megélni. 

Érzem, hogy már most is, amikor visszaolvastam ezt a listát pár helyen visszaakadtak a kampók. “De igenis elvárom”, “Ez azért a minimum…” pedig emlékszem, hogy délután mennyire őszintén jöttek ezek az elengedések. Néhányban felfedeztem a kifejezetten partnerem felé irányított elvárásokat (és ez a lista még messze nem teljes), néhányban éreztem gyerekkori intelmeket, amit a szülők, nagyszülők vártak el tőlem minimális viselkedési standardként. Fájnak ezek a kampók, mindegyik fáj és korlátozza a mozgást. Elsősorban az enyémet és ezáltal annak az embernek a mozgását is akarom korlátozni, aki  velem van. Most még tudok “gumizni” ezekkel az elvárásokkal. Érzem ahogy akaratlanul visszaszűkül az elmém, majd akarattal kilazítom,  majd megint görcsösen visszaszűkül, kilazítom. Miért is kellene egy másik emberi lénynek megfelelni az én kívánalmaimnak amiket erővel ráhúzok? Mesterien lehet egyezkedni a kampókkal. Mondjuk meg lehet egyezni abban, hogy ugyanannyi mennyiségű kampót akasztunk egymásba, és akkor kvittek vagyunk. Igaz, hogy szar, de legalább igazságos.

Ahogy kimondtam magamban ezeket a mondatokat, bennem magamban is felszabadult az ezeknek megfelelni akarás és hirtelen szabad választásommá vált, hogy mit teszek. Akarok valamit megtenni? Vagy nem akarok? És rendben van mindkettő verzió? Pár csodás óráig ma délután teljesen rendben volt mindkettő. Isteni érzés…

Szabotőr

Szabotőr

Megírom, mert szerintem tanulságos. Megírom, hogy tudd mások is vannak vele így… ha véletlenül te is voltál már hasonló helyzetben. Megírom, mert az írás segít feldolgozni a belső történéseimet. Megírom, mert jó megosztani és nem bent tartani. Ma el akartam menni egy találkozóra, elindultam, 1 dolog nem úgy történt, ahogy feltételeztem, megtorpantam, először csak feltételeztem, hogy eltévedtem, majd teljes bizonyossággal éreztem, hogy eltévedtem, feladtam, hazajöttem, végül kiderült, hogy nagyon közel voltam a célhoz, csak ugyebár abban a hitben voltam, hogy teljesen rossz helyen vagyok. Hétköznapi helyzet és mégsem… ugyanis pont a hétköznapi helyzetekben képződik le az egyébként uralkodó belső szabályrendszer és világnézet. És ahogy ma reagáltam erre a találkozóra, pontosan ugyanilyen módon építem a hivatásomat, érem el a sikereket vagy gyártom a kudarcokat, PONTOSAN ugyanezt csinálom az egész életemmel jelen pillanatban.

(tovább…)
Szabotőr

Kabócák éneke

Úgy érzem, hogy meg kell írnom ezt a bejegyzést ahhoz, hogy emlékezzek egy múlandó érzésre. Szombaton túlestem az év végi vizsgán az Integrál Akadémián. Előtte volt sok tanulás, információ fejbe pakolás és szorongás azon, hogy ez az információ a fejből kiesik, vagy az agy leblokkol és hiába tanulok szorgalmasan,  a vizsgáztató ebból semmit sem fog látni és hallani (ami ugyanaz lényegében, mintha nem is tanultam volna egyáltalán). Amikor szombat reggel elindultam a suliba, igazi nyári reggel volt. Ahogy már sokadszor sétáltam le a Kelenhegyi lépcső ismerős kövein, egy pillanatra meg kellett állnom, mert úgy éreztem magamat, mintha éppen egy mediterrán országban sétálnék. A fákban kabócák messzire hallatszó hangját hallottam (legalábbis úgy gondoltam, hogy kabócák voltak). Máig bennem van,amikor először életemben mentem nyaralni tengerhez és sok száz kabóca hangja fogadott minket az üdülőhelyen. Az első reakcióm az volt, hogy vissza akartam menekülni a buszba. Később nagyon megszerettem őket és örökre összekapcsolódott a fejemben a kabócák hangja – a tenger morajlása – a meleg szél – a hőség – a kirándulás – a boldog semmit tevés és levés.

stone_stairs_by_miffliness_stock

Ahogy csukott szemmel álltam a lépcsőn arra gondoltam, hogy bárhogy is sikerül (vagy félresikerül) a vizsga, ezek a kabócák itt lesznek akkor is és én megint állhatok és hallgathatom őket egy egész testemet elárasztó jó érzéssel. A kabócák hangja végig kísért engem az egész napon. Hallottam őket, amikor már bent ültem a helységben Bencével, aki vizsgáztatott minket, és olyan érzés volt, mint várni a kivégzést (nem volt egyébként ennyire dramatikus, de iszonyat nehéz leküzdeni a régi rögzüléseket), hallottam őket, miközben egy másik ember felelt éppen és én tudtam, hogy mindjárt rám kerül a sor és nekem fog kellenem megszólalni. Aztán filmszakadás és újból csak akkor hallottam a hangjukat, miután már levizsgáztam. Hazafelé menet ismét megálltam a Somlói és a Ménesi utat összekötő sziklás lépcsősoron, a fák árnyékában, hallgatva a kabócák hangját. Még mindig ott voltak, nem vettek észre semmit sem abból, ami közben velem történt és ez nagyon megnyugtató volt. Tényleg minden múlandó, az események jönnek-mennek.

Másnap ismét nagyon meleg volt és én úgy éreztem, hogy ebédre mindenképpen gyümölcslevest kell ennem. Felpattantam a biciklire és elindultam megkeresni. Rövid időn belül rájöttem, hogy inkább a biciklizés köt le, mint a leves, így átbicikliztem a Szabadság hídon és tettem “egy kört” a túloldalon 🙂 IMÁDTAM nézni a kis kávézókat, megtelve emberekkel a vasárnapi napsütésben, a babzsákokon kiterült embereket, az éppen városnézésre megérkező buszni nyugdíjast. Az egyik bár falán megláttam egy feliratot. Valami olyasmi volt, hogy “It is not about the things, it is about the way you see them.” (Nem a dolgokról szól, hanem arról, hogyan látod őket). Ezt a mondatot már szerintem minimum 5000x hallottam, most mégis összeállt egy új valósággá. Leszálltam a bicikliről és csak támaszkodtam a Szabadság híd korlátján, nézve egy arra haladó kiránduló hajót. Abban a pillanatban mintha minden a helyén lett volna. Azon ritka pillanatok egyike volt, amikor teljesen biztos voltam abban, hogy minden rendben van az életemben. Teljesen MINDEGY, hogy éppen mi történik velem, hogy éppen milyen gondokkal küszködök – pénz, kapcsolatok, megfelelési kényszer, félelmek, gátlások, szégyenlőség, ezek mindig lesznek a jövőben is!

Azt hiszem, hogy az ember csak addig szorong ezeken, amíg bízik abban, hogy a jövő egy pontján megszűnnek.

Ugyanis ha teljes lényemmel átérzem, hogy gondok és szorongás lesz az életemben mindig, akkor abbahagyhatom az ezen való aggódást akár már most is. De ahhoz tényleg érezni kell, hogy MINDIG LESZNEK. Egészen eddig azt hittem, hogy ilyesmit gondolni egy teljesen pesszimista dolog, de egy másik szemszögből nézve abszolút felszabadító!

10557197_10152498524928722_6754434891082668916_n

Ott a hídon állva jöttem rá, hogy van egy hang a fejemben, aki kitartóan mondogatja, hogy kevésbé fogok félni, ha jobb lakásom lesz annál, mint ami most van, ha lesz egy állandó pénzforrásom és nem csak felélem azt, amim van, ha szakmailag ismert és elismert leszek, ha írok egy könyvet, ha megcsinálom a vizsgát… Csakhogy minden egyes élethelyzetnek megvan a maga szorongás forrása! Így ha olyan házban fogok nyomulni, aminek a képét már vagy 5 éve őrzöm a laptopomon vagy ott fog figyelni a kiadott könyvem a polcon, akkor is fogok szorongani, csak máson, mint most. Abból a helyzetből, ahol most vagyok ezt nehéz elhinni, pedig tuti így lesz.  “Igen, boldog lennék, csak még ez lehetne egy kicsit másképp… Egy kicsit jobban szerethetne, nem akarok sokat, csak egy picivel. Egy kicsivel több pénzem lehetne, nem akarok milliókat, csak egy picit.” Nincs ilyen!!! Ezek mind beleforgatnak ugyanabba a zsákutcába. Tök mindegy, hogy kicsit vagy sokat akarok. Néha azt gondolom, hogy ha csak keveset kérek az Univerzumtól, akkor észre sem fogja venni, hogy én valamit akarok és az olyan, mintha nem is akarnék semmit sem.

Ez a rövidke kis bevillanás a “nem akarásról” átváltoztatott egy szempillantás alatt mindent, ami addig jelen volt. Hirtelen még az előző nap nyakamba zuhant garnizst is romantikusnak láttam, pedig baszdmegoltam rendesen éjjelek-éjjelén, amikor ez megtörtént. Jónak tudtam látni azt, hogy szeretek Pesten lenni, hogy nézhetem a hajókat a Dunán, hogy bicózhatok, hogy éppen gyümölcs levest akarok enni, ahelyett, hogy egy három fogásos vasárnapi ebédet ennék a családom körében, hogy vágyom sok mindenre, amitől úgy érzem boldogabb lennék. A “jó az, ami van”-t gyakorolni kell. Nem jön attól, hogy beáll a vágyott állapot az életbe…

És huss… már el is szált az érzés. De azért jó emlékezni arra, hogy volt ilyen, amikor azt éreztem, hogy “minden úgy jó, ahogy van“. De tényleg….

Szabotőr

A jó diák átka…

Tegnap egy nagyon szép és lelket megnyugtató zongora órában volt részem. Marika néninek csak annyit tudtam mondani az óra végén, hogy “Ma nagyon jól éreztem magamat.”, de azért ennek a mondatnak van egy bővebb verziója is, ami most következik 🙂

30 éves koromban kezdtem neki a zongorázás tanulásának és azonnal visszaköszöntött minden, amit a gyerek koromban megoldatlanul hagytam. (tovább…)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0