Mindig amikor valami áttörő élményem van, akkor szeretném tudni, hogy ezt „hogyan értem el”. Mi váltotta ki? Ki segített ebben? Mit csináltam? Hogyan csináltam? Éppen milyen önismereti módszert használtunk? Kinek volt a tudata ennyire nyitott, hogy végül az enyém is megnyílt? Sajnos legtöbbször ezek a szálak nem visszakövethetőek számomra. Egyszerűen összeadódnak az impulzusok, amik érnek engem – mosoly, ölelés, állítás, sírás, fojtás, érintés, valaminek a kimondása, tágasság megélése, egy hiányzó információ beérése és „bummm”, kinyílik egy ficak a tudatomban, ami addig zárt volt, majd elkezd működni és ontani az új információt. És sokszor vissza is záródik, mert nem tudom hosszan kitartani az új felfedezett tudatosságot. A lényeg, amire mindig rájövök viszont az, hogy minden a helyén van, minden jól működik, csak ez nem mindig látszik.

Ma is egy ilyen ficak kinyílt a tudatomban és megéreztem, hogy azért annyira nagyon szorongató élni számomra, és azért kell állandóan menekülni befelé, meg kifelé, meg minden irányba csak nem itt lenni, mert mintha ezer kampó lenne beleakasztva a húsomba a testem különböző részein. Ezek a kampók a megnyilvánulásomat „koordinálják”, mint ahogy a marionett bábut mozgatja a művész. Egy belsővé tett parancsoló hangnak mindig van ötlete arra, hogy mit kellene mondanom, azt hogyan kellene mondanom, hogyan kellene döntenem, mozdulnom, megnyilvánulnom és végtelen a lista arról, hogy mit nem kellene tenni, mondani, dönteni, megtapasztalni. Gyakorlatilag nincs olyan megnyilvánulásom a külvilágban, ami ne lenne ez által a belső hang által szabályozva és annak ellenére, hogy sok mindent tilt én mégis megteszem, de ezek NEM szabad mozgások, mert csak szimplán lázadok olyankor és mintha fél szemmel figyelném ezt a hangot, hogy vajon mit mond erre.

Érdekes tény, hogy az írásomat tudja a legkevésbé szabályozni ez a parancsoló. Mintha ott nem mozogna olyan magabiztosan, oda nem ér el a keze, csak néha kap el engem a grabancomnál és megszorongat, de egyébként írás közben békén szokott hagyni. Ezért lettem grafomán.

A lényeg, hogy a párkapcsolataim igazi pokollá tudtak változni sorozatosan, mert amennyire ezek a kampók engem rángatnak és fogva tartanak, pont ugyanazt csinálom meg a partneremmel. Gyakorlatilag minden mozdulatára van kivetnivalóm, javító ötletem, és ha ezeket nem is mondom ki hangosan (mert annyi van belőle, hogy lehetetlen lenne), állandó jelleggel fenn tudom tartani a a másikban a „nem vagy elég jó” érzést  és azt, hogy „valamit tennie kellene, hogy én jól-nyugodtan-boldognak érezzem magamat„, mindezt úgy, hogy folyamatosan duruzsolom a fülébe, hogy nem csinálja elég jól.

És ma (nem tudom pontosan mitől) nem csak ezeknek a kampóknak egy része vált láthatóvá számomra, hanem egyszer csak „elindult” a kezem és elkezdtem írni mondatokat. És bár úgy hatott, mintha valaki másnak mondanám, igazából magamnak mondtam őket, egyesével kihúzkodva a kampókat a bőrömből és csak akkor vettem észre, hogy mennyi-de mennyi belső szabályozás közepette próbálom élni az életemet. Balzsamként hatottak ezek a mondatok és a bennük rejlő érzet. Nem értem a lista végére, csak a legfontosabbak jöttek most elő és tudom, hogy az agyunk nem hallja a „nem” szót, mégis ezek a mondatok most így igazak. Leírom őket, maradjon utánuk nyom a világban.

Nem várom el, hogy kizárólag velem oszd meg a szexuális energiádat. 
Nem várom el, hogy megértsd az indokaimat. 
Nem várom el, hogy támogass anyagilag. 
Nem várom el, hogy támogass lelkileg. 
Nem várom el, hogy gondoskodj az étkezésemről. 
Nem várom el, hogy eltakarítsd az általam keletkezett rendetlenséget. 
Nem várom el, hogy megcsókolj. 
Nem várom el, hogy életem végéig velem akarj maradni, hogy ezáltal csökkentsd a szorongásomat az egyedül maradástól. 
Nem várom el, hogy oltár elé vezess és gyűrűt húzz az ujjamra. 
Nem várom el, hogy rendszeresen elvigyél vacsorázni étterembe. 
Nem várom el, hogy ott legyél velem számomra fontos eseményeken. 
Nem várom el, hogy gondozz, ha beteg vagyok. 
Nem várom el, hogy osztozz velem azokban az értékekben, amiket én vallok. 
Nem várom el, hogy ugyanazt gondold igaznak, amit én. 
Nem várom el, hogy ugyanaz legyen a tisztaságigényed, mint nekem. 
Nem várom el, hogy megismerd a családomat. 
Nem várom el, hogy ajándékot vegyél nekem Karácsonyra. 
Nem várom el, hogy Boldog új évet kívánj nekem. 
Nem várom el, hogy emlékezz a szülinapomra és a névnapomra. 
Nem várom el, hogy gyereket akarj vállalni velem. 
Nem várom el, hogy én legyek életed szerelme. 
Nem várom el, hogy kizárólagosan felém érezz szerelmet. 
Nem várom el, hogy engem tarts a legfontosabbnak az életedben. 
Nem várom el, hogy engem válassz a  szüleid helyett. 
Nem várom el, hogy szeress velem chatelni. 
Nem várom el, hogy szeresd hallgatni a spontán „rájövéseimet”. 
Nem várom el, hogy szépnek láss. 
Nem várom el, hogy tetsszen az illatom. 
Nem várom el, hogy szexuálisan vonzó legyek a számodra. 
Nem várom el, hogy reggel mellettem ébredj. 
Nem várom el, hogy te kezdeményezd a szeretkezést. 
Nem várom el, hogy megjavítsd az eltört széket. 
Nem várom el, hogy kedvesen szólj hozzám. 
Nem várom el, hogy kiderítsd, miket szeretek. 
Nem várom el, hogy a kedvemben járj. 
Nem várom el, hogy velem akard tölteni a szabadidődet. 
Nem várom el, hogy szeress velem filmet nézni. 
Nem várom el, hogy örülj annak, hogy hazaértem.
Nem várom el, hogy üdvözölj, amikor hazaértem. 
Nem várom el, hogy szórakoztass és hogy kitöltsd ezáltal az űrt az életemben.

És nyitott vagyok arra, ha ezek közül bármelyiket mégis velem szeretnéd megélni. 

Érzem, hogy már most is, amikor visszaolvastam ezt a listát pár helyen visszaakadtak a kampók. „De igenis elvárom”, „Ez azért a minimum…” pedig emlékszem, hogy délután mennyire őszintén jöttek ezek az elengedések. Néhányban felfedeztem a kifejezetten partnerem felé irányított elvárásokat (és ez a lista még messze nem teljes), néhányban éreztem gyerekkori intelmeket, amit a szülők, nagyszülők vártak el tőlem minimális viselkedési standardként. Fájnak ezek a kampók, mindegyik fáj és korlátozza a mozgást. Elsősorban az enyémet és ezáltal annak az embernek a mozgását is akarom korlátozni, aki  velem van. Most még tudok „gumizni” ezekkel az elvárásokkal. Érzem ahogy akaratlanul visszaszűkül az elmém, majd akarattal kilazítom,  majd megint görcsösen visszaszűkül, kilazítom. Miért is kellene egy másik emberi lénynek megfelelni az én kívánalmaimnak amiket erővel ráhúzok? Mesterien lehet egyezkedni a kampókkal. Mondjuk meg lehet egyezni abban, hogy ugyanannyi mennyiségű kampót akasztunk egymásba, és akkor kvittek vagyunk. Igaz, hogy szar, de legalább igazságos.

Ahogy kimondtam magamban ezeket a mondatokat, bennem magamban is felszabadult az ezeknek megfelelni akarás és hirtelen szabad választásommá vált, hogy mit teszek. Akarok valamit megtenni? Vagy nem akarok? És rendben van mindkettő verzió? Pár csodás óráig ma délután teljesen rendben volt mindkettő. Isteni érzés…