Minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre – interjú Marcsó Annamáriával
Riával arról beszélgettünk, hogy minként ébresztette őt fel egy szív újraindítás 40 éves korában, és miként fordult fel ezután gyakorlatilag minden az életében – a házassága, a munkája, a kapcsolata a szüleivel, ugyanis minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre. Ez Riával sem volt másként. Az interjú 2016. szeptemberében készült.
Ria nem állt azonnal kötélnek, amikor megkérdeztem tőle, hogy készíthetnék-e vele interjút. Nem gondolom, hogy valaki kíváncsi lenne rám. – válaszolta. – Nagyon sokszor érzem azt, hogy az emberek számára fura és érthetetlen vagyok. Meg akartam ettől kímélni az olvasókat. Elmondhatom, hogy senkit semmitől nem kell megkímélni. Az interjú szerintem jól sikerült és remélem az, aki elolvassa gazdagodik általa. Ettől függetlenül mindig eggyüttérzek az ilyen érzésekkel, amiket Ria megfogalmazott, mert mögöttem is állandóan ott áll a szörny, aki mondogatja, hogy “Arra meg ki kíváncsi, amit te irogatsz?” Jó haverok vagyunk, már sokszor találkoztunk.
És akkor mostantól meséljen Ria…
Negyven éves koromig igyekeztem jó lenni és megfelelni – hol a szüleimnek, hol a férjemnek. Az életemből hiányzott annak az öröme, hogy csakis magamért tegyek valamit.
A 40 éves születésnapom környékén szívrohamot kaptam és kémiailag kellett újraindítani a szívemet, hogy visszatérjen a rendes szívritmusom. Az orvos később szívritmus zavart állapított meg és azt mondta, hogy a gyógyszerek ezen már nem segítenek, csakis a műtét. Beleegyeztem, mert azt biztosan tudtam, hogy nem akarom még egyszer megélni azt, amin átmentem. A szívroham órái alatt megkérdeztem magamtól, hogy “vajon ennyi volt az életem?”. Próbáltam megfogalmazni, hogy mi volt az, ami jó volt az életemben. Arra jutottam, hogy ha megadatik nekem még pár nap, akkor azokat a természetben szeretném eltölteni.
A szívműtét simán ment, és bár testileg helyrejöttem, lelkileg az életem teljesen felborult. Végre őszintén ki tudtam mondani, hogy az a munka, amit csinálok nem jó, az a házasság, amiben élek, nem jó, az a kapcsolat, amit a szüleimmel megtapasztalok, nem jó.
Feltettem a kérdést, hogy hol vagyok az Életemből én!?
Matematika tanár szerettem volna lenni, de végül informatikus lettem, hogy megfeleljek az apámnak, aki szerint az a jó szakma, ahol sok pénzt lehet keresni. Első perctől kezdve utáltam az informatikát, de ehhez képest 20 évig maradtam ezen a területen. Azt gondoltam, hogy a munka az ilyen, nem lehet élvezetes. A szívműtétem után felmondtam a munkahelyemen, majd 1,5 évig voltam munka nélkül. Jártam interjúkra, de szerintem sütött rólam, hogy semmi kedvem visszatérni a szakmámhoz. Végül elkezdtem teljesen más területen tevékenykedni. Voltam például a Bethesda Gyermekkorházban önkéntes, és elkezdtem szintén önkéntes alapon roma gyerekeket tanítani. Később jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Mentálhigiénés szakára, hogy mentálhigiénés segítőnek képződjek ki.
A munkahelyi válsággal együtt a házasságom is fejreállt, belementünk egy borzasztó nagy házassági krízisbe és azt fontolgattuk, hogy elválunk. Amikor Ati elkezdett tanulni az Integrál Akadémián (http://www.integralakademia.hu/), az számomra hihetetlen törés volt. Láttam, hogy egyre jobban távolodik és elfordul tőlem, és ezzel párhuzamosan én is eltávolodtam tőle. Egyszer aztán elhatároztam, hogy megnézem ezt a közeget és elmentem Gánti Bence téli táborába. Olyan volt, mintha tüzes vassal sütögettek volna engem. Rögtön a kezdő körben elmondtuk, hogy házassági válságban vagyunk, majd a rákövetkező napokban az emberek minimum felének volt valami hozzáfűznivalója, észrevétele, tanácsa ehhez, helyretették, megmondták, véleményezték a helyzetünket. Azt hittem, hogy megőrülök. A legrosszabb rémálmaim váltak valóra, hogy ezek a csoportok tényleg olyanok, amilyennek elképzeltem őket. Bence nagyon sokat segített ebben, mert csinált egy állítást nekünk, amelyikben felállítottuk a kapcsolatunkat. Szerintem többeknek a csoportban meglepő volt látni, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire másként látjuk mindketten és közben mindkettőnknek igaza van.
Ezután a tábor után vettem a fejembe, hogy én soha senkinek nem fogok tanácsot adni, mert tudom, hogy mennyire nem segített ez akkor rajtam sem.
Atival elkezdtünk párterápiára járni, ahol a terapeuták megállapították, hogy igazából nem váltam le a szüleimről. Ezután terápiás jelleggel írtam egy levelet a szüleimnek azokról a dolgokról, amiket hosszú éveken keresztül magamban tartogattam velük kapcsolatban. Szörnyen megharagudtak és nem is értették, hogy miért csinálom mindezt. Úgy gondolták, hogy megőrültem. A levél teljesen felborította a lelki egyensúlyukat, és beletelt 1-2 évbe, amíg sikerült valahogy rendezni magukban ezt a dolgot. Ha ezek még nem lettek volna elegek, akkor a spirituális irányultságom is megváltozott. Elhagytam a konvencionális református vallásomat, és áttértem katolikus hitre. Ez a döntés tovább rontotta a helyzetet köztem és a szüleim között.
Abban a reménytelen pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Atival elválunk, másfél éve nem dolgoztam és a szüleim is haragudtak rám a levél miatt, felhívott a volt főnököm, hogy menjek vissza a cégbe. Visszamentem… Azt hiszem ez volt a lejtő legalja számomra, visszalépni abba a szakmába, amit utáltam.
A házasságunk viszont elkezdett megjavulni és nagyon őszintévé vált. Olyan kapcsolatunk lett Atival, amire mindig is vágytam. Már nem mondom rá, hogy stabil, mert a krízisünk után rájöttem, hogy bárminek bármelyik pillanatban vége lehet, de addig legalább teljesen őszintén és hitelesen tudok benne lenni. Szeretem a férjemet. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele, azt sem mondom, hogy mindig boldog vagyok mellette, de szeretem. Most már a konfliktusaink is teljesen hullámszerűek és még a mélyben is látom, hogy van előre.
(Megj: Ati és Ria 2017-ben úgy döntöttek, hogy külön folytatják további életutukat és elváltak.)
A saját önismereti utam tehát akkor kezdődött, amikor felborultak az addig biztonságosnak hitt dolgok az életemben. Először egy hölgyhöz jártam terápiába, aki borzalmas volt. Azt éltem meg, hogy nem fogad el, ítélkezik felettem, megmondja, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Ettől függetlenül sokat köszönhetek neki, mert amikor később úgy éreztem, hogy én magam is a segítői pályára szeretnék lépni, csak nem volt ehhez elég önbizalmam, visszagondolva erre a hölgyre azt éreztem, hogy biztosan elfogadóbban tudnék kísérni embereket, mint ahogy ő tette velem.
Egy idő után rájöttem, hogy a terápia főleg a kapcsolatról szól köztem és a terapeuta között, így tudok csak igazából haladni.
A módszer csak másodlagos, úgyhogy a második körben már nem a megfelelő módszer után kutattam, hanem a nekem személyesen megfelelő terapeuta után. Ebben Tóth Szilvia segített (http://integralmentoring.hu/), aki hihetetlen ráérzéssel ajánlott számomra segítő szakembert. Ennek már 4 éve és a mai napig nem váltottam terapeutát. Külön bónusz számomra, hogy a terapeutám keresztény, annak is a haladó vonalához tartozik, ahová magamat is sorolom, így lelki vezetőmként is funkcionál és spirituális kérdésekkel is fordulhatok hozzá. A vele való munka során kezdtem ráeszmélni, hogy hol vagyok én a saját életemben, és hogy mit szeretnék, függetlenül attól, hogy mások mit szeretnének tőlem.
Azt fogalmaztam meg, hogy az én hivatásom az elfogadás, és ezt az emberekkel való munkámban akarom kamatoztatni.
Ha egy ember el tud fogadni egy másikat, az a leggyógyítóbb kapcsolat az életben. És ez minden kapcsolatunkra igaz, nem csak a terápiásra.
Az utam során rájöttem, hogy a vallás, de még a hit sem azt jelentik, hogy járunk templomba, gyónunk és betartjuk a kötelező szabályokat, hanem hogy ennek van egy sokkal mélyebb értelme.
Épp nemrég érkeztem vissza egy 9 napos szemlélődő lelkigyakorlatról, aminek a technikája ugyanaz, mint a buddhista vipassana meditációnak, csak a célja más. A szemlélődő lelki gyakorlat célja a kiüresedés, hogy ezután képesek legyünk egyesülni Istennel (könyvajánló, Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat). Ha valaki eléggé elmélyül egy vallásban akkor elkezdi ugyanazt mondani és ugyanazt hinni, mint egy másik vallás hívője. Ezzel ellentétben egy átlag keresztény elég elutasító tud lenni más vallásokkal szemben, de még az egyház is. A lelki vezetőm azt mondta, hogy mindegy, hogy miben hiszünk, az a lényeg, hogy elhiggyük, hogy a hitünk eljuttat az üdvösségbe. Mindannyian isten gyermekei vagyunk és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ki milyen történetet szerkeszt ez köré.
A keresztény meditáció is egy út, ami hasonló a többi meditatív hagyományhoz. Ilyen szempontból rehabilitálni kellene szerintem a kereszténységet, mert különböző tudatszinteken valósulhat meg. Igen van az a szintje, hogy kiátkoznak téged a templomból vasárnap és létezik a kereszténység misztikus útja is.
Ez alatt a 9 nap alatt nem csak magasan jártam Istennél, hanem megtapasztaltam a saját személyes poklomat is. A lelki vezető nagyon szemléletesen írta le a gyakorlat alatt az emberi lelket. Azt mondta, képzeljem azt, hogy a lélek olyan, mint egy Ferrero Rocher. A mogyoró az Önvalónk, ami hasonló Istenhez, a mogyorót körülvevő csoki a személyiségünk, és a külső ostya pedig a perszóna (szerepszemélyiségünk).
Ami a teológusoknak a bűn, az a pszichológusoknak a neurózis. Ami a teológusoknak a megszállás, az a pszichológusoknak a pszichózis. A misztika és a pszichológia igazából nincsenek messze egymástól.
A neurózisaink (vagy bűneink miatt) torzul az istenképünk is. Rengeteg Istenről alkotott képünk van, amik nagy része a gyerekkorból ered – a büntető Isten, a nemtörődő Isten, a haragvó Isten, a tehetetlen Isten és még folytathatnám, és nem könnyű önmagukban felismerni, amikor használjuk ezeket. A szokásos gondolatunk az, hogy “persze, így látja Istent valaki más, de nem én“, amikor viszont napi 6-7 órát töltök szemlélődő meditációban vagy elmélyedek egy szentszövegben az elvonulás alatt, rögtön rájövök, hogy mennyire félremagyarázom a Bibliát az Istenről hordozott torz képem miatt.
A gyerekem tegnap azt mondta, hogy önző vagyok, mert teljesen befelé fordultam és csak magammal foglalkozom. Valószínűleg igaza van. Sokat szemlélem magamat belülről, úgy érzem, hogy most nem is tudok kifele fókuszálni, vagy csak nehezen. Valószínűleg ez egy természetes reakció, mert 40 éven keresztül azt néztem, hogy a környezetem mit akar tőlem. Most befele szemlélődök, és mintha a külvilág egy réteggel kijjebb lenne. A legutóbbi elvonulás alatt pont ezt a határtartást tanulhattam. Fél napig azt kellett mondogatnom, hogy “nem”. Furcsa volt számomra, hogy Istenhez akarok kapcsolódni és közben mondogatnom kell, hogy nem, de a lelki vezetőm megerősített, hogy csak csináljam. Két nagyon fontos tapasztalásom lett: az első, hogy még a sokadik nem kimondása után sem “büntetett meg Isten”, nem mondta azt, hogy akkor ő elmegy és itthagy. A másik tapasztalás pedig az volt, hogy szerintem a 4 órán keresztül mondogatott “nem” az összes eddig nem kimondott elutasításom volt, amiket elmulasztottam kimondani korábban.
A kereszténységben létezik a hármas szeretet parancs – szeresd Istenedet, szeresd felebarátodat mint tenmagadat. Én egész életemben a felebarátaimra koncentráltam, pedig saját magunk vagyunk a “közlekedő edény”a szeretet számára.
Ha ez az edény valahol lyukas, akkor nem tudsz igazán szeretni. Amikor feladom, amikor azt mondom, hogy “ilyen vagyok, lyukas az edényem, nem bízom benned Istenem, magamat sem szeretem” és mindezt oda tudom vinni az oltárra és totálisan feladni az igyekezetet, hogy más legyek, akkor mindig megtörténik velem a kegyelem.
Az egyik nap olyan dühöt éreztem meditáció közben, hogy azt mondtam, hogy leszállok a kis sámliról és földhöz verem magamat. Nem tudtam a légzésemre figyelni, a tenyeremre sem, egy gondolkodó gép lettem. Ennek a napnak a végén volt a legerősebb Istenélményem, mert végül el tudtam engedni, hogy tökéletes legyek, vagy hogy tökéletesen meditáljak. Amikor valamit akaratlagosan akarok elengedni, az sosem sikerül. Általában egy összezuhanás következtében tudok valamit tényleg elengedni. Egy kicsit meg kell halnom ahhoz, hogy el tudjam engedni az akarást. Járok szomatodráma képzésre is és a szomatodrámában is megjelenik ugyanez. Attól függetlenül hogy “csinálunk” valamit, jelen van egy erő, vagy mező, vagy Isten, mindegy minek nevezzük és akkor történik igazából a változás, amikor rábízzuk magunkat erre.
Nem hiszek a feltámadásban olyan értelemben, hogy majd milyen jó lesz nekem halálom után, amikor feltámadok és igazságot szolgáltatnak. Minden, ami akár gyermek korunkban történik velünk, az nem véletlen. Minden csak előkészít arra, hogy észrevegyem az eredendő Isten hiányt és ezen dolgozzak már most, életem során. Hiába érezzük azt, hogy a párkapcsolatunkban hiányzik valami, vagy hogy gyerekkoromban szerettem volna, ha több figyelmet kapok, ezek csak a felszín.
Tulajdonképpen arra vágyunk, hogy önmagunkkal, és Istennel legyünk egységben. Nem egy másik emberre vágyunk.
Igazából nem azt akarjuk, hogy apa szeressen, vagy anya szeressen hanem hogy önmagunkat szeressük és Istent. Csak ezt a hiányt össze-vissza projektáljuk a külvilágban más emberekre. A lelki vezetőmmel arról beszélünk, hogy egy férfi szerelme sem tudja pótolni vagy helyettesíteni az Isteni szeretet. A szerzetesek is ezért vonulnak el és élnek cölibátusban.
Több kliensem is van, akik nem csak terápiás beszélgetéseket igényelnek, hanem lelki vezetést is. Nagyon hamar el szoktunk jutni ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan is állnak Istennel, vagy az ő életükben ki az, aki Isten szerepét játssza? Ezekre a helyekre leggyakrabban a partnert vagy a szülőket rakjuk és ez egyébként hihetetlen teher ezeknek az embereknek, hogy olyasmit várunk el tőlük, amit nem tudnak megadni.
Az interjú alanya: Marcsó Annamária
Elérhetősége, ha szeretnél önismereti beszélgetésre jelentkezni : annamaria.marcso@gmail.com
Riával arról beszélgettünk, hogy minként ébresztette őt fel egy szív újraindítás 40 éves korában, és miként fordult fel ezután gyakorlatilag minden az életében – a házassága, a munkája, a kapcsolata a szüleivel, ugyanis minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre. Ez Riával sem volt másként. Az interjú 2016. szeptemberében készült.
Ria nem állt azonnal kötélnek, amikor megkérdeztem tőle, hogy készíthetnék-e vele interjút. Nem gondolom, hogy valaki kíváncsi lenne rám. – válaszolta. – Nagyon sokszor érzem azt, hogy az emberek számára fura és érthetetlen vagyok. Meg akartam ettől kímélni az olvasókat. Elmondhatom, hogy senkit semmitől nem kell megkímélni. Az interjú szerintem jól sikerült és remélem az, aki elolvassa gazdagodik általa. Ettől függetlenül mindig eggyüttérzek az ilyen érzésekkel, amiket Ria megfogalmazott, mert mögöttem is állandóan ott áll a szörny, aki mondogatja, hogy “Arra meg ki kíváncsi, amit te irogatsz?” Jó haverok vagyunk, már sokszor találkoztunk.
És akkor mostantól meséljen Ria…
Negyven éves koromig igyekeztem jó lenni és megfelelni – hol a szüleimnek, hol a férjemnek. Az életemből hiányzott annak az öröme, hogy csakis magamért tegyek valamit.
A 40 éves születésnapom környékén szívrohamot kaptam és kémiailag kellett újraindítani a szívemet, hogy visszatérjen a rendes szívritmusom. Az orvos később szívritmus zavart állapított meg és azt mondta, hogy a gyógyszerek ezen már nem segítenek, csakis a műtét. Beleegyeztem, mert azt biztosan tudtam, hogy nem akarom még egyszer megélni azt, amin átmentem. A szívroham órái alatt megkérdeztem magamtól, hogy “vajon ennyi volt az életem?”. Próbáltam megfogalmazni, hogy mi volt az, ami jó volt az életemben. Arra jutottam, hogy ha megadatik nekem még pár nap, akkor azokat a természetben szeretném eltölteni.
A szívműtét simán ment, és bár testileg helyrejöttem, lelkileg az életem teljesen felborult. Végre őszintén ki tudtam mondani, hogy az a munka, amit csinálok nem jó, az a házasság, amiben élek, nem jó, az a kapcsolat, amit a szüleimmel megtapasztalok, nem jó.
Feltettem a kérdést, hogy hol vagyok az Életemből én!?
Matematika tanár szerettem volna lenni, de végül informatikus lettem, hogy megfeleljek az apámnak, aki szerint az a jó szakma, ahol sok pénzt lehet keresni. Első perctől kezdve utáltam az informatikát, de ehhez képest 20 évig maradtam ezen a területen. Azt gondoltam, hogy a munka az ilyen, nem lehet élvezetes. A szívműtétem után felmondtam a munkahelyemen, majd 1,5 évig voltam munka nélkül. Jártam interjúkra, de szerintem sütött rólam, hogy semmi kedvem visszatérni a szakmámhoz. Végül elkezdtem teljesen más területen tevékenykedni. Voltam például a Bethesda Gyermekkorházban önkéntes, és elkezdtem szintén önkéntes alapon roma gyerekeket tanítani. Később jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Mentálhigiénés szakára, hogy mentálhigiénés segítőnek képződjek ki.
A munkahelyi válsággal együtt a házasságom is fejreállt, belementünk egy borzasztó nagy házassági krízisbe és azt fontolgattuk, hogy elválunk. Amikor Ati elkezdett tanulni az Integrál Akadémián (http://www.integralakademia.hu/), az számomra hihetetlen törés volt. Láttam, hogy egyre jobban távolodik és elfordul tőlem, és ezzel párhuzamosan én is eltávolodtam tőle. Egyszer aztán elhatároztam, hogy megnézem ezt a közeget és elmentem Gánti Bence téli táborába. Olyan volt, mintha tüzes vassal sütögettek volna engem. Rögtön a kezdő körben elmondtuk, hogy házassági válságban vagyunk, majd a rákövetkező napokban az emberek minimum felének volt valami hozzáfűznivalója, észrevétele, tanácsa ehhez, helyretették, megmondták, véleményezték a helyzetünket. Azt hittem, hogy megőrülök. A legrosszabb rémálmaim váltak valóra, hogy ezek a csoportok tényleg olyanok, amilyennek elképzeltem őket. Bence nagyon sokat segített ebben, mert csinált egy állítást nekünk, amelyikben felállítottuk a kapcsolatunkat. Szerintem többeknek a csoportban meglepő volt látni, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire másként látjuk mindketten és közben mindkettőnknek igaza van.
Ezután a tábor után vettem a fejembe, hogy én soha senkinek nem fogok tanácsot adni, mert tudom, hogy mennyire nem segített ez akkor rajtam sem.
Atival elkezdtünk párterápiára járni, ahol a terapeuták megállapították, hogy igazából nem váltam le a szüleimről. Ezután terápiás jelleggel írtam egy levelet a szüleimnek azokról a dolgokról, amiket hosszú éveken keresztül magamban tartogattam velük kapcsolatban. Szörnyen megharagudtak és nem is értették, hogy miért csinálom mindezt. Úgy gondolták, hogy megőrültem. A levél teljesen felborította a lelki egyensúlyukat, és beletelt 1-2 évbe, amíg sikerült valahogy rendezni magukban ezt a dolgot. Ha ezek még nem lettek volna elegek, akkor a spirituális irányultságom is megváltozott. Elhagytam a konvencionális református vallásomat, és áttértem katolikus hitre. Ez a döntés tovább rontotta a helyzetet köztem és a szüleim között.
Abban a reménytelen pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Atival elválunk, másfél éve nem dolgoztam és a szüleim is haragudtak rám a levél miatt, felhívott a volt főnököm, hogy menjek vissza a cégbe. Visszamentem… Azt hiszem ez volt a lejtő legalja számomra, visszalépni abba a szakmába, amit utáltam.
A házasságunk viszont elkezdett megjavulni és nagyon őszintévé vált. Olyan kapcsolatunk lett Atival, amire mindig is vágytam. Már nem mondom rá, hogy stabil, mert a krízisünk után rájöttem, hogy bárminek bármelyik pillanatban vége lehet, de addig legalább teljesen őszintén és hitelesen tudok benne lenni. Szeretem a férjemet. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele, azt sem mondom, hogy mindig boldog vagyok mellette, de szeretem. Most már a konfliktusaink is teljesen hullámszerűek és még a mélyben is látom, hogy van előre.
(Megj: Ati és Ria 2017-ben úgy döntöttek, hogy külön folytatják további életutukat és elváltak.)
A saját önismereti utam tehát akkor kezdődött, amikor felborultak az addig biztonságosnak hitt dolgok az életemben. Először egy hölgyhöz jártam terápiába, aki borzalmas volt. Azt éltem meg, hogy nem fogad el, ítélkezik felettem, megmondja, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Ettől függetlenül sokat köszönhetek neki, mert amikor később úgy éreztem, hogy én magam is a segítői pályára szeretnék lépni, csak nem volt ehhez elég önbizalmam, visszagondolva erre a hölgyre azt éreztem, hogy biztosan elfogadóbban tudnék kísérni embereket, mint ahogy ő tette velem.
Egy idő után rájöttem, hogy a terápia főleg a kapcsolatról szól köztem és a terapeuta között, így tudok csak igazából haladni.
A módszer csak másodlagos, úgyhogy a második körben már nem a megfelelő módszer után kutattam, hanem a nekem személyesen megfelelő terapeuta után. Ebben Tóth Szilvia segített (http://integralmentoring.hu/), aki hihetetlen ráérzéssel ajánlott számomra segítő szakembert. Ennek már 4 éve és a mai napig nem váltottam terapeutát. Külön bónusz számomra, hogy a terapeutám keresztény, annak is a haladó vonalához tartozik, ahová magamat is sorolom, így lelki vezetőmként is funkcionál és spirituális kérdésekkel is fordulhatok hozzá. A vele való munka során kezdtem ráeszmélni, hogy hol vagyok én a saját életemben, és hogy mit szeretnék, függetlenül attól, hogy mások mit szeretnének tőlem.
Azt fogalmaztam meg, hogy az én hivatásom az elfogadás, és ezt az emberekkel való munkámban akarom kamatoztatni.
Ha egy ember el tud fogadni egy másikat, az a leggyógyítóbb kapcsolat az életben. És ez minden kapcsolatunkra igaz, nem csak a terápiásra.
Az utam során rájöttem, hogy a vallás, de még a hit sem azt jelentik, hogy járunk templomba, gyónunk és betartjuk a kötelező szabályokat, hanem hogy ennek van egy sokkal mélyebb értelme.
Épp nemrég érkeztem vissza egy 9 napos szemlélődő lelkigyakorlatról, aminek a technikája ugyanaz, mint a buddhista vipassana meditációnak, csak a célja más. A szemlélődő lelki gyakorlat célja a kiüresedés, hogy ezután képesek legyünk egyesülni Istennel (könyvajánló, Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat). Ha valaki eléggé elmélyül egy vallásban akkor elkezdi ugyanazt mondani és ugyanazt hinni, mint egy másik vallás hívője. Ezzel ellentétben egy átlag keresztény elég elutasító tud lenni más vallásokkal szemben, de még az egyház is. A lelki vezetőm azt mondta, hogy mindegy, hogy miben hiszünk, az a lényeg, hogy elhiggyük, hogy a hitünk eljuttat az üdvösségbe. Mindannyian isten gyermekei vagyunk és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ki milyen történetet szerkeszt ez köré.
A keresztény meditáció is egy út, ami hasonló a többi meditatív hagyományhoz. Ilyen szempontból rehabilitálni kellene szerintem a kereszténységet, mert különböző tudatszinteken valósulhat meg. Igen van az a szintje, hogy kiátkoznak téged a templomból vasárnap és létezik a kereszténység misztikus útja is.
Ez alatt a 9 nap alatt nem csak magasan jártam Istennél, hanem megtapasztaltam a saját személyes poklomat is. A lelki vezető nagyon szemléletesen írta le a gyakorlat alatt az emberi lelket. Azt mondta, képzeljem azt, hogy a lélek olyan, mint egy Ferrero Rocher. A mogyoró az Önvalónk, ami hasonló Istenhez, a mogyorót körülvevő csoki a személyiségünk, és a külső ostya pedig a perszóna (szerepszemélyiségünk).
Ami a teológusoknak a bűn, az a pszichológusoknak a neurózis. Ami a teológusoknak a megszállás, az a pszichológusoknak a pszichózis. A misztika és a pszichológia igazából nincsenek messze egymástól.
A neurózisaink (vagy bűneink miatt) torzul az istenképünk is. Rengeteg Istenről alkotott képünk van, amik nagy része a gyerekkorból ered – a büntető Isten, a nemtörődő Isten, a haragvó Isten, a tehetetlen Isten és még folytathatnám, és nem könnyű önmagukban felismerni, amikor használjuk ezeket. A szokásos gondolatunk az, hogy “persze, így látja Istent valaki más, de nem én“, amikor viszont napi 6-7 órát töltök szemlélődő meditációban vagy elmélyedek egy szentszövegben az elvonulás alatt, rögtön rájövök, hogy mennyire félremagyarázom a Bibliát az Istenről hordozott torz képem miatt.
A gyerekem tegnap azt mondta, hogy önző vagyok, mert teljesen befelé fordultam és csak magammal foglalkozom. Valószínűleg igaza van. Sokat szemlélem magamat belülről, úgy érzem, hogy most nem is tudok kifele fókuszálni, vagy csak nehezen. Valószínűleg ez egy természetes reakció, mert 40 éven keresztül azt néztem, hogy a környezetem mit akar tőlem. Most befele szemlélődök, és mintha a külvilág egy réteggel kijjebb lenne. A legutóbbi elvonulás alatt pont ezt a határtartást tanulhattam. Fél napig azt kellett mondogatnom, hogy “nem”. Furcsa volt számomra, hogy Istenhez akarok kapcsolódni és közben mondogatnom kell, hogy nem, de a lelki vezetőm megerősített, hogy csak csináljam. Két nagyon fontos tapasztalásom lett: az első, hogy még a sokadik nem kimondása után sem “büntetett meg Isten”, nem mondta azt, hogy akkor ő elmegy és itthagy. A másik tapasztalás pedig az volt, hogy szerintem a 4 órán keresztül mondogatott “nem” az összes eddig nem kimondott elutasításom volt, amiket elmulasztottam kimondani korábban.
A kereszténységben létezik a hármas szeretet parancs – szeresd Istenedet, szeresd felebarátodat mint tenmagadat. Én egész életemben a felebarátaimra koncentráltam, pedig saját magunk vagyunk a “közlekedő edény”a szeretet számára.
Ha ez az edény valahol lyukas, akkor nem tudsz igazán szeretni. Amikor feladom, amikor azt mondom, hogy “ilyen vagyok, lyukas az edényem, nem bízom benned Istenem, magamat sem szeretem” és mindezt oda tudom vinni az oltárra és totálisan feladni az igyekezetet, hogy más legyek, akkor mindig megtörténik velem a kegyelem.
Az egyik nap olyan dühöt éreztem meditáció közben, hogy azt mondtam, hogy leszállok a kis sámliról és földhöz verem magamat. Nem tudtam a légzésemre figyelni, a tenyeremre sem, egy gondolkodó gép lettem. Ennek a napnak a végén volt a legerősebb Istenélményem, mert végül el tudtam engedni, hogy tökéletes legyek, vagy hogy tökéletesen meditáljak. Amikor valamit akaratlagosan akarok elengedni, az sosem sikerül. Általában egy összezuhanás következtében tudok valamit tényleg elengedni. Egy kicsit meg kell halnom ahhoz, hogy el tudjam engedni az akarást. Járok szomatodráma képzésre is és a szomatodrámában is megjelenik ugyanez. Attól függetlenül hogy “csinálunk” valamit, jelen van egy erő, vagy mező, vagy Isten, mindegy minek nevezzük és akkor történik igazából a változás, amikor rábízzuk magunkat erre.
Nem hiszek a feltámadásban olyan értelemben, hogy majd milyen jó lesz nekem halálom után, amikor feltámadok és igazságot szolgáltatnak. Minden, ami akár gyermek korunkban történik velünk, az nem véletlen. Minden csak előkészít arra, hogy észrevegyem az eredendő Isten hiányt és ezen dolgozzak már most, életem során. Hiába érezzük azt, hogy a párkapcsolatunkban hiányzik valami, vagy hogy gyerekkoromban szerettem volna, ha több figyelmet kapok, ezek csak a felszín.
Tulajdonképpen arra vágyunk, hogy önmagunkkal, és Istennel legyünk egységben. Nem egy másik emberre vágyunk.
Igazából nem azt akarjuk, hogy apa szeressen, vagy anya szeressen hanem hogy önmagunkat szeressük és Istent. Csak ezt a hiányt össze-vissza projektáljuk a külvilágban más emberekre. A lelki vezetőmmel arról beszélünk, hogy egy férfi szerelme sem tudja pótolni vagy helyettesíteni az Isteni szeretet. A szerzetesek is ezért vonulnak el és élnek cölibátusban.
Több kliensem is van, akik nem csak terápiás beszélgetéseket igényelnek, hanem lelki vezetést is. Nagyon hamar el szoktunk jutni ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan is állnak Istennel, vagy az ő életükben ki az, aki Isten szerepét játssza? Ezekre a helyekre leggyakrabban a partnert vagy a szülőket rakjuk és ez egyébként hihetetlen teher ezeknek az embereknek, hogy olyasmit várunk el tőlük, amit nem tudnak megadni.
Az interjú alanya: Marcsó Annamária
Elérhetősége, ha szeretnél önismereti beszélgetésre jelentkezni : annamaria.marcso@gmail.com