Ha nem érzed magadat szeretve, nem vagy szeretve, és ennek számtalan oka lehet

Ha nem érzed magadat szeretve, nem vagy szeretve, és ennek számtalan oka lehet

Több évvel ezelőtt történt, hogy egy csoportfolyamat során odaszorítottam az egyik csoporttársamat a falhoz és az arcába ordítottam sírva, hogy “Nincs szeretet!” Egyszerre voltam abban a pillanatban rettentően dühös, kétségbeesett, elveszett, kiábrándult mindenből és mindenkiből, elkeseredett, kilátástalan. Azt éreztem abban a pillanatban, hogy életem egy mély igazságát mondom ki, és azért ordítottam torkomszakadtából, mert azt akartam, hogy valaki végre hallja ezt meg. 

Azóta látom, hogy a mondat tartalma teljesen igaz volt, a formája nem. Van szeretet, csak én nem éreztem szinte sehol sem az életemben. És attól, hogy azt mondogattam nincs is egyáltalán szeretet az egész Univerzumban, ez a nehézség akkora méreteket öltött, hogy jóformán agyonnyomott. Ha azt mondtam volna, hogy “Úgy érzem senki, aki nekem fontos valójában nem szeret engem.”, talán emészthetőbb lett volna, és jobban meg tudtam volna ragadni. De nem ez a lényeg. A szeretethiányom mértékét teljesen hűen kifejezte a mondat úgy, ahogy kimondtam, hogy nincs is szeretet egyáltalán. 

Ugorjunk az időben a mostba. Szeretve érzem magamat, és azt is tudom, hogy van szeretet az Univerzumban. Nem mindig elérhető számomra, nem mindig érzem a testemben, de tudom, hogy van, és főleg azt tudom, hogy sok pici mozdulatból áll össze.  

Attól, hogy ragaszkodunk olyan kapcsolódásokhoz, amikben elvárásaink szerint szeretetnek kellene lenni, mert nem létezik, hogy ott nincs, attól még nem lesz azokban a kapcsolódásokban valódi szeretet. A ragaszkodás önmagában nem építi fel a szeretetet.

Ha nem érzed magadat szeretve, nem vagy szeretve, és ennek számtalan oka lehet. Lehet, hogy nem tiszták a határok kettőtök között, lehet, hogy nem érzed magadat biztonságban, lehet, hogy nem érzed magadat látva, lehet, hogy nem érzed magadat elég szabadnak, lehet, hogy nem ismered be magadnak a szükségleteidet, lehet, hogy a másik süket a szüksélgeteidre hiába mondod ki őket, lehet, hogy túl sok az ítélet abban a kapcsolódásban, lehet, hogy túl sok benned az elnyomott düh, lehet, hogy meg akarsz felelni egy önmagadról alkotott képnek, lehet… bármi. 

Ahhoz, hogy bele tudjak lépni egy olyan kapcsolatba, amelyikben most azt érzem, hogy a velem lévő férfi szeret engem, el kellett engednem egy másikat, amelyikben csak nagyon szerettem volna, ha szeret engem a férfi. De valójában nem éreztem magamat szeretve, viszont nem is léptem, mert fogalmam sem volt, hogy hol hibádzik a képlet, és folyamatosan reménykedtem abban, hogy a következő megtett kilóméter után már nagyon fogjuk szeretni egymást.  

Eddigi életemben voltam már párszor nagyon sarokbaszorított helyzetben. Ezekben tipikusan az volt az alap érzetem, hogy tehetetlen vagyok. Ficánkolok jobbra-balra, megyek önismeretbe, befelé figyelek, meditálok, megfejtek, leírok, kimondok, beszélgetek, és mégsem változik a helyzet. Mindig eljutottam arra a pontra, hogy a másik gátol engem, ő nem akarja meghallani, ami mondok, ő nem lát engem, ő nem cselekszik, ő nem lép. Aztán amikor már tényleg falhoz szorítva éreztem magamat, mindig megtaláltam azt a pontot magamban, ahol valójában én féltem lépni, tenni magamért, tisztelni magamat. És ezekben a pillanatokban végre volt elegendő erőm ahhoz, hogy az önmagam iránti nagyobb tisztelet irányába lépjek, még akkor is, ha ennél félelmetesebbet abban a pillanatban elképzelni sem tudtam. Viszont ezekben a döntő pillanatokban a félelem teljesen más ízű, mint korábban. Derűs félelem, mert keveredik annak tudásával, hogy önmagamért teszek, és az nagyon szívetmelengető érzés. 

Hajlamos vagyok úgy intepretálni a mostani párkapcsolatomat, mint amelyikben végre szembejött egy férfi, aki tud szeretni engem és aki mellett tényleg szeretve érzem magamat. És ez igaz is. Kell hozzá az a sok szeret, ami benne van, és amit megoszt velem, de kellett hozzá az is, hogy ennek helyet csináljak, és kellettek azok a beszélgetések is, amikor kimondtam, hogy mi fáj nekem, amikor határokat egyeztettünk, amikor ő elmondta, hogy neki mi fáj, amikor bocsánatot kértünk egymástól, amikor szembenéztünk, amikor meghallgattunk.

Sok pici mozdulat, nem statikus állapot a szeretet, és mindig el lehet elérni újabb és újabb szintjeit, azáltal, hogy megkülönbözteted egymástól a szeretetet és azt, amit csak szeretetnek akarsz hinni. A legmegbízhatóbb iránytű ebben te magad vagy. Érzed, ha szeretve vagy, és érzed azt is, ha nem.

Állj meg egy pillanatra, itt az olvasás végén. Az írásom mely része szólít meg téged? Ott biztos, hogy van valami fontos a belső világodban, ami arra vár, hogy észrevedd.

Szerethető vagy.


Meghívás további kapcsolódásra

Figyelem, amelyik kapukat nyit meg
Ha úgy érzed, hogy a témád most több és precízebb figyelmet igényel és mélyebb teret, akkor várlak egyéni konzultációra: https://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/. Az egyéni konzultációk lehetőség arra, hogy dolgozz azokon a belső gátakon, amik elválasztanak téged az önazonosságtól, kiteljesedéstől, megérkezéstől.

Meghívás további kapcsolódásra

Figyelem, amelyik kapukat nyit meg
Ha úgy érzed, hogy a témád most több és precízebb figyelmet igényel és mélyebb teret, akkor várlak egyéni konzultációra: https://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/. Az egyéni konzultációk lehetőség arra, hogy dolgozz azokon a belső gátakon, amik elválasztanak téged az önazonosságtól, kiteljesedéstől, megérkezéstől.

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]
100 szeretem

100 szeretem

A napló feljegyzéseim között találtam ezt a remek kis listát. Négy évvel ezelőtt az egyik barátnőmmel arra szerződtünk, hogy két héten keresztül minden nap írunk egy száz pontos listát, ami úgy kezdődik “Szeretem…”. Utána megosztottuk egymással a listáinkat. Iszonyatosan jó volt az a két hét. Szerettem a saját listáimat és szerettem az ő listáit is olvasni. Az egyiket most megosztom itt is.

Szeretem a zenét.

Szeretem a ritmust.

Szeretek zenét létrehozni.

Szeretem a dobok hangját.

Szeretem a zongora hangját.

Szeretem Marika néni, a zongora tanárom, zongoráját.

Szeretem nézni ahogy Marika néni játszik a zongorán.

Szeretem a könnyedséget az ujjaiban, ahogy kecsesen leütik a billentyűket.

Szeretem a ráncokat a kezén.

Szeretem a szemeit.

Szeretem az életet ezekben a szemekben.

Szeretem, amikor mellettem ásítozik, miközben én játszok, mert azt érzem, hogy elég közeli vagyok számára, hogy ezt megengedje magának.

Szeretem a nála töltött időt.

Szeretem, ha valami szépet sikerül eljátszanom a zongorán.

Szeretek tanulni.

Szeretek lovagolni.

Szeretem érezni magam alatt a ló izmait, és erős testét.

Szeretem megsimítani a lovakat.

Szeretem a lovak szemeit.

Szeretem, hogy a lovak annyira félősek és könnyen megijednek. A nagy testük ellenére annyira törékenyek és kiszolgáltatottak.

Szeretem érezni, ahogy kifújják hangosan a levegőt az orrlyukaikon keresztül.

Szeretem, amikor összhangban vagyunk – én és a ló.

Szeretem a vágta ritmusát.

Szeretek ráolvadni a ló hátára.

Szeretem a lovak illatát.

Szeretem magamon hazavinni ezt az illatot, bár anyunak inkább istáló szagnak tűnik.

Szeretem a lovagló csizmámat érezni a lábamon. Nagyon szexinek gondolom a lovagló csizmát a nők lábán.

Szeretem magamat, amikor lovagló szerelésben vagyok.

Szeretem a paták kopogását.

Szeretem a szürke napokat.

Szeretem az eső kopogását az ablakon.

Szeretem a szél suhogását a fák koronáiban, ahogy megsimítja a leveleket és dalra kényszeríti őket.

Szeretem a csillagokat az égen.

Szeretem, hogy kívánhatok valamit egy hulló csillagtól.

Szeretem a karácsony hangulatát.

Szeretem a karácsonyfánk fényeit.

Szeretek a karácsonyfa alatt ülni.

Szeretek a karácsonyfa mellett írni és olvasni. Varázslatos a betűk és a karácsonyfa fényeinek kombinációja. Semmihez sem hasonlítható, mintha minden egyes betű magába szívná a karácsony hangulatát, amit utána egész évben kifelé áraszt, akárhányszor kezembe veszem azt a könyvet, vagy az írást, amit a fánál írtam.

Szeretek fennmaradni karácsonykor addig, amíg már mindenki elmegy aludni és csak én maradok, meg a karácsonyfa díszei és fényei. Csak mi….

Szeretem nézni a karácsonyi díszeket a fán, néha megérintek egy-egy ágat, hogy a díszek elkezdjenek mozogni, majd nézem, ahogy megint mozdulatlanná válnak.

Szeretem megérinteni a karácsonyi gömböket a fán, főleg azokat, amin pici csengők lógnak, szeretem az ujjaimmal végigsimítani a rajtuk lévő kidomborodó mintákat.

Szeretem a csoki látványát a fán.

Szeretek csokit enni egyenesen a fáról, és rajtahagyni a fán az üres papírt.

Szeretek a TV elé ragadni karácsonykor és nézni a filmeket.

Szeretek karácsonyra könyvet kapni, mert annak a könyvnek megmarad örökre a karácsonyi hangulata.

Szeretem azt a könyvet olvasni karácsonykor, amit karácsonyra kaptam.

Szeretem ha az emberek beleírnak valamit a könyvbe, amit nekem ajándékoznak, legalább a nevüket. Ez örökre emlékeztet rájuk, és az alkalomra, amire adták. Ez számomra szeretet – üzenet.

Szeretem a könyvek illatát. Ó igen, ennél nincs is jobb, mint felfedezni minden könyv egyedi illatát.

Szeretem azt a tudást, amit a könyvekből megszerzek.

Szeretem azt az érzést, amikor még nem tudom mi rejlik egy könyvben, csak sejtem és izgalommal elkezdem olvasni. Szeretem kinyitni a teljesen új könyvet és hallani, ahogy roppan a borítója.

Szeretek a könyvben lenni, beleolvadni abba a világba, amit benne találok.

Szeretek könyvek között lenni a könyvesboltban.

Szeretem a könyvtárak csendjét.

Szeretem a könyves üzletek bőségét.

Szeretem lapozni a könyveket, látni a sok betűt.

Szeretek könyvet vásárolni.

Szeretem a flowt, amit írás közben érzek.

Szeretem ha olyan gondolatokat látok meg a papíron, amiket nem is gondoltam végig, csak kirepülnek belőlem. Mintha magukat írnák meg.

Szeretem, ha csak úgy valami előbújik belőlem, mintha nem is belőlem jönne, csak rajtam keresztül megérkezik.

Szeretem az ellazulás pillanatait.

Szeretem, ha meg tudok bízni a partneremben és nem félek.

Szeretem megélni az összeolvadást szeretkezés közben.

Szeretnem engedni, hogy a férfi belém hatoljon.

Szeretem élvezni, hogy a férfi belém hatolt.

Szeretem érezni a szoros kapcsolatot kettőnk között.

Szeretem, amikor szabadjára tudom engedni a szexuális vágyakat bennem.

Szeretem, amikor nem szégyellem ezeket a vágyakat.

Szeretem, amikor a való világban létrejön az, amit előtte csak belül láttam és éreztem.

Szeretek felolvadni egy őszinte szexuális kapcsolatban.

Szeretem érezni azt, hogy a másik szeret engem akkor is, ha én éppen nem akarok szeretkezni vele.

Szeretem nyitottnak érezni magamat a kapcsolódásra, és ezen belül szabadon eldönteni, hogy meg akarom -e élni, vagy sem.

Szeretem a szemeimet.

Szeretem a puncimat.

Szeretem szabadjára engedni a vágyakat.

Szeretem érezni, amikor a vágyak jók, hangosak, elsöprőek, őszinték.

Szeretném elmondani mindenkinek, hogy senki sincs egyedül.

Szeretném elmondani mindenkinek, hogy nagyon sok szeretet van.

Szeretném elmondani mindenkinek, hogy nagyon sok bizalom van.

Szeretek kapcsolatokat létrehozni.

Szeretek hálókat szőni, erős, megtartó hálókat.

Szeretek hozzájárulni az emberiség sorsához.

Szeretek fejlődni.

Szeretem megmutatni azt, ami bent van.

Szeretem a pénzt, mert biztonságot ad és lehetőségeket a teremtésre.

Szeretem, amikor a pénz szabadon áramlik az életemben és én nem akarom megfogni, mert tudom, hogy majd ismét szabadon beáramlik.

Szeretném megélni a bőséget.

Szeretem megengedni, hogy a bőség beáramoljon az életembe.

Szeretem a gátak eltakarítását.

Szeretem megjavítani a dolgokat.

Szeretem helyrehozni azt a kapcsolatokban, ami elromlott.

Szeretem a belsőmet és a sok gondolatot benne.

Szeretem a lelkemet és a sok érzelmet benne.

Szeretem a szívemet és azt a sok helyet, ami benne van.

Szeretem a lehetőségeket.

Szeretem a nagy álmokat.

Szeretem a kihívásokat, amik a komfortzónából való kilépésre kényszerítenek. Elsőre soha sem jó ezeket megélni, de utólag mindig elcsodálkozom, hogy micsoda helyekre kalauzoltak el!

Szeretem a megoldandó problémákat.

Szeretek nagyon finom és minőséges ételeket enni.

Szeretem a szobrot az asztalomon, sok szeretet árad belőle.

*Írjál te is egy ilyen listát és olvasd vissza. Nagyon jó érzés 🙂


Igaz szeretet vagy igazi társ-függőség? – interjú Ferenczy Andreával

Igaz szeretet vagy igazi társ-függőség? – interjú Ferenczy Andreával

Ferenczy Andrea jógaoktató, integrál tanácsadó, anyuka, elvált nő és elkötelezett társa jelenlegi párjának. Ezt tudhatjuk meg róla a honlapját böngészve. Andi abban segíti a hozzá fordulókat, hogy tudatosabb alapokra helyezzék a jelenlegi párkapcsolatukat, vagy azt, amelyikre vágynak. Több beszélgetés előzte meg ezt az interjút, ugyanis idestova két éve ismerjük egymást. Az interjú során beszélgettünk a párkapcsolatokról és arról, hogy mi az, ami egyáltalán nem jó alapja egy kapcsolatnak, még akkor is, ha első ránézésre annak tűnik, valamint Andi ember szeretetéről és nyitottságáról, a “világ dolgaira”.

Azzal a kérdéssel nyitottam az Andival való beszélgetést, hogy mit tart a legfőbb tehetségének, vagy ha úgy tetszik ajándékának? Ez a kérdés ugyanis engem mindig elvezet az emberek hivatásához, valami olyasmihez, ami nagyon mélyről fakad a lelkükből.

“Amire már gyerekkoromból is emlékszem az a dolgok természetének megértése, olyan összefüggések meglátása, amik nem feltétlenül függenek össze a racionális síkon, az intuitív síkon tágabb világszemléletből nézve viszont igen. Ez az adottságom nagyon sokat segít a kliensekkel való munkámban, amikor a kimondott gondolataik alapján eszembe jutnak olyan dolgok, amik látszólag nem függenek össze a történetükkel. És mégis amikor rákérdezek és elkezdünk ezekről beszélgetni, mindig kiderül, hogy nagyon is összefüggenek azzal a problémával, amivel érkeztek. A saját személyiségem fejlődését is segíti ez a fajta gondolkodás, és a visszajelzések alapján van tehetségem ahhoz is, hogy a felismeréseimet érthető módon átadjam másoknak. Abszolút szenvedélyem az emberi psziché “bugyrainak” boncolgatása a saját önismeretemben és ugyanúgy mások önismereti útjának kísérésében is. Ehhez kaptam ajándékba jó nagy adag ember szeretetet és empátiát. Nagyon korán megjelent bennem a transzcendenssel való foglalkozás is.”

A transzcendenssel való foglalkozást valamilyen vallásos háttér hozta az életedbe, vagy vallásos forma nélküli kapcsolatról volt szó az esetedben?

Semmilyen vallásos hátterem nincs, nem vagyok megkeresztelve sem. Gyerekként nyaranta nagyon sok időt töltöttem a két unokanővéremmel, akik mindketten mélyen vallásosak voltak. Nagyon sokat beszélgettem velük Istenről, meg arról, hogy mit gondolok a világról, és bár több mint 10 év korkülönbség volt közöttünk teljes érdeklődéssel és figyelemmel hallgatták a gondolataimat. A reakciójukból sokszor leszűrtem a meglepődésüket, mert nem vártak volna annyi éves gyerektől olyan gondolatokat. A spirituális keresésem tinédzser koromra tetőzött, amikor már nagyon artikuláltan meg tudtam fogalmazni, hogy én az Igazságot keresem.

Éveken keresztül azzal a tudattal éltem, hogy nekem nincs helyem ezen a világon. Idegennek éreztem magamat a Föld nevű bolygón, úgy hogy közben tudtam, nem sok esélyem van reálisan arra, hogy valaki felkapjon és elvigyen magával a tündék erdelyébe, ahová sokkal inkább vonzódtam, mint az emberi közösségekbe. Ez az időszak nehéz volt, és nem is nagyon tudtam erről beszélni másokkal. Volt egy-két hasonló érdeklődésű barátnőm, de ők velem egy cipőben jártak, nekem pedig valami fajta útmutatásra lett volna szükségem. Igazából egy olyan emberre lett volna szükségem, aki most vagyok, aki gyökereket tudott volna nekem adni ebben a folyamatban.

Aki nem veszett volna el velem együtt a témában teljesen azonosulva velem, se nem gondolt volna teljesen hülyének a gondolataim és érzéseim miatt, hanem valaki, aki a kettő között tudott volna állni és azt mondani, hogy

“Látlak, hallak, oké vagy, ez történik veled, minden rendben lesz.”

Ha nem volt ilyen ember a közeledben, akkor mi volt az, ami végül segített megtalálni a helyedet a Földön, és értelmezni a transzcendens tapasztalásaidat?

Ennek a folyamatnak most sincs vége, inkább azt mondanám, hogy átalakult. Bár hiányoltam valaki útmutatását, így visszatekintve örülök annak, hogy a szüleim nem vittek el egy klasszikus pszichológushoz. A klasszikus alatt olyat értek, amelyik nem nyitott a transzcendens megtapasztalásokra. Ismerek olyat, akinek 12 éves korában a pszichiáter felírt Xanaxot, miközben teljesen ép személyiség szerkezettel rendelkezett, csak éppen olyan élményei voltak, amik kevésbé értelmezhetőek a materiális világszemléletben.

Azt gondolom, hogy az idő segített nekem jobban “földelődni”, felnőni. A nagyon intenzív kereséssel töltött időszakomat főleg a gimnáziumi évek tették ki, ahol nem lett volna elvileg más dolgom a tanuláson kívül. Azt viszont nem szerettem abban a formában, ahogy az iskolában történt, így elég sok időm volt más dolgokon gondolkodni, elmerülni a saját világomban, és kapcsolódó témájú könyveket olvasni.

Miután véget ért a gimnázium, el kellett kezdenem elfogadható felnőtthöz illő életet összerakni. Nagyon sokat formáltak rajtam a külföldi kalandozásaim a huszas éveimben. Ez az időszak elsősorban a túlélésről és a helytállásról szólt, ugyanis egyedül támogattam magamat az elejétől fogva. Ez elvitte a figyelmemet a transzcendensről, de részem maradt, csak megtanultam mellette élni és nagyon sokat segített nekem az Integrál Szemlélet is, hogy rendszerben tudjam értelmezni a spirituális énemet és megtanulni az “is” szóval összekötni az egyébként jól funkcionáló felnőtt énemmel. Mindkettő egyszerre érvényes, csak tudni kell a megfelelő módon alkalmazni őket a megfelelő helyen.

Mi vonzott téged külföldben? Mi volt a célod az utazásaiddal?

Mindig is vágyódtam külföldre, de az első kiutazásom mögött a düh és dacosság volt, mert megharagudtam Magyarországra és az itteni helyzetre és be akartam bizonyítani, hogy máshol sokkal jobban lehet élni.

Aztán persze rájöttem, hogy máshol sem egyszerűbb, valamint jó kis leckét kaptam abból is, hogy a saját problémáinkat nem lehet egy bizonyos országban hagyni. Ha hozzád tartoznak, akkor mennek veled külföldre is.

Megtanultam azt is, hogy az emberek mindenhol emberek, más kulturális közegben élnek, más meggyőződéssel, más hit rendszerrel, de ugyanazok az emberek vagyunk külföldön- belföldön egyaránt. Ebből a szempontból a külföldi kalandozásaimat rendkívül hasonlónak érzem Coelho Alkimista című történetéhez, amelyikben a főszereplő elindul megkeresni a kincset, bejárja a világot, majd a kincset megtalálja elásva a hátsó kertben, ahonnan elindult. A felületesebb szemlélő akár azt is mondhatná, hogy fölösleges volt bejárni az utat, de ez mégsem igaz. Engem nagyon nagy mértékben épített mindaz a nehézség, amin keresztül kellett mennem. Azokban a helyzetekben nőttem föl, amikor például majdnem  nem engedtek be Szingapúrba, mert rosszul tudtam a beutazási szabályokat, vagy a világon az összes pénzem 8 font volt és még 14 nap volt hátra fizetésig, megtapasztaltam azt is, milyen egy bőröndből élni, vagy kanapén lakni hat hónapon keresztül.

Ami ebből a felnövésből hiányzott az a biztos pénzügyi alapok kiépítésének igénye és képessége.

Ezt a részt átugrottam mondván “Nekem nem kell a pénz. Minek? Én három ruhából is tudok élni, és tudok kanapén aludni”. Miután visszajöttem Magyarországra, vissza kellett mennem néhány lépést és bepótolni azt, amit megpróbáltam átugrani – igenis megvetni a lábamat az anyagi világban és elkezdeni egzisztenciálisan is megerősödni. Ez durván tíz éves folyamat volt, és nem gondolom, hogy vége van. 

A külföldi útjaid segítették a túlélési izmod megerősődését és a felelősségvállalást magadért. Mi segítette az egzisztenciális alapoknak az építését?

Ennek a folyamatnak az elején az a döntésem állt, hogy elköltözöm a volt férjemtől és az akkor másfél éves kislányunkkal visszamegyek anyukámhoz az 50 négyzetméteres panellakásba. Már nem egy hippi jógaoktató, szingli huszonéves lány voltam, aki senkiért és semmiért nem felelős csak saját magáért – de az meg nem számít annyira – hanem anya voltam gyerekkel. Az egy teljesen másfajta színezetet adott a dolognak.

Annak idején ahhoz, hogy kijussak Angliába 19 évesen egy kaszinóban vállaltam munkát, amihez semmilyen más motivációm nem kötött, csak a pénzkeresés lehetősége. Sok év kellett ahhoz, hogy ráröjjek a pénzkeresés folyamatát akár élvezni is lehet, és onnantól kezdve láttam az egésznek a tudatos teremtésről szóló oldalát is.

Tudom rólad, hogy több évig a jógaoktatással foglalkoztál, aztán azt Integrál Akadémia elvégzése után elkezdtél foglalkozni kliensek önismereti kísérésével is párkapcsolati témában. Beszéljünk kicsit erről is. 

A tudatos párkapcsolatok témájával foglalkozom. A legtöbb ember arra asszociál, hogy csak olyanok fordulhatnak hozzám, akik párkapcsolatban élnek, miközben a hozzám fordulók 95% olyanok, akik egy jó párkapcsolatot szeretnének és arra nézünk rá együtt, hogy ennek esetleg milyen tudatalatti gátjai vannak abban az egyénben. Most értem végére a párkapcsolati tanácsadó képződésemnek is, úgyhogy most már fogok dedikáltan párkapcsolatokkal, párokkal is foglalkozni.

Mit mond neked a “szenvedély” szó?

Párkapcsolati kontextusban elsősorban a szexualitáshoz van köze számomra, ami nekem egy borzasztóan fontos dolog. Ennek ellenére éltem olyan kapcsolatban, ahol hajlandó voltam félretenni a szenvedélyemet annak érdekében, hogy a párkapcsolat fennmaradjon. De ez nem működött hosszú távon, mert a nőtípusok közül az Afrodité típusba tartozom (akit a szerelem és szereret istennőjeként tiszteltek a Görögök és aki nagyon sok szenvedélyes erőt hordoz magában). Soha nem választottam olyan férfit, aki úgy éreztem nem tudja bennem felébreszteni a szenvedélyt, lehet hogy nem ott rögtön a helyszínen, de legalább a lehetőségét kellett, hogy érezzem.

Az erre való erős fókuszom csapdává vált a párkapcsolataim útján, mert nem volt elég tudatosságom az összes többi párkapcsolati összeillés dimenziójának fontosságára.

Azt gondoltam, hogy aki a szenvedély szintjén nálam kvalifikálja magát, azzal már nem lesz gondom a továbbiakban, valójában pedig csak gondom volt belőle,

hogy nem tettem fel másfajta kérdéseket is az egyén értékrendjével, személyiségével, karakterével, egyébirányú hovatartozásaival kapcsolatban. 

Mit mond neked a “szerelem” szó?

Az előbb említett erős Afrodité minőség miatt a szerelem is nagyon fontos nekem. Talán nem is túlzás azt mondani, hogy engem az egész életemben a szerelem foglalkoztatott. 4-5 éves voltam, amikor a Szépség és a Szörnyeteg lett a kedvenc mesém és onnantól kezdve az Igazi társ megtalálásának kérdése foglalkoztatott. Élt bennem egy megingathatatlan bizonyosság, hogy van egy ember, akit meg kell találnom ahhoz, hogy mellette egész életemben boldog lehessek. Mindent, amit párkapcsolat vagy egyéb kapcsolat címszó alatt műveltem a férfiakkal, a Társ keresése hatotta át.

Azóta is hiszek a szerelemben, de megtanultam szétválogatni, hogy mi az, hogy szerelem, és mi az, hogy összeillőség és elkötelezett társszeretet.

Ezek nagyon különböző fogalmak, és ha kicsit korábban világossá válik számomra a köztük lévő különbség, akkor megkíméltem volna magamat és az ex-eimet is néhány arcra eséstől. Azt  gondoltam, hogy akibe szerelmes vagyok, az az Igazi, vele összejövök, és automatikusan el fogunk tudni köteleződni egymás mellett egy életre. Ez egy kimondhatatlanul nagy tévedés!

Ezek után a felismerések után hol tartasz most a szerelem és szenvedély kérdéseivel?

Most ott tartok, hogy minden önismeretem és minden párkapcsolati próbálkozásom célba ért, amihez úgy gondolom a tudatos munkán kívül egyfajta kegyelem is kell az Élettől. Megtaláltam azt az embert, aki mellett egyrészt minden reggel dönteni tudok és akibe nem csak szerelmes vagyok, hanem egy olyan elképesztő elköteleződésben, társzszeretetben és közös szövetségben élek együtt, hogy életemben először úgy érzem a keresés véget ért.

Ami a szerelmet illeti, bizonyos értelemben függőjévé váltam annak az intenzitású szerelemnek, amit a Patrik iránt éreztem a legelején. Amikor összejöttünk, akkor 1,5-2 évig azt éreztem, hogy ha mi valamiért szakítunk, akkor abba biztosan beledöglök.

El kellett érkeznem magamban arra a helyre, ahol el tudtam reálisan képzelni, hogy tudnék vele szakítani. Ez nem azt jelenti, hogy valóban téma lett volna közöttünk a szakítás, hanem azt, hogy belsőleg kellett elérkeznem annak a bizonyosságához, hogy bár ő a mindenem és a legcsodálatosabb férfi, akivel valaha dolgom volt, mégis ha bármilyen okból elválnának útjaink, akkor túlélném.

Az “úristen, mi lenne velem nélküle?” bénító gondolat meghaladása jobbá tette a kapcsolatunkat.

Tudok kapcsolódni ahhoz, amit mondasz, mert nagyon sokáig a szeretet jelének gondoltam azt, ha úgy éreztem nem tudok valaki nélkül élni, vagy a másik nem tud nélkülem normálisan funkcionálni. Pedig ez nem szeretet, hanem társ-függőség.

Nekem ezt a hiedelmet azért volt nehéz lebontani és tartott majdnem 32 évig mire erre rájöttem, mert az apukám így szerette a nőket az életében. Legalábbis én ezt láttam. Ezért bennem a szeretet ennek alapján kódolódott és ezt kellett dekódolnom, hogy a szeretet nem az, amibe beledöglök.

Én azt is gondoltam, hogy ha eltűnik ez a fokú ragaszkodás a másik iránt, akkor ezzel együtt eltűnik maga a kapcsolat is, mert minek legyünk a továbbiakban együtt?

Nem feltétlenül veszik el, de én minden alkalommal szakítottam abban a helyzetben, amikor elveszni éreztem ezt a fokú ragaszkodást. Minden korábbi kapcsolatomból én léptem ki, velem nem szakított soha senki. Ez volt az egyik szembeötlő dolog ami arra sarkallt, hogy álljak meg és nézzek körbe magamban, mert ez biztos nem véletlen.

Meg tud maradni a kapcsolat, ha van mögötte más is, nem csak a ragaszkodás.

Ha annyi tartott minket össze, hogy valamilyen kémiai reakció hatására nagyon egymásba szerelmesedtünk és nincs mögötte sem emberi összeillőség, sem társszeretet, sem egyéb irányú közös értékrend vagy közös jövőkép, akkor az a kapcsolat tényleg véget ért azon a ponton, ahol a megrészegítő szerelem lecsengett.

Mi az első három évet Patrikkal annyi párkapcsolati kihívással csináltuk végig, hogy viccesen azt szoktuk mondani, hogy mi ott kezdtük, ahol egy normális pár 5 év után szokott tartani. Ha teljesen őszinte vagyok, nekem Patrik az első olyan kapcsolatom, ahol nagyon tudatos munka zajlik a háttérben azért, hogy jól legyünk együtt a hétköznapokban. Az alap karaktereink összeillőek (komplementerek), az értékrendünk gyakorlatilag maximálisan egyezik és egyforma dolgokat szeretnénk elérni az életben egymástól függetlenül is, de egymás társaságában szeretnénk őket elérni és ez az első pillanattól kezdve így volt. Mire lejöttem “a cuccról” – ami a megrészegítő hormon koktél szerelem, addigra kiépült közöttünk egy megingathatatlan összetartozás érzés és világos volt, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz vége ezzel.


Andit a következő felületeken találod meg, ha elindulnál önismereti utadon:

Weboldal: www.ferenczyandrea.hu

FB: Andrea Ferenczy – Személyiségfejlesztő Integrál Tanácsadó

Hozd le a szemetedet a hegyről!

Hozd le a szemetedet a hegyről!

Kirándulni voltunk a napokban a Mecsekben, és ebből az apropóból felmásztunk a Zengőre, a Mecsek legmagasabb pontjára. A csúcson nem csak a gyönyörű kilátás, és a békesség fogadott minket, hanem egy szeméttel teledobált tűzrakóhely is. Közvetlenül mellette ott árválkodott egy “Vidd le magaddal a szemetedet!” tábla is, de úgy látszik, hogy amint valaki fennhagyta a szemetét, az utána érkezők számára már teljesen hiteltelenné vált ez a felszólítás. Míg mi fent múlattuk az időt a kilátóban, megérkezett egy háromtagú család és kisvártatva azt láttuk, hogy egy műanyag szatyorba felszedik a szemetet, majd le is vitték magukkal. Az ő elmondásuk szerint, az apuka csak felháborodott a szeméten, az anyuka tartotta a szatyrot, a lányuk pedig felszedte a szemetet. Bár nagyon inspiráló volt ez a tettrekészség (és bevilágító, hogy én mennyire nem vagyok az), mégsem ez volt számomra a “moral of the story”.

Egy nappal utána sikerült teljesen beletekerednem az érzelmeimbe. Nem tudom megállapítani, hogy pontosan mi volt a gyújtózsinór végén, csak arra tudok visszaemlékezni, hogy egy délutáni strandolás közben iszonyatosan kiélesedett a figyelmem arra, hogy Norbi hogyan nem figyel rám, hogyan nem beszélget velem eleget, hogyan érdekli őt jobban az olvasás vagy napozás nálam. Teljesen felesleges lenne belemenni abba, hogy mennyi perc/nap az Európai Únió által hitelesített normális mennyiségű figyelem mennyiség, amiben egy embernek jogában áll részesülni, és ahhoz képest valóban eltért-e Norbi figyelme, mert a lényeg az, hogy én így éltem meg, tehát számomra ez volt a mérvadó. Az elveszettségemet, csalódottságomat, egyedüllévőségemet pedig az eddigi önismereti képződésemet meghazudtoló kritika áradattal orvosoltam. Gondolom le se kellene írnom, hogy kevés sikerrel … Csak utólag jöttem rá arra, hogy ha valakinek a nyakába borítom azt, hogy nem figyel rám eléggé, vajon mitől lenne kedve ezután jobban figyelni rám?!? Na de, térjünk vissza az alap sztorihoz.

A kritikám után megteremtődött hidegség és távolság fényévekben volt mérhető. És ezt nyilván nem csak a kritika okozta, hanem számos más tényező is, csak abban a pillanatban ez volt a jéghegy csúcsa, így az látszott a legjobban, és ennél fogva az volt megragadható. Mondhatnám azt is, hogy eluralkodott közöttünk a “nemes csend”, de ez a csend nem volt annyira nemes, inkább távolságtartó. Elhatároztam, hogy ameddig nem tudok mondani valami kedveset, nem fogok megszólalni. Jó sokáig nem szólaltam meg… ő sem. Amikor kissé lenyugodtak a kedélyek, pszichológiai informáltságom révén kifogalmaztattam vele és magammal is, hogy kinek mi lenne a szükséglete (persze, hogy azt válaszolta, hogy kevesebb kritikára, vagy legalább ellensúlyozzam pozitív dolgokkal), én pedig kifejeztem, hogy több figyelemre. Tudom, hogy a tiszta kommunikáció szempontjából sem a “több”, sem a “figyelem” egyáltalán nem megfogható igények, de szándékosan nem akartam tovább bontani ezt a témát, mert tudtam, hogy abban a pillanatban nem a szükségletek megfogalmazása fog rajtunk segíteni. Hiszen azok még mindig csak igények megfogalmazásai voltak egymás iránt (amikből egyébként sem szűkölködünk) és annak kimondása, hogy a másik hogyan “nem elég jó”.

Éreztem, hogy egy szeméthalmazon állunk éppen a kapcsolatunkban, és először ezt a szemetet kellene eltakarítani, hogy utána esetleg valami szebbet tudjunk odarakni, viszont a figyelmem állandóan kint volt Norbin, és azt akartam volna forszírozni, hogy “beszéljük át”. Itt kapóra jött a némasági fogadalmam, mert arra kényszerített, hogy a saját házam tájékán kezdjek el keresgélni. Rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy mit csinálunk ezzel a szeméthalmazzal Együtt, hanem hogy ÉN lehozom-e a saját szemetemet a hegyről, ami azt jelenti, hogy az általam eldobált “szemetet” hajlandó vagyok-e felszedni. Elég sokáig tartott, amíg őszintén ki tudtam mondani, hogy “Sajnálom az érzéketlenül megfogalmazott kritikámat“, de amikor kimondtam, akkor fizikailag éreztem, hogy újból tudok rendesen levegőt venni, miközben addig észre sem vettem, hogy mennyire szorul a mellkasom már órák óta.

Amint kilazult a saját testem, az is feltűnt, hogy nem az ő figyelmét hiányoltam igazából, hanem hogy valami miatt teljesen elszakadtam magamtól, aminek következménye lett az, hogy árgus szemekkel figyeltem arra, hogy ő mennyire figyel rám. Érdekes módon az, hogy bocsánatot kértem tőle és ezáltal elhoztam azt a szemetet, amit én dobáltam be a kettőnk között lévő térbe, automatikusan létrehozott egy kapcsolódást önmagammal is. A bocsánatkérés csak másodlagosan hat arra a személyre, akitől bocsánatot kérünk, elsősorban saját magunkat lazítjuk ki vele, ha tényleg őszinte, de ehhez az kell, hogy képesek legyünk érzékelni, hogy “az eldobált szemét” elsősorban ránk hat, nem pedig a másikra. És ez már nem egyszerű művelet, mert ez már a gerendák és a szálkák territóriuma, ahol köztudott, hogy az ominózus szálkák sokkal jobban láthatóak, mint a gerendák.

Egyébként nem gondolom, hogy ne lenne helye a figyelem kérésének, de az is csak akkor tud jó helyről indulni és jó helyre landolni, ha nem támadó jellege van. Azt pedig magamon megfigyeltem, hogy mindig támadok, ha nem tudok megkapaszkodni önmagamban, a saját biztonságomban, ha nem érzem azt, hogy szilárdan állok a talajon a másik támogatása nélkül is. Hát ez volt a moral of the story, amit az elején említettem. Annak a tudatosítása, hogy az “ökológiai katasztrófát” nem az fogja megoldani, ha mindenkit magam körül meggyőzök, hogy viselkedjenek jól, hanem ha elsősorban én magam tartok rendet és legalább a saját szemetemmel nem gyarapítom a közös tereket. És ezalatt mindenféle tereket értek, akár a legszubtilisabbakat is. Nem beszélve arról a hatásról, amit az elején írtam, hogy akár egyetlen eldobott szemét is sokkal hangosabb felhívás a szemetelésre, mint a “ne szemetelj” tábla, mert a tettek hangosabbak mint a szavak. Tehát ha én magam szemetelek a saját belső világomban, ez másoknak is felhívás, hogy eldobálják könnyedén a közelemben a saját szemetüket , hacsak nem extra tudatosak és ezt nem teszik meg a meghívásom ellenére sem.

A hangtalanul csattanó pofon

A hangtalanul csattanó pofon

Tegnap reggel egy nő új magaslatokra emelte bennem a karma megértését. Úgy kezdődött, hogy reggelre levált mindkét cipőm talpa félig. Nem volt kéznél megfelelő ragasztó, sem másik pár cipőm, úgyhogy elcsoszogtam a közeli Allee-ba és vettem ragasztót, hátha ezzel orvosolni tudom a problémát. Miközben ültem mezítláb a padon és ecseteltem a cipőtalpamat megállt mellettem egy nő. Pár pillanatig némán figyelt aztán rám öntötte a fekete levest: “Minek ragasztod a cipődet? Miért nem veszel újat? Csöves cipőben járkálsz. Kimész az ajtón és le fog válni a talpa megint! Hülye.”  Majd elsétált. Elég nyomorultul éreztem magam egyébként is, ez a szónoklat meg végkép leküldött a padlóra. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy ismerős volt a nő hangja. 

Nem tudtam rá dühös lenni, nem tudtam neki visszaszólni, mert olyan volt, mintha saját magamat hallottam volna beszélni, amikor magamhoz szólok, csak most éppen ezt kívülről nézhettem végig, nem pedig csak a fejemben történt. Ismerős volt a hangsúly, a szavak választása, az a lekezelő és lenéző bánásmód, amivel előadta a mondandóját, az együttérzés és megértés teljes hiánya, az érzéketlenség a szenvedéssel szemben, a még mélyebbre süllyesztő segítő szándék (szerintem ő úgy gondolta, hogy éppen segített nekem tisztábban látni … és tényleg), a megszégyenítés. Ismerős volt a pofon, ami hangtalanul csattant az arcomon.

Számtalanszor hallottam már beszélni a karma működésmódjáról a buddhistákat, de soha nem jelent meg ennyire plasztikusan. Mindig úgy képzeltem, hogy az a rossz, amit MÁSOKKAL tettem meg, tér vissza hozzám és valamilyen módon el kell szenvednem a cselekedeteim következményeit. Hála a nőnek rájöttem, hogy nem az tér vissza, amit másokkal tettem, hanem amit MAGAMMAL szemben vétettem. Értelmet nyert a következő idézet:

A tanítvány kérdezi a mestertől: “Kik vagyunk mi, hogy másokat gyógyítunk?” Sri Ramana Maharsi válasza: “Nincsenek Mások!

Mindig, amikor a tökéletes Isteni szeretetnél alacsonyabb minőségben szeretem magam, elültetem a rossz karma magvait. Mert, ha abból indulunk ki, hogy mindenkinek van tökéletes isteni természete, akkor minden egyes ilyen alkalommal vétek ez ellen az isteni természet ellen bennem. Elsősorban az tér vissza hozzám, amikor magamat nem tudom istenként tisztelni és szeretni.

A témához teljesen szervesen illeszkedik egy videó is, a Trurth Bomb Mom műhelyéből, amit Kristina Kuzmic üzemeltet. Kristina videói főleg “az elég jó anya” vs “a tökéletes anya” mítosza körül  forognak és az egyikben megkérdez nőket, hogy miket mondanak önmaguknak. Szinte mindenki olyan jelzőkkel illeti magát és olyan hangsúllyal szól önmagához, ahogyan soha nem szólna olyan emberhez, akit szeret. Utána Kristina előveszi annak a személynek a gyerekkori fotóját és megkérdezi tőle, hogy ugyanezeket mondaná-e neki is. Sírtam a videón, mert rájöttem, ha ránézek a gyerekkori énemre, SOHA-DE – SOHA nem mondanék neki olyan otromba dolgokat, mint amiket mondogatni szoktam magamnak felnőtt koromban, többek között azt is, hogy jobb lenne a világnak, ha én meghalnék, mert legalább egy teherrel kevesebb lenne.

Nagyon régóta azon van a fókuszom,  hogy miként lehetne csökkenteni a szenvedés mennyiségét a földön. Állandóan az árvákon, szegényeken, hontalanokon, az erdőkön, vizeken és a levegőn akarok segíteni és évekig azon csodálkozom, hogy miért nem vagyok képes mozdulni ezekben a témákban. Nagyon egyszerű a válasz. Az, amilyen szennyel telipakolom a saját lelkemet, amennyi kezdeményezést kivágok magamban gyökerestül, az amennyiszer belerúgok saját magamba az pont ugyanannyi, mint amennyi bántás és fájdalom éri az árvákat, szegényeket, az erdőket, vizeket és a levegőt. Nem tudok ezeken a rajtam kívül eső dolgokon segíteni, amíg én saját magam szenvedek, amíg bennem az esőerdők helyén csak csonkok állnak. Nem tudok érdemben megmozdulni másokért, amíg nem tudok magam felé kinyúlni. Ezt nagyon sokszor olvastam már könyvekben, hallottam mesterektől, spirituális tanítóktól, sámánoktól és nem ért be az üzenet a lelkembe, mert ahhoz látni kell tisztán a magam ellen elkövetett cselekedeteim energiáját.

Ehhez pedig ki kell érzékenyíteni magunkat magunk felé, mert attól, hogy nem mondom ki hangosan, hogy “Adri, te hülye vagy.” csak gondolom a fejemben, ez semmivel sem lesz kevesebb ártás. Az Allee-ban legalább a nő hangosan kimondta és az arcomba vágta. Az, hogy én az ő szavaival mit kezdek az én dolgom, az az ártás, amit ő véghezvitt rajtam pedig őhozzá fog visszatérni. Lehet, hogy jobb cipő volt abban a pillanatban a lábán, de nem gondolom egy percig sem, hogy könnyebb az élete az enyémnél. Ha hozzám így szólt, kétlem, hogy másként szól önmagához és azt is kétlem, hogy otthon kesztyűs kézzel bánnak vele.

A szerető kedvességgel elsősorban magam felé kell megtanulnom fordulni, észrevenni, hogy bennem milyen ártást visz véghez az, amikor másnak csinálok valami rosszat, mert ez a rossz karma, ami bumerángként vissza fog térni.


Szóljak, ha írok ehhez hasonlót?

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0