A gyerek igyekezete, hogy megmentse a szülőt kudarcra van ítélve

A gyerek igyekezete, hogy megmentse a szülőt kudarcra van ítélve

Amikor megfordul a szerep szülő és gyerek között – a gyerek kényszerül arra, hogy gondoskodjon a szülőről, akkor a gyerek elveszíti a gyerek státuszát (és valójában a szülőt is). Eltűnik számára az érzelmi támasz és minta, nem lesz kire támaszkodnia, felnéznie, nem lesz kitől töltődni és szeretetet kapni. Olyan, mintha a szülő elrabolná a gyerekkorát.

A megfordult szerepeknek egy másik nehéz vetülete az, hogy amikor a szülő elvárja (legtöbsször tudattalanul), hogy a gyerek az érzelmi támasza legyen, akkor a gyerek szinte biztosan kudarcra van ítélve ebben az igyekezetében, mert bármennyire is próbál helytállni, esélytelen, hogy a szülőt meg tudja tartani. A szülőnek ugyanis valójában nem a gyerek támaszára van szüksége, hanem nagyon sokszor a saját szülőjének támaszára, a partner támaszára, vagy más felnőtt támaszára (pl. segítő szakember), és nem utolsó sorban önmaga támaszára. A gyerek ilyenkor a kudarc érzését magával cipeli felnőtt korában is, általában túlzott felelősség érzetet és bűntudatot érez és folyamatosan olyan kapcsolatokba lép bele, ahol ismét megélheti ugyanezt – hogy nem elég, amit ad.

Amikor a szülő a gyerek fizikai szükségleteiről gondoskodik, viszont érzelmi szükségleteit figyelmen kívül hagyja, akkor a gyerek szinte láthatatlannak éli meg magát, és megtanulja, hogy az ő érzései nem számítanak. A szülő érzései szerint definiálja magát – ha el tudja érni, hogy a szülő jól érezze magát, jónak érzi magát, ha a szülő rosszul érzi magát, akkor rossznak éli meg magát a gyerek is.

“Ha a szülő inkább azzal okoz fájdalmat, amit nem tesz meg, semmint azzal, amit megtesz, az összefüggés a felnőtkori problémák és az ilyen jellegű ártalmas hatások között nagyon nehezen ismerhető fel. A problémát csak tetézi, hogy ezek a szülők sok esetben maguk is oly sok bajjal terheltek, hogy szánalmat ébresztenek.”

Ez a két dolog viszont nem összetévesztendő. Az, hogy a szülő maga is sérült nem kissebbíti a felelősségét a mulasztásaiban, abban, hogy nem volt eléggé jelen érzelmileg a gyereke számára, és hogy ezzel megnehezítette a gyereke érzelmi fejlődését. A gyerekkori sérülések és traumák feldolgozásához mindenképpen szükséges, hogy a gyerek felnőtt korban lássa, hogy attól, hogy a szülő maga is sérült, neki még joga van a saját fájdalmához, nehezteléshez, dühéhez.

Forrás: Susan Forward – Mérgező szülők

Ingyenes összefoglaló videó sorozat a könyv alapján: https://onmagunklenni.hu/visszanyert-elet/


Hírlevél feliratkozás

Történetek az érzésekről, belső vívódásokról, sikerekről, a környezetünkről, kapcsolatokról, pénzről, a nőiségről minden egyenesen az email fiókodba!

Erről egy jól nevelt nő nem beszél

Erről egy jól nevelt nő nem beszél

Az interjút egy kedves ismerősömmel Zsófival készítettem, akivel sokféle módon fonódtak össze az életeink egy meghatározott időszakban. Találkoztunk családállítós folyamatokban, látott engem pucéran a maori masszázsa közben, volt sok beszélgetésünk az életről és a vállalkozásról, ettem nála karácsonyi vacsorát, amikor az öccsével jártam, és egyszer megkértem, hogy meséljen a női létről az ő szemüvegén keresztül. Ebből született az interjú.

“A tested az életed térképe. Minden, ami valaha történt veled, el van benne raktározva.”

Hol tartasz most a saját nőiséged megélésében? Mik a kihívások ebben és mik az örömök?

A női minőség számomra egy mérhetetlen dolog. Ez azt jelenti, hogy nincs mértékegysége és nincs értékegysége, sem a társadalomban, sem saját magamban. A legalsó pontja a megélt nőiességemnek az, amikor bűntudatot érzek pusztán a miatt, hogy nő vagyok. A női lét bűnössége bennem a bibliai történethez kapcsolódik Éváról és Ádámról, amelyikben  Éva a bűn elkövetője, mert bűnre csábítja Ádámot. Legerősebben az ehhez kapcsolódó szégyennel és bűntudattal a szülő szobában találkoztam. Gyereket szülni az eredendő bűn érzésével nem egy boldogító dolog, mert ebben a kontextusban a fájdalom lényegében Éva büntetése, amiért rávette Ádámot a bűnre és ezért arra kárhoztatott, hogy fájdalomban szülje gyerekeit. A bibliai történetből az is kiderül, hogy a csábítás és annak az energiája is egy szégyenletes női praktika. Az igazán nagy kihívás eljutni erről a szintről oda, ahol a női energia vállalható, bátran használható és tovább is adható.

Ezen a magasabb szinten már nem a szégyen kapcsolódik a női energiához, hanem az áradás, a határ nélküliség, az élet megteremtése, a világra hozása valaminek és annak a tudata, hogy ez az energia nagyon nagy erejű.

Valahogy ennek a görbének a mentén kell megfejlődnöm, hogy a nőiesség szégyenéből meg tudjam élni a nőiesség örömét és erejét, valamit a női energia egyensúlyba kerülését a férfi energiával bennem és a külvilágban egyaránt. 

Hogyan viszonyulnak benned egymáshoz a férfi és a női részeid, ha már említetted ezek egyensúlyba hozását magadon belül? Milyen minőségeket kapcsolsz hozzájuk?

Ahhoz, hogy a női energiát egyensúlyba hozzam a férfi energiával, meg kell keresnem magamban azt a részemet, amelyik képes láthatóvá és egyenértékűvé tenni a női energiák használatát. Hiedelemként él bennem még mindig (pedig a történelemben már lezajlott ez az időszak), hogy a női energiáért maximum a kuplerájban fizettek, a többieknek azt mondták, hogy legyen belőlük jó feleség és maradjanak otthon. Feleségként pedig a női minőségeimnek, mint a gondoskodásnak, rendtartásnak, anyai ölelésnek, nincs kifejezett ‘piaci ára’, ezeknek ellenértéke a gyermekeim mosolya, vagy a férjem elismerése. Ennek következtében nagyon erősen szolgálat centrikussá váltam,  és az önmegvalósításban ezért nehéz a szolgáltatásaimért pénzt kérni. Azt szeretném megélni, hogy a női energiámat képes vagyok használni a munkámban, és ki tudom fejezni a piaci értékét bűntudat és negatív ítélet nélkül.

A férfi energia keretez, képvisel, cselekvő, tengelyt biztosít és vertikális iránya van. A női energia illékony, mint a füst vagy a felhők és horizontális a kiterjedése.  A bennem lévő férfi teszi láthatóvá ezt az illékony láthatatlan energiát. Ha én mint nő nem tudom működtetni magamban ezt a férfi minőséget, akkor a világon nincs senki, aki láthatóvá tudná tenni mások számára a női minőségeimet. Azt élem meg, hogy a mindennapi életben azért nem tudok megélni a női energiáimra támaszkodva, mert a férfi minőségekhez bennem is tiltás kapcsolódik. A férfi érőhöz számomra a tettesség kapcsolódik.

Az a fantáziám, hogy ha egy nő férfi energiákat használ, akkor nem szerethető, mert az már mindennek a teteje, hogy mindkét minőség megvan benne. Az maga a boszorkányság.

Egy ilyen nőnek mindene megvan és semmi nem állíthatja őt meg. Szóval nőként együtt használni mindkét energiát végkép nem szabad, mert büntetés jár érte.

És te hogy vagy a női erőd használatával? Úgy érzed rejtegetni kell? Vagy meg tudod élni a mindennapokban?

Van egy részem, amelyik azt mondja, hogy azért van a talentumom, hogy használjam. Egy másik részem viszont azt mondja, hogy ha előveszem az erőmet, akkor biztos, hogy kárt teszek másokban. Az ellentmondás ellenére néha használom az erőmet, mint például amikor megszereztem annak idején a férjemet. Egy másik nőt kellet kigolyóznom ehhez az életéből. Sikerült, de mai napig bűntudatom van tőle. Ebből is azt a következtetést vontam le, hogy ha az erőmet használom, akkor automatikusan tettessé válok. A női tettesre gyakran a ‘kurva’ jelzőt akasztják, ami egyenlő azzal, hogy nem szerethető, de ettől függetlenül mindig szabad választásunk van, hogy egy helyzetet tettesként vagy áldozatként élünk meg.

Van egy része a női energiának, ami a társadalom által egy teljesen elfogadott és legális rész. Ez a Héra istennői energia, amelyhez a háztűz melegének fenntartása és a családi fészek otthonossá tétele kötődik. Leginkább a keresztény társadalomban van ez a fajta energia megemlítve és elfogadva. Teljesen más lapra tartozik a csábító Afrodité energia, amelynek használata 20 és 30 év között teljesen legális, utána pedig a ‘ne használd’ kategóriába kerül. Annak ellenére, hogy szabad akaratunk van és önmagunk dönthetjük el, hogy mikor melyik archetípusunkat vesszük elő, mindenkinek van egy domináns része, amit az idő nagy részében előszeretettel használ. Számomra az Afrodité energiák megélésében van az életenergia, csak persze erről egy jól nevelt nő nem beszél.

Van egy olyan belső harcom is, amiben a Héra azt mondja az Afroditére, hogy “Büdös kurva.“, az Afrodité a Hérára pedig azt, hogy egy “Földhözragadt idióta.” Tehát a belső világomban mindenki mindenkit nagyon el tud ítélni. Ezek a részeim néha nagyon nincsenek kapcsolatban és nagyon nem lehet megérteni az egyik részemmel a másikat. Állítólag ez attól van, hogy manapság túlságosan nagy a szabadság az egyes személyiségrészeink megélésében.  Ha egyes részeinket szabadon megéljük, akkor másik részek elnyomás alá kerülhetnek és ettől létrejön a szétesett személyiség, ami most abszolút divat.

Az egészséges személyiség elő tudja venni a megfelelő archetípust a megfelelő időben, viszont ha a személyiségünkben van egy torzulás, akkor ez a választás már nem annyira egyértelmű, mert vakfoltok jönnek létre.

Az igazi szabadság tudni felvállalni a személyiséget olyannak, ahol éppen tartunk és megteremteni az életben azokat a feltételeket, amelyek között ezt működtetni tudjuk.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ezen a személyiség részen ne akarnánk dolgozni és változtatni rajta. 

Akkor most beszéljünk arról, amiről egy jól nevelt nő nem beszél, ahogy az előbb mondtad. A szexről és a szerelemről!

Az a nő, akiben nincs meg a férfi minőség, soha nem lesz jó szerető. Csak az a nő tudja pontosan, hogy mi a jó a férfinak, aki meg tudja élni a saját férfi részét is.

Egy szerelmi kapcsolatban lehetőségünk van végig élni a fejlődési szakaszainkat a csecsemőkortól egészen a felnőttkorig. Amikor frissen szerelembe esünk, akkor a belső csecsemőnk van jelen. Ebben a szakaszban nem kellenek szavak, nem kell konkrétan kimondani a kívánságunkat vagy a vágyunkat, mert a másik érzi őket és tudja, anélkül, hogy megneveznénk őket. A következő szakaszban megjelenik a kisgyerek, akinek már vannak szavai. Ebben a szakaszban egy-egy szóból megértjük egymást. A következő szakaszban, ami a fiatal felnőtt, már ki kell álljunk magunkért és azért, amit akarunk. Itt kezdődnek gyakran a nehézségek, mert ha ez a rész valamiért sérült, akkor nem tudjuk jól működtetni, és inkább állandóan abban a szakaszban szeretnék lenni, ahol nem kell felvállalni a felelősséget. Ez a működés képződik le abban, amikor az ember mindig új kapcsolatba lép bele, hogy megélhesse a szavak nélküli időszakot újból és újból, azt amikor a másik a tenyerén hordoz. Ezt a szakaszt úgy lehet meghaladni, hogy eljutunk addig, hogy ki tudunk állni magunkért, meg tudjuk fogalmazni, hogy mire van szükségünk és nem várjuk el a másiktól, hogy magától kitalálja. Ehhez kell  egy stabil belső tengely. Fontosnak tartom tudatosítani, hogy bármelyik szakasznál tartunk, az rendben van. Az is lehet, hogy egy olyan sérült belső kicsink van belül, akinek egy egész élet nem elég ahhoz, hogy betöltse a szeretet hiányát.  

Tudom rólad, hogy intenzív önismereti utat is jársz egy ideje. Mesélj kicsit erről a részéről az életednek.

A katolikus közösséghez, amit szintén nevezhetünk egy fajta belső keresésnek, annak idején a biztonság megélése miatt csatlakoztam. A szüleim válásának bizonytalanságát akartam ezzel egyensúlyozni. Ez a biztonság nagyon sok évig működött is, de aztán azt éreztem, hogy szűk lett a keret. Egy ponton azt kérdeztem magamtól, hogy ennyi az élet? A két gyerek, a férj és a munkám? Három fő részen éreztem magamat elakadva. Egyrészt volt a diszlexiám, ami miatt nem tudtam jól tanulni fiatalabb koromban, másrészt volt egy nagyon szorongó és befeszülő részem, ami miatt a számomra nehéz helyzetekben egyszerűen nem tudtam hozzáférni agyam azon részéhez, ami normális esetben jól működött. A nőiség témaköre volt a harmadik, amelyikben éreztem, hogy a dolgok valahogy el vannak tolódva. Ekkor indultam el az önismereti úton, ami a pszichiáterrel és gyógyszer szedéssel kezdődött, amihez nem kell túlságosan mélyre merülni az önismeretben, majd jött a pszichológus, a jóga és végül az alternatív terápiák. Sokáig gondoltam magamról, hogy valami nagyon rossz vagyok, ha különbözök a körülöttem lévő emberektől.

Aztán rájöttem, hogy nem vagyok rossz, csak van egy bizonyos személyiségem.

Az önismereti utam során megismertem a személyiség kialakulásának folyamatát, annak a torzulásait és ennek kapcsán rájöttem, hogy körülbelül hol tartok a fejlődésemben, és ebből kifolyólag miért csinálom azokat a dolgokat, amiket csinálok.

A küzdelmem arról szól, hogy felmásszak a tudatlétrán egy kicsit magasabbra, ahonnan nagyobb a kilátás, nagyobb a rálátás az életemre, és ahonnan azt tudom látni, hogy az élet több annál, mint amilyen helyzetbe éppen beragadva érzem magamat. Az életben egy csomó olyan dolog van, amihez alacsonyabb tudatszint kell. Például elmenni bevásárolni. Amikor felveszem ezt a tudatszintet, akkor néha azt élem meg, hogy az életem elviselhetetlen. Aztán elmegyek egy csoportba, ami kiráz, és egy magasabbra szintre segít fellépni. Onnan már látom, hogy nem csak az a szint van, amit aktuálisan megélek, hanem egy csomó más is. A magasabb tudatszinten működő részeimről nem is volt tudomásom, mielőtt elkezdtem az önismereti utat, pedig nagyon fontosak, mert ezek a részek jóval szabadabbak mint a társadalom keretei. Ezért járok egyéni terápiára, csoportokra,  jógázni és ezért próbálok minél többet foglalkozni emberekkel a Nia órákon, a masszázsban és a kozmetikában, mert ők ösztönöznek arra, hogy egy magasabb tudatszinten működjek. Aztán néha lemászni is nagyon nehéz egy magasabb tudatszintről és belezökkenni abba, hogy  1 kg kenyér és 70 dkg vaj kell otthonra.

A magasabb tudatszintből szemlélve gyönyörűen el tudom fogadni, hogy a személyiségem ott tart, ahol éppen tart és ez rendben van. Egy alacsonyabb tudatszintről, a dobozból szemlélve, meg azt érzem, hogy ez nincs rendben. Onnan az látszik, hogy nem lehet úgy élni, ahogy éppen vagyok, innen származik az ítélet magam felé. A dobozból nem lehet kimenni, hiszen azért van maga a doboz, mert abban kell élni. A dobozban lévők számára, minden ami  kilóg a dobozból irritáló. Az igazán irritáló személy az, aki a saját személyiségének megfelelően él és mindezt jogilag nem büntethető keretek között teszi. Arra az emberre csak dühösnek lehet lenni és  ujjal mutogatni rá, hogy nem ‘rendes ember’. Ha büntethető a mássága, akkor az teljesen rendben van.  

Az önismereti út nem egy olyan út, amin vissza lehet fordulni. Lehet lassítani, lehet körbenézni, lehet sopánkodni, de visszafordulni nem lehet, ezért haladok rajta én is fáradhatatlanul előre.


Szóljak, ha legközelebb írok valamit? Ha igen, katt az alábbi gombra:

Ki voltam a _______ vagyok előtt?

Ki voltam a _______ vagyok előtt?

Egy ideje kerülget az identitás kérdése, és az, hogy milyen elemekből építem fel, hogyan kerültek belém ezek az építő elemek és mik azok ebből, amiket már nagyon szívesen leraknék és nem hurcibálnám magamon tovább, illetve hogy milyen építő elemek azok, amiket szívesen magamévá tennék. Több éve foglalkoztat a név kérdése is. A keresztnevemet szeretem, a vezetéknevem a nyűglődés tárgya szinte gyerekkorom óta. Egy időben a hosszabb írásaimat csak úgy tudtam megírni, ha szerzőnek simán “Adriana“-ként utaltam magamra, elhagyva a vezetéknevemet. A nőknél előfordul, hogy válás után visszaveszik a lánykori nevüket, vagy a házasság után sem mondanak le róla, bennem viszont az a furcsa kérdés rezonál, hogy mi volt a vezetéknevem a Pőcz előtt? Amire a válasz nem triviális, hiszen ezzel a névvel születtem.

Pár nappal ezelőtt egy rendszerállításban vettem részt, ahol szintén egy furcsa dolog történt velem. Nem álltam bele semmilyen szerepbe és úgy éreztem egész sokáig, hogy ezt senki észre sem veszi, még az állítást vezető sem. Egy órán keresztül a már jól ismert  belső “náci tiszt” hang beszélt hozzám, hogy nem állok bele a felelősségbe, mindenki valaminek a képviseletében áll, csak én nem,  gyáva vagyok, bliccelő, félős, megfutamodok valami fontos elől, nem mondok igent az életre, stb. Sikeresen el is jutottam ezáltal arra a pontra, amikor egy hajszál választott el attól, hogy egyetlen szó nélkül felálljak és hazamenjek, “úgysem hiányoznék, hiszen nem túl sok mindennel járulok hozzá az állításhoz” címszó alatt.  De mivel ezt a kört nem először futom, tudom, hogy milyen pokoljárás következik azután, ha ezt valóban megteszem…  Szóval vettem egy mély levegőt, és feltettem egy másik lemezt a fejembe, amin már az a mondat szólt, hogy “tök mindegy, hogy nem álltam dedikáltam bele semmilyen képviseletbe, mert anélkül is benne állok, hiszen itt vagyok a teremben …. amit érzek már az, a mázsás súly bennem nem fog eltűnni azzal, ha kimegyek a teremből…. ezt ITT kell átengedni magamon, megküzdeni vele, megnézni hová akar vinni”. 

Miután ebben a kontextusban kezdtem el nézni az egészet, kibontakozott előttem ennek a szerepet nem felvevő képviseletnek az üzenete és energiája. A nőkkel kapcsolódtam legintenzívebben és a tudatom állandóan azt a kérdést sugározta feléjük, hogy “Ki voltál a ____ vagyok előtt?” Láttam nőket, akik a házasság és a férfi nevének felvétele által veszítettek el valami nagyon esszenciálisat magukból. Nem azért, mert a házasság vagy egy másik név kötelezően ezt csinálja az emberrel, hanem mert a lényük egy nagyon mély rétegében ott van az önfeláldozás üzenete, mint elvárás. Nekem úgy tűnik, mintha ez az üzenet iszonyatosan mélyen lenne kódolva a nőkben. A megvilágosodás nem tud megtörténni önfeladás nélkül, tehát ez egy valóban fontos mozzanat, de csak azt tudjuk feladni, amink van! Úgy érzem, hogy a nők anélkül adjál fel önmagukat, hogy valóban birtokolnának mindent, amit a női lényük hordoz, úgy adják fel ajándékaikat, hogy nem is ismerik azok valódi értékét!

Láttam nőket, akik a segítő szerepben ragadtak. Arra fordították energiájuk óriás hányadát,  hogy más valakiket segítsenek megszületni, életben maradni, gyógyulni. Ezzel sincs így önmagában baj, de amikor a nő csak ebben érzi magát fontosnak, vagy csak ebben a kontextusban van egyáltalán értelme a létezésének, ott szerintem ismét valami esszenciális lehasad. Láttam nőket, akik sok éven keresztül cipelték a jogos dühöt a férfi felé, de inkább tették tönkre magukat vele, mint hogy a férfi felé kifejezték volna. És volt az állításon egy húszas éveiben lévő fiatal nő is, akivel az állítás egy pontján szembetalálkoztam és hosszasan néztünk egymás szemébe. Ő volt számomra a saját huszonéves énem, aki még nagyon máshogy képzelte a saját életét, mint ami lett belőle. Minél fiatalabb énemre nézek vissza, annál fényesebben ragyog benne valami esszenciális, amit az idősebb énjeim sima naivizmusnak titulálnak. De ez nem így van.

Az állításon nem hibáztattam a férfiakat, hogy “elnyomják” a nőket, nem akartam rájuk ezért büntetést róni, sem elpusztítani őket. Csak azt akartam, hogy a nők emlékezzenek magukra, mielőtt kapcsolódnak egy férfival. Mert ha nem emlékeznek arra az énjükre, aki még nem azonosult azzal, hogy a nőnek csak akkor van létjogosultsága, ha szolgálja a férfit, a világot, a betegeket,  az elesetteket, a gyerekeket ( a megszületetteket és nem megszületetteket egyaránt), akkor a kapcsolódásban egész egyszerűen elvesznek. Szó szerint “beleesnek” a férfiba, vagy abba az ügybe, amit szolgálnak. Éreztem minden sejtemben, hogy mennyire jó és helyénvaló a nő és férfi teremtő kapcsolódása egymással, amikor együtt hoznak le a világra valami fontosat (gyereket vagy bármi mást), amikor az egymás felé irányított szexualitásuk által óriási energiák tudnak átfolyni rajtuk, ami szolgálja nem csak őket, hanem tágabb közösségeket is, DE ez csakis akkor tud létrejönni, ha a nő (és a férfi is, de most csak a nőkre koncentráltam) érzi önmagát, mint önálló lényt. Ha nem ketrec rácsokként van jelen az életében az a sok _____ vagyok szerep, ha nem a férfi oldalbordájának definiálja magát és nem érzi azt, hogy a férfi nélkül ő “semmi”.

Egyszer egy férfi azt mondta nekem, hogy a legtöbb nő a “szolgálom és gyűlölöm a férfit” mantrával éli az életét. Teljesen egyetértek vele. Az igazi szolgálat a bőségből jön, nem abból, hogy máshogy nem is érzem magamat értékesnek, csak ha valakit  szolgálok. A bőség pedig nem tud lenni, ha szűkös elképzeléseim vannak magamról és arról, amit adok. Látok olyan női példákat, akik óriás szolgálatot tesznek a világnak, akik bőségesen adnak magukból, akik kiteljesedett kapcsolatokban élnek egy férfi oldalán, és azt is látom, hogy ezek a nők kijöttek abból a szűkös elképzelésből, hogy nem elegek, hogy csak “felek”, hogy nem hallathatják a hangukat, hogy nem állhatnak ki dolgokért, hogy nem lehetnek gazdagok és függetlenek ÉS szerethetőek egy férfi által.

Én ki voltam a Pőcz előtt? Ki volt anyám, mielőtt hozzáment apámhoz? Ki volt nagyanyám, mielőtt hozzáment a nagyapámhoz? És az ő anyja? Mit adtak fel magukból ezek a nők a jó feleség, jó anya, szerepért cserébe? És Éva ki volt, mielőtt Ádám oldalbordája lett és mielőtt elhitte, hogy az egész emberiség miatta űzettetett ki a Paradicsomból?

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0