Tegnap bőségesen jöttek a “jelek”, amik ügyesen lebontottak még egy sor falazást bennem, az írással kapcsolatban, és az alkotással úgy általában.

Először jött az, hogy kezembe kaptam egy olyan könyvet, amit magamtól soha nem vettem volna le egy könyvesbolt polcáról: Rainer Maria Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz. Ráadásul olyan férfi adta a kezembe, aki felé állandóan van egy alap félelem bennem, mégis azért tudta odaadni, mert a félelem ellenére, úgy döntöttem találkozom vele.

Próbáltam kicsalogatni belőle azt, hogy “fedje fel magát” és mutasson meg egy írását, mert kiderült, hogy sokat ír. Egyenlőre nem adta be a derekát, de mire ma reggel felkeltem megláttam, hogy mennyi írásomat tartom vissza én saját magam is és ha tényleg akarok valaha tőle akár egy sort is látni, hát akkor biza nekem kell átmennem ezen a kapun először (és még sokszor utána), mert ha ő a világomban van, és ekkora gát van benne az írása megosztásával, akkor biztos, hogy ezzel most nekem is dolgom van. “Nem tudok írni” Ez az indoka fogott meg a legjobban, mert azokra az írásaimra gondoltam közben, amik ugyanez miatt az indok miatt soha nem kerültek ki sehová sem. Ezt a mait sem fogalmaztam volna meg, ha nem tudatosan akarok átmászni azon a misztikus gáton, ami visszatartja a betűket.