Legutóbbi írásomban általánosságban írtam a családállításról. Legtöbben a családállítást csoportos formájában ismerik. Ebben az esetben az állító története a jelenlévő képviselők által elevenedik meg, akik mozognak a térben és sokszor közléseket is mondanak. Létezik viszont az állításnak egyéni formája is, amikor nincsenek jelen képviselők, hanem csak az állítást vezető és az állító, valamint a projektív tárgyak (kavicsok, papír lapok, kicsi tárgyak, ásványok, figurák…). Hatékonyságában a két forma teljesen egyenrangú. Az egyéni állítás online formájáról fogok ebben a cikkben írni.
Az online egyéni állításhoz ahogy már a nevéből is kiderül egy számítógépre van szükség és internet kapcsolatra. Ezen felül más nem kell, még projektív tárgyak sem, ugyanis a Google Draw felületén grafikai formákat használunk helyettük. Több ember fejezte már ki a szkepticizmusát ennek kapcsán, hogy „ez meg már hogyan lehet működőképes, ha sem emberek, ami még hagyján, de tárgyak sincsenek jelen?” Jelentem, a tudatunk BÁRMIT, de tényleg bármit képes „megszállni” és beleprojektálni a tartalmait. A kis piros figura pont ugyanannyira jól működő felület számára, mint egy képernyőn megjelenő piros kör. Abban lehetnek különbségek, hogy kinek mennyire van szüksége arra, hogy valamit megtapintson és a kezébe fogjon ahhoz, hogy kapcsolódni tudjon vele.
Az egyéni állítás a téma átbeszélésével kezdődik, ami közben kikristályosodnak a képviselők. Hogy kicsit lejjebb legyen csavarva a racionalitás meg a sematikus reakciók, az állítás fedetten kezdődik. Ez azt jelenti, hogy a kliens nem tudja, hogy kik azok, akik az állításba bekerülnek, és miután felhelyezte őket a lapra és mozgatja őket, illetve elmondja, hogy mit érez az egyes helyeken, nem tudja, hogy kiről vagy miről van szó. Az állítás vagy végig fedett marad, vagy menet közben az állítást vezető felfedi a képviselők kilétét, és úgy folytatódik tovább.
Számomra az egyéni állításnak az a legnagyobb hozzáadott értéke, hogy a kliens körbe tud nézni és minden szereplő szemén keresztül megfigyelni a helyzetet. Az is érdekes momentum, hogy az oldó mondatokat az állító nem csak hallja, hanem ki is mondja saját magának. Számomra ez nagyon erős élmény tud lenni, hogy minden sűrítve belül játszódik le a kliensben. Egyébként is ott játszódik le, a csoportos állításban is, de itt ez szembetűnőbb és egyértelműbb.
Kívülről annyi látszódhat, hogy egy sor forma ide-oda mozog egy fehér lapon, de közben a kliens belső világa mozog ezeken keresztül és rendeződik át egy új rend szerint. A formák csak segédeszközök, amik ezt láthatóvá teszik. Nem tartom a családállítást varázseszköznek, ami valamit kiold és az úgy is marad. Nagyon nagy szerepünk van abban, hogy mit csinálunk azzal, mi egy állításon történt. Ha továbbra is ugyanazt meséljük magunknak magunkról, mint az állítás előtt, akkor nagy valószínűséggel visszacsináljuk azt, ami ott történt, bármi is volt az.
A családi rendszerünk rajtunk keresztül (is) gyógyulni akar és egyensúlyba kerülni. Értékes láncszemek vagyunk abban, hogy változtassunk azon, ami a változni akar.
Bár a családállításnak vagy rendszerállításnak vannak felismerhető jelei, amikből azonnal meg lehet ismerni ezt a műfajt, minden állító beleviszi az állításba a saját világnézetét, tudását és esetleg ötvözi más műfajokkal, amitől ez minden esetben egyedi lesz és különböző minőségeket lehet ezáltal megtapasztalni egy-egy állító terében. Ennek a cikknek nem az a célja, hogy átfogó képet adjak a családállításról, hanem az, hogy megmutassam én hogyan érzékelem az állításokat és számomra mi fontos belőlük, hogy ha jönnél állítani, tudd hová jössz.
Ha még soha nem hallottál a családállításról, vagy csak szegről – végről, álljon itt egy meghatározás rögtön az elején, hogy el tudd képzelni: a családállítás egy rendszerszemléletű önismereti módszer, ami a családi mezővel dolgozik, és az abban lévő rendellenességeket, elakadásokat segíti oldani. Bert Hellinger, német pszichoterapeuta dolgozta ki azon megfigyelése alapján, hogy az egyén életében jelentkező problémák sokszor csak a nagyobb közösség (család és a családhoz tartozó fontos személyek) összefüggésében érthetők meg és oldahatók fel. Megfigyelte azt is, hogy milyen „törvények” uralkodnak a családi rendszerekben, amelyek megsértése a szeretet áramlásának elakadásához vezet, akár generációkon keresztül.
Meghatározó emlék számomra életem első családállítása, amin részt vettem, és az a tanácstalanság és hitetlenség, amit ennek kapcsán éreztem. Nem tudtam elképzelni, hogy az egész hogyan fog zajlani, furcsának hatott a leírás, hogy emberek beleállnak szerepekbe, és azokban érzékelnek valamit. Máig azt gondolom, hogy a családállítást százszor könnyebb megtapasztalni és véleményt alkotni róla, mint megérteni, bár a családállítás működési elvei állandóan jelen vannak a mindennapi életünkben , csak nem tűnnek fel.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy „nem fogom tudni csinálni… beleállítanak képviseletbe és egyáltalán semmit sem fogok érezni”, mert azt képzeltem, hogy minimum médiumi vagy remek színészi képességek kellenek ahhoz, hogy bármit is érzékeljek. Tény, hogy elsőre furcsa volt benne állni egy rám osztott szerepben, de elég gyorsan rájöttem az ízére és bele tudtam magamat engedni a folyamatba. A képviseletben állás nem igényel semmilyen extra képességeket, egyszerűen megtörténik, és pontosan ugyanazokat az „antennákat” használjuk hozzá, mint amikor valaki felmerül a tudatunkban és utána az illetővel véletlenül összefutunk, pedig száz éve nem láttuk, vagy amikor érezzük, hogy a másik ember terében valami nehéz van, esetleg valami nagyon felemelő, pedig nem is ismerjük őt.
Nemrég összeszámoltam, hogy az utóbbi 6 évben körülbelül 220 képviseletben álltam és 20 saját állításom volt, és ezek még csak azok az alkalmak, amiket vissza tudtam idézni vagy visszakeresni a naptáramban, úgyhogy feltételezem, hogy ennél több volt. Ennyi idő alatt tovább finomodott az érzékelésem egészen olyan mértékig, hogy egyszer megfogalmazódott bennem, hogy a képviseleti érzékelés az egyik fő tehetségem 🙂 Minden állításban kétféle szerepben lehetünk – vagy állítunk vagy képviselők vagyunk. A kettő abban különbözik egymástól, hogy a képviseletben „puhábban” konfrontálódunk a saját témánkkal (de még ez sem minden esetben igaz), a saját állítás során pedig direktben. Olyan nem létezik, hogy beleállunk valamilyen képviseletbe, ami semmilyen módon nem függ össze a saját témánkkal, problémánkkal, vagy régóta fennálló élethelyzetünkkel. A szinkron mentén mindig olyan képviselet fog megtalálni minket, ami pontosan illeszkedik hozzánk. Amikor pedig saját állításunk van, akkor elénk tárul színesen – szagosan a hozott problémánk teljes szépségében és elkezd „mozogni” a térben.
Oldó mondatok és a tisztelet
Életem során a tisztelet inkább egy parancsoló kategória volt – tiszteld a szüleidet, nagyszüleidet, az ételt, az oltárt, a tanáraidat, stb. Az idő nagyrészében ez egy állandóan jelenlévő általános elv volt, viszont voltak olyan helyzetek is, amikor rámszólt valaki, hogy ezt vagy azt tiszteljem jobban. Ez egy nagyon faramuci helyzetet állít elő, mert a tiszteletet nem lehet kierőszakolni egy másik emberből, és ha megpróbáljuk, akkor ugyanúgy nem tiszteljük azt az embert, aki nem tisztel érzetünk szerint minket. Szóval igazából csak újrateremtődik az a helyzet, amit próbálnánk megoldani. Aztán jött az életembe a családállítás, aminek központi témája a tisztelet és a Rend, és megtanultam általa ezt az egészet más szemszögből látni.
A tisztelet sokféle képpen kifejezhető. A családállításban használt egyik gesztus a meghajlás. Tőlünk keletebbre a meghajlásnak van kultúrája, úgy érzem, hogy nálunk picit kultúridegennek hat a hétköznapokban. Sokszor mintha a megalázkodás valaki más előtt, vagy a meghunyászkodás kapcsolódna hozzá, és valóban meg szoktuk görbíteni magunkat, amikor eluralkodnak rajtunk ezek az érzések. A tiszteletből meghajlás viszont valami teljesen más. A test teljesen természetesen belemegy a meghajlásba, amikor áthatja az őszinte tisztelet valami vagy valaki iránt. És az is egy teljesen más kontextus, ha nem azt mondják nekünk, hogy „Tiszteld a dédanyád sorsát!”, hanem „A saját tempódban, a saját módodon találd meg, hogyan tudsz meghajolni a dédanyád sorsa előtt.” és közben ezt a gesztust a vezető nem forszírozza, egyszerűen csak hagyja. Ha abban a konkrét állításban ez nem tud létrejönni, mert még ilyen-olyan érzelmi akadályok állnak az útban, akkor elengedjük, és majd meg tud születni a gesztus a maga idejében.
A tisztelet utat enged a szeretet áramlásának, ezért keressük ennyire az állításokban, hogy hogyan tud az elveszett tisztelet helyreállni. Sok problémának az az alapja, hogy nem tiszteljük a saját életünket, a saját sorsunkat, önmagunkat. A tisztelet összekapcsol azzal, amire a lelkünk mélyén vágyunk.
A meghajlás mellett az oldó mondatok a másik eszköz, amivel a családállítás sokat dolgozik. Az oldó mondatok nem csodamondatok, nem az a lényegük, hogy pontosan előírt módon elhangozzanak, mint a Harry Potterben, mert másként valami biztosan felrobban. A képződésem elején teljesen rá voltam feszülve az oldó mondatokra, hogy megtanuljam őket, állandóan azt figyeltem, hogy a kiképzőim miket mondanak az állítások során. Valóban van az oldó mondatoknak egy jellegzetes érzete és logikája, de nem ez a lényegük. Az alapjuk mindig a VAN-ság kimondása, a helyzet igazságának a megfogalmazása, hogy az, ami addig a szőnyeg alá volt söpörve most a tudat fényébe kerüljön és helyet kapjon. Mert attól, hogy valamit nem mondunk ki, még nem tűnik el a hatása, sőt. Minden állításban tehát az éppen aktuálisan kibontakozó helyzethez hangzanak el oldó mondatok, ami azt a konkrét helyzetet segítik tovább mozdulni.
A családállítás szemléletmód
Azon felül, hogy minden állítás során történik valamilyen fajta oldás, nekem elsősorban a családállításból fakadó szemlélet az, ami igazán mérvadó. Minden családi mezőben működnek olyan energetikai törvények, amik akkor is hatnak ránk, ha nem tudunk róluk. A változás pedig akkor tud elkezdődni, ha hajlandóak vagyunk ránézni ezekre a kötésekre, és ezek fényében új döntéseket hozni.
Tegnap egy olyan dolog villanyozta fel a napomat, amire egyáltalán nem számítottam. Egy teljes káoszban lévő lakás. Anyum erre egy szakkifejést használna „Indul a lakás”. Hát ez a lakás is indult… Nem jelentettem be az érkezésemet, ezért a tulajdonosnak esélye sem volt egy másik képet megfesteni, mint ami a pillanatnyi állapot volt. Sikeresen felébresztettük egymásban a bűntudatot. Én őbenne azért, hogy nem csinált rendet és hogy látom a káoszt, amit megteremtett, ő bennem meg azért, hogy így rátörtem előzetes bejelentés nélkül. Reményeim szerint ez az írás majd végérvényesen eloszlatja a bűntudatát…. (tovább…)