Több témát fogok megnyitni ebben az írásban, amik érdekes módon összeérnek majd: a pénz hiányának érzete; a pillanatban született érzés megörökítése egy fotón, festményen vagy írásban; a hatáskeltés; annak a súlya, hogy “létezem”;  megvárni a saját lelkünket, hogy utolérjen (ahogy az indiánok teszik) és ez mind hogy függ össze azzal, hogy fizetek egy szolgáltatásért, vagy nekem fizetnek érte. Akkor hát megkezdem felgöngyölíteni a szálakat és összefonogatni őket. 

A napokban fejtettem ki, hogy az írásaim nagyon sokszor megelőznek engem és képes vagyok visszaolvasni őket azzal az érzéssel, hogy “ezt meg ki írta?” És ezt nem rossz értelemben gondolom, hanem látom, hogy nagyonis összeszedett, mély és kerek írás az, amivel szemben állok, már-már elképzelhetetlen, hogy ilyen minőség az én kezeimből került elő. Ezt biztos egy magasabb erő sugallta, csak “lecsatornáztam”, stb. stb. Ma észrevettem, hogy ez főleg akkor fordul elő, amikor valami nagy horderejű felismerésről írok, aminek teljes tudatosítása azt jelentené, hogy meg kellene változtatnom a vélekedésemet önmagamról, másokról vagy a világról. A felismerés már megtörtént, hiszen anélkül nem is tudtam volna leírni, viszont a HATÁSÁT semlegesíteni és távolítani tudom azáltal, hogy disszociálom (elkülönítem, leválasztom) magamról azt a tudatállapotot, amelyikből megírtam. És így azt élhetem meg belül, hogy nincs is közöm a saját írásomhoz, igazából nem nekem volt fontos, hanem annak a személynek, aki visszajelzett rá, hogy “Fúúú, Adri, most milyen jó, hogy ezt leírtad, pont ezt kellett most hallanom!”

Pár évvel ezelőtt hobbiból fotóztam és bevállaltam egy-két esemény fotózását is – egy elsőáldozást, egy esküvőt, egy 50-es szülinapi bulit. Óriási para volt, mert ezek megismételhetetlen események. Ha ott nem kapom el a pillanatot, akkor az a pillanat örökre eltűnik. Nem értem máig, honnan merítettem a bátorságot, hogy ezeket bevállaljam, mert tényleg nagyon hiányosak voltak a fotózási ismereteim, főleg ami a beltéri fotózást illeti. Viszont abban biztos voltam, hogy képes vagyok intuitívan megérezni azt a pillanatot, amikor le kell nyomni az exponáló gombot. Az elkészített fotó nyomatékot ad a pillanatnak, mert olyan mintha “kétszer” néznénk rá ugyanarra – egyszer szabad szemmel, amikor történik, egyszer pedig a fényképezőgép által elkészített fotón keresztül. Nagyon sok fotón elkapott pillanatot nem is tudatosítunk szabad szemmel. Ezért nagy misztérium a fotózás és a pillanatfotók készítése (a technikai tudáson kívül, ami kell hozzá). Ugyanilyen érzet a versek írása is. Az az élményem a versekkel, mintha elsuhanna mellettem egy érzet, én pedig megragadom, “visszarántom” és papírra írom. Lefotózom azt, ami csak elsuhanni készült mellettem. Az írásaim nagy része is pont így készül, hogy megjelenik egy érzés, felismerés, hirtelen összeáll valami a fejemben én pedig elkezdem megörökíteni és papírra vetni. Jogosan mondják azt a mobillal állandóan fotózó vagy videózó emberekre, hogy nem élik meg a pillanatot igazán, mert van ebben igazság. Ahhoz, hogy meg tudjak örökíteni egy képet, verset, gondolatot, érzetet szét kell tudni “szakítani” a tudatot: az egyik megörökíti, a másik megéli (ugyanis nagyon sokszor a megélést örökítjük meg, tehát ezek egy időben történnek). Az a feltételezésem, hogy utólag össze lehet forrasztani a kettőt, ha tudatosan feldolgozom az elkészített műt, bevárom a lelkemet, és megengedem, hogy hasson rám az a pillanat. Ha csak ácsorognék és élvezném a pillanatot, akkor nem maradna senki bennem, aki meg is örökítené.  

Ma megyek egy önismereti csoportra és napok óta az a gondolat gyötört, hogy ha nem kellene kifizetnem a pénzt ezért az alkalomért, akkor megvehetném magamnak a júniusi havi bérletet. Ezért eszméletlenül tudom sajnálni magamat és lelki szemeim előtt meg is jelent egy kép, ahogy ezt a nyitó körben elmondom. Közben feltűnt, hogy amikor ilyen képeket látok a fejemben, az pont ugyanolyan tudatállapot, mint amikor álmodom éjjel, csak itt tudatos vagyok ezekre, tehát mintha ébren álmodnék. Erre azért volt fontos rájönnöm, mert súlyuk lett ezeknek a képeknek. Nem csak képzelgések, hanem a tudatalattim éppen működik és szállítja az értékes anyagot. Szóval láttam, ahogy könnyek közt mondom a csopvezetőnek, hogy kifizetem ugyan az alkalmat, de így most már nem tudom, hogy lesz bérletem. Aztán figyeltem ebben a képben, hogy miként reagál a csopvez. Együttérzéssel hallgatott, de nem rendült meg. Nem uralkodott el rajta az az érzés, hogy ő most valami nagyon rosszat csinál velem éppen, mert elveszi tőlem a pénzt, nem kérdőjelezte meg az általa tartott csoport értékét, sem azt, amennyit elkér egy alkalomért. Sőt, még csak az én pénzkeresési képességeimet sem kérdőjelezte meg. Egyszerűen csak ült és hallgatott engem, teljes bizonyossággal, hogy meg fogom tudni oldani ezt a helyzetet, és hogy rendben van az, hogy kifizetem a csoportot és viszem ennek a súlyát. Azt gondoltam, hogy az esne a legjobban nekem ebben a helyzetben, ha nem kellene kifizetnem a csoportot – mert most nehéz, mert most jobban kellene másra, mert nem vagyok biztos abban, hogy profitálok-e annyit a csoportban megéltek és hallottakból, mint amennyit kifizetek érte. Egy alternatív valóságban végignéztem, ahogy visszaadta nekem az általam befizetett pénzösszeget, hogy “könnyítsen” a helyzetemen. Addig is nehéz volt, addig is sírtam, de ezután végképp összezuhantam, ugyanis a pénzvisszaadási gesztusával megerősített abban, hogy valami nagyon nagy baj van éppen, hogy képtelen vagyok a segítsége nélkül megoldani a helyzetet, hogy tényleg rászorulok arra az összegre, hogy nincs elég erőm és kreativitásom ahhoz, hogy kilábaljak a helyzetből, és hogy a pénzt nincs körforgásban, hanem lineárisan halad és ha egyszer eltűnt, akkor soha többé nem tér vissza.

Még szerencse, hogy képekben rugalmasan lehet dolgozni, mert ezután végig tudtam nézni a másik alternatív verziót is, amelyikben nem adta vissza a pénzt. Ez lenne egyébként az, amit valóban megcsinálna az igazi életben is ez a csopvezető. Az előző verzió, az én vágyott verzióm volt, ami teljesen jól mutatja, hogy miért ő a csopvezető és nem én, ugyanis az én verzióm nem oda vezet, ahová el szeretnék jutni. Beengedtem magamba azt a képet, ahogy a csopvez néz rám, nem rendül meg attól, amit mondok, és biztos abban, hogy a csoportja érték és megéri azt a pénzt, amennyit kér érte. Az már teljesen más kérdés, hogy én mennyit tudok befogadni és kihozni abból, amit ő ad… Ezen a ponton ugrott ki a tudatom és ezt a felismerést le akartam azonnal írni és megosztani. Aztán mégsem tettem, mert feltűnt a “kiugrás”. Nyakoncsíptem azt a pillanatot, amikor inkább leírtam volna a felismerésemet, mint hogy engedtem volna, hogy tényleg hasson rám.  Disszociáltam. Ebből született volna meg az “ezt meg ki írta?” írás. Vártam, engedtem, hogy hasson rám a felismerés. Rájöttem, hogy a képben a csopvez igazából én vagyok, úgy mint ahogy az álmokban is az összes szereplő mi magunk vagyunk. Engedtem, hogy hasson rám ez az érzés, hogy ezt nem ő csinálja, nem ő ilyen (bár ez is igaz, hogy ő is ilyen a való életben), hanem bennem megvan ugyanez az üzemmód és a képben ő valójában én vagyok, csak azáltal, hogy őt képzelem oda elhatárolom magamat az élménytől. De mit jelent ez akkor?

Például azt, hogy ez az én nagyon is aktív belső küzdelmem, hogy mennyit szabad és ér elkérni a szellemi produktumokért – egy önismereti ülésért, egy csoport alkalomért. Megfoghatatlan az eredménye, hiszen arra semmilyen ráhatásom nincs, hogy a kliens mit csinál azzal, amit adok neki és egyáltalán felhasználja-e, ráadásul teljesen szubtilis, éteri az élmény, aminek nincs kézzel megtapintható formája, és ha ez nem lenne elég, az önismereti csoportok és ülések hatását lehet előszeretettel lehasítani, letagadni és eltemetni, ugyanis az ott ért hatások és felismerések nagyon kényelmetlenek tudnak lenni. Tehát az eredményekbe való kapaszkodás nagyon ingatag talaj ebben a műfajban, egyenesen kontraproduktív sok esetben, mert nem az a cél, hogy az elvárásoktól terhelt klienst még több elvárással terheljem. Ráadásul néha pont az az elkerülés, ha a kliens túlságosan együttműködő és jók az eredmények, mert félő, hogy csak meg akar felelni a terapeutának. Szóval ezen a területen nem tudom hasznosítani azokat az ismereteket, amiket a kézzel fogható termékek árusításában szereztem.  

A csoport szinte összes alkalmát valamilyen módon szabotáltam. Az egyik alkalom felét végig aludtam, egy másik alkalomra el se mentem, mert akkora volt bennem az ellenállás, a többi alkalmon, ahol jelen voltam pedig állandóan a csoport pénzügyi súlyát éreztem, ami teljesen betemetett és képtelen voltam koncentrálni arra, hogy igazából mit ad. De mire volt jó ez? Hát hogy eltávolítsam magamtól a csoport hatását! Amikor engedtem, hogy ez a csopvez a belső képben összeolvadjon velem és tudatosítottam, hogy az ő attitűdje megvan igazából bennem is, akkor visszamenőleg megjelent előttem az összes csoport alkalom, az információk, amiket hallottam, a gyakorlatok, amiket megéltem. Ha elhiszem, hogy teljesen rendben van, hogy én ezekért x összeget kifizettem, és hogy ezeknek tényleg van értéke, akkor meg kell engednem azt is, hogy változzak, hogy az élmények változtassanak engem. Ez kurva félelmetes! Ha nincs pénz a tranzakcióban, vagy ha bagatelizálom a pénz súlyát, esetleg állandóan szenvedek attól, hogy túl sokba kerül, akkor könnyebben el tudom hinni, hogy ezek az alkalmak “meg sem történtek“, vagy “oké, megtörténtek, de nem számítottak“. Ha beengedem teljesen az érzetét annak, hogy x pénzt fizettem ki érte, akkor el kell komolyan gondolkoznom azon, hogy mit adott és ezzel valamit kezdnem kell. És ha a csoport valamit adott, akkor van hatása, ha pedig van hatása, akkor létezik és megtörtént velem. Evidenciák, tudom… csakhogy pont ezeket az evidenciákat igyekszem teljesen lehasítani.

Ha pénzt kérek egy szolgáltatásért, amit nyújtok, nagyon gyakran azt érzem, hogy “rosszat” teszek a másikkal, megrövidítem őt, elveszem a pénzét, amitől nehézségei lesznek (mondjuk megvenni a bérletét, vagy bármit, ami fontos az élethez) és legszívesebben visszaadnám neki ezt az összeget, vagy még én fizetnék neki, amit meg is teszek valóban, amikor ingyen csinálok meg valamit. Nem akarom, hogy pénz is legyen a tranzakcióban, mert akkor könnyebben lehet semmisnek tekinteni a találkozót és megfeledkezni róla, mintha mi sem történt volna. Megfeledkezni azért kell, mert ha nem tenném, akkor el kellene ismernem, hogy hatással vagyok a környezetemre és hogy akár olyan változásokat is tudok hozni, amik nem kellemesek, illetve, hogy a másik személy is hatással van rám és ezáltal változom. Ha hatással vagyok, akkor az azt jelenti, hogy LÉTEZEM. Igen, evidencia ismét, tudom, de egy dolog ezt érteni, egy teljesen más dolog beengedni az ezzel járó hatásokat. Két teljesen ellentétes hajtóerő csap össze bennem. Az egyik hatást kelt a puszta lényével, a másik meg mindent megtesz, hogy ez a hatás ne látszódjon és söprögeti a nyomokat, elfedi a kitüremkedő részeket. Az egyik tudatállapotomban aránytalanul jobban rádőlök a környezetemre, mint amit feltételezne a korom és a képességeim, tehát súlyosabb vagyok a kelleténél, a másikkal pedig eltakarom magam elől ezt a tényt és próbálom semmisnek tekinteni. És még mindig ugyanaz a nyomógomb – ha nem takarnám ezt el, teljes mértékben hagynom kellene, hogy hasson rám.

Azáltal, hogy egy szolgáltatásért pénzt kérek, megörökítem a pillanatot, nem lehet csak úgy kitörölni az emlékezetből (minél nagyobb összegről van szó, annál inkább igaz ez), létezővé teszem, lehúzom a földre, súlyt adok neki, mert a másiknak erőfeszítést kell tenni, hogy kifizesse és nekem erőfeszítést kell tennem, hogy ott legyek (létezzek). Én is súlyosabb leszek ezáltal, a jelenlétem hatását nem tudom többé elbagatelizálni, fel kell vállalnom, hogy ott voltam, és valamit csináltam, valami megtörtént.

Ezt az írásomat most nem disszociáltam. Bevártam a lelkemet, hogy utolérjen és csak ezután írtam le.