Ha eltűnnék, megkeresnél?

Ha eltűnnék, megkeresnél?

Több évvel ezelőtt olvastam Coelho egyik könyvét, a Zahirt. A könyv alap sztorija az, hogy rögtön az elején eltűnik Esther, aki háborús tudosítóként dolgozik, bármilyen búcsú üzenet vagy magyarázat nélkül. Tíz éve él házasságban a férjével, akit váratlanul ér ez az eltűnés. A könyv hátralévő része arról szól, hogy Mikhail, egy titokzatos vezető segítségével Esther férje elindul, hogy megkeresse a feleségét. Ez a keresés valójában annak képe, ahogy a férj lépésről lépésre megismeri feleségét, aki bár mellette élt, mégis oly sok mindent nem tudott róla, és oly sok helyen távolság volt közöttük, amit ő addig észre sem vett.

Teljesen lenyűgözött ez a történet, többek között azért, mert megfogalmazott egy olyan vágyat és ez alatt egy olyan hiányt, amit addig szavakba sem öntöttem. Coelho könyve felszínre hozta azt a mélyen munkáló hiányt bennem, hogy a párom, bár tudom, hogy szeret, úgy érzem nem ismer, nem lát sok olyasmit belőlem, amire pedig vágynék, hogy látható legyen számára. Azt éreztem, hogy nem azért nem látja, mert én nem mutatom, hanem mert hiába néz, elkerüli a figyelmét. Ezzel együtt pedig megfogalmazódott bennem annak a romantikus vágya, hogy ugyanúgy eltűnjek, mint Esther, ő keressen engem meg, és az út során tapasztalja meg, lássa meg, élje meg mindazt, ami elvezeti hozzám és ezáltal feltárul számára oly sok fontos dolog belőlem.

Emlékszem, hogy épp egy kiránduláson voltunk Horvátországban, és miközben vártunk a kompra felvezettem neki ezt a sztorit, ahogy Esther eltűnik a könyvben és a férje megkeresi őt, majd megkérdeztem tőle, hogy ha én eltűnnék, ő elindulna-e a keresésemre. Erre azt válaszolta, hogy “Nem, ha úgy döntenél, hogy elmész, akkor én hagynálak.” Annak kontextusában, amit nekem Coelho könyve jelentett, ez gyakorlatilag azt jelentette a számomra, hogy “Nem, kösz, nem akarlak megismerni mélyebben.” Visszatekintve látom, hogy sokkal egyszerűbb lett volna direktben kimondani, hogy mi az, ami hiányzik nekem, vagy mire lenne szükségem, nem pedig a Zahir történetébe bújtatva utalgatni rá, de hát akkor nem jutott ez eszembe. Végülis, ebbe a köntösbe bújtatva is megtudtam a választ, amire kíváncsi voltam. Felfoghatnánk a szeretet és elfogadás jelének is, hogy tiszteletben akarta tartani a képzeletbeli döntésemet, de nem annak érződött. Ez a mondata az egyik szög volt a kapcsolatunk koporsójában. Akkor ott az autóban én bedobtam a törölközőt, bár csak hónapokkal később szakítottam.

Kicsit most elgondolkodtam azon, hogy ez vajon valami gyerekes vágy lehetett-e a részemről, a bújócska játéka, hogy én majd jól elbújok, ő meg keressen meg? Igen. Kiraktam rá egy olyan felelősséget, ami valójában az én felelősségem lett volna. Annak ellenére, hogy én teljesen transzparensnek éltem meg magamat, sok minden mégsem volt szerintem annyira látható, mint azt én képzeltem. Azt olvastam egyszer valahol, hogy “az alkalmazkodás láthatatlanná tesz téged”. Ez az én Krisztusi keresztem, az állandó alkalmazkodási ingerem, vagy ennek a totális ellentétébe fordulás – a lázadás. Meg persze a “nem vagyok elég jó” mantra, aminek nem találom a gyökerét, olyan mintha ezzel az üzenettel fogantam volna meg. Egészen máig azt gondoltam, hogy ha elbírom érni, hogy azt gondoljam “elég jó vagyok”, akkor minden rendbe jön. De ma megláttam, hogy még ez a pozitív belső üzenet (ami azért sokkal jobb, mint a nem vagyok elég jó) is még a benne ragadás abban a paradigmában, ami szerint van az elég jó, meg a nem elég jó verziónk. Egy másik paradigma szerint ilyen nincs, hanem gondolhatom azt is, hogy egyszerűen olyan vagyok, amilyen vagyok egy adott pillanatban. Azon lehet gondolkodni, hogy mennyire vagyok rugalmas, mennyire tudok változni, mennyire tudok jelen lenni helyzetekben, de olyan kategória, hogy “elég jó vagyok” azt eléggé meddő vizsgálgatni. Elég jó mihez? Vagy kihez?

Szóval azt gondolom, hogy mielőtt a barátomat kezdtem el azzal zaklatni, hogy keressen meg engem, mert azzal bizonyítaná, hogy mennyire szeret, és mennyire vágyja a megismerésemet, először is nekem lett volna jó elindulni egy belső felfedező útra és megvizsgálni, hogy mi van a megfelelés kényszere alatt, mi van az elég jó vagyok paradigmáján kívül, mi van a dühöm és frusztráltságom mögött. Szerintem Esther is így tudott egyáltalán eltűnni a világba és kikötni valahol. Elindult megkeresni saját magát, feladva azt a várakozást, hogy majd a férje megismeri őt, és szabadon hagyva annak eshetőségét, hogy talán soha nem is indul el megkeresésére, vagy ha elindul, nem találja őt meg. Nem elbújni indult el a világba, nem játszma volt a részéről, hogy jól elmegy, a férje meg jöjjön utána. Felvette a saját felelősségét ebben a helyzetben, és lépett. Szó szerint. Olyan könnyű kívülről azt mondani saját magamnak, hogy “persze, hogy így van”, de azokban a helyzetekben, amikor valóban rá vagyok támaszkodva valamiben a másikra, és hirtelen tudni kellene lépni a semmibe, azok azért elég meredek pillanatok.

Miközben írtam ezt a bejegyzést felsejlett magam előtt annak az érzése egy pillanatra, hogy mennyire szomjazom azt, hogy ennyire kíváncsi legyek önmagamra, kifejezve ezzel önmagam iránti szeretetemet. Sokat “túrom” a belső világomat, sokat keresem magamat, és nagyon sokszor ez az igyekvés lenullázódik pusztán attól, hogy egy másik énrész odaszól: “Hülye vagy?! Felesleges ez a keresés. Ha távol ment, maradjon is ott.” Mestermű ezeknek az énrészeknek az együttélésének a megoldása.

A “Ha eltűnnék, megkeresnél?” valójában kockázat csökkentő kérdés volt a részemről. Mintha biztosító hálót akartam volna magam alát teremteni, hogy csak akkor vagyok hajlandó lépni (tenni magamért), ha te megígéred, hogy jössz velem. Pedig ez nem így működik. Lépünk és a másik vagy jön, vagy nem. Efelett nincs kontrollunk, és ez kurva félelmetes. Többek között ez a félelem táplálja a megfelelési kényszert is. Inkább megfelelek neked, csak hogy ne veszítselek el…. (és ezzel szépen lassan távol löklek magamtól). Csak a zárójelben lévő apróbetűs részre már inkább nem szoktam biztonság kedvéért ránézni, majd amikor létrejön a távolság akkor hirtelen feleszmélek, hogy WTF? Ez meg hogy történt? Hát így, ezeregy pillanat összeadásából, amikor nem voltam kíváncsi magamra.


Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Van az a mondás, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket, ellenállóbbá tesznek, új készségek kifejlesztését teszik lehetővé, tapasztaltabbak leszünk általuk. Teljesen egyetértek ezekkel, de közben egyre inkább kezdem a saját életemben felfejteni azt, hogy nem mindegy, milyen belső hitrendszerrel vagyunk benne ezekben a helyzetekben, mert teljesen más kimenetelük lesz ennek függvényében. A “nehéz helyzetben voltam, de megerősödve jöttem ki belőle” sztorikat azért ismerjük, mert a nehéz helyzetekből megerősödött emberek elmondják őket. Évek óta követem sikeres emberek életútját, és számtalan ilyen sztorit hallgattam meg. Tony Robbins a világszerte ismert coach gyerekként éhezett és függő anyja mellett élt, Oprah Winfrey-t molesztálták és 14 évesen teherbe esett majd a koraszülött fia meghalt, Paris Hiltont javító intézetbe adták be, ahová úgy vitték el, hogy az éjjel közepén két rátermett férfi berontott a szobájába és egyszerűen elhurcolták őt, Edith Eger koncentrációs tábor túlélő, és még sorolhatnám nemcsak a külföldi példákat, hanem a hazaiakat is. Ezek az emberek valóban óriási dolgokat vittek véghez az életükben, amikor kiléptek a “nyomorgató” körülményeikből, de ők érzetem szerint kisebbségben vannak azokhoz képest, akik az egész életükben nem lépnek ki a szegénységből, bántalmazó kapcsolatokból, nehéz életkörülményekből, ugyanis nem törvényszerű az ezekből való kilépés. Elég megnézni a Soft White Underbelly youtube csatornát, ahol rengeteg interjú kerül fel függőségben élő, utcán tengődő, prostituáltként, csövesként élő emberekkel, akik nem tudják elmesélni, hogy “Kurva nehéz gyerekkorom volt, de kimásztam belőle”. Maximum azt tudják elmondani, hogy túlélték. Törvényszerű, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket? Nem. Más is kell hozzá. És erről akarok írni.

Most olvastam egy cikket a bántalmazásról a gyerekkorban. Nagyon sokáig a bántalmazás alatt a testi bántalmazást értettem csak, de a bántalmazásnak nagyon sok formája van, amik ugyanolyan pusztítóak. Az egyik óriási torzítás, ami a közeli hozzátartozók általi bántalmazás során létrejön, hogy összefonódnak egymással a szeretet és a bántás. Amikor egy szülő például azért fenyít, hogy a gyerek “jobb” legyen, akkor összekeveredik egymással a fájdalom és a jó szándék. Ugyanilyen hatás jön létre akkor is, amikor a szülő jó akarásból olyasmibe kényszeríti a gyereket, ami neki nem jó, amikor nem hangolódik a gyerek szükségleteire, sőt amikor azokkal ellentétesen neveli őt. Ezek mind torzítják a gyerek önképét és világképét, valamint az arról való gondolkodást, hogy pontosan mi az, ami a vágyaink vagy céljaink eléréséhez kell.

Az önismereti folyamatokban tűnt fel nekem először életemben, hogy agresszív vagyok másokkal szemben, mert azt gondolom, hogy ettől megerősödnek. Magamhoz is nagyon hasonlóan tudok állni sok dologban. Benne hagyom magamat nehéz helyzetekben, mert majd biztos megerősödök tőlük. Nagyon- nagyon ébernek kell lenni arra, hogy milyen hitrendszer fűti ezeket a tételmondatokat, mert ilyenkor a bántalmazó attitűdöt csomagoljuk be közismert és valóban működő igazságokba. Tény, hogy paradox módon egy helyzetet csak akkor tudunk megváltoztatni, ha megbékéltünk vele. De a megbékélés nem egyezik a beletörődéssel, ami közben esszenciális részeink törnek össze (a blog végén találsz egy írásomat ebben a témában). Tény, hogy a nehéz helyzetek megerősíthet(nek), de az is lehet, hogy még tovább törnek minket.

Nem mindegy, hogy a nehéz helyzetekben újból és újból a régi önbántó mintákat ismételjük, vagy valóban erősödünk bennük.

A sportból ismert “szenvedés nélkül nincs eredmény” mondás is igaz, és én is pontosan tudom, hogy így van, de közben soha nem éreztem, hogy ez “önbántás” lenne (bár lehet művelni ilyen módon is, ez tény). Miközben szenvedek egy full kondi órán, éber vagyok arra, hogy éppen erősítem az izmaimat, a kitartásomat, és önbizalmamat, miközben azt is érzem, hogy mindjárt belegebedek ebbe az órába. De a végén mégis boldogsággal sétálok ki az ajtón és megelégedéssel. Ebből tudom, hogy az az óra nem önbántás volt, hanem építő szenvedés. De ugyanezt nem tudtam volna elmondani arról a munkahelyemről, amiben túlnyomórészt önbántó attitűdből maradtam benne. Erősödtem persze, hiszen túléltem és ami nem öl meg az megerősít, de nem lett tőle nagyobb önbizalmam, hanem azt érzem még most is, hogy megerősítettem a szenvedésről szóló idegpályáimat. Bármilyen eredmény elérését lehet művelni önbántó attitűdből és egészséges önszeretetből is.

“Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” ön-bántalmazó verziója az, ha valaki akár évekre benne tartja magát (sokszor tudattalanul) a nehéz helyzetben azzal a magyarázattal, hogy ha ebben is képes jól érezni magát és megbékélni vele, akkor majd lesz jobb is.

A nehéz helyzet ebben az esetben a felnőttkori verziója a bántásnak, amit valaki gyerekkorában megszokott, és azon igyekszik, hogy ebben “jól legyen”, mert hiszen nincs hová ebből menekülni.

Aki nem ön-bántó attitűdből van az ilyen helyzetekben, az előbb – utóbb kimászik belőlük, inkább előbb úgy gondolom, aki pedig megszokta, hogy ő bántva van és ezért felnőtt korban is bántja magát különböző módokon, az akár évekig benne marad önsanyargató helyzetekben. Erősít az ilyen benne maradás? Azt gondolom, hogy nem feltétlenül. Legtöbbször csak tovább erősíti az “értéktelen vagyok” belső érzetet.

Életem egyik legnagyobb tévedései közé tartozik, hogy azt gondolom attól erősödöm, hogy kibírom a nehéz helyzeteket. Ez önmagában NEM ERŐSÍT, bár elég vastag bőrt segít kiépíteni, hogy elviselhetővé váljon a fájdalom. Ahhoz, hogy profitálni tudjak egy nehéz helyzetből kell az önszeretet is, ami nem egy helyzet sima kibírásáról szól, hanem elbírásáról.

Bennem nagyon erősen jelen van az a hitrendszer, hogy ha a kevés pénzből is ki tudom gazdálkodni az életemet, ha meg tudok békélni az egyszerű életmóddal, ha boldog tudok lenni majdnem a semmi közepén is, ha boldog tudok lenni olyan kapcsolatban, ahol nem érzem magamat szeretve, ha tudok dolgozni olyan főnöknek, aki úgy érzem nem becsüli meg a munkámat, akkor érdemessé válok a jobb körülményekre. Igen, de csak akkor, ha ezeket a helyzeteket, nem az ön-bántó játszmáim fenntartására használom, és én azokra szoktam használni őket az idő nagy részében. Igazából a szőnyeg alatt az van, hogy “ennyit érdemelsz, légy ezzel boldognem vagy többre képesviseld el, bármilyen nehéz is, nincs más lehetőséged … “. És amíg ez az attitűd fennáll, addig baszd meg nem erősít az a bizonyos sanyargató párkapcsolat, munka, pénzügyi helyzet vagy bármi más, mert töri az én-t, az akaratot, az életörömöt.

Néha szoktam példálózni önmagamnak, hogy hiszen a buddhista szerzetesek, meg a szádhuk is nagyon egyszerű körülmények között élnek, és mennyire szent az életük. Az, mert ők nem azzal a belső hozzáállással vannak benne, mint amilyennel én lennék benne az ön-bántásból.

Summa sumárum, “Ha így is jól tudok lenni, akkor…” mondatot nagyon éberen kell vizsgálni, hogy milyen forrásból mondjuk, milyen logika áll mögötte, mert annak függvényében fogja tekerni az életünket.


BELSŐ MINTÁZATOK FELFEJTÉSE

A belső mintázatainkra nagyon sok esetben sokkal könnyebb rálátni akkor, ha egy másik személy tükrözi őket vissza.

Vannak olyan mintázataink is, amikre önmaguktól esélytelen rálátni, mert annyira szerves részét képezik a gondolkodásunknak, hogy fel sem tűnnek.

Első sorban az ezekre való rálátást és változtatást célozzák az egyéni ülések. Vedd kezedbe az életed és teremtsd olyanra, amilyenben élni szeretnél.

LEHETSZ RENDBEN – Egyéni ülések és családállítás

Az önismeret, mint saját bejáratú kínzókamra

Az önismeret, mint saját bejáratú kínzókamra

Épp a napokban tudatosult bennem, hogy ismét hadilábon állok az önismerettel és valami nagyon kisiklott a mederből, mert már megint fel akarom rúgni az egész mindenséget – nem kell több csoport, legszívesebben azokat is félbehagynám, amikben aktívan benne vagyok, nem kell több egyéni terápia, és úgy egyáltalán minden önismereti fórum teljesen felesleges és káros. Ha józan paraszti ésszel ránézek erre a belső érzésre, azért feltűnik, hogy nagyon fekete-fehér. Ami eddig jó volt és hasznos, az hirtelen haszontalanná, sőt egyenesen károssá vált. Ennyire hasított kép biztosan nem reális. Ettől függetlenül lakmusz papírként szolgál és figyelmeztető jelként, hogy valami kibillent az egyensúlyából, például az, hogy mennyire szigorúan ítélem meg magamat, és mennyi darab kínzó eszközt használok éppen most a teljesítményem javításához. Mert bár nagyon nagy híve vagyok a teljesítmény kreatív ösztönzésének, és a megengedésnek, elfogadásnak, hajlamos vagyok egyáltalán nem így működni, és ehelyett lesújtó belső monológokat tartani magamnak a haszontalanságomról és életképtelenségemről. Ennek a belső üzemmódnak igazi játszótere az önismereti pálya, ami felett teljesen át tudja venni az uralmat, ha éppen nem figyelek oda egy pillanatra. Ilyenkor minden önismereti folyamat, minden visszajelző kör, minden megosztás mögött csak azt kezdem el látni és érzékelni, hogy éppen most MEGINT teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy mennyire szar vagyok, hogy semmit sem fejlődtem, hogy még mindig nem ott tartok, ahol tartanom kellene, és hogy életképtelenségem révén soha sem fogok ott tartani, ahol tartanom kellene. Na és ezek között a körülmények között várom el magamtól, hogy megnyugodjak és ellazuljak, majd ha ez nem történik meg, akkor odavágok még egyet az ostorral, hátha az segít… Egyébként segít. Mert végkimerültségben, tényleg el szoktam lazulni. Szóval megint ez az önostorozós kínzó kamra epizód van aktívan az előtérben és erre ügyesen használom az önismereti fórumokat. Érdekes, hogy pont ma jött szembe Oravecz Andi képzése, amiben ugyanezt vetette fel.

(tovább…)
Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0