Miért nem megy a teremtés úgy, mint másoknak?
Egy ideje gondolkodom azon, hogy vajon miért megy egyes embereknek jobban a teremtés, mint nekem. Született erre mindenféle válasz a fejemben, amelyek között ott volt az elsőszámú agyonbaszós is – ő jobb nálam, profibb, tapasztaltabb, értékesebb. Önmagában ez a gondolat nagyon pontatlan, viszont tartalmazza a magját a válasznak a kérdésemre, amit kerestem. Előrefutok és rögtön lelövöm a poént- akik jobbak a teremtésben nálam, azok jónak (értékesnek) élik meg magukat. Nem a szaktudásuk, vagy tapasztalataik nagyobbak, bár ez is igaz lehet adott esetben, hanem elsősorban jobb barátságban vannak önmagukkal.
Számtalan fotót összegyűjtöttem az utóbbi minimum 8 év alatt, hogy milyen lakásban szeretnék lakni, vizualizáltam, beleéltem magamat, és a valóság még csak a közelébe sem ment ezeknek a vágyaknak. Ugyanígy volt a vágyott ruházattal, a vágyott karrierrel, a vágyott párkapcsolattal. Olyan mintha a vágyaim és a realitás között egy bazi nagy szakadék tátongana, amin semmilyen híd nem vezet át, és megkerülni sem lehet. Aztán ott van Jessica Caver Lindholm, akit már többször említettem a blogjaimban, aki úgy tűnik mintha megépített volna magának egy privát vágyteljesítő gyárat otthonra, és gyakorlatilag BÁRMIT, amit kitalál magának, azt meg is valósítja. Nyilván vannak neki is olyan álmai, amikre még csak vágyik és nem valósultak meg, mindenesetre teljesen átjön rajta keresztül a teremtés érzete. De nem is kell ilyen messzire figyelnem, a közvetlen környezetemben is ismerek ennyire teremtő embereket, akik fogják, és megvalósítják a kitűzött álmaikat, lehozzák őket a földre.
Olvastam már mindenfélét ebben a témában, többek között azt is, hogy nem elég csak vizualizálnunk valamit, hanem ÉRZÉSEKET is kell tudnunk kötni ahhoz, amire vágyunk. Átélni, kapcsolódni hozzá. Megkockáztatom, hogy még erre is képes voltam az utóbbi években. Sőt, nagyon nagy elszántságot is tanúsítottam annak irányába, hogy valóban akarok valamit. Még a nagyon szorongató pénzügyi helyzetekben sem adtam fel az álmaimat, és kitartótan mentem tovább az úton. Erre mondták nekem már többen, hogy mennyire bátor vagyok, és hogy mennyire bízom az Életben és saját magamban, hogy ezt képes vagyok így csinálni. Valami bennem ilyenkor mindig megszólalt, hogy “nem igaz, amit mondanak“. Először azt gondoltam, hogy csak a szokásos pozitív visszajelzés befogadásának képtelensége beszél belőlem, de aztán kiderült, hogy ennek a belső hangnak bizonyos szempontból igaza van, és hogy rámutat valami nagyon fontosra. Miközben igaz a bátorság, meg a bizalom is, ezek alatt egy réteg ön-értékelési gondolat van, amik ingoványos talajt képeznek, és ezért masszívabb építmények nem tudnak ráépülni erre a talajra.
Nagyon nagy szerepet játszik a teremtősdiben, hogy közben mit gondolunk saját magunkról – a teremtőről, az “építészről”. Ennek a felismerésnek a tükrében megláttam az esszenciális különbséget köztem és azok között az emberek között, akik meg is tudják teremteni azt, amit megálmodtak – érdemesnek tartják magukat a vágyunk megvalósulására, értékesnek érzékelik saját magukat (vannak nekik is kétségeik, de a személyiségünk túlnyomó részével tudják, hogy értékesek), ennél fogva értéknek képesek látni azt is, amit létrehoznak.
Ehhez képest, ha valakinek az a hitrendszere, hogy velejéig romlott lény, aki nem érdemes semmire sem, akkor a kitűzött vágyak a valóság előli elmenekülésre szolgáló mentális hely szerepét fogják betölteni.
Azok a lakások, amiknek képeit elmentettem valójában a menekülő fantáziám, hogy ha egy olyan lakásban laknék, akkor biztos nem lennének már az életemben azok a nehézségek, amikkel most vagyok kénytelen megküzdeni, és ebbe belatartozik az is, hogy ott már biztos magamat is értékesnek élném meg. Ez igaz. Ha abban a lakásban ülnék most, akkor az azért lenne, mert nem gondolnám magamat értéktelennek, és meg tudtam volna teremteni a döntéseim által. De nem ott ülök, mert az idő túlnyomó részében, a lényem túlnyomó hányadával értéktelennek élem meg magamat, és vannak alkalmak, pillanatok, írások, amikben megélem, hogy értéket teremtek. De ezek szigetek, nem pedig összefüggő szárazföld.
Ha nagyon-nagyon közelről megfigyelem az egész történést, akkor minden egyes lementett lakásképpel azt mondom a mélyben, hogy “bárcsak ne ez a nehéz helyzet lenne, ami most van.” Ebben a bárcsak mondatban nincs meg a kapocs a most és a jövő között. Két külön sziget, valóban olyan, mint a kezdetleges képben írtam – a szakadék két széle, amik között nincs híd. A híd pedig annak a tudata, hogy az a jövőbeli énem, aki abban a lakásban lakik majd valójában a mostani énem. A kettő magja ugyanaz. Ha azt a jövőbeli énemet értékesnek tartom, akkor most is értékes vagyok. Ez lenne a logikus következtetés, de amint kimondom, valami iszonyatos ágálás jön létre, hogy nem, itt valami tévedés történt. Mi ketten nem játszunk egy ligában. És megint megnyílik a szakadék.
Azt gondolom ezek után, hogy valóban teremteni nem menekülő fantáziákból lehet, hanem belső békéből jövő fantáziákból. Ha nincs meg a jelenben az értékesség érzete, ha nincs meg az, hogy amit létre akarok hozni az érték, és nyugodtan létrehozhatom, mert elég értékes vagyok én magam is, hogy befogadjam, akkor nem fog megvalósulni nagy valószínűséggel. Az értéktelenség érzetéből maximum csak a túlélést lehet megteremteni, a jólétet semmiképp. Jó hír, hogy a túlélés legalább megy.
A feljebb kifejtett okfejtés miatt úgy látom, mintha a vágyak megvalósítása kérdésében lenne egy “teli” és egy “üres” kiindulópont az emberben (a teremtőben). Vannak a teli emberek, akik jó értelemben “ön-teltek”, ami annyit jelent számomra, hogy érzékelik saját értéküket, benne vannak saját magukban, és vannak a bizonyos értelemben “kiürült” emberek, akik pedig mintha hiányoznának a saját életükben, és ebből az ön-szeretet nélküli helyről vágynak a vágyaik által egy több szeretettel rendelkező jövőbe. Csakhogy erről a kiüresedett helyről rendkívül nehéz teremteni. Ez nem a buddhista üresség, amiben megteremtődnek a formák, ez inkább vákuum, amit az hoz létre, hogy az egyén folyamatosan menekül a jelenből (mivel az nagyon szorongató és nehéz).
Logikusan felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan lehet magunkba költözni, ha egyszer nem vagyunk beköltözve, hogyan tudunk ön-teltek lenni? Sokféle út létezik erre, és az egyik ma egy Alan Watts videóban jött szembe, ahol Alan arról beszélt, hogy ha magunkat a felhőkhöz, vagy hullámhoz hasonlítjuk, akkor megélhetjük, hogy bármit csinálunk, azt nem tudjuk elrontani. Hiszen olyan nincs, hogy egy hullám nem jó formát vesz fel, vagy egy felhő nem jól úszik az égen. Ha pedig elég ideig gyakoroltuk ezt és bele tudunk pihenni, akkor egyszercsak elkezdjük hallani az intuíciónkat is, ami segíteni fog meghozni a jó döntéseket magunk számára.
A belepihenés abba, hogy nem tudok “rossz” lenni, nem tudok elhibázni valamit tudja elkezdeni megtölteni az ön-ürességet, és lassan jófajta ön-teltséggé formálni.
Szeretnél értesülni az új írásokról? Az FB-n elég esetleges, hogy kinek dobja fel a posztomat, úgyhogy ha szívesen kapnád az értesítést inkább az email címedre, akkor iratkozz fel és elküldöm!
