Az interjú alanya barátnőm Klári volt, akivel beszélgettünk az életéről, munkájáról, hivatásáról. “Keresem az utam. Ez nagyon szép, de vajon hány évig hivatkozhatok erre? Eleinte mikor a munkámról érdeklődtek még büszkén beszéltem arról, hogy keresem magam! Aztán kezdett egyre kínosabbá válni. Az igazsághoz közelebb áll ha azt mondom a mókuskerék elleni tiltakozás és az önmegvalósítás mögé bújva kivontam magam a forgalomból.” Az interjú készítésének idejében Klári egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó alapítványnál dolgozott önkéntesként, hogy azért mégsem legyen teljesen kivonva a forgalomból. A diszkréció jegyében az intézményt az interjúban nem nevesítem és az elhangzott neveket megváltoztattam. 

Klári szavai következnek: Azért kezdtem segíteni, hogy magamon segítsek. Tudni kell rólam, hogy nehéz helyzetben olyan erőket tudok mozgósítani magamban, amik sokszor még engem is meglepnek. Olyankor abszolút stabil, magabiztos, határozott és energikus vagyok és bízom magamban. Egy hegyet is elhordanék és nincs az a szörny vagy sárkány, akivel ne tudnék megküzdeni. Az utóbbi hónapokban bőven kijutott az ilyen nehézségekből és problémákból. A tetőpontot azt hiszem apukám halála jelentette. Na de mi tévő legyek ha nincs hegy, de még egy árva sárkány sem? Mintha a hamvakkal együtt az összes erőmet elfújta volna a szél. Már nem volt miért erősnek lenni. Magam maradtam a saját démonjaimmal. Mélypont és mozdulatlanság. Csupán árnyéka voltam az aktív cselekvőnek, de még talán az árnyéka sem. Azt gondoltam, hogy a gyászfolyamat részeként elfogadható, ha valaki depresszív tüneteket produkál és izolálja magát. De jól tudtam, hogy ez nem az. Ez a harc már sokkal régebben elkezdődött. Magammal. Persze nincs ebben semmi különös. Hisz sokkal könnyebb kifelé harcolni, problémákkal, élethelyzetekkel megbirkózni, mint a saját belső csatáinkat megvívni. De túl régóta menekültem. Elég volt. Most már nem kerestem több kibúvót, feladatot, sem csodamódszert, amivel megváltoztathatom az életem.

Kész voltam rá, hogy alámerüljek és szembenézzek azzal mi áll az önszabotázs mögött. Hogy szétszedjem és újra összerakjam magam. Lehetőleg egy olyan kombinációban, ahol kevesebb az ítélet és több a megértés magam felé.

Ehhez a folyamathoz a pszichoterápiát hívtam segítségül. Egy kiváló szakember kíséretében vágtam neki, ennek az izgalmas, felkavaró utazásnak a mélyebb rétegeim felé. Ingoványos talaj. Hiába szándék és a tudatosság, a szétszedés egy ponton bizony szétesés lett, aminek velejárója, hogy nincsenek fix pontok, így nincs stabilitás sem. Ebben az időszakban a terápia jelentette az egyetlen kapaszkodót. Majd jött az önkéntes munka. Azzal a céllal, hogy legyen más biztos pont is az életemben, ami segít megtartani, míg belülről is felépül ez a stabilitás. Érdekes megfigyelés volt, hogy ezt a funkciót csak azután tudta betölteni, hogy elköteleződtem. Így jutottam el a mozdulatlanságtól az aktív szerepvállalásig. 

Miért éppen az értelmi fogyatékosoknak szerettél volna segíteni? Ez nem könnyű terep…
Amikor elmeséltem a barátnőimnek csak bámultak rám azzal a ‘Kláritenemvagynormális’ tekintettel és záporoztak felém a miértek. Miért ez mikor bármi mást választhattam volna? Egy pozitív környezet jobb hatással lenne rám! Csakhogy nekem ez mást jelent. Számos helyzetben tapasztaltam, hogy természetesnek veszek olyan dolgokat, amik a legtöbb embert sokkolnak és lelkileg megviselnek. Ezzel együtt még számomra is meghökkentő volt belépni az intézménybe, de a közeget nagyon hamar megszoktam. Színes, élettel teli világ, ahol mindenki másmilyen csakúgy mint a külvilágban. Pusztán annyi a különbség, hogy

a művész itt élénkebb színeket használ, így olyan erőteljes a kép, ami mellett nem lehet csak úgy elsétálni. Hat rád. Ha akarod, ha nem.

Nálam úgy látszik ez pozitív hatás, mert az is mosolyt varázsol az arcomra, ha csak rágondolok erre a színkavalkádra. Sok a kihívás, sokféle érzést megmozdít bennem egy-egy történés.  Akkor tudatosult bennem, hogy szeretek bejárni, mikor a recepción dolgozó fiatalember megkérdezte, hogy én mindig mosolygok? Én észre sem vettem, hogy mindig így lépek be az ajtón. Furcsa volt egyébként, mert nem általánosságban, hanem konkrétan kérdezte. Tudni akarta, mit jelent a mosolyom. Miközben beszéltünk figyelte az arcom és mindig mondta, hogy ‘most mosolyogsz‘, ‘most nem mosolyogsz‘  és el kellett mondanom, hogy mikor mit jelent. Ez arra ösztönzött, hogy mélyebben is elemezzem magam és megvizsgáljam, mi van a mosolyom mögött.

Hogyan zajlik az élet az alapítványnál, és hogyan jössz ki a gondozottakkal?
Az alapítvány számára ők nem gondozottak, hanem kliensek. Egész nap valamilyen kreatív foglalkozással töltik az idejüket, ki-ki saját képességeihez mérten, majd az eladható termékeket pénzzé teszik. Részben ebből is tartja fenn magát az alapítvány. A kliensek számára tartott foglalkozások minden nap 9-től negyed 4-ig tartanak egy ebédszünettel megszakítva. 

Fokozatosan kibontakoztak előttem ezeknek az embereknek a sorsai. Például Péter egy nagyon csendes fiú. Olyan, mint egy lassított felvétel. Minden mozzanat háromszor annyi időt vesz igénybe. A zsebében mindig ott lapul egy fekete magnókazetta. Ha rajzolunk a választása kivétel nélkül a fekete zsírkrétára esik, ilyenkor körberajzolja a kazettát, ahányszor ráfér a lapra, majd az egészet besatírozza. Általában nyugodt és barátságos, azonban ha feszült, nagyon nehéz rá hatni. Ilyenkor puszta kézzel összeroppantja a kazettát  és apró darabokra tördeli vagy szétszaggatja a ruháját. Iszonyatos erő van benne. Egy alkalommal a kabátját kezdte széttépni. Esélyem sem volt, hogy elvegyem tőle. Próbálkoztam mindenféle trükkel, hogy kicserélem egy olyan tárgyra, amit nyugodtan miszlikbe apríthat. Semmi nem működött. Majd hosszú kísérletezés után egy tapasztaltabb kollégától jött a mentőötlet: Szandi és a Nyugi doki meg a Tinédzser L’amour. Elképesztően hatékony. Néhány perc és Pétert mintha kicserélték volna. Átszellemült arc és végtelen nyugalom. Ekkor mondtam azt, hogy többet nem minősítek semmilyen műfajt, nem tudhatom melyik zenének milyen varázsereje van. Mert van, ehhez semmi kétség nem fér. 

A kliensek között van Álmos is, aki down szindrómás és őt is a végtelen naivitás és kedvesség jellemzi. Akárhányszor ránézel, felragyog az arca és bármit kérdezel, nagyon készségesen válaszol. Az egyik nap eszembe jutott, hogy kipróbálom, tud-e színezni. Rajzoltam egy felhőt, Álmos kezébe adtam egy színes ceruzát és megkértem, hogy színezze ki. Nem kiszínezte a felhőt, hanem pontokat kötött össze a rajzon! A végén a felhő tele volt vonalakkal. Úgy tűnt, hogy nagyon átgondolt koncepciója van és ráadásul még jól is nézett ki. Ezek után azzal akartam “megtréfálni” őt, hogy csak pontokat rajzoltam a lapra és hagytam, hogy ő maga kösse őket össze. Álmosról véletlenül derült ki számomra, hogy beszél. Egyszer poénból megkérdeztem tőle, hogy hány óra van, mert láttam, hogy van óra a kezén, mire készségesen felelt, hogy “Fél öt óra lesz.“

Az intézményben dolgozik Ramóna is, aki 5 percenként feltesz egy kérdést a szűk kérdés repertoárjából. Van a “Mikor lesz az ebéd?”, a “Mikor jön Áron? (megj. Áron az egyik nevelő)“, “Mikor jön az anyukám?” és még pár. Eleinte készségesen válaszoltam rájuk, de később rájöttem, hogy Ramóna igazából az összesre pontosan tudja a választ. Ezután a válaszolás helyett inkább én kérdeztem vissza, amire ő készségesen válaszolt. Talán csak arra várt, hogy valaki végre őt is megkérdezze.

Kálmán domborműveket gyárt. A legutóbbiban 3 hónap munkája van benne. Van egy alap, amire újságpapírt ragaszt, azokat kifesti, majd köteleket ragaszt rá, erre rákerül megint egy réteg újság papír, amire ismét különböző tárgyakat ragaszt. Szerintem egy  modern művészeti galériában simán megállná a helyét. Kálmánnak Tourette – szindrómája van, így néha alkotás közben folyamatosan káromkodik, amivel a többieket is kiborítja, viszont azonnali pozitív hatással van rá, ha említés esik Annáról, a testvéréről, aki néha jön és elviszi őt haza.

Éva akárhányszor papírt és ceruzát kap a kezébe, D betűket rajzol sűrűn egymás mellé az egész lapra, aztán ha készen van, akkor kiszínezi a lapot. Általában nem vált színt, de ha a kezébe ad valaki egy másikat, akkor készségesen folytatja azzal. Szerintem állati jól néz ki ez az alkotás, csak kicsit oda kellene rá figyelni, amikor alkot és váltogatni a kezében a színeket. Óriási potenciál van ezekben az emberekben, ha megtalálod hozzájuk az utat.

Mi az, amire ez a közeg megtanított téged?
Nagy tanulás számomra az énhatárok kezelése ebben a nem standard szociális közegben. Elég érdekes élmény az, amikor ülsz és egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy valaki nyalogatja a karodat vagy amikor azt veszed észre, hogy valaki az asztal alatt önkielégít a kreatív foglalkozás kellős közepén. Nem akartam megszégyeníteni őt a többiek előtt, de azt sem éreztem jónak, hogy folytassa, ezért megkértem, hogy tegye a kezét az asztalra, mert látni szeretném. Persze nem tette meg. Végül megértette, hogy mit akarok tőle, amikor azt mondtam neki, hogy nyugodtan kimehet a mosdóba bármikor.

Mi az, amit kapsz ettől a munkától Hová jutottál a belső keresésedben általa?
Minden figyelmesség, amit adok nekik számít, még a legapróbb is. Nekem ez az érzés fontos. Ha valami olyat csinálok, ami jó érzést okoz nekem vagy másoknak, akkor annak van értelme.

Nem a konkrét cselekvésnek van értelme, hanem annak, amit ez kivált belőlem, vagy a másikból.

Nekem elég fontos téma a kényszer, mert úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy valami történjen, kell egy külső kényszerítő tényező és akkor bármit meg tudok csinálni. De ha én kérek valamit saját magamtól, akkor olyan vagyok mint egy gyerek, nem akarok reggel felkelni, nem akarok este lefeküdni, nem akarok tanulni, nem akarok elköteleződni, csak jól akarom magamat érezni. Olyan mintha lenne bennem egy belső hang, ami elhiteti velem, hogy az én érdekeimet képviseli. Meggyőz, hogy helyesen cselekszem, ha nem teszem magamat kényszerhelyzetbe és nem teszek semmit sem, ami nekem rossz. Pedig ahhoz, hogy eljussak oda, ahol jól érzem magamat, meg kell tenni először olyat, amitől nem feltétlenül érzem magamat jól. És ezt ez a részem nem látja. El sem tudom mondani, hogy mennyi megvalósulatlan ötlet és vágy merült már fel bennem. Mindent tökéletesen el tudok képzelni, aztán nem kezdek velük semmit, de most már elég jól látom, hogy ez a nem mozdulás sok részből tevődik össze. Ezen most úgy próbálok átjutni részben terápia segítségével, hogy közben értsem magam és összerakjam a mozaik darabkákat. Lehet, hogy az is sikerül, hogy kevésbé legyek ítélkező, ha  megértem hogy miért működöm így. 

Néha szeretnék felkapni egy hátizsákot és elindulni a nagyvilágba. Ezúttal nem menekülésből mint régen, hanem szabadságvágyból, felfedezni akarásból. Valahogy úgy képzelem, hogy minden ami egy hétköznapi zombi üzemmódnál a felszínen zajlik és megtölti a fejed azt egyszerűen egy ilyen utazás során elfújja a szél és mögötte meglátod azt, ami tényleg van. Nincs túlagyalás, az a dolgod, hogy gondoskodj a fizikai szükségleteid kielégítéséről, valamint, hogy eljuss A pontból B-be. Semmi több. És közben tudod látni azt, ami igazán fontos. Az érzést. Azt az érzést, amit egy találkozás, vagy tapasztalás ad és azt az érzést, amit másokban hagysz. Csak ez számít, ez marad meg, mert

minden eseményt az érzések tesznek jelentőssé. A többi szertefoszlik.

---

Klári jelenleg már nem önkéntesként, hanem teljes munkaidős állásban az SOS Krízis Alapítványnál dolgozik, talán még nehezebb terepen mint a fogyatékosokat foglalkoztató Alapítvány volt és fáradhatatlanul segíti a rászoruló anyákat, családokat, gyerekeket.