A hegyre ezerféle képpen lehet feljutni – interjú Kemény Péterrel

A hegyre ezerféle képpen lehet feljutni – interjú Kemény Péterrel

Az interjúban Kemény Péterrel beszélgettem, akinek küldetése, hogy módszerek, technikák és saját élmény átadásával minél több ember induljon el saját maga felfedezésére, és érezzen rá egy szabadabb, teljesebb önvalójára. Speciális területei a spirituális válságkezelés és a transzpeszonális rétegeket is integráló önismeret. 2010 óta kísér embereket az önismeretükben egyéni mentorálásban, (család)állításokban, pszichodrámában, bodyworkben, meditációban és hangadásban. 

Mit tartasz a legfőbb tehetségednek? Azért kérdezem, mert ez sokszor összefügg az emberek hivatásával és azzal, amit szenvedéllyel csinálnak az életben, és erről nagyon szeretek beszélgetni. 

Azt tapasztalom magamról, hogy nagyon jó “belső tolmács” vagyok, tudok embereket úgy kísérni, hogy jobban értsék önmagukat. Erről Lázár Ervin meséje jut eszembe, a “Nyúl mint tolmács” című, amelyikben a Ló és a Kecske összetalálkoznak a réten egy Úritök mellett, de nem értik egymást. A Ló egy kicsit beszél szamárul, a Kecske meg birkául, de így sem megy az egyeztetés. Ekkor segítségükre siet a Nyúl, aki beszél Úritökül is, meg lóul és kecskéül is és elkezd fordítani nekik. Végül sikerül megegyezniük. Ehhez hasonló tolmácsolást végzek én is az önismereti mentorálás keretében. 

Szerintem azért tudok hitelesen kísérni másokat, mert én magam is sokfelé jártam magamban, amiből lett némi “térképismeretem”. Ehhez az úthoz nagyon szerencsésen találtam tanítókat, embereket, közösségeket, akikkel kölcsönösen  sokat tanultunk egymástól. Az önismeretben engem leginkább az érdekel, hogy mit jelent embernek lenni, hogyan vagyunk ennyire összetettek, hogyan érünk a pokoltól egészen a mennyig, és különösen, hogy mi a szeretet, és hogyan lehet jól szeretni. Ez utóbbiról, mondhatjuk, hogy a kutatásom tárgya, és igyekszem benne folyamatosan fejlődni. Azt gondolom, hogy valójában, empátiában, minőségi figyelemben, de leginkább szeretetben tudunk és vagyunk hajlandóak változni.

A cégéremre legnagyobb betűkkel a családállítás van kiírva, ebben van a legtöbb tapasztalatom. Az állításokon belül a leszakadt vagy elveszett lélek- vagy énrészek integrálását mondanám specializációmnak. Ezek a leszakadások tipikusan traumák eredménye, amik transzperszonális szemszögből nézve lehetnek jelen vagy akár múltéletbeliek is. Többször találkoztam olyan helyzetekkel, ahol az önismereti út következő nagy lépését tette lehetővé az úgynevezett “bekísérés” vagy integráció.

Gyakran azt látom, hogy ha ezek az elakadások megoldatlanok maradnak, akkor az nagyon sok meddő terápiás órát hoz létre, és megtörténhet, hogy például valaki 6x állít ugyanarra a transzgenerációs témára, mert a mögöttes ok nincs feloldva.

Abban szeretem segíteni az embereket, hogy önmaguk mélyebb valóságához tudjanak jobban kapcsolódni, ami sok esetben messze túlmutat a klasszikus családállítás keretein, mert nem csak a  családból jövő mintázatokat oldjuk ki. Külön örülök, ha segítő szakemberekkel dolgozhatok, mert azt látom, hogy ez a fajta önismereti munka, segíti őket is jobban kapcsolódni a saját képességeikhez és adottságaikhoz, így jobban tudnak ezután másokon segíteni.

Feltűnt a pólódon a felirat: Take the Risk (Vállald a kockázatot). Mi jut erről eszedbe? 

Az élménykeresés, és az, hogy kifejezetten élménykereső ember vagyok. Csak viszonylag nemrég tudtam meg, hogy ez a figyelemzavar egyik kísérő tünete. Számomra a boldogság egy nagyon nagy forrása mindig új nézőpontokat és új dolgokat felfedezni. Szeretek belemenni a dolgokba, fejest ugrani beléjük, és belülről megismerni és átélni őket, amiből aztán egy szintézis születik, hogy mi az, amit sajátomnak érzek, és mi az, amit nem.  

Régen az élménykeresésem radikálisabb volt, de az évek során csillapodott és gyógyult,  egyre inkább magamban találom meg az élményeket, és nem kívül keresem őket. A legvadabb, amit csináltam az utcai autóversenyzés volt. Ennek megemlítése a pszichiáternél volt az a pont, ahol kimondta, hogy a többi tünetet is figyelembe véve, szerinte ADHD-m van (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar). Rám annyira a hiperaktivitás nem jellemző, úgyhogy talán inkább pontosabb az ADD.


Szakmai kitekintés: A figyelemhiányos hiperaktivitás zavar az egyik leggyakoribb neuropszichiátriai tünetegyüttes, amely gyermekkortól végigkíséri az érintettek életét. Nem egy homogén, hanem „sokarcú” állapotról van szó, amelyben a különböző tünetek eltérő mértékben keverednek egymással. Némileg leegyszerűsítve az ADHD 3 fő tünetet foglal magába: figyelemzavart, impulzivitást valamint hiperaktivitást. Általánosan jellemző továbbá a tervező-szervező agyi funkciók gyengébb működése. Ezek a tünetek a mindennapi életben számos formát öltenek. (Forrás: https://www.adhdkozpont.hu/)


Beszéljünk az ADHD/ADD-ról. Mit tudtál meg eddig róla? Milyen az ezzel kapcsolatos belső élményed?  

Nagyon sokáig nem tudtam ránézni és konfrontálódni vele, mert az énvédelmem nem bírta el azt a sok fájdalmat és frusztrációt, ami ehhez kapcsolódott bennem. Ez a jelenségkör az én világomban összesen 2 éve van jelen hangosabban. Ekkor kezdtem el felfigyelni ezzel a témával foglalkozó cikkekre és könyvekre, és ismertem fel számos tünetét a saját működésemben. 

Gyerekkorom óta azt éltem meg, hogy minden olyan helyen, ahol valamilyen teljesítmény volt elvárt, alul maradtam a többiekhez képest, pedig még csak nem is vagyok egy szélsőséges esete az ADHD-nak, inkább a könnyű-közepes formáját élem. Mára tudok egyhelyben ülni, nem vagyok hiperaktív, de jellemzően szétúszik a világ körülöttem, és nehéz számos hétköznapi szituációban koncentrálnom. 

Az általános iskola első-második évfolyamában már volt igazgatói intőm a sok figyelmeztetés mellett, mert még nem tudtam egyhelyben ülni, vagy beszélgettem, ami nem csak a figyelemzavar tünete, hanem az iskolai rendszer emberellenes működése is. Ma már tudom, hogy egy 6, de akár 10 éves gyereket kötelezni arra, hogy 45 percen keresztül üljön egy padban egyszerűen emberkínzás. Pszichológiai kísérletek is kimutatták, hogy ebben a korban a gyerekek maximum 20-22 percet tudnak koncentráltan figyelni. A 45 perc ennek a duplája, nem beszélve az oktatási módszerekről, ahogy ezek az órák akkoriban zajlottak. 

A középiskolán és főiskolán is úgy mentem végig, hogy sosem tanultam igazán, a beadandók egy részét nem írtam meg, mert az nem ment, azokra 1-est kaptam, de ami menet közben rámragadt hallásból, vagy egyszeri olvasásból azzal átmentem az összes vizsgámon. Átfolytam a rendszeren, de sohasem feleltem meg neki. Rettentően nagy frusztráció kapcsolódott ahhoz, hogy nem tudok úgy teljesíteni, mint a többiek. Ehhez ráadásként diszgráfiás is vagyok, enyhe betűtévesztéssel és nagyon ronda írásképpel. Ebben a kérdésben lehet csak annyi csúszott félre, hogy alapból balkezes lettem volna, de erre senki sem figyelt fel. 

Máté Gábor könyvét kezdtem el olvasni a témában (Szétszórt elmék), aki azt mondja, hogy a figyelemzavar kialakulására jelentős mértékben hat a nagyon korai szülő-gyerek kapcsolat minősége.

Tetszett az a kép is, ahogy ő magyarázza a figyelemzavart: úgy kell elképzelni, mint egy forgalmas többlámpás útkereszteződést, amelyikben minden lámpa állandóan zöldre van állítva.

Ettől hol nagyon megindul a forgalom, és sok autó kerül be az útkereszteződésbe, hol pedig teljesen beáll az egész. A Ritalin, amit a figyelemzavarra szoktak felírni serkenti a gátló mechanizmusokat az agyban, hogy néha váltsanak ezek a lámpák pirosra is, és bizonyos ingereket az agy képes legyen blokkolni és kiszűrni, hogy megint másra pedig lehessen figyelni. 

A figyelemzavarnak van pozitív arca is számomra, mert pont emiatt a specifikus “forgalomirányítás” miatt tudok nagyon sokrétűen és hálózatosan gondolkodni. Ugyanez a működés képződik le egy másik szinten a spirituális élményeimben, hogy túlságosan a kollektív tartalmakra figyelek, nehezebben a lokalitásokra, ami ugyanaz mint a hétköznapokban az, amikor egy ADHD-san működő agy egyszerre figyel mindenre és ennek következtében igazából semmire sem. A paradox az, hogy azért nem tűnt fel nekem a saját figyelemzavarom nagyon sokáig, mert az egyik tünete a hiperfigyelem. Volt, hogy napi 12-14 órát figyeltem nagyon koncentráltan a kliensekre, akik az önismeretbe jöttek és ezzel semmi nehézségem nem volt. Ezen a téren kiemelkedő teljesítményeket tudok nyújtani. Csak jó sokára értettem meg, hogy ez azért van, mert ez a küldetésem, így hát ez nagyon érdekel, és ezért tudok rá figyelni, de az adminisztrációs ügyek intézése, vagy egy szöveg megírása, amikor egyedül ülök a gép előtt gyakran megoldhatatlan feladatnak érződik. Ezek viszont a hétköznapi élet velejárói, úgyhogy állandó nehézségként vannak jelen. A Ritalin azt az élményt adja nekem, hogy “ember vagyok”. Azokban az időablakokban, amikor beveszem egy iszonyatosan nagy súly esik le rólam, és meg tudom csinálni könnyebben azokat a dolgokat, amiket mások is összeszedetten megoldanak. Amikor ez nincs, akkor reggel 9-kor leülök a gép elé a teendő listámmal, és délután 4-kor nem tudok elszámolni sem az időmmel, sem a teendőkkel. Nagyon sok kritikát kaptam ezért az életem során számomra fontos emberektől: lusta vagyok, akaratgyenge, szétszórt, és ehhez is nyilván nagyon sok frusztráció kötődik. 

A szervezetfejlesztést érintő együttműködéseim során találkoztam szuperhatékony szervezetfejlesztőkkel, és ebben a közegben nagyon kiütközött a köztünk lévő teljesítménykülönbség. A figyelemzavarom végül abban is segített, hogy jobban elkezdjek figyelni arra, ami valóban a dolgom a világban. 

Nekem kifejezetten férfiakra jellemző elsősorban, hogy teljesítményben mérik az értéküket. Ha jó teljesítményt nyújtanak, akkor rendben lévőnek élik meg magukat, ha pedig nem, akkor értéktelennek. 

Ez igaz, de ennek van egy teljesen objektív oldala is. Ha egy csapat ember megbeszéli, hogy el kell lapátolni egy hegyet, és a munka végén (vagy közben) kiderül, hogy a többi ember hozzám képest 10x annyit lapátolt el egyénileg mint én a legnagyobb igyekezetem ellenére, akkor ez kiütközik és nehézséget fog generálni a csapatban, mert ők számítanak az én teljesítményemre. Sok együttműködésben éltem már meg ennek a frusztrációját, miközben más területeken kiemelkedőt tudok alkotni. Ha “helyzet” van, akkor nagy pillanatnyi teljesítményt vagyok képes leadni rövid idő alatt. 

Abban viszont igazad van, hogy nem csak a teljesítmény a mérvadó. A saját önismereti utamon sokat dolgozom azon, hogy önmagamért érezzem magamat értékesnek, nem csak a teljesítményem miatt, miközben ha a teljes integrál tudatszintlétrát nézem, akkor látszik, hogy a presztízs és a siker érzete is ugyanolyan fontos a maga helyén, mint a többi érték.

Annak keresése, hogy miben vagyok igazán jó, és ezt milyen formában akarom megvalósítani az életben most összefügg az épp hangosabb életközépi válságommal is. Ezenkívül azt látom, hogy a COVID járvány is nagyon sok emberben megtúrta a “Ki vagyok? Mit csinálok az életben?” kérdéseket.

Az életközépi válság alatt azt értem, hogy ha megszűnt annak az omnipotens képzete, hogy “bármi lehetek”, akkor el kell gondolkozni azon, hogy mik azok a dolgok, amiket tudok csinálni.

Persze láthatunk példákat arra, hogy valaki 70 évesen kezdett bele a modell karrierbe, vagy kezdett el idegen nyelvet tanulni, tehát bármikor bármi megvalósítható. Hiszek az élethosszig tartó tanulásban, mégis most aktuálisan fel van téve az életemben a kérdés, hogy “most merre?” Azt veszem észre, hogy egyre inspirálóbb annak a folyamatában lenni, ahogy rajta tartom a figyelmemet a kérdésen és jönnek a válaszok.  

Megkérdőjeleződött benned az, amit eddig csináltál? 

Nem. Sőt, azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, aki pont azt csinálja, ami a dolga az életben. Ennek a még pontosabb formáját, vagy az épp aktuális formáját keresem. Olyan érzés, mintha az eddigi formákat már eleget csináltam volna, és most valami újat akarok kipróbálni. Ez is kicsit kapcsolódik a figyelemzavar jelenségéhez, hogy amikor megkérdik, hogy mit csinálok az életben, akkor felsorolok minimum 5-6 dolgot, míg az emberek többsége egyfélét csinál munkaként. Vannak, akik egy terápiás műfajban, vagy egy iskolában képződnek ki, és annak lesznek a nagyon profi művelői, én pedig világéletemben nagyon széles spektrumon szeretek mozogni és egyszerre több dologban elmélyülni. Az integrál szemlélet abban segített engem, hogy ezt a sokféleséget rendszerben lássam. Módszertanilag elsősorban a klasszikus hármassal dolgozom: bodywork-pszichodráma-családállítás, hogy a folyamatok során meg lehessen szólítani a testet – elmét – lelket (spirituális rétegeket magunkban). Ezek közül a műfajok közül mindig az a hangosabb számomra, ahol éppen én is járok a saját önismeretemben.  

A küldetésem tekintetében két fontos területet találtam. Az egyik az önismeret minél szélesebb körű elterjesztése a világban, amit nevezhetünk pszichoedukációnak is, vagy tudatosság támogatásának. Ezen belül pedig kifejezetten azokat az embereket szeretném kísérni az önismeretükben, akik embereket szolgálnak: orvosok, tanárok, pszichológusok, bárki akinek a szakmája emberekkel foglalkozni, a szervezetfejlesztés terén pedig a vezetők fejlesztése. Az 5 éves szervezetfejlesztői tapasztalatomból látszik, hogy nagyon igaz a “fejétől bűzlik a hal” mondás. Minden szervezetnek van egy tudati korlátja, addig tud fejlődni, ahová kiér a vezető tudata, és ugyanez igaz bármilyen csoportra. Mindig az a kérdés, hogy a vezető mennyire tudja nyitni a tudatát a rendszerszintű kérdések felé is. Minél mélyebben kapcsolódnak ezek a vezetők és segítők a saját Önvalójukhoz, annál inkább tudják segíteni az embereket és vezetni őket. Valójában ezt spirituális útnak is gondolom, de teljesen jó az is, ha az önismeret ruhájába bújtatjuk. Van olyan tervem is, hogy egy ponton szeretnék eljutni a fiatal felnőttekhez, kamaszokhoz, mert azt gondolom, hogy az önismeretet már kamasz korban érdemes elkezdeni. Szerintem jobb világban élnénk, ha a középiskolában lennének alapszintű önismereti foglalkozások, pl kamasz pszichodráma, nagy beszélgetések. 

Ha valamit most a logómra írnék, akkor az a “Felébredés és felnövekedés” lenne, ami egy wilberi szókapcsolat és két külön, de egymás mellett párhuzamosan haladó utat jelent. Munkámmal ezekben szeretném kísérni az embereket, és ennek keresek most egy megfelelő átadási formát. 

Mi a szenvedélyed az önismeretben? Miért akarod elterjeszteni a világban? 

Szinte felfoghatatlan az a szépség, amikor egy ember ráébred valami fontosra önmagával kapcsolatban, amikor ráébred az igazabb önvalójára. Ennél nem láttam még szebbet, sőt mintha ebben találkozna a nagy hármas: Szépség, Jóság, Igazság, mert az maga az Igaz, ami ilyen pillanatokban megnyilvánul. Már a szélén állni és szemlélni is óriási csoda és megtiszteltetés. 

Hogy miért fontos a belső fejlődés annak a racionális magyarázatát nem én találtam ki, hanem Buddha elmondta már 2600 évvel ezelőtt. Egyszer Facebookon szembejött egy grafika, amelyiken Buddha egy kicsit unott fintorral az arcán látható, a kép felirata pedig valami olyasmi volt, hogy “Az arc, amit vágsz, amikor rájössz, hogy 2600 éve elmondtad, hogy hogyan kellene csinálni, és még mindig senki sem csinálja.” Nyilván Buddha ilyesmit nem gondolt soha, de az önirónia saját viselkedésünk kapcsán vicces formában visszaköszön a képből. Az önismeretben sincs semmi olyan, amit a régi tanok ne mondtak volna el már nagyon régen: Az élet szenvedés, a szenvedés felismerhető és változtatni lehet rajta. Amit kevesen mondanak ki, mert kicsit necces kiírni a cégérre, hogy a szenvedés az önismeret által sem lesz kevesebb, csak jobban fogod bírni. Valójában reziliensebb azaz ellenállóbb leszel.

Az emberek többsége ugyanis azért szeretnek besétálni az önismeretbe, mert abban bíznak, hogy akkor majd nem lesz szenvedés az életükben. Az út része, hogy felismerjék, ez nem így van.

Nem lesz az önismerettől kevesebb a szenvedés, de egyre több szenvedést fogsz tudni befogadni, átölelni, átérezni és ezáltal felnőni. Paradox módon ettől jobban fogod magadat érezni. A szenvedés állandó, mert el vagyunk választva a tökéletességtől, és addig szenvedünk, amíg nem vagyunk a tökéletességben. A megvilágosodás számomra a teljes befogadás, amikor ez a töröttség megszűnik. A vágyaink, a ragaszkodásaink, a nem tudásunk okozza a szenvedésünk. A szenvedés és az élet nehézségeinek és szépségének együttes befogadása vezethet a megszabaduláshoz. 

Ebben a kérdésben vállnak számomra hiteltelenné azok az utak és emberek, akik ezt a valóságot nem akarják tudomásul venni, vagy a spiritualitás/nondualitás címszója alatt igazából menekülnek a samsára világából. A non-dualitás számomra azt jelenti, hogy ez itt már az, amit keresel, minden nehézségével együtt, itt vagyunk rendben, ez persze így kimondva üres, az utat végig járva válik érthetővé. Mindeközben a menekülés a fájdalom kerülése természetes és teljesen rendben van, együttérzek vele, mert az élet valóban nehéz. 

Az is nagyon fontos funkciója az önismeretnek, hogy betölti a gyerekkorban hiányzó szülői szeretet és figyelem szerepét, és ezáltal megtanít jobban szeretni.

Ugyanezt a funkciót tölti be az egyház is a maga módszereivel. Az elfogadó segítő, aki a kliens számára a jó szülő szerepében áll egy ideig, egyre nagyobb önelfogadásra és önempátiára tanít. Bárki, aki igazán szívből és szenvedéllyel csinálja a segítő szakmákat, ugyanis őszintén szereti azokat az embereket, akikkel dolgozik. Persze ha nincs kiégve, vagy nincs olyan lehetetlen helyzetbe hozva, mint például a pedagógusok. Lehet, hogy az a pedagógus az elején még szerette a gyerekeket, de ha 50 évig méltatlan körülmények között, továbbképzés nélkül és alacsony fizetéssel kell dolgoznia, akkor abba bele fog keseredni. Ez rendszerszintű probléma az oktatásban és az egyházakban is. 

Végtelen örömmel nézem Ferenc pápa munkásságát, aki azt érzem, hogy valóban képviseli a Krisztusi utat és együttérzést, és nagyon nehéz lehet neki, hogy ezt a határtalanságot összeegyeztesse a rigid egyházi struktúrákkal. Épp elkezdtem olvasni egy könyvet Krishnamurtiról, aki ennek a túloldalán állt. Mint megvilágosodott gurut előre várták őt, és egyházat alakítottak a számára, hogy ebben betöltse a vezetői szerepet. Amikor megérkezett az első és utolsó vezetői intervenciója az volt, hogy elfogadta a posztot, majd feloszlatta az egész szervezetet. 

“Nem vagyok guru, nincsenek tanítványaim, nem vagyok igazságok megtestesítő bölcse. Mindannyian, emberi kondícióinknál fogva tanítványok vagyunk, az Igazság tanítványai. De az Igazságot soha nem egy személyben kell keresni. Nem leszek mankója senkinek.

Nincs jóság és nincs gonoszság. Jóság az, amitől nem félünk. Gonoszság az, amitől rettegünk. Ha levetjük ezt a rettegést, akkor betöltjük az ember spirituális végzetét… Az Igazság törvénytelen föld, nincs kitaposott út, sem egyház, sem szekta nem vezethet el hozzá. Ha hiszel valamiben, kérlek, ne szervezd azonnal valamivé azt, amiben hiszel: ezzel megölöd…

Tizennyolc éve várjátok a Világtanítót, hogy végre megszólaljon, és legyen mire figyelnetek, legyen kit követnetek. Amíg ez a figyelem külső forrásokból táplálkozik, a Lényeggel soha nem léphet kapcsolatba. Állandó függőségben éltek: mástól várjátok a spirituális útmutatást, megint mástól a boldogságot, az együvé tartozás biztonságát. Mindez nem más, mint végzetes, félelem szülte félreértés, káprázat, mely tökéletesen elfedi előletek a lényeget.”

Ezeket a szavakat nagyon mélyen igaznak érzem én is. 

Izgalmas kérdés számomra, hogy milyen a jó együttműködés formája a mai modern korban? Ezen a témán belül engem elsősorban a kommunikáció, önismeret és az együttműködési formák érdekelnek az emberi kapcsolatokban. A jó együttműködés ugyanis nem megy önismeret nélkül. Egy bizonyos szintig elketyeg, de ha nem tudunk ránézni önmagunkra, akkor nem tudunk hatékonyan kommunikálni sem, mert egy pillanatot belül kívülre vetítjük a belső nehézségeinket. Ez nagyon komoly és nehéz kérdés, valamint nagyon lassú a változás benne egyéni és társadalmi szinten egyaránt, mert az emberek többsége így működik. Ezért lehet elhitetni velük, hogy egy külső tényező jelenti a veszélyt: a Soros, a gyíkember ufók, a zsidók, a kínaiak, vagy a Trump, éppen ki van porondon. Mindig kívül keresik az ellenséget, mert nem bírják meglátni a destrukciót önmagukon belül. A felelősség felvállalása önmagunkért a felnövekedés útjának alapköve, ugyanúgy ahogy a felébredés útján az egység felismerése. Anyám egyik kedvenc mondása, ami egyébként Popper Pétertől származik: “40 év felett mindenki felelős a saját arcáért”

Mi az a pillanat, amikor egy ember az önismeret felé fordul? Mert sok emberen látom, hogy ez egyáltalán nem opció számukra. Egyszerűen elfogadják, hogy az életben vannak nehéz dolgok is, de ezeket nem kell “boncolni”.  

Szerintem a bölcs és érett lelkek maguktól kezdik el az önismeretet, de a legtöbb embernek az kell, hogy valami irdatlan zongora a fejükre essen, hogy elkezdjék. Az emberek nagyobb része valamilyen trauma kapcsán kerül az önismeretbe: elválik, megbetegszik, szakít, nagyon nagy nehézséggel találkozik. Legjellemzőbb ezek közül a betegség és párkapcsolati válság. Ezek szokták felhívni a figyelmet arra, hogy valami nem stimmel, és ha már sokadszorra nem stimmel, akkor körbe szoktak nézni magukban, hogy mi lehet ez. A másik út, ami beviszi az embereket az önismeretbe, amikor ismerőseik által inspirálódnak. Valamelyik ismerőse már kipróbált valamit, neki fogalma sincs, hogy mi lehet az, de azért eljön megnézni kíváncsiságból. 

A legtöbb ember, aki elindul az önismeretben arra vágyik, hogy valaki megmondja neki, hogy mi történik vele, és mi a megoldás. Az önismereti piacon elég sokan vannak, akik valóban ilyen “szolgáltatást” nyújtanak, és adott esetben olyan tanításokat adnak át, amik konkrétan kimondják, hogy “ez rossz”, “ez jó”. Bizonyos tudatszinteken szükség van az ilyen fajta tanításokra is, hogy jó fajta törvényeket adjanak át például az etikáról és a morálról. A veszély ebben az, hogy aki ilyen módon tanít, az beletanítja a saját töröttségeit/korlátait is, és nem a szabad gondolkodást tanítja. És még ez is rendben van, mert sokak számára nem befogadható még ennél tágabb kép, csak fontos látni ezen iskolák korlátait. 

Ettől eggyel nehezebbek azok az irányzatok és iskolák, amik egyre kevésbé akarnak előíróak lenni, és egyre nagyobb szabadságot adnak a gondolkodásban, hogy mindenki a saját belső igazságát találhassa meg. Erről a belső keresésről szólhat a saját egyedileg választott út, amin nem mindig könnyű eligazodni, mert sokszor nehéz megkülönböztetni a hiteltelen tanításokat a hiteles tanításoktól. Ez a szabadság ára és teljesen természetes fejlődési állapot. Én mindenkit szoktam biztatni, hogy hallgasson a legbelső hangjaira, hogy őt mi hívja, legyen éber arra, hogy mi az, ami őt megtalálja, mert mindenkinek megvan a saját megismételhetetlen útja. 

A hegyre ezerféle képpen lehet feljutni, és útközben is lehet ösvényeket váltani. Vannak olyan iskolák, akik azt mondják, hogy csak egy ösvény van, persze ezek is csupán egyek sok ösvény közül. A legizgalmasabb pedig az, hogy nagyon sok ösvény vezet felfelé. 


Önismerős

Tudatosság, belső fejlődés, önismeret, pszichológia és spiritualitás

www.kemenypeter.hu

https://www.facebook.com/onismeros




Erről egy jól nevelt nő nem beszél

Erről egy jól nevelt nő nem beszél

Az interjút egy kedves ismerősömmel Zsófival készítettem, akivel sokféle módon fonódtak össze az életeink egy meghatározott időszakban. Találkoztunk családállítós folyamatokban, látott engem pucéran a maori masszázsa közben, volt sok beszélgetésünk az életről és a vállalkozásról, ettem nála karácsonyi vacsorát, amikor az öccsével jártam, és egyszer megkértem, hogy meséljen a női létről az ő szemüvegén keresztül. Ebből született az interjú.

“A tested az életed térképe. Minden, ami valaha történt veled, el van benne raktározva.”

Hol tartasz most a saját nőiséged megélésében? Mik a kihívások ebben és mik az örömök?

A női minőség számomra egy mérhetetlen dolog. Ez azt jelenti, hogy nincs mértékegysége és nincs értékegysége, sem a társadalomban, sem saját magamban. A legalsó pontja a megélt nőiességemnek az, amikor bűntudatot érzek pusztán a miatt, hogy nő vagyok. A női lét bűnössége bennem a bibliai történethez kapcsolódik Éváról és Ádámról, amelyikben  Éva a bűn elkövetője, mert bűnre csábítja Ádámot. Legerősebben az ehhez kapcsolódó szégyennel és bűntudattal a szülő szobában találkoztam. Gyereket szülni az eredendő bűn érzésével nem egy boldogító dolog, mert ebben a kontextusban a fájdalom lényegében Éva büntetése, amiért rávette Ádámot a bűnre és ezért arra kárhoztatott, hogy fájdalomban szülje gyerekeit. A bibliai történetből az is kiderül, hogy a csábítás és annak az energiája is egy szégyenletes női praktika. Az igazán nagy kihívás eljutni erről a szintről oda, ahol a női energia vállalható, bátran használható és tovább is adható.

Ezen a magasabb szinten már nem a szégyen kapcsolódik a női energiához, hanem az áradás, a határ nélküliség, az élet megteremtése, a világra hozása valaminek és annak a tudata, hogy ez az energia nagyon nagy erejű.

Valahogy ennek a görbének a mentén kell megfejlődnöm, hogy a nőiesség szégyenéből meg tudjam élni a nőiesség örömét és erejét, valamit a női energia egyensúlyba kerülését a férfi energiával bennem és a külvilágban egyaránt. 

Hogyan viszonyulnak benned egymáshoz a férfi és a női részeid, ha már említetted ezek egyensúlyba hozását magadon belül? Milyen minőségeket kapcsolsz hozzájuk?

Ahhoz, hogy a női energiát egyensúlyba hozzam a férfi energiával, meg kell keresnem magamban azt a részemet, amelyik képes láthatóvá és egyenértékűvé tenni a női energiák használatát. Hiedelemként él bennem még mindig (pedig a történelemben már lezajlott ez az időszak), hogy a női energiáért maximum a kuplerájban fizettek, a többieknek azt mondták, hogy legyen belőlük jó feleség és maradjanak otthon. Feleségként pedig a női minőségeimnek, mint a gondoskodásnak, rendtartásnak, anyai ölelésnek, nincs kifejezett ‘piaci ára’, ezeknek ellenértéke a gyermekeim mosolya, vagy a férjem elismerése. Ennek következtében nagyon erősen szolgálat centrikussá váltam,  és az önmegvalósításban ezért nehéz a szolgáltatásaimért pénzt kérni. Azt szeretném megélni, hogy a női energiámat képes vagyok használni a munkámban, és ki tudom fejezni a piaci értékét bűntudat és negatív ítélet nélkül.

A férfi energia keretez, képvisel, cselekvő, tengelyt biztosít és vertikális iránya van. A női energia illékony, mint a füst vagy a felhők és horizontális a kiterjedése.  A bennem lévő férfi teszi láthatóvá ezt az illékony láthatatlan energiát. Ha én mint nő nem tudom működtetni magamban ezt a férfi minőséget, akkor a világon nincs senki, aki láthatóvá tudná tenni mások számára a női minőségeimet. Azt élem meg, hogy a mindennapi életben azért nem tudok megélni a női energiáimra támaszkodva, mert a férfi minőségekhez bennem is tiltás kapcsolódik. A férfi érőhöz számomra a tettesség kapcsolódik.

Az a fantáziám, hogy ha egy nő férfi energiákat használ, akkor nem szerethető, mert az már mindennek a teteje, hogy mindkét minőség megvan benne. Az maga a boszorkányság.

Egy ilyen nőnek mindene megvan és semmi nem állíthatja őt meg. Szóval nőként együtt használni mindkét energiát végkép nem szabad, mert büntetés jár érte.

És te hogy vagy a női erőd használatával? Úgy érzed rejtegetni kell? Vagy meg tudod élni a mindennapokban?

Van egy részem, amelyik azt mondja, hogy azért van a talentumom, hogy használjam. Egy másik részem viszont azt mondja, hogy ha előveszem az erőmet, akkor biztos, hogy kárt teszek másokban. Az ellentmondás ellenére néha használom az erőmet, mint például amikor megszereztem annak idején a férjemet. Egy másik nőt kellet kigolyóznom ehhez az életéből. Sikerült, de mai napig bűntudatom van tőle. Ebből is azt a következtetést vontam le, hogy ha az erőmet használom, akkor automatikusan tettessé válok. A női tettesre gyakran a ‘kurva’ jelzőt akasztják, ami egyenlő azzal, hogy nem szerethető, de ettől függetlenül mindig szabad választásunk van, hogy egy helyzetet tettesként vagy áldozatként élünk meg.

Van egy része a női energiának, ami a társadalom által egy teljesen elfogadott és legális rész. Ez a Héra istennői energia, amelyhez a háztűz melegének fenntartása és a családi fészek otthonossá tétele kötődik. Leginkább a keresztény társadalomban van ez a fajta energia megemlítve és elfogadva. Teljesen más lapra tartozik a csábító Afrodité energia, amelynek használata 20 és 30 év között teljesen legális, utána pedig a ‘ne használd’ kategóriába kerül. Annak ellenére, hogy szabad akaratunk van és önmagunk dönthetjük el, hogy mikor melyik archetípusunkat vesszük elő, mindenkinek van egy domináns része, amit az idő nagy részében előszeretettel használ. Számomra az Afrodité energiák megélésében van az életenergia, csak persze erről egy jól nevelt nő nem beszél.

Van egy olyan belső harcom is, amiben a Héra azt mondja az Afroditére, hogy “Büdös kurva.“, az Afrodité a Hérára pedig azt, hogy egy “Földhözragadt idióta.” Tehát a belső világomban mindenki mindenkit nagyon el tud ítélni. Ezek a részeim néha nagyon nincsenek kapcsolatban és nagyon nem lehet megérteni az egyik részemmel a másikat. Állítólag ez attól van, hogy manapság túlságosan nagy a szabadság az egyes személyiségrészeink megélésében.  Ha egyes részeinket szabadon megéljük, akkor másik részek elnyomás alá kerülhetnek és ettől létrejön a szétesett személyiség, ami most abszolút divat.

Az egészséges személyiség elő tudja venni a megfelelő archetípust a megfelelő időben, viszont ha a személyiségünkben van egy torzulás, akkor ez a választás már nem annyira egyértelmű, mert vakfoltok jönnek létre.

Az igazi szabadság tudni felvállalni a személyiséget olyannak, ahol éppen tartunk és megteremteni az életben azokat a feltételeket, amelyek között ezt működtetni tudjuk.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ezen a személyiség részen ne akarnánk dolgozni és változtatni rajta. 

Akkor most beszéljünk arról, amiről egy jól nevelt nő nem beszél, ahogy az előbb mondtad. A szexről és a szerelemről!

Az a nő, akiben nincs meg a férfi minőség, soha nem lesz jó szerető. Csak az a nő tudja pontosan, hogy mi a jó a férfinak, aki meg tudja élni a saját férfi részét is.

Egy szerelmi kapcsolatban lehetőségünk van végig élni a fejlődési szakaszainkat a csecsemőkortól egészen a felnőttkorig. Amikor frissen szerelembe esünk, akkor a belső csecsemőnk van jelen. Ebben a szakaszban nem kellenek szavak, nem kell konkrétan kimondani a kívánságunkat vagy a vágyunkat, mert a másik érzi őket és tudja, anélkül, hogy megneveznénk őket. A következő szakaszban megjelenik a kisgyerek, akinek már vannak szavai. Ebben a szakaszban egy-egy szóból megértjük egymást. A következő szakaszban, ami a fiatal felnőtt, már ki kell álljunk magunkért és azért, amit akarunk. Itt kezdődnek gyakran a nehézségek, mert ha ez a rész valamiért sérült, akkor nem tudjuk jól működtetni, és inkább állandóan abban a szakaszban szeretnék lenni, ahol nem kell felvállalni a felelősséget. Ez a működés képződik le abban, amikor az ember mindig új kapcsolatba lép bele, hogy megélhesse a szavak nélküli időszakot újból és újból, azt amikor a másik a tenyerén hordoz. Ezt a szakaszt úgy lehet meghaladni, hogy eljutunk addig, hogy ki tudunk állni magunkért, meg tudjuk fogalmazni, hogy mire van szükségünk és nem várjuk el a másiktól, hogy magától kitalálja. Ehhez kell  egy stabil belső tengely. Fontosnak tartom tudatosítani, hogy bármelyik szakasznál tartunk, az rendben van. Az is lehet, hogy egy olyan sérült belső kicsink van belül, akinek egy egész élet nem elég ahhoz, hogy betöltse a szeretet hiányát.  

Tudom rólad, hogy intenzív önismereti utat is jársz egy ideje. Mesélj kicsit erről a részéről az életednek.

A katolikus közösséghez, amit szintén nevezhetünk egy fajta belső keresésnek, annak idején a biztonság megélése miatt csatlakoztam. A szüleim válásának bizonytalanságát akartam ezzel egyensúlyozni. Ez a biztonság nagyon sok évig működött is, de aztán azt éreztem, hogy szűk lett a keret. Egy ponton azt kérdeztem magamtól, hogy ennyi az élet? A két gyerek, a férj és a munkám? Három fő részen éreztem magamat elakadva. Egyrészt volt a diszlexiám, ami miatt nem tudtam jól tanulni fiatalabb koromban, másrészt volt egy nagyon szorongó és befeszülő részem, ami miatt a számomra nehéz helyzetekben egyszerűen nem tudtam hozzáférni agyam azon részéhez, ami normális esetben jól működött. A nőiség témaköre volt a harmadik, amelyikben éreztem, hogy a dolgok valahogy el vannak tolódva. Ekkor indultam el az önismereti úton, ami a pszichiáterrel és gyógyszer szedéssel kezdődött, amihez nem kell túlságosan mélyre merülni az önismeretben, majd jött a pszichológus, a jóga és végül az alternatív terápiák. Sokáig gondoltam magamról, hogy valami nagyon rossz vagyok, ha különbözök a körülöttem lévő emberektől.

Aztán rájöttem, hogy nem vagyok rossz, csak van egy bizonyos személyiségem.

Az önismereti utam során megismertem a személyiség kialakulásának folyamatát, annak a torzulásait és ennek kapcsán rájöttem, hogy körülbelül hol tartok a fejlődésemben, és ebből kifolyólag miért csinálom azokat a dolgokat, amiket csinálok.

A küzdelmem arról szól, hogy felmásszak a tudatlétrán egy kicsit magasabbra, ahonnan nagyobb a kilátás, nagyobb a rálátás az életemre, és ahonnan azt tudom látni, hogy az élet több annál, mint amilyen helyzetbe éppen beragadva érzem magamat. Az életben egy csomó olyan dolog van, amihez alacsonyabb tudatszint kell. Például elmenni bevásárolni. Amikor felveszem ezt a tudatszintet, akkor néha azt élem meg, hogy az életem elviselhetetlen. Aztán elmegyek egy csoportba, ami kiráz, és egy magasabbra szintre segít fellépni. Onnan már látom, hogy nem csak az a szint van, amit aktuálisan megélek, hanem egy csomó más is. A magasabb tudatszinten működő részeimről nem is volt tudomásom, mielőtt elkezdtem az önismereti utat, pedig nagyon fontosak, mert ezek a részek jóval szabadabbak mint a társadalom keretei. Ezért járok egyéni terápiára, csoportokra,  jógázni és ezért próbálok minél többet foglalkozni emberekkel a Nia órákon, a masszázsban és a kozmetikában, mert ők ösztönöznek arra, hogy egy magasabb tudatszinten működjek. Aztán néha lemászni is nagyon nehéz egy magasabb tudatszintről és belezökkenni abba, hogy  1 kg kenyér és 70 dkg vaj kell otthonra.

A magasabb tudatszintből szemlélve gyönyörűen el tudom fogadni, hogy a személyiségem ott tart, ahol éppen tart és ez rendben van. Egy alacsonyabb tudatszintről, a dobozból szemlélve, meg azt érzem, hogy ez nincs rendben. Onnan az látszik, hogy nem lehet úgy élni, ahogy éppen vagyok, innen származik az ítélet magam felé. A dobozból nem lehet kimenni, hiszen azért van maga a doboz, mert abban kell élni. A dobozban lévők számára, minden ami  kilóg a dobozból irritáló. Az igazán irritáló személy az, aki a saját személyiségének megfelelően él és mindezt jogilag nem büntethető keretek között teszi. Arra az emberre csak dühösnek lehet lenni és  ujjal mutogatni rá, hogy nem ‘rendes ember’. Ha büntethető a mássága, akkor az teljesen rendben van.  

Az önismereti út nem egy olyan út, amin vissza lehet fordulni. Lehet lassítani, lehet körbenézni, lehet sopánkodni, de visszafordulni nem lehet, ezért haladok rajta én is fáradhatatlanul előre.


Szóljak, ha legközelebb írok valamit? Ha igen, katt az alábbi gombra:

Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Van az a mondás, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket, ellenállóbbá tesznek, új készségek kifejlesztését teszik lehetővé, tapasztaltabbak leszünk általuk. Teljesen egyetértek ezekkel, de közben egyre inkább kezdem a saját életemben felfejteni azt, hogy nem mindegy, milyen belső hitrendszerrel vagyunk benne ezekben a helyzetekben, mert teljesen más kimenetelük lesz ennek függvényében. A “nehéz helyzetben voltam, de megerősödve jöttem ki belőle” sztorikat azért ismerjük, mert a nehéz helyzetekből megerősödött emberek elmondják őket. Évek óta követem sikeres emberek életútját, és számtalan ilyen sztorit hallgattam meg. Tony Robbins a világszerte ismert coach gyerekként éhezett és függő anyja mellett élt, Oprah Winfrey-t molesztálták és 14 évesen teherbe esett majd a koraszülött fia meghalt, Paris Hiltont javító intézetbe adták be, ahová úgy vitték el, hogy az éjjel közepén két rátermett férfi berontott a szobájába és egyszerűen elhurcolták őt, Edith Eger koncentrációs tábor túlélő, és még sorolhatnám nemcsak a külföldi példákat, hanem a hazaiakat is. Ezek az emberek valóban óriási dolgokat vittek véghez az életükben, amikor kiléptek a “nyomorgató” körülményeikből, de ők érzetem szerint kisebbségben vannak azokhoz képest, akik az egész életükben nem lépnek ki a szegénységből, bántalmazó kapcsolatokból, nehéz életkörülményekből, ugyanis nem törvényszerű az ezekből való kilépés. Elég megnézni a Soft White Underbelly youtube csatornát, ahol rengeteg interjú kerül fel függőségben élő, utcán tengődő, prostituáltként, csövesként élő emberekkel, akik nem tudják elmesélni, hogy “Kurva nehéz gyerekkorom volt, de kimásztam belőle”. Maximum azt tudják elmondani, hogy túlélték. Törvényszerű, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket? Nem. Más is kell hozzá. És erről akarok írni.

Most olvastam egy cikket a bántalmazásról a gyerekkorban. Nagyon sokáig a bántalmazás alatt a testi bántalmazást értettem csak, de a bántalmazásnak nagyon sok formája van, amik ugyanolyan pusztítóak. Az egyik óriási torzítás, ami a közeli hozzátartozók általi bántalmazás során létrejön, hogy összefonódnak egymással a szeretet és a bántás. Amikor egy szülő például azért fenyít, hogy a gyerek “jobb” legyen, akkor összekeveredik egymással a fájdalom és a jó szándék. Ugyanilyen hatás jön létre akkor is, amikor a szülő jó akarásból olyasmibe kényszeríti a gyereket, ami neki nem jó, amikor nem hangolódik a gyerek szükségleteire, sőt amikor azokkal ellentétesen neveli őt. Ezek mind torzítják a gyerek önképét és világképét, valamint az arról való gondolkodást, hogy pontosan mi az, ami a vágyaink vagy céljaink eléréséhez kell.

Az önismereti folyamatokban tűnt fel nekem először életemben, hogy agresszív vagyok másokkal szemben, mert azt gondolom, hogy ettől megerősödnek. Magamhoz is nagyon hasonlóan tudok állni sok dologban. Benne hagyom magamat nehéz helyzetekben, mert majd biztos megerősödök tőlük. Nagyon- nagyon ébernek kell lenni arra, hogy milyen hitrendszer fűti ezeket a tételmondatokat, mert ilyenkor a bántalmazó attitűdöt csomagoljuk be közismert és valóban működő igazságokba. Tény, hogy paradox módon egy helyzetet csak akkor tudunk megváltoztatni, ha megbékéltünk vele. De a megbékélés nem egyezik a beletörődéssel, ami közben esszenciális részeink törnek össze (a blog végén találsz egy írásomat ebben a témában). Tény, hogy a nehéz helyzetek megerősíthet(nek), de az is lehet, hogy még tovább törnek minket.

Nem mindegy, hogy a nehéz helyzetekben újból és újból a régi önbántó mintákat ismételjük, vagy valóban erősödünk bennük.

A sportból ismert “szenvedés nélkül nincs eredmény” mondás is igaz, és én is pontosan tudom, hogy így van, de közben soha nem éreztem, hogy ez “önbántás” lenne (bár lehet művelni ilyen módon is, ez tény). Miközben szenvedek egy full kondi órán, éber vagyok arra, hogy éppen erősítem az izmaimat, a kitartásomat, és önbizalmamat, miközben azt is érzem, hogy mindjárt belegebedek ebbe az órába. De a végén mégis boldogsággal sétálok ki az ajtón és megelégedéssel. Ebből tudom, hogy az az óra nem önbántás volt, hanem építő szenvedés. De ugyanezt nem tudtam volna elmondani arról a munkahelyemről, amiben túlnyomórészt önbántó attitűdből maradtam benne. Erősödtem persze, hiszen túléltem és ami nem öl meg az megerősít, de nem lett tőle nagyobb önbizalmam, hanem azt érzem még most is, hogy megerősítettem a szenvedésről szóló idegpályáimat. Bármilyen eredmény elérését lehet művelni önbántó attitűdből és egészséges önszeretetből is.

“Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” ön-bántalmazó verziója az, ha valaki akár évekre benne tartja magát (sokszor tudattalanul) a nehéz helyzetben azzal a magyarázattal, hogy ha ebben is képes jól érezni magát és megbékélni vele, akkor majd lesz jobb is.

A nehéz helyzet ebben az esetben a felnőttkori verziója a bántásnak, amit valaki gyerekkorában megszokott, és azon igyekszik, hogy ebben “jól legyen”, mert hiszen nincs hová ebből menekülni.

Aki nem ön-bántó attitűdből van az ilyen helyzetekben, az előbb – utóbb kimászik belőlük, inkább előbb úgy gondolom, aki pedig megszokta, hogy ő bántva van és ezért felnőtt korban is bántja magát különböző módokon, az akár évekig benne marad önsanyargató helyzetekben. Erősít az ilyen benne maradás? Azt gondolom, hogy nem feltétlenül. Legtöbbször csak tovább erősíti az “értéktelen vagyok” belső érzetet.

Életem egyik legnagyobb tévedései közé tartozik, hogy azt gondolom attól erősödöm, hogy kibírom a nehéz helyzeteket. Ez önmagában NEM ERŐSÍT, bár elég vastag bőrt segít kiépíteni, hogy elviselhetővé váljon a fájdalom. Ahhoz, hogy profitálni tudjak egy nehéz helyzetből kell az önszeretet is, ami nem egy helyzet sima kibírásáról szól, hanem elbírásáról.

Bennem nagyon erősen jelen van az a hitrendszer, hogy ha a kevés pénzből is ki tudom gazdálkodni az életemet, ha meg tudok békélni az egyszerű életmóddal, ha boldog tudok lenni majdnem a semmi közepén is, ha boldog tudok lenni olyan kapcsolatban, ahol nem érzem magamat szeretve, ha tudok dolgozni olyan főnöknek, aki úgy érzem nem becsüli meg a munkámat, akkor érdemessé válok a jobb körülményekre. Igen, de csak akkor, ha ezeket a helyzeteket, nem az ön-bántó játszmáim fenntartására használom, és én azokra szoktam használni őket az idő nagy részében. Igazából a szőnyeg alatt az van, hogy “ennyit érdemelsz, légy ezzel boldognem vagy többre képesviseld el, bármilyen nehéz is, nincs más lehetőséged … “. És amíg ez az attitűd fennáll, addig baszd meg nem erősít az a bizonyos sanyargató párkapcsolat, munka, pénzügyi helyzet vagy bármi más, mert töri az én-t, az akaratot, az életörömöt.

Néha szoktam példálózni önmagamnak, hogy hiszen a buddhista szerzetesek, meg a szádhuk is nagyon egyszerű körülmények között élnek, és mennyire szent az életük. Az, mert ők nem azzal a belső hozzáállással vannak benne, mint amilyennel én lennék benne az ön-bántásból.

Summa sumárum, “Ha így is jól tudok lenni, akkor…” mondatot nagyon éberen kell vizsgálni, hogy milyen forrásból mondjuk, milyen logika áll mögötte, mert annak függvényében fogja tekerni az életünket.


BELSŐ MINTÁZATOK FELFEJTÉSE

A belső mintázatainkra nagyon sok esetben sokkal könnyebb rálátni akkor, ha egy másik személy tükrözi őket vissza.

Vannak olyan mintázataink is, amikre önmaguktól esélytelen rálátni, mert annyira szerves részét képezik a gondolkodásunknak, hogy fel sem tűnnek.

Első sorban az ezekre való rálátást és változtatást célozzák az egyéni ülések. Vedd kezedbe az életed és teremtsd olyanra, amilyenben élni szeretnél.

LEHETSZ RENDBEN – Egyéni ülések és családállítás

Félreismert önismeret

Félreismert önismeret

Egy ideje figyelemmel követem egy nagyon jó barátnőm húgának kalandjait a saját kávézójának nyitásával kapcsolatban. Nem egyedül indult neki, mégis most már több hónapos csúszásban vannak ahhoz képest, amikorra eltervezték a nyitást. Ma reggel ismét erről beszélgettünk röviden és rájöttem, hogy szinte törvényszerű, hogy így zajlanak az építkezések, átalakítások és a nagy projektek. “Igen, mert egy csomó minden csak akkor derül ki, amikor elindulsz, és ezeket nem tudod megtervezni előre. Nekikezdtek a felújításnak és rájöttek, hogy a linóleum alatti linóleum alatti csempe alatti linóleum alatti csempét is ki kell cserélni. Vagy megtalálod az eredeti tervrajzokat vagy nem. Ha véletlenül megtaláltad, akkor vagy azok szerint történt az építkezés vagy nem.” Ez után jön még pár hibás döntés, amit korrigálni kell, és ami szintén nem annyi időt vesz igénybe, mint amennyivel számolt valaki az elején és kész is az “ÖÖÖ… kicsit később nyitunk, mint ahogy elterveztük.” Ahogy erről beszélgettünk az az érzetem támadt, hogy pont ugyanígy néz ki ez a folyamat, mint amikor valaki rálép az önismeret útjára és mondjuk elmegy terápiába, hogy valamit ‘kikalapáljon’ önmagán.   

(tovább…)
Félreismert önismeret

Merre halad az önismeret (ha halad valahová)?

Körülbelül 5 éve járok egyéni ülésekre, jártam az Integrál Akadémiára 2,5 évig, ami pszichológiai képződés és önismereti út is egyben és megfordultam már pár önismereti csoportban is. Jó lenne számszerűsíteni, hogy mennyi órát töltöttem eddig önismeretben, de ezt most nincs kedvem kiszámolni, úgy ahogy azt sem, hogy ebbe mennyi pénzt fektettem eddig bele. Az egyetlen, ami az elejétől fontos volt, azok az EREDMÉNYEK. Emlékszem, hogy annak idején 2012-ben, nem azért kerestem fel a pszichológust Győrben, mert szórakozni akartam, hanem mert úgy éreztem, hogy zátonyra futott az életem. És az Integrál Akadémiára sem szórakozni mentem, hanem azért, mert úgy gondoltam, hogy ki akarok képződni és szakszerűen kísérni az embereket az önismereti útjukon és az állításokra, tematikus csoportokra sem az időtöltés miatt mentem, hanem mert olyan tér volt bennük, amitől azt reméltem, hogy majd elmozdítják az általam tapasztalt elakadásaimat. Az “önismereti út” kifejezésben tényleg benne van az A pontból B pontba eljutás, hiszen útra csak akkor kelünk, ha valami konkrét célunk van, majd megtesszük az utat és odaérünk valahova. Nem önismerti tánc-nak nevezzük, nem is önismereti sétálásnak (mert a sétának nem szokott konkrét célja lenni), vagy önismereti belső szimfóniának, hanem útnak. Ehhez mérten komoly célokkal indultam neki, miután 2012-ben nem lett vége a világnak és tovább kellett élni 🙂

(tovább…)
Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0