A hegyre ezerféle képpen lehet feljutni – interjú Kemény Péterrel
Az interjúban Kemény Péterrel beszélgettem, akinek küldetése, hogy módszerek, technikák és saját élmény átadásával minél több ember induljon el saját maga felfedezésére, és érezzen rá egy szabadabb, teljesebb önvalójára. Speciális területei a spirituális válságkezelés és a transzpeszonális rétegeket is integráló önismeret. 2010 óta kísér embereket az önismeretükben egyéni mentorálásban, (család)állításokban, pszichodrámában, bodyworkben, meditációban és hangadásban.
Mit tartasz a legfőbb tehetségednek? Azért kérdezem, mert ez sokszor összefügg az emberek hivatásával és azzal, amit szenvedéllyel csinálnak az életben, és erről nagyon szeretek beszélgetni.
Azt tapasztalom magamról, hogy nagyon jó “belső tolmács” vagyok, tudok embereket úgy kísérni, hogy jobban értsék önmagukat. Erről Lázár Ervin meséje jut eszembe, a “Nyúl mint tolmács” című, amelyikben a Ló és a Kecske összetalálkoznak a réten egy Úritök mellett, de nem értik egymást. A Ló egy kicsit beszél szamárul, a Kecske meg birkául, de így sem megy az egyeztetés. Ekkor segítségükre siet a Nyúl, aki beszél Úritökül is, meg lóul és kecskéül is és elkezd fordítani nekik. Végül sikerül megegyezniük. Ehhez hasonló tolmácsolást végzek én is az önismereti mentorálás keretében.
Szerintem azért tudok hitelesen kísérni másokat, mert én magam is sokfelé jártam magamban, amiből lett némi “térképismeretem”. Ehhez az úthoz nagyon szerencsésen találtam tanítókat, embereket, közösségeket, akikkel kölcsönösen sokat tanultunk egymástól. Az önismeretben engem leginkább az érdekel, hogy mit jelent embernek lenni, hogyan vagyunk ennyire összetettek, hogyan érünk a pokoltól egészen a mennyig, és különösen, hogy mi a szeretet, és hogyan lehet jól szeretni. Ez utóbbiról, mondhatjuk, hogy a kutatásom tárgya, és igyekszem benne folyamatosan fejlődni. Azt gondolom, hogy valójában, empátiában, minőségi figyelemben, de leginkább szeretetben tudunk és vagyunk hajlandóak változni.
A cégéremre legnagyobb betűkkel a családállítás van kiírva, ebben van a legtöbb tapasztalatom. Az állításokon belül a leszakadt vagy elveszett lélek- vagy énrészek integrálását mondanám specializációmnak. Ezek a leszakadások tipikusan traumák eredménye, amik transzperszonális szemszögből nézve lehetnek jelen vagy akár múltéletbeliek is. Többször találkoztam olyan helyzetekkel, ahol az önismereti út következő nagy lépését tette lehetővé az úgynevezett “bekísérés” vagy integráció.
Gyakran azt látom, hogy ha ezek az elakadások megoldatlanok maradnak, akkor az nagyon sok meddő terápiás órát hoz létre, és megtörténhet, hogy például valaki 6x állít ugyanarra a transzgenerációs témára, mert a mögöttes ok nincs feloldva.
Abban szeretem segíteni az embereket, hogy önmaguk mélyebb valóságához tudjanak jobban kapcsolódni, ami sok esetben messze túlmutat a klasszikus családállítás keretein, mert nem csak a családból jövő mintázatokat oldjuk ki. Külön örülök, ha segítő szakemberekkel dolgozhatok, mert azt látom, hogy ez a fajta önismereti munka, segíti őket is jobban kapcsolódni a saját képességeikhez és adottságaikhoz, így jobban tudnak ezután másokon segíteni.
Feltűnt a pólódon a felirat: Take the Risk (Vállald a kockázatot). Mi jut erről eszedbe?
Az élménykeresés, és az, hogy kifejezetten élménykereső ember vagyok. Csak viszonylag nemrég tudtam meg, hogy ez a figyelemzavar egyik kísérő tünete. Számomra a boldogság egy nagyon nagy forrása mindig új nézőpontokat és új dolgokat felfedezni. Szeretek belemenni a dolgokba, fejest ugrani beléjük, és belülről megismerni és átélni őket, amiből aztán egy szintézis születik, hogy mi az, amit sajátomnak érzek, és mi az, amit nem.
Régen az élménykeresésem radikálisabb volt, de az évek során csillapodott és gyógyult, egyre inkább magamban találom meg az élményeket, és nem kívül keresem őket. A legvadabb, amit csináltam az utcai autóversenyzés volt. Ennek megemlítése a pszichiáternél volt az a pont, ahol kimondta, hogy a többi tünetet is figyelembe véve, szerinte ADHD-m van (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar). Rám annyira a hiperaktivitás nem jellemző, úgyhogy talán inkább pontosabb az ADD.
Szakmai kitekintés: A figyelemhiányos hiperaktivitás zavar az egyik leggyakoribb neuropszichiátriai tünetegyüttes, amely gyermekkortól végigkíséri az érintettek életét. Nem egy homogén, hanem „sokarcú” állapotról van szó, amelyben a különböző tünetek eltérő mértékben keverednek egymással. Némileg leegyszerűsítve az ADHD 3 fő tünetet foglal magába: figyelemzavart, impulzivitást valamint hiperaktivitást. Általánosan jellemző továbbá a tervező-szervező agyi funkciók gyengébb működése. Ezek a tünetek a mindennapi életben számos formát öltenek. (Forrás: https://www.adhdkozpont.hu/)
Beszéljünk az ADHD/ADD-ról. Mit tudtál meg eddig róla? Milyen az ezzel kapcsolatos belső élményed?
Nagyon sokáig nem tudtam ránézni és konfrontálódni vele, mert az énvédelmem nem bírta el azt a sok fájdalmat és frusztrációt, ami ehhez kapcsolódott bennem. Ez a jelenségkör az én világomban összesen 2 éve van jelen hangosabban. Ekkor kezdtem el felfigyelni ezzel a témával foglalkozó cikkekre és könyvekre, és ismertem fel számos tünetét a saját működésemben.
Gyerekkorom óta azt éltem meg, hogy minden olyan helyen, ahol valamilyen teljesítmény volt elvárt, alul maradtam a többiekhez képest, pedig még csak nem is vagyok egy szélsőséges esete az ADHD-nak, inkább a könnyű-közepes formáját élem. Mára tudok egyhelyben ülni, nem vagyok hiperaktív, de jellemzően szétúszik a világ körülöttem, és nehéz számos hétköznapi szituációban koncentrálnom.
Az általános iskola első-második évfolyamában már volt igazgatói intőm a sok figyelmeztetés mellett, mert még nem tudtam egyhelyben ülni, vagy beszélgettem, ami nem csak a figyelemzavar tünete, hanem az iskolai rendszer emberellenes működése is. Ma már tudom, hogy egy 6, de akár 10 éves gyereket kötelezni arra, hogy 45 percen keresztül üljön egy padban egyszerűen emberkínzás. Pszichológiai kísérletek is kimutatták, hogy ebben a korban a gyerekek maximum 20-22 percet tudnak koncentráltan figyelni. A 45 perc ennek a duplája, nem beszélve az oktatási módszerekről, ahogy ezek az órák akkoriban zajlottak.
A középiskolán és főiskolán is úgy mentem végig, hogy sosem tanultam igazán, a beadandók egy részét nem írtam meg, mert az nem ment, azokra 1-est kaptam, de ami menet közben rámragadt hallásból, vagy egyszeri olvasásból azzal átmentem az összes vizsgámon. Átfolytam a rendszeren, de sohasem feleltem meg neki. Rettentően nagy frusztráció kapcsolódott ahhoz, hogy nem tudok úgy teljesíteni, mint a többiek. Ehhez ráadásként diszgráfiás is vagyok, enyhe betűtévesztéssel és nagyon ronda írásképpel. Ebben a kérdésben lehet csak annyi csúszott félre, hogy alapból balkezes lettem volna, de erre senki sem figyelt fel.
Máté Gábor könyvét kezdtem el olvasni a témában (Szétszórt elmék), aki azt mondja, hogy a figyelemzavar kialakulására jelentős mértékben hat a nagyon korai szülő-gyerek kapcsolat minősége.
Tetszett az a kép is, ahogy ő magyarázza a figyelemzavart: úgy kell elképzelni, mint egy forgalmas többlámpás útkereszteződést, amelyikben minden lámpa állandóan zöldre van állítva.
Ettől hol nagyon megindul a forgalom, és sok autó kerül be az útkereszteződésbe, hol pedig teljesen beáll az egész. A Ritalin, amit a figyelemzavarra szoktak felírni serkenti a gátló mechanizmusokat az agyban, hogy néha váltsanak ezek a lámpák pirosra is, és bizonyos ingereket az agy képes legyen blokkolni és kiszűrni, hogy megint másra pedig lehessen figyelni.
A figyelemzavarnak van pozitív arca is számomra, mert pont emiatt a specifikus “forgalomirányítás” miatt tudok nagyon sokrétűen és hálózatosan gondolkodni. Ugyanez a működés képződik le egy másik szinten a spirituális élményeimben, hogy túlságosan a kollektív tartalmakra figyelek, nehezebben a lokalitásokra, ami ugyanaz mint a hétköznapokban az, amikor egy ADHD-san működő agy egyszerre figyel mindenre és ennek következtében igazából semmire sem. A paradox az, hogy azért nem tűnt fel nekem a saját figyelemzavarom nagyon sokáig, mert az egyik tünete a hiperfigyelem. Volt, hogy napi 12-14 órát figyeltem nagyon koncentráltan a kliensekre, akik az önismeretbe jöttek és ezzel semmi nehézségem nem volt. Ezen a téren kiemelkedő teljesítményeket tudok nyújtani. Csak jó sokára értettem meg, hogy ez azért van, mert ez a küldetésem, így hát ez nagyon érdekel, és ezért tudok rá figyelni, de az adminisztrációs ügyek intézése, vagy egy szöveg megírása, amikor egyedül ülök a gép előtt gyakran megoldhatatlan feladatnak érződik. Ezek viszont a hétköznapi élet velejárói, úgyhogy állandó nehézségként vannak jelen. A Ritalin azt az élményt adja nekem, hogy „ember vagyok”. Azokban az időablakokban, amikor beveszem egy iszonyatosan nagy súly esik le rólam, és meg tudom csinálni könnyebben azokat a dolgokat, amiket mások is összeszedetten megoldanak. Amikor ez nincs, akkor reggel 9-kor leülök a gép elé a teendő listámmal, és délután 4-kor nem tudok elszámolni sem az időmmel, sem a teendőkkel. Nagyon sok kritikát kaptam ezért az életem során számomra fontos emberektől: lusta vagyok, akaratgyenge, szétszórt, és ehhez is nyilván nagyon sok frusztráció kötődik.
A szervezetfejlesztést érintő együttműködéseim során találkoztam szuperhatékony szervezetfejlesztőkkel, és ebben a közegben nagyon kiütközött a köztünk lévő teljesítménykülönbség. A figyelemzavarom végül abban is segített, hogy jobban elkezdjek figyelni arra, ami valóban a dolgom a világban.
Nekem kifejezetten férfiakra jellemző elsősorban, hogy teljesítményben mérik az értéküket. Ha jó teljesítményt nyújtanak, akkor rendben lévőnek élik meg magukat, ha pedig nem, akkor értéktelennek.
Ez igaz, de ennek van egy teljesen objektív oldala is. Ha egy csapat ember megbeszéli, hogy el kell lapátolni egy hegyet, és a munka végén (vagy közben) kiderül, hogy a többi ember hozzám képest 10x annyit lapátolt el egyénileg mint én a legnagyobb igyekezetem ellenére, akkor ez kiütközik és nehézséget fog generálni a csapatban, mert ők számítanak az én teljesítményemre. Sok együttműködésben éltem már meg ennek a frusztrációját, miközben más területeken kiemelkedőt tudok alkotni. Ha „helyzet” van, akkor nagy pillanatnyi teljesítményt vagyok képes leadni rövid idő alatt.
Abban viszont igazad van, hogy nem csak a teljesítmény a mérvadó. A saját önismereti utamon sokat dolgozom azon, hogy önmagamért érezzem magamat értékesnek, nem csak a teljesítményem miatt, miközben ha a teljes integrál tudatszintlétrát nézem, akkor látszik, hogy a presztízs és a siker érzete is ugyanolyan fontos a maga helyén, mint a többi érték.
Annak keresése, hogy miben vagyok igazán jó, és ezt milyen formában akarom megvalósítani az életben most összefügg az épp hangosabb életközépi válságommal is. Ezenkívül azt látom, hogy a COVID járvány is nagyon sok emberben megtúrta a “Ki vagyok? Mit csinálok az életben?” kérdéseket.
Az életközépi válság alatt azt értem, hogy ha megszűnt annak az omnipotens képzete, hogy „bármi lehetek”, akkor el kell gondolkozni azon, hogy mik azok a dolgok, amiket tudok csinálni.
Persze láthatunk példákat arra, hogy valaki 70 évesen kezdett bele a modell karrierbe, vagy kezdett el idegen nyelvet tanulni, tehát bármikor bármi megvalósítható. Hiszek az élethosszig tartó tanulásban, mégis most aktuálisan fel van téve az életemben a kérdés, hogy „most merre?” Azt veszem észre, hogy egyre inspirálóbb annak a folyamatában lenni, ahogy rajta tartom a figyelmemet a kérdésen és jönnek a válaszok.
Megkérdőjeleződött benned az, amit eddig csináltál?
Nem. Sőt, azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, aki pont azt csinálja, ami a dolga az életben. Ennek a még pontosabb formáját, vagy az épp aktuális formáját keresem. Olyan érzés, mintha az eddigi formákat már eleget csináltam volna, és most valami újat akarok kipróbálni. Ez is kicsit kapcsolódik a figyelemzavar jelenségéhez, hogy amikor megkérdik, hogy mit csinálok az életben, akkor felsorolok minimum 5-6 dolgot, míg az emberek többsége egyfélét csinál munkaként. Vannak, akik egy terápiás műfajban, vagy egy iskolában képződnek ki, és annak lesznek a nagyon profi művelői, én pedig világéletemben nagyon széles spektrumon szeretek mozogni és egyszerre több dologban elmélyülni. Az integrál szemlélet abban segített engem, hogy ezt a sokféleséget rendszerben lássam. Módszertanilag elsősorban a klasszikus hármassal dolgozom: bodywork-pszichodráma-családállítás, hogy a folyamatok során meg lehessen szólítani a testet – elmét – lelket (spirituális rétegeket magunkban). Ezek közül a műfajok közül mindig az a hangosabb számomra, ahol éppen én is járok a saját önismeretemben.
A küldetésem tekintetében két fontos területet találtam. Az egyik az önismeret minél szélesebb körű elterjesztése a világban, amit nevezhetünk pszichoedukációnak is, vagy tudatosság támogatásának. Ezen belül pedig kifejezetten azokat az embereket szeretném kísérni az önismeretükben, akik embereket szolgálnak: orvosok, tanárok, pszichológusok, bárki akinek a szakmája emberekkel foglalkozni, a szervezetfejlesztés terén pedig a vezetők fejlesztése. Az 5 éves szervezetfejlesztői tapasztalatomból látszik, hogy nagyon igaz a „fejétől bűzlik a hal” mondás. Minden szervezetnek van egy tudati korlátja, addig tud fejlődni, ahová kiér a vezető tudata, és ugyanez igaz bármilyen csoportra. Mindig az a kérdés, hogy a vezető mennyire tudja nyitni a tudatát a rendszerszintű kérdések felé is. Minél mélyebben kapcsolódnak ezek a vezetők és segítők a saját Önvalójukhoz, annál inkább tudják segíteni az embereket és vezetni őket. Valójában ezt spirituális útnak is gondolom, de teljesen jó az is, ha az önismeret ruhájába bújtatjuk. Van olyan tervem is, hogy egy ponton szeretnék eljutni a fiatal felnőttekhez, kamaszokhoz, mert azt gondolom, hogy az önismeretet már kamasz korban érdemes elkezdeni. Szerintem jobb világban élnénk, ha a középiskolában lennének alapszintű önismereti foglalkozások, pl kamasz pszichodráma, nagy beszélgetések.
Ha valamit most a logómra írnék, akkor az a “Felébredés és felnövekedés” lenne, ami egy wilberi szókapcsolat és két külön, de egymás mellett párhuzamosan haladó utat jelent. Munkámmal ezekben szeretném kísérni az embereket, és ennek keresek most egy megfelelő átadási formát.
Mi a szenvedélyed az önismeretben? Miért akarod elterjeszteni a világban?
Szinte felfoghatatlan az a szépség, amikor egy ember ráébred valami fontosra önmagával kapcsolatban, amikor ráébred az igazabb önvalójára. Ennél nem láttam még szebbet, sőt mintha ebben találkozna a nagy hármas: Szépség, Jóság, Igazság, mert az maga az Igaz, ami ilyen pillanatokban megnyilvánul. Már a szélén állni és szemlélni is óriási csoda és megtiszteltetés.
Hogy miért fontos a belső fejlődés annak a racionális magyarázatát nem én találtam ki, hanem Buddha elmondta már 2600 évvel ezelőtt. Egyszer Facebookon szembejött egy grafika, amelyiken Buddha egy kicsit unott fintorral az arcán látható, a kép felirata pedig valami olyasmi volt, hogy “Az arc, amit vágsz, amikor rájössz, hogy 2600 éve elmondtad, hogy hogyan kellene csinálni, és még mindig senki sem csinálja.” Nyilván Buddha ilyesmit nem gondolt soha, de az önirónia saját viselkedésünk kapcsán vicces formában visszaköszön a képből. Az önismeretben sincs semmi olyan, amit a régi tanok ne mondtak volna el már nagyon régen: Az élet szenvedés, a szenvedés felismerhető és változtatni lehet rajta. Amit kevesen mondanak ki, mert kicsit necces kiírni a cégérre, hogy a szenvedés az önismeret által sem lesz kevesebb, csak jobban fogod bírni. Valójában reziliensebb azaz ellenállóbb leszel.
Az emberek többsége ugyanis azért szeretnek besétálni az önismeretbe, mert abban bíznak, hogy akkor majd nem lesz szenvedés az életükben. Az út része, hogy felismerjék, ez nem így van.
Nem lesz az önismerettől kevesebb a szenvedés, de egyre több szenvedést fogsz tudni befogadni, átölelni, átérezni és ezáltal felnőni. Paradox módon ettől jobban fogod magadat érezni. A szenvedés állandó, mert el vagyunk választva a tökéletességtől, és addig szenvedünk, amíg nem vagyunk a tökéletességben. A megvilágosodás számomra a teljes befogadás, amikor ez a töröttség megszűnik. A vágyaink, a ragaszkodásaink, a nem tudásunk okozza a szenvedésünk. A szenvedés és az élet nehézségeinek és szépségének együttes befogadása vezethet a megszabaduláshoz.
Ebben a kérdésben vállnak számomra hiteltelenné azok az utak és emberek, akik ezt a valóságot nem akarják tudomásul venni, vagy a spiritualitás/nondualitás címszója alatt igazából menekülnek a samsára világából. A non-dualitás számomra azt jelenti, hogy ez itt már az, amit keresel, minden nehézségével együtt, itt vagyunk rendben, ez persze így kimondva üres, az utat végig járva válik érthetővé. Mindeközben a menekülés a fájdalom kerülése természetes és teljesen rendben van, együttérzek vele, mert az élet valóban nehéz.
Az is nagyon fontos funkciója az önismeretnek, hogy betölti a gyerekkorban hiányzó szülői szeretet és figyelem szerepét, és ezáltal megtanít jobban szeretni.
Ugyanezt a funkciót tölti be az egyház is a maga módszereivel. Az elfogadó segítő, aki a kliens számára a jó szülő szerepében áll egy ideig, egyre nagyobb önelfogadásra és önempátiára tanít. Bárki, aki igazán szívből és szenvedéllyel csinálja a segítő szakmákat, ugyanis őszintén szereti azokat az embereket, akikkel dolgozik. Persze ha nincs kiégve, vagy nincs olyan lehetetlen helyzetbe hozva, mint például a pedagógusok. Lehet, hogy az a pedagógus az elején még szerette a gyerekeket, de ha 50 évig méltatlan körülmények között, továbbképzés nélkül és alacsony fizetéssel kell dolgoznia, akkor abba bele fog keseredni. Ez rendszerszintű probléma az oktatásban és az egyházakban is.
Végtelen örömmel nézem Ferenc pápa munkásságát, aki azt érzem, hogy valóban képviseli a Krisztusi utat és együttérzést, és nagyon nehéz lehet neki, hogy ezt a határtalanságot összeegyeztesse a rigid egyházi struktúrákkal. Épp elkezdtem olvasni egy könyvet Krishnamurtiról, aki ennek a túloldalán állt. Mint megvilágosodott gurut előre várták őt, és egyházat alakítottak a számára, hogy ebben betöltse a vezetői szerepet. Amikor megérkezett az első és utolsó vezetői intervenciója az volt, hogy elfogadta a posztot, majd feloszlatta az egész szervezetet.
„Nem vagyok guru, nincsenek tanítványaim, nem vagyok igazságok megtestesítő bölcse. Mindannyian, emberi kondícióinknál fogva tanítványok vagyunk, az Igazság tanítványai. De az Igazságot soha nem egy személyben kell keresni. Nem leszek mankója senkinek.
Nincs jóság és nincs gonoszság. Jóság az, amitől nem félünk. Gonoszság az, amitől rettegünk. Ha levetjük ezt a rettegést, akkor betöltjük az ember spirituális végzetét… Az Igazság törvénytelen föld, nincs kitaposott út, sem egyház, sem szekta nem vezethet el hozzá. Ha hiszel valamiben, kérlek, ne szervezd azonnal valamivé azt, amiben hiszel: ezzel megölöd…
Tizennyolc éve várjátok a Világtanítót, hogy végre megszólaljon, és legyen mire figyelnetek, legyen kit követnetek. Amíg ez a figyelem külső forrásokból táplálkozik, a Lényeggel soha nem léphet kapcsolatba. Állandó függőségben éltek: mástól várjátok a spirituális útmutatást, megint mástól a boldogságot, az együvé tartozás biztonságát. Mindez nem más, mint végzetes, félelem szülte félreértés, káprázat, mely tökéletesen elfedi előletek a lényeget.”
Ezeket a szavakat nagyon mélyen igaznak érzem én is.
Izgalmas kérdés számomra, hogy milyen a jó együttműködés formája a mai modern korban? Ezen a témán belül engem elsősorban a kommunikáció, önismeret és az együttműködési formák érdekelnek az emberi kapcsolatokban. A jó együttműködés ugyanis nem megy önismeret nélkül. Egy bizonyos szintig elketyeg, de ha nem tudunk ránézni önmagunkra, akkor nem tudunk hatékonyan kommunikálni sem, mert egy pillanatot belül kívülre vetítjük a belső nehézségeinket. Ez nagyon komoly és nehéz kérdés, valamint nagyon lassú a változás benne egyéni és társadalmi szinten egyaránt, mert az emberek többsége így működik. Ezért lehet elhitetni velük, hogy egy külső tényező jelenti a veszélyt: a Soros, a gyíkember ufók, a zsidók, a kínaiak, vagy a Trump, éppen ki van porondon. Mindig kívül keresik az ellenséget, mert nem bírják meglátni a destrukciót önmagukon belül. A felelősség felvállalása önmagunkért a felnövekedés útjának alapköve, ugyanúgy ahogy a felébredés útján az egység felismerése. Anyám egyik kedvenc mondása, ami egyébként Popper Pétertől származik: „40 év felett mindenki felelős a saját arcáért”.
Mi az a pillanat, amikor egy ember az önismeret felé fordul? Mert sok emberen látom, hogy ez egyáltalán nem opció számukra. Egyszerűen elfogadják, hogy az életben vannak nehéz dolgok is, de ezeket nem kell “boncolni”.
Szerintem a bölcs és érett lelkek maguktól kezdik el az önismeretet, de a legtöbb embernek az kell, hogy valami irdatlan zongora a fejükre essen, hogy elkezdjék. Az emberek nagyobb része valamilyen trauma kapcsán kerül az önismeretbe: elválik, megbetegszik, szakít, nagyon nagy nehézséggel találkozik. Legjellemzőbb ezek közül a betegség és párkapcsolati válság. Ezek szokták felhívni a figyelmet arra, hogy valami nem stimmel, és ha már sokadszorra nem stimmel, akkor körbe szoktak nézni magukban, hogy mi lehet ez. A másik út, ami beviszi az embereket az önismeretbe, amikor ismerőseik által inspirálódnak. Valamelyik ismerőse már kipróbált valamit, neki fogalma sincs, hogy mi lehet az, de azért eljön megnézni kíváncsiságból.
A legtöbb ember, aki elindul az önismeretben arra vágyik, hogy valaki megmondja neki, hogy mi történik vele, és mi a megoldás. Az önismereti piacon elég sokan vannak, akik valóban ilyen “szolgáltatást” nyújtanak, és adott esetben olyan tanításokat adnak át, amik konkrétan kimondják, hogy “ez rossz”, “ez jó”. Bizonyos tudatszinteken szükség van az ilyen fajta tanításokra is, hogy jó fajta törvényeket adjanak át például az etikáról és a morálról. A veszély ebben az, hogy aki ilyen módon tanít, az beletanítja a saját töröttségeit/korlátait is, és nem a szabad gondolkodást tanítja. És még ez is rendben van, mert sokak számára nem befogadható még ennél tágabb kép, csak fontos látni ezen iskolák korlátait.
Ettől eggyel nehezebbek azok az irányzatok és iskolák, amik egyre kevésbé akarnak előíróak lenni, és egyre nagyobb szabadságot adnak a gondolkodásban, hogy mindenki a saját belső igazságát találhassa meg. Erről a belső keresésről szólhat a saját egyedileg választott út, amin nem mindig könnyű eligazodni, mert sokszor nehéz megkülönböztetni a hiteltelen tanításokat a hiteles tanításoktól. Ez a szabadság ára és teljesen természetes fejlődési állapot. Én mindenkit szoktam biztatni, hogy hallgasson a legbelső hangjaira, hogy őt mi hívja, legyen éber arra, hogy mi az, ami őt megtalálja, mert mindenkinek megvan a saját megismételhetetlen útja.
A hegyre ezerféle képpen lehet feljutni, és útközben is lehet ösvényeket váltani. Vannak olyan iskolák, akik azt mondják, hogy csak egy ösvény van, persze ezek is csupán egyek sok ösvény közül. A legizgalmasabb pedig az, hogy nagyon sok ösvény vezet felfelé.
Önismerős
Tudatosság, belső fejlődés, önismeret, pszichológia és spiritualitás
