Önbizalom Archives - Az önazonosság művészete

Elysa a kávézó teraszán (álom feldolgozása)

Szerző: Pőcz Adriana | jún 5, 2021 | Élet

Csodálom és szeretem a férfit, aki a karomnál fogva húz maga után, miközben a félhomályban lévő folyosókon rohanunk végig. Habkönnyű, fehér, fodros ruhát viselek, amit ő vett nekem, és fehér kesztyűket, mint egy igazi úrihölgy. Azt senki sem feltételezné ebben a ruhában látva engem, hogy egyáltalán nem vagyok úrihölgy, hanem örömlány. A férfi, aki most éppen próbál elrohanni a saját halála elől belém szeretett, felkarolt engem, kisajátított magának és elintézte, hogy csak ő legyen az egyetlen vendégem, akivel az időmet töltöm. Tetszik ez az új élet, és én is beleszeretek a férfiba. Most viszont tudom, hogy meg fogják őt kisvártatva ölni. Túl sokan vettek minket üldözőbe, nincs esélyünk elmenekülni. Engem otthagy egy sötét sarokban, hogy bújjak el, ő pedig kirohan a megvilágított folyosóra. A minket üldöző férfiak nem vesznek engem észre. Én megmenekültem, őt elveszítettem szemelől.

A következő pillanatban már az épület előtt vagyok és rohanok a kocsi felé. Mielőtt még beszálnék, valaki durván visszaránt a karomnál fogva. A bordélyház madame-ja megtalált engem, és most a vastag karjával az enyémet szorongatja, miközben folytott dühvel, hogy az utcán senkinek se tűnjünk fel túlságosan, felvilágosít arról, hogy az ő tulajdona vagyok és hogy most fejeztem be ezt a kis játékomat a férfival. Azonnal visszavisz magával a bordélyházba, hogy a többi klienssel is foglalkozzak, mert nekem ez a dolgom, és ő ezért tart engem.

A leghangosabb nekem ebből az álomból az, hogy vajon mi történik a törésponton? Azután, hogy a madame feladta a leckét és nekem el kell döntenem, hogy hagyom, hogy visszarángasson a mocsokba, vagy valami mást döntök? Hagyom, hogy az ő nézete rólam bedaráljon – látja a szépségemet, mégis egy ócska rongydarabnak kezel, amit ő kénye-kedve szerint használ, vagy belekapaszkodok a férfi szeretetébe, aki viszont értékesnek látott engem? És van valójában különbség a férfi és a madame között, vagy mindketten csak használtak, azzal a különbséggel, hogy a férfi közben törődött is velem?

Érdekesen összefonódik ennek az álomnak a ruhát érintő része a valóságggal. Tegnap kimentem sétálni abban a ruhában, amiben egészen addig a számítógépem előtt ültem. Egy kinyúlt cicanadrág, a mackó felsőm, aminek a mosástól kissé megrövidült az ujja és kibolyhosodott, hanyagul összefogott haj. Amíg egymagamban gubbasztottam a szobámban, nem zavart különösebben a külsőm, de amint kimentem az utcára, rögtön feltűnt és azt éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok vonzó. A séta közben azzal kisérleteztem, hogy vajon el tudok-e vonatkoztatni a ruhámtól és külsőmtől és érezni az értékességemet, függetlenül attól, hogy épp mi van rajtam, vagy hogy nézek ki úgy összességében. Ugyanez a mozzanat tért vissza az álmomban, hogy az örömlányság identitásból a ruha emelt ki engem, amit a férfi vett nekem, és ha elképzelem, hogy a madame visszarángat a bordélyba, akkor ezzel együtt visszaveszem a régi ruháimat is. És ott kérdés, hogy elfelejtem-e azt, aki a szép fehér ruhában voltam, vagy visszarendezem magamat az örömlány szerepembe? Az eggyel ezelőtt lévő kérdés pedig az, hogy lehetséges, hogy már az örömlány ruhában is máshogy csillogott a szemem, ami miatt az a férfi belém szeretett? Belém. Nem a 26 másik lány egyikébe, akik szintén a rendelkezésre álltak.

A ruhák ellenére is meglátott bennem valamit, ami egyáltalán nem a körülményeimmel függött össze.

El tudtam képzelni az álomnak egy másik befejezését is. Kirántom a karomat a madame szorításából, felkapom az ostort és a lovak közé csapok, elhajtva a kocsival. Láttam magamat megérkezni egy másik városba, talán Párizsba, és ülni egy kis kávézó teraszán. Eladtam a kocsit és a lovakat, amiből lett némi pénzem, és ott a kávézóban épp arról gondolkodtam, hogy mi legyen tovább. Aztán az egyik esemény követte a másikat, majd pár évet ugorva láttam magamat visszatérni a bordélyházba, szép kocsiban, szép úri ruhákban és kalapban. Egy tetemes összeget adtam át a madamnak azzal a magyarázattal, hogy remélem ez az összeg kárpótolja őt mindazokért az évekért, amikor nem dolgoztam neki, és ezzel most lezártnak tekintem kettőnk ügyét és örökre elhagyom a bordélyt. Ő meg csak állt tátott szájjal, én pedig visszaszáltam a kocsiba és elhajtottam, hogy folytassam a munkámat a saját virágüzletemben és az életemet, amit kialakítottam magamnak. Ez az álom egyik kimenete, de van egy másik is.

Ismerem magamból azt a mozdulatot, amikor beleroskadok abba a gondolatba, hogy “visszatértem a kiindulópontra, minden kezdődik elölről”. Ezt arra értem, ahogy a madame megragadta a karomat és mondta, hogy most már pedig visszavisz a bordélyba engem. Pedig ott azon a ponton lehet gondolni mást is.

Például azt is, hogy már nem lehet visszacsinálni semmit sem, hiába visz vissza.

Már rajtam volt az a fehér ruha, már megéltem azt, hogy milyen értékesnek érezni magamat, már megéltem milyen a bordély falain kívül élni. Még ha vissza is visz magával, semmi sem lesz ugyanolyan, és nekem nem kötelességem visszasülyedni a régi tudatosságomba. Lehet, hogy felveszem ugyanazt a harisnyakötőt, vagy újból ugyanabban a koszos mosakodótálban fogom megmosni az arcomat minden reggel, de én észrevehetem azt, ami a ruhák alatt van bennem.

Azt érzem egyébként, hogy szörnyen nehéz megtörni a körülmények erejét. Kilépni belőlük és meglátni, hogy valami több vagyok annál, mint amit a körülményeim meghatároznak. A másik jellemző mozdulatom, hogy a körülményeket az emberekhez kötöm hozzá. Ebben az álomban például tudom látni azt a gondolati és érzelmi forgatókönyvet is, amelyikben úgy tudom, hogy a férfi emelt ki a nyomorból, ezért ha ő eltűnik, akkor én ugyanoda süllyedek vissza. Ebben a forgatókönyvben rajta se vagyok a térképen, se semmi abból, amit én közben csináltam. Csak a férfi van, illetve csak a madame, akik úgy formálnak engem, mint egy saját akarat nélküli gyurmát. Ez a teljes tehetetlenség tudata. Ez a tudat ragaszt bele valójában a helyzetekbe, nem a körülmények.

A tehetetlenség annak az érzése, hogy az “én” mások szolgálatában áll, nem cselekszik önállóan, nem jár saját utakon, mások birtokának tudja magát. Ezzel a tudattal tényleg mindig vissza lehet térni a startpontra.

“Az emlékezés valójában az emlékek újrakonstruálása. Ahogyan nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanúgy nem tudjuk kétszer pontosan ugyanazt a gondolatot gondolni.” (Mérő László)

Azért kerestem meg ezt az idézetet, mert szerintem meg tudjuk csinálni. Azzal egyetértek, hogy minden változik, de a tudatunkkal létre tudunk hozni egyjfata gondolati hibernációt, és azt gondolni, hogy semmi sem változik.

Évek óta éreztem, hogy tehetetlen vagyok az egyik fogammal kapcsolatban. Állandóan érzékeny volt, de közben tudtam vele enni, fájt is meg nem is. Aztán a napokban elmentem fogorvoshoz, aki kifúrta. Azzal a szándékkal mentem oda, hogy “na most aztán végre megoldódik!” Évekig vártam erre, évekig gyűjtöttem a frusztrációt és kilátástalanságot, és azt vártam, hogy most végre megkönnyebülök. És nem. Amióta kifúrta, a fogam ugyanúgy fáj, mint előtte. Ma reggel a teljes elkeseredettség érzésével keltem. Hiába tettem meg egy ilyen jelentős lépést, “ugyanott tartok, ahol eddig”. Ez egy jellegzetes érzelmi hullám bennem, és még akkor is, ha kívülre nincs jele, belül totális elkeseredettséget jelent és kilátástalanságot. Olyan mintha mindent lesöpörnék egy mozdulattal az asztalról, amit addig felépítettem. A legújabb gyakorlatom, hogy ezt a mozdulatot ne csináljam. Hogy érzelmi tsunami nélkül tudjam szemlélni a tényt, hogy a fogam még mindig fáj. Pont. Nem tartunk ugyanott, mert közben kifúrták és betömték és lehet, hogy nem oldódott meg a probléma teljesen, de valami történt közben. Nem egyszerű. Nagyon bejáratott mozdulat megcsinálni ezt a tsunamit és elhitetni magammal, hogy ugyanott tartok, egy tapottat sem mozdultam.

A tsunami nem csinálása ahhoz hasonlít, ahogy Elysa ül a kávézó teraszán és szemléli az utcát. Fogalma sincs merre indul tovább, fogalma sincs, hol fog aznap aludni, sem azt, hogy hogyan fog boldogulni. Csak ez az egy pillanat van, amelyikben épp létezik és amelyikben lehet derűsen is szemlélni a világot – minden nehézség tudatában megtartani a bizalmat és látást. Ebből a jelenlétből tud kibontakozni a következő teremtő lépés.

Az “énnél több is lehetnél” kettősége

Szerző: Pőcz Adriana | jún 4, 2021 | Élet

Évekkel ezelőtt az egyik ismerősöm azt mesélte nekem, hogy amikor nyáron egy zöldséges standon dolgozott az egyetem alatt, a stand tulajdonosa a következőt mondta neki: “Ha én annyi mindent tudnék, mint te, biztos már teljesen máshol lennék.” Azt mondta, hogy hirtelen azt sem tudta, hogyan reagáljon, mert ez a mondat egyszerre jelentett bókot és kritikát is. A stand tulajdonos elismerően nyilatkozott a képességeiről, de ugyanabban a pillanatban azt is kifejezte, hogy ezeket k*a szarul használja, ha itt rostokol ebben a zöldséges standban (úgy, ahogy ő maga is). Ha érezted már azt, hogy a “benned több van ennél fiam/lányom” és az “ennél több is lehetnél” mondatok kapcsán inkább érzed magad rosszul, mint jól, akkor erről az érzésről fogsz olvasni ebben az írásomban.

Visszatérő élmény az életemben, hogy emberek elmondják nekem, hogy hogyan van bennem sokkal több, mint amit éppen művelek, hogyan értékelem alul magam, hogyan tarthatnék azzal a tudással és tehetséggel, ami bennem van teljesen máshol. Évek teltek el úgy, hogy nem tudtam megállapítani, ezek a valójában erősítő és bátorító mondatok, miért nem erősítettek és bátorítottak engem. Vagy azt tapasztaltam, hogy egy nagyon rövid időre tényleg megláttam azt, hogy több is lehetnék, majd amikor elmúlt ez a hatás, akkor még rosszabbul éreztem magamat, mint előtte, vagy eleve nem is volt ez a pozitív kanyar, és rögtön ott landoltam, hogy rosszul éreztem magamat egy-egy ilyen mondat után. Mi a baj velem? Volt a gyakori kérdésem.

És a válasz benne van a kérdésemben. Az az alap program futott bennem, hogy valami baj van velem, valamit még tennem kellene ahhoz, hogy azt lehessen mondani, hogy sikeres vagyok, szerethető és ELÉG. Ezért amikor valaki azt mondta nekem, hogy lehetnék annál több is, mint ami vagyok, bármilyen kedvesen is mondta, valójában csak emlékeztetett arra, amitől egyébként is szenvedtem – hogy nem elég az, amit már eleve csinálok.

És ehhez még csak nem is kell a külvilág, önmagam előtt is sikeresen tudom lógatni a répát, hogy amikor valahol vagyok, sohase érezzem azt, hogy az oké, bárhol is legyek. Ez a belső működés SOHA SEMMI kapcsán nem fogja azt mondani, hogy oké. SOHA SEMMI. Illúzió, hogy meg lehet érkezni a célba. Nem lehet, mert mindig lesz tovább. És most nem arról beszélek, hogy álljon le a fejlődés, ne gyarapodjunk és ne haladjunk az életünkben, hanem annak az érzésnek a kereséséről beszélek, amikor bele lehet nyugodtan pihenni a pillanatba és ott lenni. Annak a belső stabil érzéséről, hogy oké vagyok.

A saját részemről azt találtam meg, hogy amikor a “lehetnél ennél sokkal több is” visszajelzés kapcsán rosszul érzem magamat, annak valójában két oka van. Bennem magamban van az a belső üzenet, hogy “soha semmiben sem vagyok elég jó”, és ezért ezt a pozitívnak szánt visszajelzést is úgy fordítom le, hogy nem vagyok elég, illetve néha azt szoktam érezni, hogy

a másik valamilyen saját lezáratlan ügyét akarja az én sikerem által megélni (nem feldolgozott múltbéli vagy a jelenben fenálló kudarc élményen akar enyhíteni) vagy
az a nem kimondott vágya, hogy ha én “több” leszek, akkor ő jobban fogja érezni magát, büszke lehet rám, nem kell aggódnia értem, vagy eltűnik ezáltal valamilyen kapcsolati nehézség kettőnk között (és ez lehet baráti, párkapcsolati, vagy szülő-gyerek viszonyban is).

Nincs arra bizonyítékom, hogy ezek abban az adott esetben csak az én fantáziáim, vagy valóban van ilyen mögöttes szándék, de nem is ez a lényeg, mert amíg a másikba vagyok beleakadva, és rá reagálok, hogy ő eléggé elfogad-e engem vagy sem, addig is ki vagyok esve magamból.

Első lépés ehhez belül megépíteni ezt a talajt, és belül észrevenni, hogy milyen poklot gyártunk önmagunknak, amikor soha semmi sem elég jó attitűddel vagyunk önmagunk iránt.

Felfedeztem magamban azt a működést, amikor a “lehetnél több is / benned sokkal több van ennél” mondat kapcsán az fogalmazódik meg bennem, hogy “szeretném, hogy így is elég jónak érezz, amilyen most vagyok”.

És ez néha annak a másik személynek szól, néha pedig saját magamnak.

Miért nem megy a teremtés úgy, mint másoknak?

Szerző: Pőcz Adriana | nov 8, 2020 | Élet

Egy ideje gondolkodom azon, hogy vajon miért megy egyes embereknek jobban a teremtés, mint nekem. Született erre mindenféle válasz a fejemben, amelyek között ott volt az elsőszámú agyonbaszós is – ő jobb nálam, profibb, tapasztaltabb, értékesebb. Önmagában ez a gondolat nagyon pontatlan, viszont tartalmazza a magját a válasznak a kérdésemre, amit kerestem. Előrefutok és rögtön lelövöm a poént- akik jobbak a teremtésben nálam, azok jónak (értékesnek) élik meg magukat. Nem a szaktudásuk, vagy tapasztalataik nagyobbak, bár ez is igaz lehet adott esetben, hanem elsősorban jobb barátságban vannak önmagukkal.

Számtalan fotót összegyűjtöttem az utóbbi minimum 8 év alatt, hogy milyen lakásban szeretnék lakni, vizualizáltam, beleéltem magamat, és a valóság még csak a közelébe sem ment ezeknek a vágyaknak. Ugyanígy volt a vágyott ruházattal, a vágyott karrierrel, a vágyott párkapcsolattal. Olyan mintha a vágyaim és a realitás között egy bazi nagy szakadék tátongana, amin semmilyen híd nem vezet át, és megkerülni sem lehet. Aztán ott van Jessica Caver Lindholm, akit már többször említettem a blogjaimban, aki úgy tűnik mintha megépített volna magának egy privát vágyteljesítő gyárat otthonra, és gyakorlatilag BÁRMIT, amit kitalál magának, azt meg is valósítja. Nyilván vannak neki is olyan álmai, amikre még csak vágyik és nem valósultak meg, mindenesetre teljesen átjön rajta keresztül a teremtés érzete. De nem is kell ilyen messzire figyelnem, a közvetlen környezetemben is ismerek ennyire teremtő embereket, akik fogják, és megvalósítják a kitűzött álmaikat, lehozzák őket a földre.

Olvastam már mindenfélét ebben a témában, többek között azt is, hogy nem elég csak vizualizálnunk valamit, hanem ÉRZÉSEKET is kell tudnunk kötni ahhoz, amire vágyunk. Átélni, kapcsolódni hozzá. Megkockáztatom, hogy még erre is képes voltam az utóbbi években. Sőt, nagyon nagy elszántságot is tanúsítottam annak irányába, hogy valóban akarok valamit. Még a nagyon szorongató pénzügyi helyzetekben sem adtam fel az álmaimat, és kitartótan mentem tovább az úton. Erre mondták nekem már többen, hogy mennyire bátor vagyok, és hogy mennyire bízom az Életben és saját magamban, hogy ezt képes vagyok így csinálni. Valami bennem ilyenkor mindig megszólalt, hogy “nem igaz, amit mondanak“. Először azt gondoltam, hogy csak a szokásos pozitív visszajelzés befogadásának képtelensége beszél belőlem, de aztán kiderült, hogy ennek a belső hangnak bizonyos szempontból igaza van, és hogy rámutat valami nagyon fontosra. Miközben igaz a bátorság, meg a bizalom is, ezek alatt egy réteg ön-értékelési gondolat van, amik ingoványos talajt képeznek, és ezért masszívabb építmények nem tudnak ráépülni erre a talajra.

Nagyon nagy szerepet játszik a teremtősdiben, hogy közben mit gondolunk saját magunkról – a teremtőről, az “építészről”. Ennek a felismerésnek a tükrében megláttam az esszenciális különbséget köztem és azok között az emberek között, akik meg is tudják teremteni azt, amit megálmodtak – érdemesnek tartják magukat a vágyunk megvalósulására, értékesnek érzékelik saját magukat (vannak nekik is kétségeik, de a személyiségünk túlnyomó részével tudják, hogy értékesek), ennél fogva értéknek képesek látni azt is, amit létrehoznak.

Ehhez képest, ha valakinek az a hitrendszere, hogy velejéig romlott lény, aki nem érdemes semmire sem, akkor a kitűzött vágyak a valóság előli elmenekülésre szolgáló mentális hely szerepét fogják betölteni.

Azok a lakások, amiknek képeit elmentettem valójában a menekülő fantáziám, hogy ha egy olyan lakásban laknék, akkor biztos nem lennének már az életemben azok a nehézségek, amikkel most vagyok kénytelen megküzdeni, és ebbe belatartozik az is, hogy ott már biztos magamat is értékesnek élném meg. Ez igaz. Ha abban a lakásban ülnék most, akkor az azért lenne, mert nem gondolnám magamat értéktelennek, és meg tudtam volna teremteni a döntéseim által. De nem ott ülök, mert az idő túlnyomó részében, a lényem túlnyomó hányadával értéktelennek élem meg magamat, és vannak alkalmak, pillanatok, írások, amikben megélem, hogy értéket teremtek. De ezek szigetek, nem pedig összefüggő szárazföld.

Ha nagyon-nagyon közelről megfigyelem az egész történést, akkor minden egyes lementett lakásképpel azt mondom a mélyben, hogy “bárcsak ne ez a nehéz helyzet lenne, ami most van.” Ebben a bárcsak mondatban nincs meg a kapocs a most és a jövő között. Két külön sziget, valóban olyan, mint a kezdetleges képben írtam – a szakadék két széle, amik között nincs híd. A híd pedig annak a tudata, hogy az a jövőbeli énem, aki abban a lakásban lakik majd valójában a mostani énem. A kettő magja ugyanaz. Ha azt a jövőbeli énemet értékesnek tartom, akkor most is értékes vagyok. Ez lenne a logikus következtetés, de amint kimondom, valami iszonyatos ágálás jön létre, hogy nem, itt valami tévedés történt. Mi ketten nem játszunk egy ligában. És megint megnyílik a szakadék.

Azt gondolom ezek után, hogy valóban teremteni nem menekülő fantáziákból lehet, hanem belső békéből jövő fantáziákból. Ha nincs meg a jelenben az értékesség érzete, ha nincs meg az, hogy amit létre akarok hozni az érték, és nyugodtan létrehozhatom, mert elég értékes vagyok én magam is, hogy befogadjam, akkor nem fog megvalósulni nagy valószínűséggel. Az értéktelenség érzetéből maximum csak a túlélést lehet megteremteni, a jólétet semmiképp. Jó hír, hogy a túlélés legalább megy.

A feljebb kifejtett okfejtés miatt úgy látom, mintha a vágyak megvalósítása kérdésében lenne egy “teli” és egy “üres” kiindulópont az emberben (a teremtőben). Vannak a teli emberek, akik jó értelemben “ön-teltek”, ami annyit jelent számomra, hogy érzékelik saját értéküket, benne vannak saját magukban, és vannak a bizonyos értelemben “kiürült” emberek, akik pedig mintha hiányoznának a saját életükben, és ebből az ön-szeretet nélküli helyről vágynak a vágyaik által egy több szeretettel rendelkező jövőbe. Csakhogy erről a kiüresedett helyről rendkívül nehéz teremteni. Ez nem a buddhista üresség, amiben megteremtődnek a formák, ez inkább vákuum, amit az hoz létre, hogy az egyén folyamatosan menekül a jelenből (mivel az nagyon szorongató és nehéz).

Logikusan felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan lehet magunkba költözni, ha egyszer nem vagyunk beköltözve, hogyan tudunk ön-teltek lenni? Sokféle út létezik erre, és az egyik ma egy Alan Watts videóban jött szembe, ahol Alan arról beszélt, hogy ha magunkat a felhőkhöz, vagy hullámhoz hasonlítjuk, akkor megélhetjük, hogy bármit csinálunk, azt nem tudjuk elrontani. Hiszen olyan nincs, hogy egy hullám nem jó formát vesz fel, vagy egy felhő nem jól úszik az égen. Ha pedig elég ideig gyakoroltuk ezt és bele tudunk pihenni, akkor egyszercsak elkezdjük hallani az intuíciónkat is, ami segíteni fog meghozni a jó döntéseket magunk számára.

A belepihenés abba, hogy nem tudok “rossz” lenni, nem tudok elhibázni valamit tudja elkezdeni megtölteni az ön-ürességet, és lassan jófajta ön-teltséggé formálni.

Szeretnél értesülni az új írásokról? Az FB-n elég esetleges, hogy kinek dobja fel a posztomat, úgyhogy ha szívesen kapnád az értesítést inkább az email címedre, akkor iratkozz fel és elküldöm!

Erről egy jól nevelt nő nem beszél

Szerző: Pőcz Adriana | nov 5, 2020 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút egy kedves ismerősömmel Zsófival készítettem, akivel sokféle módon fonódtak össze az életeink egy meghatározott időszakban. Találkoztunk családállítós folyamatokban, látott engem pucéran a maori masszázsa közben, volt sok beszélgetésünk az életről és a vállalkozásról, ettem nála karácsonyi vacsorát, amikor az öccsével jártam, és egyszer megkértem, hogy meséljen a női létről az ő szemüvegén keresztül. Ebből született az interjú.

“A tested az életed térképe. Minden, ami valaha történt veled, el van benne raktározva.”

Hol tartasz most a saját nőiséged megélésében? Mik a kihívások ebben és mik az örömök?

A női minőség számomra egy mérhetetlen dolog. Ez azt jelenti, hogy nincs mértékegysége és nincs értékegysége, sem a társadalomban, sem saját magamban. A legalsó pontja a megélt nőiességemnek az, amikor bűntudatot érzek pusztán a miatt, hogy nő vagyok. A női lét bűnössége bennem a bibliai történethez kapcsolódik Éváról és Ádámról, amelyikben Éva a bűn elkövetője, mert bűnre csábítja Ádámot. Legerősebben az ehhez kapcsolódó szégyennel és bűntudattal a szülő szobában találkoztam. Gyereket szülni az eredendő bűn érzésével nem egy boldogító dolog, mert ebben a kontextusban a fájdalom lényegében Éva büntetése, amiért rávette Ádámot a bűnre és ezért arra kárhoztatott, hogy fájdalomban szülje gyerekeit. A bibliai történetből az is kiderül, hogy a csábítás és annak az energiája is egy szégyenletes női praktika. Az igazán nagy kihívás eljutni erről a szintről oda, ahol a női energia vállalható, bátran használható és tovább is adható.

Ezen a magasabb szinten már nem a szégyen kapcsolódik a női energiához, hanem az áradás, a határ nélküliség, az élet megteremtése, a világra hozása valaminek és annak a tudata, hogy ez az energia nagyon nagy erejű.

Valahogy ennek a görbének a mentén kell megfejlődnöm, hogy a nőiesség szégyenéből meg tudjam élni a nőiesség örömét és erejét, valamit a női energia egyensúlyba kerülését a férfi energiával bennem és a külvilágban egyaránt.

Hogyan viszonyulnak benned egymáshoz a férfi és a női részeid, ha már említetted ezek egyensúlyba hozását magadon belül? Milyen minőségeket kapcsolsz hozzájuk?

Ahhoz, hogy a női energiát egyensúlyba hozzam a férfi energiával, meg kell keresnem magamban azt a részemet, amelyik képes láthatóvá és egyenértékűvé tenni a női energiák használatát. Hiedelemként él bennem még mindig (pedig a történelemben már lezajlott ez az időszak), hogy a női energiáért maximum a kuplerájban fizettek, a többieknek azt mondták, hogy legyen belőlük jó feleség és maradjanak otthon. Feleségként pedig a női minőségeimnek, mint a gondoskodásnak, rendtartásnak, anyai ölelésnek, nincs kifejezett ‘piaci ára’, ezeknek ellenértéke a gyermekeim mosolya, vagy a férjem elismerése. Ennek következtében nagyon erősen szolgálat centrikussá váltam, és az önmegvalósításban ezért nehéz a szolgáltatásaimért pénzt kérni. Azt szeretném megélni, hogy a női energiámat képes vagyok használni a munkámban, és ki tudom fejezni a piaci értékét bűntudat és negatív ítélet nélkül.

A férfi energia keretez, képvisel, cselekvő, tengelyt biztosít és vertikális iránya van. A női energia illékony, mint a füst vagy a felhők és horizontális a kiterjedése. A bennem lévő férfi teszi láthatóvá ezt az illékony láthatatlan energiát. Ha én mint nő nem tudom működtetni magamban ezt a férfi minőséget, akkor a világon nincs senki, aki láthatóvá tudná tenni mások számára a női minőségeimet. Azt élem meg, hogy a mindennapi életben azért nem tudok megélni a női energiáimra támaszkodva, mert a férfi minőségekhez bennem is tiltás kapcsolódik. A férfi érőhöz számomra a tettesség kapcsolódik.

Az a fantáziám, hogy ha egy nő férfi energiákat használ, akkor nem szerethető, mert az már mindennek a teteje, hogy mindkét minőség megvan benne. Az maga a boszorkányság.

Egy ilyen nőnek mindene megvan és semmi nem állíthatja őt meg. Szóval nőként együtt használni mindkét energiát végkép nem szabad, mert büntetés jár érte.

És te hogy vagy a női erőd használatával? Úgy érzed rejtegetni kell? Vagy meg tudod élni a mindennapokban?

Van egy részem, amelyik azt mondja, hogy azért van a talentumom, hogy használjam. Egy másik részem viszont azt mondja, hogy ha előveszem az erőmet, akkor biztos, hogy kárt teszek másokban. Az ellentmondás ellenére néha használom az erőmet, mint például amikor megszereztem annak idején a férjemet. Egy másik nőt kellet kigolyóznom ehhez az életéből. Sikerült, de mai napig bűntudatom van tőle. Ebből is azt a következtetést vontam le, hogy ha az erőmet használom, akkor automatikusan tettessé válok. A női tettesre gyakran a ‘kurva’ jelzőt akasztják, ami egyenlő azzal, hogy nem szerethető, de ettől függetlenül mindig szabad választásunk van, hogy egy helyzetet tettesként vagy áldozatként élünk meg.

Van egy része a női energiának, ami a társadalom által egy teljesen elfogadott és legális rész. Ez a Héra istennői energia, amelyhez a háztűz melegének fenntartása és a családi fészek otthonossá tétele kötődik. Leginkább a keresztény társadalomban van ez a fajta energia megemlítve és elfogadva. Teljesen más lapra tartozik a csábító Afrodité energia, amelynek használata 20 és 30 év között teljesen legális, utána pedig a ‘ne használd’ kategóriába kerül. Annak ellenére, hogy szabad akaratunk van és önmagunk dönthetjük el, hogy mikor melyik archetípusunkat vesszük elő, mindenkinek van egy domináns része, amit az idő nagy részében előszeretettel használ. Számomra az Afrodité energiák megélésében van az életenergia, csak persze erről egy jól nevelt nő nem beszél.

Van egy olyan belső harcom is, amiben a Héra azt mondja az Afroditére, hogy “Büdös kurva.“, az Afrodité a Hérára pedig azt, hogy egy “Földhözragadt idióta.” Tehát a belső világomban mindenki mindenkit nagyon el tud ítélni. Ezek a részeim néha nagyon nincsenek kapcsolatban és nagyon nem lehet megérteni az egyik részemmel a másikat. Állítólag ez attól van, hogy manapság túlságosan nagy a szabadság az egyes személyiségrészeink megélésében. Ha egyes részeinket szabadon megéljük, akkor másik részek elnyomás alá kerülhetnek és ettől létrejön a szétesett személyiség, ami most abszolút divat.

Az egészséges személyiség elő tudja venni a megfelelő archetípust a megfelelő időben, viszont ha a személyiségünkben van egy torzulás, akkor ez a választás már nem annyira egyértelmű, mert vakfoltok jönnek létre.

Az igazi szabadság tudni felvállalni a személyiséget olyannak, ahol éppen tartunk és megteremteni az életben azokat a feltételeket, amelyek között ezt működtetni tudjuk.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ezen a személyiség részen ne akarnánk dolgozni és változtatni rajta.

Akkor most beszéljünk arról, amiről egy jól nevelt nő nem beszél, ahogy az előbb mondtad. A szexről és a szerelemről!

Az a nő, akiben nincs meg a férfi minőség, soha nem lesz jó szerető. Csak az a nő tudja pontosan, hogy mi a jó a férfinak, aki meg tudja élni a saját férfi részét is.

Egy szerelmi kapcsolatban lehetőségünk van végig élni a fejlődési szakaszainkat a csecsemőkortól egészen a felnőttkorig. Amikor frissen szerelembe esünk, akkor a belső csecsemőnk van jelen. Ebben a szakaszban nem kellenek szavak, nem kell konkrétan kimondani a kívánságunkat vagy a vágyunkat, mert a másik érzi őket és tudja, anélkül, hogy megneveznénk őket. A következő szakaszban megjelenik a kisgyerek, akinek már vannak szavai. Ebben a szakaszban egy-egy szóból megértjük egymást. A következő szakaszban, ami a fiatal felnőtt, már ki kell álljunk magunkért és azért, amit akarunk. Itt kezdődnek gyakran a nehézségek, mert ha ez a rész valamiért sérült, akkor nem tudjuk jól működtetni, és inkább állandóan abban a szakaszban szeretnék lenni, ahol nem kell felvállalni a felelősséget. Ez a működés képződik le abban, amikor az ember mindig új kapcsolatba lép bele, hogy megélhesse a szavak nélküli időszakot újból és újból, azt amikor a másik a tenyerén hordoz. Ezt a szakaszt úgy lehet meghaladni, hogy eljutunk addig, hogy ki tudunk állni magunkért, meg tudjuk fogalmazni, hogy mire van szükségünk és nem várjuk el a másiktól, hogy magától kitalálja. Ehhez kell egy stabil belső tengely. Fontosnak tartom tudatosítani, hogy bármelyik szakasznál tartunk, az rendben van. Az is lehet, hogy egy olyan sérült belső kicsink van belül, akinek egy egész élet nem elég ahhoz, hogy betöltse a szeretet hiányát.

Tudom rólad, hogy intenzív önismereti utat is jársz egy ideje. Mesélj kicsit erről a részéről az életednek.

A katolikus közösséghez, amit szintén nevezhetünk egy fajta belső keresésnek, annak idején a biztonság megélése miatt csatlakoztam. A szüleim válásának bizonytalanságát akartam ezzel egyensúlyozni. Ez a biztonság nagyon sok évig működött is, de aztán azt éreztem, hogy szűk lett a keret. Egy ponton azt kérdeztem magamtól, hogy ennyi az élet? A két gyerek, a férj és a munkám? Három fő részen éreztem magamat elakadva. Egyrészt volt a diszlexiám, ami miatt nem tudtam jól tanulni fiatalabb koromban, másrészt volt egy nagyon szorongó és befeszülő részem, ami miatt a számomra nehéz helyzetekben egyszerűen nem tudtam hozzáférni agyam azon részéhez, ami normális esetben jól működött. A nőiség témaköre volt a harmadik, amelyikben éreztem, hogy a dolgok valahogy el vannak tolódva. Ekkor indultam el az önismereti úton, ami a pszichiáterrel és gyógyszer szedéssel kezdődött, amihez nem kell túlságosan mélyre merülni az önismeretben, majd jött a pszichológus, a jóga és végül az alternatív terápiák. Sokáig gondoltam magamról, hogy valami nagyon rossz vagyok, ha különbözök a körülöttem lévő emberektől.

Aztán rájöttem, hogy nem vagyok rossz, csak van egy bizonyos személyiségem.

Az önismereti utam során megismertem a személyiség kialakulásának folyamatát, annak a torzulásait és ennek kapcsán rájöttem, hogy körülbelül hol tartok a fejlődésemben, és ebből kifolyólag miért csinálom azokat a dolgokat, amiket csinálok.

A küzdelmem arról szól, hogy felmásszak a tudatlétrán egy kicsit magasabbra, ahonnan nagyobb a kilátás, nagyobb a rálátás az életemre, és ahonnan azt tudom látni, hogy az élet több annál, mint amilyen helyzetbe éppen beragadva érzem magamat. Az életben egy csomó olyan dolog van, amihez alacsonyabb tudatszint kell. Például elmenni bevásárolni. Amikor felveszem ezt a tudatszintet, akkor néha azt élem meg, hogy az életem elviselhetetlen. Aztán elmegyek egy csoportba, ami kiráz, és egy magasabbra szintre segít fellépni. Onnan már látom, hogy nem csak az a szint van, amit aktuálisan megélek, hanem egy csomó más is. A magasabb tudatszinten működő részeimről nem is volt tudomásom, mielőtt elkezdtem az önismereti utat, pedig nagyon fontosak, mert ezek a részek jóval szabadabbak mint a társadalom keretei. Ezért járok egyéni terápiára, csoportokra, jógázni és ezért próbálok minél többet foglalkozni emberekkel a Nia órákon, a masszázsban és a kozmetikában, mert ők ösztönöznek arra, hogy egy magasabb tudatszinten működjek. Aztán néha lemászni is nagyon nehéz egy magasabb tudatszintről és belezökkenni abba, hogy 1 kg kenyér és 70 dkg vaj kell otthonra.

A magasabb tudatszintből szemlélve gyönyörűen el tudom fogadni, hogy a személyiségem ott tart, ahol éppen tart és ez rendben van. Egy alacsonyabb tudatszintről, a dobozból szemlélve, meg azt érzem, hogy ez nincs rendben. Onnan az látszik, hogy nem lehet úgy élni, ahogy éppen vagyok, innen származik az ítélet magam felé. A dobozból nem lehet kimenni, hiszen azért van maga a doboz, mert abban kell élni. A dobozban lévők számára, minden ami kilóg a dobozból irritáló. Az igazán irritáló személy az, aki a saját személyiségének megfelelően él és mindezt jogilag nem büntethető keretek között teszi. Arra az emberre csak dühösnek lehet lenni és ujjal mutogatni rá, hogy nem ‘rendes ember’. Ha büntethető a mássága, akkor az teljesen rendben van.

Az önismereti út nem egy olyan út, amin vissza lehet fordulni. Lehet lassítani, lehet körbenézni, lehet sopánkodni, de visszafordulni nem lehet, ezért haladok rajta én is fáradhatatlanul előre.

Szóljak, ha legközelebb írok valamit? Ha igen, katt az alábbi gombra:

Visszaadom a nem-et mondást önmagamra

Szerző: Pőcz Adriana | szept 27, 2020 | Élet

Pár évvel ezelőtt olvastam egy neveléssel foglalkozó cikkben annak a dilemmájáról, ha két “ciprus fenyő” szülőnek születik egy “tuja” gyereke. A ciprus fenyő alapjáraton azt tudja, hogy hogyan kell ciprus fenyőt nevelni, milyen feltételeket kell neki biztosítani, milyen talajban fogja magát jól érezni, hogy végül egy egészséges felnőtt ciprus fenyő legyen belőle. De mit kezdjen egy tujával? Ott kezdődik a probléma, hogy talán fel sem ismeri, hogy egy tuját nevel és nem ciprusfenyőt. Vagy felismeri, de minden erejével azon van, hogy “rendes ciprus” legyen belőle. A szimpla igazság viszont az, hogy egy tujából sohasem lesz ciprus, bármit is csinálunk. Ennek következtében megeshet, hogy a tuja csemete egész életében rá se jön, hogy ő egy teljesen tökéletes tuja, mert állandóan a ciprusokhoz fogja magát mérni. Emberek nyelvén ez a nemet mondás önmagunkra és mindarra, amik vagyunk. Tovább lehet ezt a fás sztorit csavarni, ha az a helyzet, hogy már a szülő is tujának született, de őt is ciprusfenyőnek nevelték, és ő sem tanult meg soha igen-t mondani a saját milyenségére. A jobb megértés miatt lehet érdekes felfejteni egy-egy ilyen sztorit a családban, viszont ennél sokkal fontosabb kiszállni ebből a játékból. Na de hogy?

Visszaadással.

Egy családállítós folyamatban ez úgy tud megtörténni, ha a gyerek odamegy a szülőhöz, letérdel előtte (már készülök arra, hogy a letérdelésről írok egy külön blogot, mert nálunk nagyon kultúridegen, pedig energetikailag nagyon segíti az elengedést és befogadást) és azt mondja: “Visszaadom neked a nemet mondást önmagamra.” Lehetséges, hogy már a szülő is nemet mondott önmagára abban, ahogy karriert választott, amennyire megéli és kifejezi az érzéseit, amennyire képviseli a számára fontos dolgokat, és akkor a gyerek is adott esetben megtanul nemet mondani önmagára. Ezt a nemet mondást vissza lehet adni a szülőnek, megköszönni, hogy felnevelt minket a legjobb tudása szerint és tovább haladni a saját utunkon, igent mondva önmagunkra.

Ugyanezt meg lehet csinálni akár otthon is. Csukd be a szemed, képzeld magad elé azt a szülőt (vagy mindkettőt), akinek vissza szeretnéd adni a nemet mondást önmagadra és mondd ki neki: “Visszaadom a nemet mondást önmagamra.” Lehet, hogy az ő kívánsága szerint választottál karriert, vagy egy bizonyos módon viselkedsz és hozol döntéseket, hogy illeszkedj ahhoz a képhez, amit ő akar látni rólad. Ezt most befejezheted, tisztelettel visszaadhatod, és lehetsz olyan, amilyen lenni szeretnél, élheted az életedet a saját szabályaid szerint.

Egyéni állítás

Hihetetlen erő rejlik abban, amikor ismét birtokba vesszük a saját életünket és abbahagyjuk annak hozzáalakítását más emberek elképzeléseihez és elvárásaihoz. Lehetsz önmagad, nem hülyeség az, amit létre szeretnél hozni az életedben, még akkor sem, ha senki semmi hasonlóval nem próbálkozott a közeli ismerőseid vagy rokonaid közül. Ha küzdesz a nemet mondással önmagadra, az egyéni állítás segíthet lerakni azt, ami már nem szolgál téged. Várlak szeretettel!

Bővebb infó: Lehetsz Rendben
Jelentkezés: pocz.adriana@gmail.com

« Régebbi bejegyzések