Erről egy jól nevelt nő nem beszél

Erről egy jól nevelt nő nem beszél

Az interjút egy kedves ismerősömmel Zsófival készítettem, akivel sokféle módon fonódtak össze az életeink egy meghatározott időszakban. Találkoztunk családállítós folyamatokban, látott engem pucéran a maori masszázsa közben, volt sok beszélgetésünk az életről és a vállalkozásról, ettem nála karácsonyi vacsorát, amikor az öccsével jártam, és egyszer megkértem, hogy meséljen a női létről az ő szemüvegén keresztül. Ebből született az interjú.

“A tested az életed térképe. Minden, ami valaha történt veled, el van benne raktározva.”

Hol tartasz most a saját nőiséged megélésében? Mik a kihívások ebben és mik az örömök?

A női minőség számomra egy mérhetetlen dolog. Ez azt jelenti, hogy nincs mértékegysége és nincs értékegysége, sem a társadalomban, sem saját magamban. A legalsó pontja a megélt nőiességemnek az, amikor bűntudatot érzek pusztán a miatt, hogy nő vagyok. A női lét bűnössége bennem a bibliai történethez kapcsolódik Éváról és Ádámról, amelyikben  Éva a bűn elkövetője, mert bűnre csábítja Ádámot. Legerősebben az ehhez kapcsolódó szégyennel és bűntudattal a szülő szobában találkoztam. Gyereket szülni az eredendő bűn érzésével nem egy boldogító dolog, mert ebben a kontextusban a fájdalom lényegében Éva büntetése, amiért rávette Ádámot a bűnre és ezért arra kárhoztatott, hogy fájdalomban szülje gyerekeit. A bibliai történetből az is kiderül, hogy a csábítás és annak az energiája is egy szégyenletes női praktika. Az igazán nagy kihívás eljutni erről a szintről oda, ahol a női energia vállalható, bátran használható és tovább is adható.

Ezen a magasabb szinten már nem a szégyen kapcsolódik a női energiához, hanem az áradás, a határ nélküliség, az élet megteremtése, a világra hozása valaminek és annak a tudata, hogy ez az energia nagyon nagy erejű.

Valahogy ennek a görbének a mentén kell megfejlődnöm, hogy a nőiesség szégyenéből meg tudjam élni a nőiesség örömét és erejét, valamit a női energia egyensúlyba kerülését a férfi energiával bennem és a külvilágban egyaránt. 

Hogyan viszonyulnak benned egymáshoz a férfi és a női részeid, ha már említetted ezek egyensúlyba hozását magadon belül? Milyen minőségeket kapcsolsz hozzájuk?

Ahhoz, hogy a női energiát egyensúlyba hozzam a férfi energiával, meg kell keresnem magamban azt a részemet, amelyik képes láthatóvá és egyenértékűvé tenni a női energiák használatát. Hiedelemként él bennem még mindig (pedig a történelemben már lezajlott ez az időszak), hogy a női energiáért maximum a kuplerájban fizettek, a többieknek azt mondták, hogy legyen belőlük jó feleség és maradjanak otthon. Feleségként pedig a női minőségeimnek, mint a gondoskodásnak, rendtartásnak, anyai ölelésnek, nincs kifejezett ‘piaci ára’, ezeknek ellenértéke a gyermekeim mosolya, vagy a férjem elismerése. Ennek következtében nagyon erősen szolgálat centrikussá váltam,  és az önmegvalósításban ezért nehéz a szolgáltatásaimért pénzt kérni. Azt szeretném megélni, hogy a női energiámat képes vagyok használni a munkámban, és ki tudom fejezni a piaci értékét bűntudat és negatív ítélet nélkül.

A férfi energia keretez, képvisel, cselekvő, tengelyt biztosít és vertikális iránya van. A női energia illékony, mint a füst vagy a felhők és horizontális a kiterjedése.  A bennem lévő férfi teszi láthatóvá ezt az illékony láthatatlan energiát. Ha én mint nő nem tudom működtetni magamban ezt a férfi minőséget, akkor a világon nincs senki, aki láthatóvá tudná tenni mások számára a női minőségeimet. Azt élem meg, hogy a mindennapi életben azért nem tudok megélni a női energiáimra támaszkodva, mert a férfi minőségekhez bennem is tiltás kapcsolódik. A férfi érőhöz számomra a tettesség kapcsolódik.

Az a fantáziám, hogy ha egy nő férfi energiákat használ, akkor nem szerethető, mert az már mindennek a teteje, hogy mindkét minőség megvan benne. Az maga a boszorkányság.

Egy ilyen nőnek mindene megvan és semmi nem állíthatja őt meg. Szóval nőként együtt használni mindkét energiát végkép nem szabad, mert büntetés jár érte.

És te hogy vagy a női erőd használatával? Úgy érzed rejtegetni kell? Vagy meg tudod élni a mindennapokban?

Van egy részem, amelyik azt mondja, hogy azért van a talentumom, hogy használjam. Egy másik részem viszont azt mondja, hogy ha előveszem az erőmet, akkor biztos, hogy kárt teszek másokban. Az ellentmondás ellenére néha használom az erőmet, mint például amikor megszereztem annak idején a férjemet. Egy másik nőt kellet kigolyóznom ehhez az életéből. Sikerült, de mai napig bűntudatom van tőle. Ebből is azt a következtetést vontam le, hogy ha az erőmet használom, akkor automatikusan tettessé válok. A női tettesre gyakran a ‘kurva’ jelzőt akasztják, ami egyenlő azzal, hogy nem szerethető, de ettől függetlenül mindig szabad választásunk van, hogy egy helyzetet tettesként vagy áldozatként élünk meg.

Van egy része a női energiának, ami a társadalom által egy teljesen elfogadott és legális rész. Ez a Héra istennői energia, amelyhez a háztűz melegének fenntartása és a családi fészek otthonossá tétele kötődik. Leginkább a keresztény társadalomban van ez a fajta energia megemlítve és elfogadva. Teljesen más lapra tartozik a csábító Afrodité energia, amelynek használata 20 és 30 év között teljesen legális, utána pedig a ‘ne használd’ kategóriába kerül. Annak ellenére, hogy szabad akaratunk van és önmagunk dönthetjük el, hogy mikor melyik archetípusunkat vesszük elő, mindenkinek van egy domináns része, amit az idő nagy részében előszeretettel használ. Számomra az Afrodité energiák megélésében van az életenergia, csak persze erről egy jól nevelt nő nem beszél.

Van egy olyan belső harcom is, amiben a Héra azt mondja az Afroditére, hogy “Büdös kurva.“, az Afrodité a Hérára pedig azt, hogy egy “Földhözragadt idióta.” Tehát a belső világomban mindenki mindenkit nagyon el tud ítélni. Ezek a részeim néha nagyon nincsenek kapcsolatban és nagyon nem lehet megérteni az egyik részemmel a másikat. Állítólag ez attól van, hogy manapság túlságosan nagy a szabadság az egyes személyiségrészeink megélésében.  Ha egyes részeinket szabadon megéljük, akkor másik részek elnyomás alá kerülhetnek és ettől létrejön a szétesett személyiség, ami most abszolút divat.

Az egészséges személyiség elő tudja venni a megfelelő archetípust a megfelelő időben, viszont ha a személyiségünkben van egy torzulás, akkor ez a választás már nem annyira egyértelmű, mert vakfoltok jönnek létre.

Az igazi szabadság tudni felvállalni a személyiséget olyannak, ahol éppen tartunk és megteremteni az életben azokat a feltételeket, amelyek között ezt működtetni tudjuk.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ezen a személyiség részen ne akarnánk dolgozni és változtatni rajta. 

Akkor most beszéljünk arról, amiről egy jól nevelt nő nem beszél, ahogy az előbb mondtad. A szexről és a szerelemről!

Az a nő, akiben nincs meg a férfi minőség, soha nem lesz jó szerető. Csak az a nő tudja pontosan, hogy mi a jó a férfinak, aki meg tudja élni a saját férfi részét is.

Egy szerelmi kapcsolatban lehetőségünk van végig élni a fejlődési szakaszainkat a csecsemőkortól egészen a felnőttkorig. Amikor frissen szerelembe esünk, akkor a belső csecsemőnk van jelen. Ebben a szakaszban nem kellenek szavak, nem kell konkrétan kimondani a kívánságunkat vagy a vágyunkat, mert a másik érzi őket és tudja, anélkül, hogy megneveznénk őket. A következő szakaszban megjelenik a kisgyerek, akinek már vannak szavai. Ebben a szakaszban egy-egy szóból megértjük egymást. A következő szakaszban, ami a fiatal felnőtt, már ki kell álljunk magunkért és azért, amit akarunk. Itt kezdődnek gyakran a nehézségek, mert ha ez a rész valamiért sérült, akkor nem tudjuk jól működtetni, és inkább állandóan abban a szakaszban szeretnék lenni, ahol nem kell felvállalni a felelősséget. Ez a működés képződik le abban, amikor az ember mindig új kapcsolatba lép bele, hogy megélhesse a szavak nélküli időszakot újból és újból, azt amikor a másik a tenyerén hordoz. Ezt a szakaszt úgy lehet meghaladni, hogy eljutunk addig, hogy ki tudunk állni magunkért, meg tudjuk fogalmazni, hogy mire van szükségünk és nem várjuk el a másiktól, hogy magától kitalálja. Ehhez kell  egy stabil belső tengely. Fontosnak tartom tudatosítani, hogy bármelyik szakasznál tartunk, az rendben van. Az is lehet, hogy egy olyan sérült belső kicsink van belül, akinek egy egész élet nem elég ahhoz, hogy betöltse a szeretet hiányát.  

Tudom rólad, hogy intenzív önismereti utat is jársz egy ideje. Mesélj kicsit erről a részéről az életednek.

A katolikus közösséghez, amit szintén nevezhetünk egy fajta belső keresésnek, annak idején a biztonság megélése miatt csatlakoztam. A szüleim válásának bizonytalanságát akartam ezzel egyensúlyozni. Ez a biztonság nagyon sok évig működött is, de aztán azt éreztem, hogy szűk lett a keret. Egy ponton azt kérdeztem magamtól, hogy ennyi az élet? A két gyerek, a férj és a munkám? Három fő részen éreztem magamat elakadva. Egyrészt volt a diszlexiám, ami miatt nem tudtam jól tanulni fiatalabb koromban, másrészt volt egy nagyon szorongó és befeszülő részem, ami miatt a számomra nehéz helyzetekben egyszerűen nem tudtam hozzáférni agyam azon részéhez, ami normális esetben jól működött. A nőiség témaköre volt a harmadik, amelyikben éreztem, hogy a dolgok valahogy el vannak tolódva. Ekkor indultam el az önismereti úton, ami a pszichiáterrel és gyógyszer szedéssel kezdődött, amihez nem kell túlságosan mélyre merülni az önismeretben, majd jött a pszichológus, a jóga és végül az alternatív terápiák. Sokáig gondoltam magamról, hogy valami nagyon rossz vagyok, ha különbözök a körülöttem lévő emberektől.

Aztán rájöttem, hogy nem vagyok rossz, csak van egy bizonyos személyiségem.

Az önismereti utam során megismertem a személyiség kialakulásának folyamatát, annak a torzulásait és ennek kapcsán rájöttem, hogy körülbelül hol tartok a fejlődésemben, és ebből kifolyólag miért csinálom azokat a dolgokat, amiket csinálok.

A küzdelmem arról szól, hogy felmásszak a tudatlétrán egy kicsit magasabbra, ahonnan nagyobb a kilátás, nagyobb a rálátás az életemre, és ahonnan azt tudom látni, hogy az élet több annál, mint amilyen helyzetbe éppen beragadva érzem magamat. Az életben egy csomó olyan dolog van, amihez alacsonyabb tudatszint kell. Például elmenni bevásárolni. Amikor felveszem ezt a tudatszintet, akkor néha azt élem meg, hogy az életem elviselhetetlen. Aztán elmegyek egy csoportba, ami kiráz, és egy magasabbra szintre segít fellépni. Onnan már látom, hogy nem csak az a szint van, amit aktuálisan megélek, hanem egy csomó más is. A magasabb tudatszinten működő részeimről nem is volt tudomásom, mielőtt elkezdtem az önismereti utat, pedig nagyon fontosak, mert ezek a részek jóval szabadabbak mint a társadalom keretei. Ezért járok egyéni terápiára, csoportokra,  jógázni és ezért próbálok minél többet foglalkozni emberekkel a Nia órákon, a masszázsban és a kozmetikában, mert ők ösztönöznek arra, hogy egy magasabb tudatszinten működjek. Aztán néha lemászni is nagyon nehéz egy magasabb tudatszintről és belezökkenni abba, hogy  1 kg kenyér és 70 dkg vaj kell otthonra.

A magasabb tudatszintből szemlélve gyönyörűen el tudom fogadni, hogy a személyiségem ott tart, ahol éppen tart és ez rendben van. Egy alacsonyabb tudatszintről, a dobozból szemlélve, meg azt érzem, hogy ez nincs rendben. Onnan az látszik, hogy nem lehet úgy élni, ahogy éppen vagyok, innen származik az ítélet magam felé. A dobozból nem lehet kimenni, hiszen azért van maga a doboz, mert abban kell élni. A dobozban lévők számára, minden ami  kilóg a dobozból irritáló. Az igazán irritáló személy az, aki a saját személyiségének megfelelően él és mindezt jogilag nem büntethető keretek között teszi. Arra az emberre csak dühösnek lehet lenni és  ujjal mutogatni rá, hogy nem ‘rendes ember’. Ha büntethető a mássága, akkor az teljesen rendben van.  

Az önismereti út nem egy olyan út, amin vissza lehet fordulni. Lehet lassítani, lehet körbenézni, lehet sopánkodni, de visszafordulni nem lehet, ezért haladok rajta én is fáradhatatlanul előre.


Szóljak, ha legközelebb írok valamit? Ha igen, katt az alábbi gombra:

Megfutamodás a nagyságunk elől Szép Ilonka módjára

Megfutamodás a nagyságunk elől Szép Ilonka módjára

A budai várban található Mátyás kút ihlette a mai blogbejegyzést. A kút Mátyás királyt ábrázolja egy magas sziklán vadász ruhában, akit több másik személy is körbevesz. Ezek közül az egyik Szép Ilonka, aki a király bal oldalán ücsörög, a szikla legalján, egy őzikét simogat, az ölében pedig valamilyen növényeket tart. Feje oldalra fordítva, az egész testtartása olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy menni vagy maradni akar, felállni vagy ülve maradni. Az egyik lába indulna, a másikat maga mögé húzva tartja. Vörösmarthy Mihály verséből pontosan megtudjuk azt is, hogy miért van ez így. Ilonka története, szoborba öntve máig meséli a nem beteljesült vágyak történetét, amelyikben Ilonka nem hitte el magáról, hogy méltó lehet a királyhoz.

A legenda úgy szól, hogy Mátyás egy vadászat közben látta meg Ilonkát az erdőben és rögtön megtetszett neki, utána eredt és elkapta. Jóformán levadászta:  “Istenemre!” szóla felszökelve a vadász: “ez már királyi vad! ” És legottan, minden mást feledve, hévvel a lány nyomdokán halad. A sikeresen “levadászott” leány halálosan beleszeret Mátyásba, akiben sem ő sem az apja nem ismerik fel a királyt. “S csendes a ház, ah de nincs nyugalma: Fölveré azt szerelem hatalma.” Mátyás búcsúzáskor meghívja őket, hogy látogassák meg őt a budai várban. Ilonka és az apja fel is kerekednek és elmennek Budára, de amikor a lány rájön, hogy a vadász, akivel ő szerelembe esett valójában a király, megdermed és nem mer odamenni hozzá: “Haloványan hófehér szobornál Szép Ilonka némán és merőn áll.”  Apja, megsejtve a történést, azzal vigasztalja, hogy jobb nekik a csendes tanyájukon, térjenek inkább oda vissza: Jobb nekünk a Vértes vadonában. Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.” Szól az ősz jól sejtő fájdalommal, S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

Vörösmarthy gyönyörűen szavakba foglalta Ilonka további sorsát is: “És ha láttál szépen nőtt virágot elhajolni belső baj miatt, úgy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt.Társasága lángzó érzemények, kínos emlék, és kihalt remények.”  Szép Ilonka belehal bánatába, és amikor a király visszatér a paraszt házba, már csak ürességet talál ott.

A férfiakat ábrázoló szobrok láttán, amikből sokkal több van, mint nőket ábrázoló szobrokból gyakran felébred bennem a feminista énem, és felháborodok azon, hogy női “hősök” miért nincsenek a köztereken, vagy ha vannak is, miért nem olyan nőket ábrázolnak, akik konkrét létező személyek voltak? Inkább archetipikus női alakok kapnak szobor formát – mint például Szűz Mária, aki ráadásul annak ellenére, hogy szült, örökre be lett betonozva a szüzesség eszméjébe. De ez egy másik blogbejegyzés lenne. Vagy ott vannak a nagy szabadság szobrok, amiből most hirtelen kettő jut eszembe a New Yorki és a budapesti “Gellért néni”, de ezek sem egy konkrét nő érdemét magasztalják fel, hanem a szabadság eszméjét ábrázolták női alakkal. A budapesti szobor modellje Thuránszkyné Gaál Erzsébet volt, egy random vidéki lány, akit Strobl meglátott az utcán és rögtön tudta, hogy róla szeretné mintázni a szobrot. Erzsébetnek le kellett vágatnia a derékig érő gyönyörű haját a modellkedéshez, és a szobor felavatására meg sem hívták őt. Nagyon vágynék látni női hősöket a köztereken, de ma sétám közben sikerült elrugaszkodnom ettől a férfi-nő egyenjogúság kérdéstől és meglátni egy másik olvasatot is – mégpedig azt, hogy ezek a hősi férfi szobrok nem csak a konkrét férfiakat ünneplik, hanem a valamibe való határozott BELEÁLLÁST is. Férfiak szoborba öntve lovagolnak a harcba, lovagolna vissza a győzedelmes harcból, levadásznak valamit,  lobogtatják a béke zászlóját, királyként uralkodnak a nép felett, vagy a tudást őrzik pergameneken és kódexekben. Ez most csak pár motívum volt, amit a leggyakrabban látok. Ahhoz, hogy ezeket a jelentős dolgokat véghez vigyék, kellett, hogy vállalják a felelősséget, vállalják a bukás veszélyét vagy azt, hogy élve ki se kerülnek a harcból, hogy a kiemelt pozíciókban állva lesznek sokan, akik majd le akarják őket onnan rángatni, vagy kirúgni láb alól. És voltak is… És ők ebben ÁLLTAK.

És akkor most visszakanyarodok Ilonkához, aki nem állt bele az erejébe, mert az valóban óriás ugrás lett volna, hogy az erdő közepén élő lány, hirtelen a királyhoz méltónak érezze magát és fel tudjon kapaszkodni arra a kiemelt helyre, amin Mátyás állt, és akit születésétől fogva erre szocializáltak. Ezt Ilonka apja sem (!) tudja megugrani, aki nem azt mondja lányának, hogy menjen oda bátran a királyhoz és legalább köszönjön neki, hanem visszavonulót fúj az eldugott tanyájukba. Ilonka nem hisz sem az erejében, sem a külső sem belső szépségében. Mert az holt biztos, hogy óriás belső szépséggel és ártatlansággal rendelkezett, ha a király felfigyelt rá. Ilonka nem a balul elsült szerelembe halt bele igazából, hanem hogy amikor ez a belső szépség napvilágra került volna, ő nem tudott beleállni, nem tudott igent mondani saját magára. Nem hiszem egyébként, hogy jól járt volna, ha a királyi udvarra kerül, ahol szoros fűzőkbe fűzték volna őt és beletörték volna az udvari etikettbe, vagy degradálódik udvari szeretőnek, de ő még addig sem jutott el, hogy erre NEMET MONDJON! Meghunyászkodva tért vissza a tanyára, összetörve, nem pedig büszkén, rájöve arra, hogy számára sokkal nagyobb érték az erdő csendje, vagy a virágok illata, mint az udvari élet. Nem mondott se igazi igent, se nemet, amikor az élet felkínálta neki a lehetőséget, hanem darabokra tört.

A nők generációk óta adják át egymásnak szavak nélkül is ezt a női kisebbrendűségről szóló üzenetet. És ugyanúgy a férfiak is (apaként, szeretőként, férjként) átadják nekik ugyanazt az üzenetet, hogy legyenek el szépen csendben “a tanyán”. Nagyon hasonló történetet örökített meg Wass Albert is A funtineli boszorkányban, ahol Nuca a gyönyörű havasi lány beleszeret és gyereket szül az Éltető uraság (a “havasi király”) fiának, de ő is elég szomorú sorsra jut ezzel a szerelemmel. Nucát Ilonkától eltérően az uraság soha nem hívja meg az uradalomba, hogy legyen élete része és Nuca talán nem is menne, mert annyira össze van fonódva a lénye az erdővel. De akkor is a sztori hasonló számomra, amelyikben valahogy nem sikerül a női értékeket felemelni a férfi értékekkel szemmagasságba. Szegény Nucát még a “boszorkánysága” is sújtja, úgyhogy nincs könnyű sorsa, gyönyörű történet. Tényleg. Wass Albert zseniálisan írta meg.

Szerencsés korban születtem, mert látom, hogy egyre több nő lép ki ebből az ősi “otthonmaradós” mintából és lép ki a fényre, egyenrangúnak érezve magát a férfival (nem elférfiasodva, hanem a női értékeket a férfi értékekkel egy szintre hozva). Ennek belső lépése az, hogy a nő felfedezze magában a királyt és a parasztlányt az erdőből és egyenrangú frigyben összeházasítsa őket. Hogy felfedezze magában az apát, akinek a fénye kiárad a lányára és elismeri a lányában rejlő erőt és szépséget, és megtanítja őt megvédeni magát.

Lélekben ma reggel meghajoltam az összes lovas szobor előtt a budai várban, hogy elismerjem a felvállalt nagyságot, a felelősség vállalást, a bátorságot kiállni egy ügyért, az állhatatosságot, és a büszkeséget a saját tettekre. És meghajoltam Ilonka története előtt is, aki jelképezte számomra azt a sok pillanatot, amikor nem tudtam beleállni a dolgokba, nem hittem el, hogy elég lehetek, vagy hogy a király megismerne a tömegben és maga mellé ültetne a lovára. Különös jelentősége van számomra annak, hogy a nagymamám is Ilonka volt, és azt gondolom, hogy bár nagyon erős asszony volt, nem biztos, hogy valaha megélte azt, hogy “ér annyit, mint a férfiak”. Mindegyik “szépilonkás” pillanat az életemben kellett ahhoz, hogy most itt legyek, ahol vagyok és hogy most más döntéseket hozzak nem csak magam miatt, hanem azok miatt nők miatt is, akik előttem éltek, velem egy időben élnek, vagy utánam fognak jönni. És bár az én figyelmem a nőkre irányul főleg ezügyben, látom és tudom, hogy sok férfinak ugyanilyen nehéz beleállni az erejébe.

Egy nő élete férj/gyerek nélkül

Egy nő élete férj/gyerek nélkül

A minap, amikor reggel kinéztem az ablakon a szemközti ház kis erkélyén megláttam egy körülbelül 55 éves nőt, aki éppen a virágokat öntözte egy műanyag flakonból. A virágok amolyan “oké” kinézetűek voltak, kicsit kusza volt az összhatás, a nő otthoni papucsban, pizsamában és egy egyszerű köntösben volt kint. Körülbelül ugyanolyan kisugárzása volt számomra, mint a virágainak. Éreztem, hogy megjelenik bennem a szorongás, ahogy néztem őt Az volt a fantáziám, hogy a nő egyedül él abban a lakásban, talán vannak gyerekei, akik viszont már rég nem élnek vele, a férje elhagyta vagy meghalt és az ő napjait a rutin tevékenységek tölti ki – főz valamit magának, tévéz, olvas, felhívja a gyerekeit, elmegy a piacra… A legszorongatóbb a fantáziámban, az a mondat volt, hogy “nincs semmi értelme az életének“. Nagyon egyszerű volt kitalálni, hogy nem ennek a random nőnek az életét viseltem ennyire a szívemen, akiről semmilyen más információm nem volt, azon kívül, hogy van két muskátlija meg egy kék pizsamája. A saját életem pergett le előttem és annak a szorongató érzése, hogy 55 évesen teljesen értelmetlennek fogom érezni az életemet, férj és gyerekek nélkül, és majd öntözgetem fásultan az ugyanolyan fásult muskátlikat az ablakomban.

(tovább…)
Szóval azt mondod, hogy tudatos férfira vágysz

Szóval azt mondod, hogy tudatos férfira vágysz

/Sabrina Lynn írása, fordította Pőcz Adri/

Azt mondod, tudatos férfira vágysz?
Ugye tudod, hogy ehhez neked is tudatos nővé kell válnod?

Tudod mit jelent ez? Tudod melyek azok a követelmények, amelyek megkerülhetetlenül ezzel a területtel járnak?

Szükséged lesz az EGÉSZ lényedre. Fel kell majd vállalnod az összes benned lévő szart, még a mély, sötét, elrejtett, mocskos részeket is.

Kényszerítve leszel, hogy szembenézz:
• A benned lévő gonosz boszorkánnyal
• A manipulatív kurvával, aki bármilyen áron átülteti a saját akaratát
• A prostituálttal, aki eladja magát
• A sérült, szűkölködő kicsi lánnyal, akinek állandóan szüksége van a környezete megerősítésére
• A pusztító vad nővel, aki képes porrá zúzni egy egész várost csak azért mert éppen olyan kedve van
• A beteg anyával, amelyik úgy kezeli a párját, mint egy kisfiút ahelyett hogy a szeretőjét látná benne

Fel kell majd tárnod azokat a részeidet is, amelyek elfogadhatatlanok a társadalmunk számára és amelyeket évek óta rejtegetsz.

Szembe kell majd nézned azzal a részeddel, amelyik nem bízik meg a férfiakban és azt mondani neki, hogy “menjen a picsába“.

Észre kell majd venned minden pillanatot, amikor a tested vagy a szíved bezárulnak és tenned fog kelleni valamit azért, hogy megnyisd őket.

El kell majd engedned az iránta érzett dühödet, gyászodat és fájdalmadat. Meg fog kellened lágyulni, nyitott szívűvé válni és teljesen bízni, hogy ez a tudatos férfi olyan helyekre tudjon magával vinni, ahová nem mennél és nem is jutnál el egyedül.

Oka van annak, hogy tudatos férfira vágysz. A szíved és a lelked tudják, mi az, ami megvalósítható.
Hajlandónak kell lenned arra, hogy megtedd a szükséges utat. Ez nem egy légies tündér út, ami a fellegekbe repít és nem is a gyenge szívűeknek való.

Az angyalaiddal való beszélgetés nem fog a célba segíteni.
Nem segít, ha kinyitod a harmadik szemedet.
A felszín kapargatása és az igaz lényed kerülgetése sem segítenek.
Önmagad megismerése az, ami segíteni tud. Az juttat el a célba, ha tudatosítod, látod, befogadod és elfogadod minden egyes aspektusodat.

Célba érsz, ha lerombolod a falakat, amelyek körülveszik a szívedet, a méhedet, a jónidat és a tested többi részét.
Célba érsz, ha megbocsátasz minden férfinak, aki valaha bántott téged, ebben az életedben, vagy bármelyik másikban.
Célba érsz, ha megbocsájtasz saját magadnak.

Két módon tudod ezt az utat megtenni:

  1. Egyedül haladsz. Egyre jobban megnyitod magadat, elengedsz, gyógyulsz, eléred a teljességedet és ez után találkozol a tudatos férfival, aki ugyanazon a szinten áll, ahol te.
  2. Együtt haladsz a férfival, aki azon a szinten találkozik veled, ahol éppen tartasz. Együtt fejlődtök. Ő tudatossággá változik, te pedig szeretetté.

Az igazság az, hogy mindig olyan férfit vonzol és inspirálsz, aki pont ugyanannyira elkötelezett, hogy megnyíljon a szeretet előtt, mint amilyen te magad vagy éppen most. Ez azt jelenti, hogy a férfi annyira lesz tudatos és jelenlévő, amennyire te sugárzod a szeretet magadból és amennyire megengeded az életenergiának, hogy áramoljon a lényeden keresztül.

Ha tudatos férfit szeretnél menj és találd meg! De ne várd, hogy az öledbe hullik. Nem fog. Ez szembemenne a természet összes törvényével.

Fejlődj azzal a férfival, aki a jelenlegi énedhez kapcsolódik, vagy tedd meg az utadat egyedül, hogy találkozhass azzal a férfival, aki képes ezen a szinten kapcsolódni hozzád.

Minden más csak ábránd és tündérmese.

Az angol verzió: https://rewildingforwomen.com/conscious-man/

Minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre – interjú Marcsó Annamáriával

Minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre – interjú Marcsó Annamáriával

Riával arról beszélgettünk, hogy minként ébresztette őt fel egy szív újraindítás 40 éves korában, és miként fordult fel ezután gyakorlatilag minden az életében – a házassága, a munkája, a kapcsolata a szüleivel, ugyanis minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre. Ez Riával sem volt másként. Az interjú 2016. szeptemberében készült.

Ria nem állt azonnal kötélnek, amikor megkérdeztem tőle, hogy készíthetnék-e vele interjút. Nem gondolom, hogy valaki kíváncsi lenne rám. – válaszolta. – Nagyon sokszor érzem azt, hogy az emberek számára fura és érthetetlen vagyok. Meg akartam ettől kímélni az olvasókat. Elmondhatom, hogy senkit semmitől nem kell megkímélni. Az interjú szerintem jól sikerült és remélem az, aki elolvassa gazdagodik általa. Ettől függetlenül mindig eggyüttérzek az ilyen érzésekkel, amiket Ria megfogalmazott, mert mögöttem is állandóan ott áll a szörny, aki mondogatja, hogy “Arra meg ki kíváncsi, amit te irogatsz?” Jó haverok vagyunk, már sokszor találkoztunk.

És akkor mostantól meséljen Ria…

Negyven éves koromig igyekeztem jó lenni és megfelelni – hol a szüleimnek, hol a férjemnek. Az életemből hiányzott annak az öröme, hogy csakis magamért tegyek valamit.

A 40 éves születésnapom környékén szívrohamot kaptam és kémiailag kellett újraindítani a szívemet, hogy visszatérjen a rendes szívritmusom. Az orvos később szívritmus zavart állapított meg és azt mondta, hogy a gyógyszerek ezen már nem segítenek, csakis a műtét. Beleegyeztem, mert azt biztosan tudtam, hogy nem akarom még egyszer megélni azt, amin átmentem. A szívroham órái alatt megkérdeztem magamtól, hogy “vajon ennyi volt az életem?”. Próbáltam megfogalmazni, hogy mi volt az, ami jó volt az életemben. Arra jutottam, hogy ha megadatik nekem még pár nap, akkor azokat a természetben szeretném eltölteni.

A szívműtét simán ment, és bár testileg helyrejöttem, lelkileg az életem teljesen felborult. Végre őszintén ki tudtam mondani, hogy az a munka, amit csinálok nem jó, az a házasság, amiben élek, nem jó, az a kapcsolat, amit a szüleimmel megtapasztalok, nem jó.

Feltettem a kérdést, hogy hol vagyok az Életemből én!?

Matematika tanár szerettem volna lenni, de végül informatikus lettem, hogy megfeleljek az apámnak, aki szerint az a jó szakma, ahol sok pénzt lehet keresni. Első perctől kezdve utáltam az informatikát, de ehhez képest 20 évig maradtam ezen a területen. Azt gondoltam, hogy a munka az ilyen, nem lehet élvezetes. A szívműtétem után felmondtam a munkahelyemen, majd 1,5 évig voltam munka nélkül. Jártam interjúkra, de szerintem sütött rólam, hogy semmi kedvem visszatérni a szakmámhoz. Végül elkezdtem teljesen más területen tevékenykedni. Voltam például a Bethesda Gyermekkorházban önkéntes, és elkezdtem szintén önkéntes alapon roma gyerekeket tanítani. Később jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Mentálhigiénés szakára, hogy mentálhigiénés segítőnek képződjek ki.

A munkahelyi válsággal együtt a házasságom is fejreállt, belementünk egy borzasztó nagy házassági krízisbe és azt fontolgattuk, hogy elválunk. Amikor Ati elkezdett tanulni az Integrál Akadémián (http://www.integralakademia.hu/), az számomra hihetetlen törés volt. Láttam, hogy egyre jobban távolodik és elfordul tőlem, és ezzel párhuzamosan én is eltávolodtam tőle. Egyszer aztán elhatároztam, hogy megnézem ezt a közeget és elmentem Gánti Bence téli táborába. Olyan volt, mintha tüzes vassal sütögettek volna engem. Rögtön a kezdő körben elmondtuk, hogy házassági válságban vagyunk, majd a rákövetkező napokban az emberek minimum felének volt valami hozzáfűznivalója, észrevétele, tanácsa ehhez, helyretették, megmondták, véleményezték a helyzetünket. Azt hittem, hogy megőrülök. A legrosszabb rémálmaim váltak valóra, hogy ezek a csoportok tényleg olyanok, amilyennek elképzeltem őket. Bence nagyon sokat segített ebben, mert csinált egy állítást nekünk, amelyikben felállítottuk a kapcsolatunkat. Szerintem többeknek a csoportban meglepő volt látni, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire másként látjuk mindketten és közben mindkettőnknek igaza van.

Ezután a tábor után vettem a fejembe, hogy én soha senkinek nem fogok tanácsot adni, mert tudom, hogy mennyire nem segített ez akkor rajtam sem.

Atival elkezdtünk párterápiára járni, ahol a terapeuták megállapították, hogy igazából nem váltam le a szüleimről. Ezután terápiás jelleggel írtam egy levelet a szüleimnek azokról a dolgokról, amiket hosszú éveken keresztül magamban tartogattam velük kapcsolatban. Szörnyen megharagudtak és nem is értették, hogy miért csinálom mindezt. Úgy gondolták, hogy megőrültem. A levél teljesen felborította a lelki egyensúlyukat, és beletelt 1-2 évbe, amíg sikerült valahogy rendezni magukban ezt a dolgot. Ha ezek még nem lettek volna elegek, akkor a spirituális irányultságom is megváltozott. Elhagytam a konvencionális református vallásomat, és áttértem katolikus hitre. Ez a döntés tovább rontotta a helyzetet köztem és a szüleim között.

Abban a reménytelen pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Atival elválunk, másfél éve nem dolgoztam és a szüleim is haragudtak rám a levél miatt, felhívott a volt főnököm, hogy menjek vissza a cégbe. Visszamentem… Azt hiszem ez volt a lejtő legalja számomra, visszalépni abba a szakmába, amit utáltam.
A házasságunk viszont elkezdett megjavulni és nagyon őszintévé vált. Olyan kapcsolatunk lett Atival, amire mindig is vágytam. Már nem mondom rá, hogy stabil, mert a krízisünk után rájöttem, hogy bárminek bármelyik pillanatban vége lehet, de addig legalább teljesen őszintén és hitelesen tudok benne lenni. Szeretem a férjemet. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele, azt sem mondom, hogy mindig boldog vagyok mellette, de szeretem. Most már a konfliktusaink is teljesen hullámszerűek és még a mélyben is látom, hogy van előre.
(Megj: Ati és Ria 2017-ben úgy döntöttek, hogy külön folytatják további életutukat és elváltak.)

A saját önismereti utam tehát akkor kezdődött, amikor felborultak az addig biztonságosnak hitt dolgok az életemben. Először egy hölgyhöz jártam terápiába, aki borzalmas volt. Azt éltem meg, hogy nem fogad el, ítélkezik felettem, megmondja, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Ettől függetlenül sokat köszönhetek neki, mert amikor később úgy éreztem, hogy én magam is a segítői pályára szeretnék lépni, csak nem volt ehhez elég önbizalmam, visszagondolva erre a hölgyre azt éreztem, hogy biztosan elfogadóbban tudnék kísérni embereket, mint ahogy ő tette velem.

Egy idő után rájöttem, hogy a terápia főleg a kapcsolatról szól köztem és a terapeuta között, így tudok csak igazából haladni.

A módszer csak másodlagos, úgyhogy a második körben már nem a megfelelő módszer után kutattam, hanem a nekem személyesen megfelelő terapeuta után. Ebben Tóth Szilvia segített (http://integralmentoring.hu/), aki hihetetlen ráérzéssel ajánlott számomra segítő szakembert. Ennek már 4 éve és a mai napig nem váltottam terapeutát. Külön bónusz számomra, hogy a terapeutám keresztény, annak is a haladó vonalához tartozik, ahová magamat is sorolom, így lelki vezetőmként is funkcionál és spirituális kérdésekkel is fordulhatok hozzá. A vele való munka során kezdtem ráeszmélni, hogy hol vagyok én a saját életemben, és hogy mit szeretnék, függetlenül attól, hogy mások mit szeretnének tőlem.

Azt fogalmaztam meg, hogy az én hivatásom az elfogadás, és ezt az emberekkel való munkámban akarom kamatoztatni.

Ha egy ember el tud fogadni egy másikat, az a leggyógyítóbb kapcsolat az életben. És ez minden kapcsolatunkra igaz, nem csak a terápiásra.
Az utam során rájöttem, hogy a vallás, de még a hit sem azt jelentik, hogy járunk templomba, gyónunk és betartjuk a kötelező szabályokat, hanem hogy ennek van egy sokkal mélyebb értelme.
Épp nemrég érkeztem vissza egy 9 napos szemlélődő lelkigyakorlatról, aminek a technikája ugyanaz, mint a buddhista vipassana meditációnak, csak a célja más. A szemlélődő lelki gyakorlat célja a kiüresedés, hogy ezután képesek legyünk egyesülni Istennel (könyvajánló, Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat). Ha valaki eléggé elmélyül egy vallásban akkor elkezdi ugyanazt mondani és ugyanazt hinni, mint egy másik vallás hívője. Ezzel ellentétben egy átlag keresztény elég elutasító tud lenni más vallásokkal szemben, de még az egyház is. A lelki vezetőm azt mondta, hogy mindegy, hogy miben hiszünk, az a lényeg, hogy elhiggyük, hogy a hitünk eljuttat az üdvösségbe. Mindannyian isten gyermekei vagyunk és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ki milyen történetet szerkeszt ez köré.

A keresztény meditáció is egy út, ami hasonló a többi meditatív hagyományhoz. Ilyen szempontból rehabilitálni kellene szerintem a kereszténységet, mert különböző tudatszinteken valósulhat meg. Igen van az a szintje, hogy kiátkoznak téged a templomból vasárnap és létezik a kereszténység misztikus útja is.
Ez alatt a 9 nap alatt nem csak magasan jártam Istennél, hanem megtapasztaltam a saját személyes poklomat is. A lelki vezető nagyon szemléletesen írta le a gyakorlat alatt az emberi lelket. Azt mondta, képzeljem azt, hogy a lélek olyan, mint egy Ferrero Rocher. A mogyoró az Önvalónk, ami hasonló Istenhez, a mogyorót körülvevő csoki a személyiségünk, és a külső ostya pedig a perszóna (szerepszemélyiségünk).

Ami a teológusoknak a bűn, az a pszichológusoknak a neurózis. Ami a teológusoknak a megszállás, az a pszichológusoknak a pszichózis. A misztika és a pszichológia igazából nincsenek messze egymástól.

A neurózisaink (vagy bűneink miatt) torzul az istenképünk is. Rengeteg Istenről alkotott képünk van, amik nagy része a gyerekkorból ered – a büntető Isten, a nemtörődő Isten, a haragvó Isten, a tehetetlen Isten és még folytathatnám, és nem könnyű önmagukban felismerni, amikor használjuk ezeket. A szokásos gondolatunk az, hogy “persze, így látja Istent valaki más, de nem én“, amikor viszont napi 6-7 órát töltök szemlélődő meditációban vagy elmélyedek egy szentszövegben az elvonulás alatt, rögtön rájövök, hogy mennyire félremagyarázom a Bibliát az Istenről hordozott torz képem miatt.

A gyerekem tegnap azt mondta, hogy önző vagyok, mert teljesen befelé fordultam és csak magammal foglalkozom. Valószínűleg igaza van. Sokat szemlélem magamat belülről, úgy érzem, hogy most nem is tudok kifele fókuszálni, vagy csak nehezen. Valószínűleg ez egy természetes reakció, mert 40 éven keresztül azt néztem, hogy a környezetem mit akar tőlem. Most befele szemlélődök, és mintha a külvilág egy réteggel kijjebb lenne. A legutóbbi elvonulás alatt pont ezt a határtartást tanulhattam. Fél napig azt kellett mondogatnom, hogy “nem”. Furcsa volt számomra, hogy Istenhez akarok kapcsolódni és közben mondogatnom kell, hogy nem, de a lelki vezetőm megerősített, hogy csak csináljam. Két nagyon fontos tapasztalásom lett: az első, hogy még a sokadik nem kimondása után sem “büntetett meg Isten”, nem mondta azt, hogy akkor ő elmegy és itthagy. A másik tapasztalás pedig az volt, hogy szerintem a 4 órán keresztül mondogatott “nem” az összes eddig nem kimondott elutasításom volt, amiket elmulasztottam kimondani korábban.

A kereszténységben létezik a hármas szeretet parancs – szeresd Istenedet, szeresd felebarátodat mint tenmagadat. Én egész életemben a felebarátaimra koncentráltam, pedig saját magunk vagyunk a “közlekedő edény”a szeretet számára.

Ha ez az edény valahol lyukas, akkor nem tudsz igazán szeretni. Amikor feladom, amikor azt mondom, hogy “ilyen vagyok, lyukas az edényem, nem bízom benned Istenem, magamat sem szeretem” és mindezt oda tudom vinni az oltárra és totálisan feladni az igyekezetet, hogy más legyek, akkor mindig megtörténik velem a kegyelem.
Az egyik nap olyan dühöt éreztem meditáció közben, hogy azt mondtam, hogy leszállok a kis sámliról és földhöz verem magamat. Nem tudtam a légzésemre figyelni, a tenyeremre sem, egy gondolkodó gép lettem. Ennek a napnak a végén volt a legerősebb Istenélményem, mert végül el tudtam engedni, hogy tökéletes legyek, vagy hogy tökéletesen meditáljak. Amikor valamit akaratlagosan akarok elengedni, az sosem sikerül. Általában egy összezuhanás következtében tudok valamit tényleg elengedni. Egy kicsit meg kell halnom ahhoz, hogy el tudjam engedni az akarást. Járok szomatodráma képzésre is és a szomatodrámában is megjelenik ugyanez. Attól függetlenül hogy “csinálunk” valamit, jelen van egy erő, vagy mező, vagy Isten, mindegy minek nevezzük és akkor történik igazából a változás, amikor rábízzuk magunkat erre.

Nem hiszek a feltámadásban olyan értelemben, hogy majd milyen jó lesz nekem halálom után, amikor feltámadok és igazságot szolgáltatnak. Minden, ami akár gyermek korunkban történik velünk, az nem véletlen. Minden csak előkészít arra, hogy észrevegyem az eredendő Isten hiányt és ezen dolgozzak már most, életem során. Hiába érezzük azt, hogy a párkapcsolatunkban hiányzik valami, vagy hogy gyerekkoromban szerettem volna, ha több figyelmet kapok, ezek csak a felszín.

Tulajdonképpen arra vágyunk, hogy önmagunkkal, és Istennel legyünk egységben. Nem egy másik emberre vágyunk.

Igazából nem azt akarjuk, hogy apa szeressen, vagy anya szeressen hanem hogy önmagunkat szeressük és Istent. Csak ezt a hiányt össze-vissza projektáljuk a külvilágban más emberekre. A lelki vezetőmmel arról beszélünk, hogy egy férfi szerelme sem tudja pótolni vagy helyettesíteni az Isteni szeretet. A szerzetesek is ezért vonulnak el és élnek cölibátusban.
Több kliensem is van, akik nem csak terápiás beszélgetéseket igényelnek, hanem lelki vezetést is. Nagyon hamar el szoktunk jutni ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan is állnak Istennel, vagy az ő életükben ki az, aki Isten szerepét játssza? Ezekre a helyekre leggyakrabban a partnert vagy a szülőket rakjuk és ez egyébként hihetetlen teher ezeknek az embereknek, hogy olyasmit várunk el tőlük, amit nem tudnak megadni.


Az interjú alanya: Marcsó Annamária
Elérhetősége, ha szeretnél önismereti beszélgetésre jelentkezni : annamaria.marcso@gmail.com

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

Riával arról beszélgettünk, hogy minként ébresztette őt fel egy szív újraindítás 40 éves korában, és miként fordult fel ezután gyakorlatilag minden az életében – a házassága, a munkája, a kapcsolata a szüleivel, ugyanis minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre. Ez Riával sem volt másként. Az interjú 2016. szeptemberében készült.

Ria nem állt azonnal kötélnek, amikor megkérdeztem tőle, hogy készíthetnék-e vele interjút. Nem gondolom, hogy valaki kíváncsi lenne rám. – válaszolta. – Nagyon sokszor érzem azt, hogy az emberek számára fura és érthetetlen vagyok. Meg akartam ettől kímélni az olvasókat. Elmondhatom, hogy senkit semmitől nem kell megkímélni. Az interjú szerintem jól sikerült és remélem az, aki elolvassa gazdagodik általa. Ettől függetlenül mindig eggyüttérzek az ilyen érzésekkel, amiket Ria megfogalmazott, mert mögöttem is állandóan ott áll a szörny, aki mondogatja, hogy “Arra meg ki kíváncsi, amit te irogatsz?” Jó haverok vagyunk, már sokszor találkoztunk.

És akkor mostantól meséljen Ria…

Negyven éves koromig igyekeztem jó lenni és megfelelni – hol a szüleimnek, hol a férjemnek. Az életemből hiányzott annak az öröme, hogy csakis magamért tegyek valamit.

A 40 éves születésnapom környékén szívrohamot kaptam és kémiailag kellett újraindítani a szívemet, hogy visszatérjen a rendes szívritmusom. Az orvos később szívritmus zavart állapított meg és azt mondta, hogy a gyógyszerek ezen már nem segítenek, csakis a műtét. Beleegyeztem, mert azt biztosan tudtam, hogy nem akarom még egyszer megélni azt, amin átmentem. A szívroham órái alatt megkérdeztem magamtól, hogy “vajon ennyi volt az életem?”. Próbáltam megfogalmazni, hogy mi volt az, ami jó volt az életemben. Arra jutottam, hogy ha megadatik nekem még pár nap, akkor azokat a természetben szeretném eltölteni.

A szívműtét simán ment, és bár testileg helyrejöttem, lelkileg az életem teljesen felborult. Végre őszintén ki tudtam mondani, hogy az a munka, amit csinálok nem jó, az a házasság, amiben élek, nem jó, az a kapcsolat, amit a szüleimmel megtapasztalok, nem jó.

Feltettem a kérdést, hogy hol vagyok az Életemből én!?

Matematika tanár szerettem volna lenni, de végül informatikus lettem, hogy megfeleljek az apámnak, aki szerint az a jó szakma, ahol sok pénzt lehet keresni. Első perctől kezdve utáltam az informatikát, de ehhez képest 20 évig maradtam ezen a területen. Azt gondoltam, hogy a munka az ilyen, nem lehet élvezetes. A szívműtétem után felmondtam a munkahelyemen, majd 1,5 évig voltam munka nélkül. Jártam interjúkra, de szerintem sütött rólam, hogy semmi kedvem visszatérni a szakmámhoz. Végül elkezdtem teljesen más területen tevékenykedni. Voltam például a Bethesda Gyermekkorházban önkéntes, és elkezdtem szintén önkéntes alapon roma gyerekeket tanítani. Később jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Mentálhigiénés szakára, hogy mentálhigiénés segítőnek képződjek ki.

A munkahelyi válsággal együtt a házasságom is fejreállt, belementünk egy borzasztó nagy házassági krízisbe és azt fontolgattuk, hogy elválunk. Amikor Ati elkezdett tanulni az Integrál Akadémián (http://www.integralakademia.hu/), az számomra hihetetlen törés volt. Láttam, hogy egyre jobban távolodik és elfordul tőlem, és ezzel párhuzamosan én is eltávolodtam tőle. Egyszer aztán elhatároztam, hogy megnézem ezt a közeget és elmentem Gánti Bence téli táborába. Olyan volt, mintha tüzes vassal sütögettek volna engem. Rögtön a kezdő körben elmondtuk, hogy házassági válságban vagyunk, majd a rákövetkező napokban az emberek minimum felének volt valami hozzáfűznivalója, észrevétele, tanácsa ehhez, helyretették, megmondták, véleményezték a helyzetünket. Azt hittem, hogy megőrülök. A legrosszabb rémálmaim váltak valóra, hogy ezek a csoportok tényleg olyanok, amilyennek elképzeltem őket. Bence nagyon sokat segített ebben, mert csinált egy állítást nekünk, amelyikben felállítottuk a kapcsolatunkat. Szerintem többeknek a csoportban meglepő volt látni, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire másként látjuk mindketten és közben mindkettőnknek igaza van.

Ezután a tábor után vettem a fejembe, hogy én soha senkinek nem fogok tanácsot adni, mert tudom, hogy mennyire nem segített ez akkor rajtam sem.

Atival elkezdtünk párterápiára járni, ahol a terapeuták megállapították, hogy igazából nem váltam le a szüleimről. Ezután terápiás jelleggel írtam egy levelet a szüleimnek azokról a dolgokról, amiket hosszú éveken keresztül magamban tartogattam velük kapcsolatban. Szörnyen megharagudtak és nem is értették, hogy miért csinálom mindezt. Úgy gondolták, hogy megőrültem. A levél teljesen felborította a lelki egyensúlyukat, és beletelt 1-2 évbe, amíg sikerült valahogy rendezni magukban ezt a dolgot. Ha ezek még nem lettek volna elegek, akkor a spirituális irányultságom is megváltozott. Elhagytam a konvencionális református vallásomat, és áttértem katolikus hitre. Ez a döntés tovább rontotta a helyzetet köztem és a szüleim között.

Abban a reménytelen pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Atival elválunk, másfél éve nem dolgoztam és a szüleim is haragudtak rám a levél miatt, felhívott a volt főnököm, hogy menjek vissza a cégbe. Visszamentem… Azt hiszem ez volt a lejtő legalja számomra, visszalépni abba a szakmába, amit utáltam.
A házasságunk viszont elkezdett megjavulni és nagyon őszintévé vált. Olyan kapcsolatunk lett Atival, amire mindig is vágytam. Már nem mondom rá, hogy stabil, mert a krízisünk után rájöttem, hogy bárminek bármelyik pillanatban vége lehet, de addig legalább teljesen őszintén és hitelesen tudok benne lenni. Szeretem a férjemet. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele, azt sem mondom, hogy mindig boldog vagyok mellette, de szeretem. Most már a konfliktusaink is teljesen hullámszerűek és még a mélyben is látom, hogy van előre.
(Megj: Ati és Ria 2017-ben úgy döntöttek, hogy külön folytatják további életutukat és elváltak.)

A saját önismereti utam tehát akkor kezdődött, amikor felborultak az addig biztonságosnak hitt dolgok az életemben. Először egy hölgyhöz jártam terápiába, aki borzalmas volt. Azt éltem meg, hogy nem fogad el, ítélkezik felettem, megmondja, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Ettől függetlenül sokat köszönhetek neki, mert amikor később úgy éreztem, hogy én magam is a segítői pályára szeretnék lépni, csak nem volt ehhez elég önbizalmam, visszagondolva erre a hölgyre azt éreztem, hogy biztosan elfogadóbban tudnék kísérni embereket, mint ahogy ő tette velem.

Egy idő után rájöttem, hogy a terápia főleg a kapcsolatról szól köztem és a terapeuta között, így tudok csak igazából haladni.

A módszer csak másodlagos, úgyhogy a második körben már nem a megfelelő módszer után kutattam, hanem a nekem személyesen megfelelő terapeuta után. Ebben Tóth Szilvia segített (http://integralmentoring.hu/), aki hihetetlen ráérzéssel ajánlott számomra segítő szakembert. Ennek már 4 éve és a mai napig nem váltottam terapeutát. Külön bónusz számomra, hogy a terapeutám keresztény, annak is a haladó vonalához tartozik, ahová magamat is sorolom, így lelki vezetőmként is funkcionál és spirituális kérdésekkel is fordulhatok hozzá. A vele való munka során kezdtem ráeszmélni, hogy hol vagyok én a saját életemben, és hogy mit szeretnék, függetlenül attól, hogy mások mit szeretnének tőlem.

Azt fogalmaztam meg, hogy az én hivatásom az elfogadás, és ezt az emberekkel való munkámban akarom kamatoztatni.

Ha egy ember el tud fogadni egy másikat, az a leggyógyítóbb kapcsolat az életben. És ez minden kapcsolatunkra igaz, nem csak a terápiásra.
Az utam során rájöttem, hogy a vallás, de még a hit sem azt jelentik, hogy járunk templomba, gyónunk és betartjuk a kötelező szabályokat, hanem hogy ennek van egy sokkal mélyebb értelme.
Épp nemrég érkeztem vissza egy 9 napos szemlélődő lelkigyakorlatról, aminek a technikája ugyanaz, mint a buddhista vipassana meditációnak, csak a célja más. A szemlélődő lelki gyakorlat célja a kiüresedés, hogy ezután képesek legyünk egyesülni Istennel (könyvajánló, Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat). Ha valaki eléggé elmélyül egy vallásban akkor elkezdi ugyanazt mondani és ugyanazt hinni, mint egy másik vallás hívője. Ezzel ellentétben egy átlag keresztény elég elutasító tud lenni más vallásokkal szemben, de még az egyház is. A lelki vezetőm azt mondta, hogy mindegy, hogy miben hiszünk, az a lényeg, hogy elhiggyük, hogy a hitünk eljuttat az üdvösségbe. Mindannyian isten gyermekei vagyunk és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ki milyen történetet szerkeszt ez köré.

A keresztény meditáció is egy út, ami hasonló a többi meditatív hagyományhoz. Ilyen szempontból rehabilitálni kellene szerintem a kereszténységet, mert különböző tudatszinteken valósulhat meg. Igen van az a szintje, hogy kiátkoznak téged a templomból vasárnap és létezik a kereszténység misztikus útja is.
Ez alatt a 9 nap alatt nem csak magasan jártam Istennél, hanem megtapasztaltam a saját személyes poklomat is. A lelki vezető nagyon szemléletesen írta le a gyakorlat alatt az emberi lelket. Azt mondta, képzeljem azt, hogy a lélek olyan, mint egy Ferrero Rocher. A mogyoró az Önvalónk, ami hasonló Istenhez, a mogyorót körülvevő csoki a személyiségünk, és a külső ostya pedig a perszóna (szerepszemélyiségünk).

Ami a teológusoknak a bűn, az a pszichológusoknak a neurózis. Ami a teológusoknak a megszállás, az a pszichológusoknak a pszichózis. A misztika és a pszichológia igazából nincsenek messze egymástól.

A neurózisaink (vagy bűneink miatt) torzul az istenképünk is. Rengeteg Istenről alkotott képünk van, amik nagy része a gyerekkorból ered – a büntető Isten, a nemtörődő Isten, a haragvó Isten, a tehetetlen Isten és még folytathatnám, és nem könnyű önmagukban felismerni, amikor használjuk ezeket. A szokásos gondolatunk az, hogy “persze, így látja Istent valaki más, de nem én“, amikor viszont napi 6-7 órát töltök szemlélődő meditációban vagy elmélyedek egy szentszövegben az elvonulás alatt, rögtön rájövök, hogy mennyire félremagyarázom a Bibliát az Istenről hordozott torz képem miatt.

A gyerekem tegnap azt mondta, hogy önző vagyok, mert teljesen befelé fordultam és csak magammal foglalkozom. Valószínűleg igaza van. Sokat szemlélem magamat belülről, úgy érzem, hogy most nem is tudok kifele fókuszálni, vagy csak nehezen. Valószínűleg ez egy természetes reakció, mert 40 éven keresztül azt néztem, hogy a környezetem mit akar tőlem. Most befele szemlélődök, és mintha a külvilág egy réteggel kijjebb lenne. A legutóbbi elvonulás alatt pont ezt a határtartást tanulhattam. Fél napig azt kellett mondogatnom, hogy “nem”. Furcsa volt számomra, hogy Istenhez akarok kapcsolódni és közben mondogatnom kell, hogy nem, de a lelki vezetőm megerősített, hogy csak csináljam. Két nagyon fontos tapasztalásom lett: az első, hogy még a sokadik nem kimondása után sem “büntetett meg Isten”, nem mondta azt, hogy akkor ő elmegy és itthagy. A másik tapasztalás pedig az volt, hogy szerintem a 4 órán keresztül mondogatott “nem” az összes eddig nem kimondott elutasításom volt, amiket elmulasztottam kimondani korábban.

A kereszténységben létezik a hármas szeretet parancs – szeresd Istenedet, szeresd felebarátodat mint tenmagadat. Én egész életemben a felebarátaimra koncentráltam, pedig saját magunk vagyunk a “közlekedő edény”a szeretet számára.

Ha ez az edény valahol lyukas, akkor nem tudsz igazán szeretni. Amikor feladom, amikor azt mondom, hogy “ilyen vagyok, lyukas az edényem, nem bízom benned Istenem, magamat sem szeretem” és mindezt oda tudom vinni az oltárra és totálisan feladni az igyekezetet, hogy más legyek, akkor mindig megtörténik velem a kegyelem.
Az egyik nap olyan dühöt éreztem meditáció közben, hogy azt mondtam, hogy leszállok a kis sámliról és földhöz verem magamat. Nem tudtam a légzésemre figyelni, a tenyeremre sem, egy gondolkodó gép lettem. Ennek a napnak a végén volt a legerősebb Istenélményem, mert végül el tudtam engedni, hogy tökéletes legyek, vagy hogy tökéletesen meditáljak. Amikor valamit akaratlagosan akarok elengedni, az sosem sikerül. Általában egy összezuhanás következtében tudok valamit tényleg elengedni. Egy kicsit meg kell halnom ahhoz, hogy el tudjam engedni az akarást. Járok szomatodráma képzésre is és a szomatodrámában is megjelenik ugyanez. Attól függetlenül hogy “csinálunk” valamit, jelen van egy erő, vagy mező, vagy Isten, mindegy minek nevezzük és akkor történik igazából a változás, amikor rábízzuk magunkat erre.

Nem hiszek a feltámadásban olyan értelemben, hogy majd milyen jó lesz nekem halálom után, amikor feltámadok és igazságot szolgáltatnak. Minden, ami akár gyermek korunkban történik velünk, az nem véletlen. Minden csak előkészít arra, hogy észrevegyem az eredendő Isten hiányt és ezen dolgozzak már most, életem során. Hiába érezzük azt, hogy a párkapcsolatunkban hiányzik valami, vagy hogy gyerekkoromban szerettem volna, ha több figyelmet kapok, ezek csak a felszín.

Tulajdonképpen arra vágyunk, hogy önmagunkkal, és Istennel legyünk egységben. Nem egy másik emberre vágyunk.

Igazából nem azt akarjuk, hogy apa szeressen, vagy anya szeressen hanem hogy önmagunkat szeressük és Istent. Csak ezt a hiányt össze-vissza projektáljuk a külvilágban más emberekre. A lelki vezetőmmel arról beszélünk, hogy egy férfi szerelme sem tudja pótolni vagy helyettesíteni az Isteni szeretet. A szerzetesek is ezért vonulnak el és élnek cölibátusban.
Több kliensem is van, akik nem csak terápiás beszélgetéseket igényelnek, hanem lelki vezetést is. Nagyon hamar el szoktunk jutni ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan is állnak Istennel, vagy az ő életükben ki az, aki Isten szerepét játssza? Ezekre a helyekre leggyakrabban a partnert vagy a szülőket rakjuk és ez egyébként hihetetlen teher ezeknek az embereknek, hogy olyasmit várunk el tőlük, amit nem tudnak megadni.


Az interjú alanya: Marcsó Annamária
Elérhetősége, ha szeretnél önismereti beszélgetésre jelentkezni : annamaria.marcso@gmail.com

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0