Mondják a hangok a fejemben, hogy ez nem olvasásra való, amiket leírok. Ezeket magamban kellene rendeznem, mert minden embernek vannak gondjai, de attól még minden nap felkelnek, elmennek munkába, gondoskodnak a gyerekeikről, megtartják az órát…  Szeretek csokit enni, az mindig egy pillanatra boldoggá tesz. Meg az a pillanat is, amikor kiválasztom a csokit az üzletben, amikor a sok opció közül le kell szűkítenem egyre a választásomat, vagy az ízlésem szerint, vagy a rendelkezésemre álló pénzmennyiség szerint. Aztán amikor a csoki eltűnik, még egy időre megmarad a jó érzés, majd minden visszatér a régi kerékvágásba. 

Ma belémhasított a könyvek pakolása közben, hogy mennyire fárasztó, hogy életünk során egymilliószor el kell menni WC-re (egy kicsit túlzóan volt ez a fejemben, mert nem ennyiszer kell, csak durván 100 000x, ha azzal számolok, hogy napi 3x megyek WC-re 90 éves koromig). De akkor is. Sok ez a szám, fárasztónak érződött. Fárasztónak éreztem a többi ismétlődő tevékenységet is – a sok mosogatást (elmosom, koszos lesz, elmosom, koszos lesz, elmosom), a sok asztaltörlést, ahol újból termelődnek a morzsák és a koszok, a sok kidobott cuccot, amik helyett újakat vásárlok. Ma valahogy rámdőlt ez a sokság, nem tudom miért, hiszen ez a nap nem különbözött a többitől, pont ugyanolyannak érződött. És mégis vannak ezek a napok, amikor minden nehezebbnek érződik, mint máskor.