Az erdőtől a fát

Az erdőtől a fát

Tegnap, miközben a házunkban kialakított garzonban feküdtem este, nézve a karácsonyfa fényeit, elkezdtem beszélni a nagymamámhoz, aki 2 évvel ezelőtt meghalt. Annak ellenére, hogy már nem él, feldíszítjük a karácsonyfáját, és én imádok átmenni ilyenkor a garzonba, ahol több évig lakott és csak úgy ott lenni. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy ehhez nagyon hasonló módon kapcsolódtam hozzá akkor is, amikor élt – a körülötte lévő dolgokat szerettem, de őt …. azt nem állítom, hogy nem szerettem, mindenesetre túl közel sem mertem menni hozzá, és jobb volt kapcsolódni mindahhoz, ami körülötte volt, mint konkrétan hozzá. Ezt mondtam el neki tegnap a karácsonyfánál.

A nagymamám házának olyan nagy jelentősége van a tudatomban (de főleg a tudatalattimban), hogy sokszor szolgál helyszínéül a jelentős álmaimban. Nagy részletességgel tudom visszaidézni a ház és a hozzá tartozó udvar részleteit, ezzel szórakoztam tegnap, hogy végigpásztáztam emlékezetemben az egyes részleteket, és azt figyeltem, hogy mennyire tudok közel menni ahhoz a személyhez, aki ezeknek az emlékeknek az epicentrumában áll – a mamához. Olyan érzés volt, mintha érzelmileg egy kráter lenne ezeknek az emlékeknek a közepén. A nagy körökből befelé haladva pozitív érzelmeket, ragaszkodást, szeretést figyeltem meg egészen a nagymamám kötényének visszaidézéséig, viszont amikor magára az emberre akartam figyelni és emlékezni, ez a pozitív érzelmi szál megszakadt. Olyan, mintha istenigazából a tőle távolabb eső, de szorosan hozzá köthető dolgokat tudnám igazán szeretni, és minél közelebb megyek hozzá, ez az érzés annál halványabb.

Végeláthatatlan listát tudnék írni arról, hogy mi minden volt számomra iszonyatosan fontos a nagymamám házából és mi mindenhez fűz erős érzelmi szál. Annyira nagy a ragaszkodás bennem, hogy nemrég megemlítettem valakinek, hogy ha akármennyi pénzem lenne, akkor megépíttetném a nagyim házának pontos mását, ugyanoda ültetném el a fákat az udvaron, megpróbálnék szerezni ugyanolyan bútorokat a szobába. Most viszont rájöttem, hogy valószínűleg akkor sem lenne ugyanolyan, mert a nagyim háza magába szívta az élmények sorozatát attól a pillanattól, hogy friss házasokként beköltöztek oda a nagypapámmal, egészen addig, amíg pár évvel ezelőtt el lett adva, a kettő időpillanat között pedig felnőtt ott két generáció gyerek.

Amikor a nagyim ideköltözött hozzánk, egy csomó minden, ami addig fizikailag körülötte volt számomra elveszett. Olyan mintha egy régi diófát átültettünk volna egy új helyre. Neki rendben volt ez, mert már nem akart egyedül élni, de ha jobban belegondolok, nálunk is, ugyanazokhoz a dolgokhoz kötődtem, amik átjöttek vele együtt a régi házból. A karácsonyfájához, a régi óra ketyegéséhez, a fehér porcelán nőhöz a szekrény tetején, aki már vagy 30 éve igézi a vázát a kezében, a színes törpéhez, a falvédőhöz, a tájképhez a falon, ahol befagyva az időbe a három kis emberke “éppen most” száll ki a csónakból. Hiányzik, hogy már nincs karácsonyi vacsora a nagyinál, mert nincs nagyi, akihez el lehetne menni, miközben ezekben az emlékekben is a “körülmények” emelkednek ki és fontosak, maga a nagyi mintha valami fajta kulissza lenne ezekben. Olyan mintha nem látnám a fától az erdőt, vagy ebben az esetben inkább az pontosabb, hogy nem látom az erdőtől a fát. 

Ami nehéz az az, hogy ezt a kötődési mintát más emberekkel is élem, például észrevettem, hogy a párkapcsolatban is, ahol inkább tudok kötődni a másik körül lévő térhez, mint hozzá magához. Ha alapnak vesszük azt, hogy a testünk nem ér véget a bőrünknél, akkor olyan, mintha “kifordítva” tudnám szeretni a számomra fontos embereket. Kötődöm a fizikai testüket körülvevő éteri rétegekhez, amiknek “széle” a fizikai testtől akár több száz méter távolságban is lehet, a fizikai testük pedig egy kráternek érződik ezekhez  képest, amihez nem szeretek fizikailag közel menni, talán mert túl intenzív ezekhez a szubtilis, éteri rétegekhez képest, és nem tudok vele mit kezdeni. Mivel én magam is ilyen “kráterben” élek, jó lenne tudni kapcsolódni a többi “kráterhez” a  környezetemben és megtanulni belakni ezeket is, nem csak a szubtilis rétegeket. Azt a kérdést elviszem magammal ebből az írásból, hogy vajon azért vágyom erre, mert elvárásként érzékelem magam felé, vagy mert tényleg látok benne értéket.


Hogyan állítsd elő a  a “semmi sem jó” érzést?

Hogyan állítsd elő a a “semmi sem jó” érzést?

Hát kérem szépen, megfigyeltem és most leírom neked, hogyan kell aktívan csinálni a címben leírt életérzést, hogy biztos legyen az eredmény. Úgy érzem, hogy mesteri szintre fejlesztettem magamban ennek a tudását és most itt az ideje elárulni a titkos receptet. Eddig “tudattalanul” oktattam ezt a környezetemnek, azzal ahogy viselkedtem, gondoltam most tudatos szintre emelem és nyíltan elkezdem oktatni és ezután jöjjön, aminek jönnie kell….

Először is meg kell alapoznod az egész rendszert azzal,  hogy szinte mindenért magadat okolod. A viselkedésedet, gondolataidat, érzéseidet és persze a tökéletlenségedet. Nem, még a globális felmelegedés ténye sem kerülheti el ezt a számotvetést. Igen, még azért is te vagy a felelős, mert ha kevesebbet járnál autóval, többet bicikliznél vagy gyalogolnál és nem lenne hűtőd, ami folyamatosan fogyasztja az áramot, akkor hozzájárulhatnál a saját kis részeddel ahhoz, hogy a föld ne a veszte felé rohanjon.
(tovább…)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0