Több évvel ezelőtt olvastam Coelho egyik könyvét, a Zahirt. A könyv alap sztorija az, hogy rögtön az elején eltűnik Esther, aki háborús tudosítóként dolgozik, bármilyen búcsú üzenet vagy magyarázat nélkül. Tíz éve él házasságban a férjével, akit váratlanul ér ez az eltűnés. A könyv hátralévő része arról szól, hogy Mikhail, egy titokzatos vezető segítségével Esther férje elindul, hogy megkeresse a feleségét. Ez a keresés valójában annak képe, ahogy a férj lépésről lépésre megismeri feleségét, aki bár mellette élt, mégis oly sok mindent nem tudott róla, és oly sok helyen távolság volt közöttük, amit ő addig észre sem vett.

Teljesen lenyűgözött ez a történet, többek között azért, mert megfogalmazott egy olyan vágyat és ez alatt egy olyan hiányt, amit addig szavakba sem öntöttem. Coelho könyve felszínre hozta azt a mélyen munkáló hiányt bennem, hogy a párom, bár tudom, hogy szeret, úgy érzem nem ismer, nem lát sok olyasmit belőlem, amire pedig vágynék, hogy látható legyen számára. Azt éreztem, hogy nem azért nem látja, mert én nem mutatom, hanem mert hiába néz, elkerüli a figyelmét. Ezzel együtt pedig megfogalmazódott bennem annak a romantikus vágya, hogy ugyanúgy eltűnjek, mint Esther, ő keressen engem meg, és az út során tapasztalja meg, lássa meg, élje meg mindazt, ami elvezeti hozzám és ezáltal feltárul számára oly sok fontos dolog belőlem.

Emlékszem, hogy épp egy kiránduláson voltunk Horvátországban, és miközben vártunk a kompra felvezettem neki ezt a sztorit, ahogy Esther eltűnik a könyvben és a férje megkeresi őt, majd megkérdeztem tőle, hogy ha én eltűnnék, ő elindulna-e a keresésemre. Erre azt válaszolta, hogy “Nem, ha úgy döntenél, hogy elmész, akkor én hagynálak.” Annak kontextusában, amit nekem Coelho könyve jelentett, ez gyakorlatilag azt jelentette a számomra, hogy “Nem, kösz, nem akarlak megismerni mélyebben.” Visszatekintve látom, hogy sokkal egyszerűbb lett volna direktben kimondani, hogy mi az, ami hiányzik nekem, vagy mire lenne szükségem, nem pedig a Zahir történetébe bújtatva utalgatni rá, de hát akkor nem jutott ez eszembe. Végülis, ebbe a köntösbe bújtatva is megtudtam a választ, amire kíváncsi voltam. Felfoghatnánk a szeretet és elfogadás jelének is, hogy tiszteletben akarta tartani a képzeletbeli döntésemet, de nem annak érződött. Ez a mondata az egyik szög volt a kapcsolatunk koporsójában. Akkor ott az autóban én bedobtam a törölközőt, bár csak hónapokkal később szakítottam.

Kicsit most elgondolkodtam azon, hogy ez vajon valami gyerekes vágy lehetett-e a részemről, a bújócska játéka, hogy én majd jól elbújok, ő meg keressen meg? Igen. Kiraktam rá egy olyan felelősséget, ami valójában az én felelősségem lett volna. Annak ellenére, hogy én teljesen transzparensnek éltem meg magamat, sok minden mégsem volt szerintem annyira látható, mint azt én képzeltem. Azt olvastam egyszer valahol, hogy “az alkalmazkodás láthatatlanná tesz téged”. Ez az én Krisztusi keresztem, az állandó alkalmazkodási ingerem, vagy ennek a totális ellentétébe fordulás – a lázadás. Meg persze a “nem vagyok elég jó” mantra, aminek nem találom a gyökerét, olyan mintha ezzel az üzenettel fogantam volna meg. Egészen máig azt gondoltam, hogy ha elbírom érni, hogy azt gondoljam “elég jó vagyok”, akkor minden rendbe jön. De ma megláttam, hogy még ez a pozitív belső üzenet (ami azért sokkal jobb, mint a nem vagyok elég jó) is még a benne ragadás abban a paradigmában, ami szerint van az elég jó, meg a nem elég jó verziónk. Egy másik paradigma szerint ilyen nincs, hanem gondolhatom azt is, hogy egyszerűen olyan vagyok, amilyen vagyok egy adott pillanatban. Azon lehet gondolkodni, hogy mennyire vagyok rugalmas, mennyire tudok változni, mennyire tudok jelen lenni helyzetekben, de olyan kategória, hogy “elég jó vagyok” azt eléggé meddő vizsgálgatni. Elég jó mihez? Vagy kihez?

Szóval azt gondolom, hogy mielőtt a barátomat kezdtem el azzal zaklatni, hogy keressen meg engem, mert azzal bizonyítaná, hogy mennyire szeret, és mennyire vágyja a megismerésemet, először is nekem lett volna jó elindulni egy belső felfedező útra és megvizsgálni, hogy mi van a megfelelés kényszere alatt, mi van az elég jó vagyok paradigmáján kívül, mi van a dühöm és frusztráltságom mögött. Szerintem Esther is így tudott egyáltalán eltűnni a világba és kikötni valahol. Elindult megkeresni saját magát, feladva azt a várakozást, hogy majd a férje megismeri őt, és szabadon hagyva annak eshetőségét, hogy talán soha nem is indul el megkeresésére, vagy ha elindul, nem találja őt meg. Nem elbújni indult el a világba, nem játszma volt a részéről, hogy jól elmegy, a férje meg jöjjön utána. Felvette a saját felelősségét ebben a helyzetben, és lépett. Szó szerint. Olyan könnyű kívülről azt mondani saját magamnak, hogy “persze, hogy így van”, de azokban a helyzetekben, amikor valóban rá vagyok támaszkodva valamiben a másikra, és hirtelen tudni kellene lépni a semmibe, azok azért elég meredek pillanatok.

Miközben írtam ezt a bejegyzést felsejlett magam előtt annak az érzése egy pillanatra, hogy mennyire szomjazom azt, hogy ennyire kíváncsi legyek önmagamra, kifejezve ezzel önmagam iránti szeretetemet. Sokat “túrom” a belső világomat, sokat keresem magamat, és nagyon sokszor ez az igyekvés lenullázódik pusztán attól, hogy egy másik énrész odaszól: “Hülye vagy?! Felesleges ez a keresés. Ha távol ment, maradjon is ott.” Mestermű ezeknek az énrészeknek az együttélésének a megoldása.

A “Ha eltűnnék, megkeresnél?” valójában kockázat csökkentő kérdés volt a részemről. Mintha biztosító hálót akartam volna magam alát teremteni, hogy csak akkor vagyok hajlandó lépni (tenni magamért), ha te megígéred, hogy jössz velem. Pedig ez nem így működik. Lépünk és a másik vagy jön, vagy nem. Efelett nincs kontrollunk, és ez kurva félelmetes. Többek között ez a félelem táplálja a megfelelési kényszert is. Inkább megfelelek neked, csak hogy ne veszítselek el…. (és ezzel szépen lassan távol löklek magamtól). Csak a zárójelben lévő apróbetűs részre már inkább nem szoktam biztonság kedvéért ránézni, majd amikor létrejön a távolság akkor hirtelen feleszmélek, hogy WTF? Ez meg hogy történt? Hát így, ezeregy pillanat összeadásából, amikor nem voltam kíváncsi magamra.