Az “énnél több is lehetnél” kettősége

Az “énnél több is lehetnél” kettősége

Évekkel ezelőtt az egyik ismerősöm azt mesélte nekem, hogy amikor nyáron egy zöldséges standon dolgozott az egyetem alatt, a stand tulajdonosa a következőt mondta neki: “Ha én annyi mindent tudnék, mint te, biztos már teljesen máshol lennék.” Azt mondta, hogy hirtelen azt sem tudta, hogyan reagáljon, mert ez a mondat egyszerre jelentett bókot és kritikát is. A stand tulajdonos elismerően nyilatkozott a képességeiről, de ugyanabban a pillanatban azt is kifejezte, hogy ezeket k*a szarul használja, ha itt rostokol ebben a zöldséges standban (úgy, ahogy ő maga is). Ha érezted már azt, hogy a “benned több van ennél fiam/lányom” és az “ennél több is lehetnél” mondatok kapcsán inkább érzed magad rosszul, mint jól, akkor erről az érzésről fogsz olvasni ebben az írásomban.

Visszatérő élmény az életemben, hogy emberek elmondják nekem, hogy hogyan van bennem sokkal több, mint amit éppen művelek, hogyan értékelem alul magam, hogyan tarthatnék azzal a tudással és tehetséggel, ami bennem van teljesen máshol. Évek teltek el úgy, hogy nem tudtam megállapítani, ezek a valójában erősítő és bátorító mondatok, miért nem erősítettek és bátorítottak engem. Vagy azt tapasztaltam, hogy egy nagyon rövid időre tényleg megláttam azt, hogy több is lehetnék, majd amikor elmúlt ez a hatás, akkor még rosszabbul éreztem magamat, mint előtte, vagy eleve nem is volt ez a pozitív kanyar, és rögtön ott landoltam, hogy rosszul éreztem magamat egy-egy ilyen mondat után. Mi a baj velem? Volt a gyakori kérdésem.

És a válasz benne van a kérdésemben. Az az alap program futott bennem, hogy valami baj van velem, valamit még tennem kellene ahhoz, hogy azt lehessen mondani, hogy sikeres vagyok, szerethető és ELÉG. Ezért amikor valaki azt mondta nekem, hogy lehetnék annál több is, mint ami vagyok, bármilyen kedvesen is mondta, valójában csak emlékeztetett arra, amitől egyébként is szenvedtem – hogy nem elég az, amit már eleve csinálok.

És ehhez még csak nem is kell a külvilág, önmagam előtt is sikeresen tudom lógatni a répát, hogy amikor valahol vagyok, sohase érezzem azt, hogy az oké, bárhol is legyek. Ez a belső működés SOHA SEMMI kapcsán nem fogja azt mondani, hogy oké. SOHA SEMMI. Illúzió, hogy meg lehet érkezni a célba. Nem lehet, mert mindig lesz tovább. És most nem arról beszélek, hogy álljon le a fejlődés, ne gyarapodjunk és ne haladjunk az életünkben, hanem annak az érzésnek a kereséséről beszélek, amikor bele lehet nyugodtan pihenni a pillanatba és ott lenni. Annak a belső stabil érzéséről, hogy oké vagyok.

A saját részemről azt találtam meg, hogy amikor a “lehetnél ennél sokkal több is” visszajelzés kapcsán rosszul érzem magamat, annak valójában két oka van. Bennem magamban van az a belső üzenet, hogy “soha semmiben sem vagyok elég jó”, és ezért ezt a pozitívnak szánt visszajelzést is úgy fordítom le, hogy nem vagyok elég, illetve néha azt szoktam érezni, hogy

  • a másik valamilyen saját lezáratlan ügyét akarja az én sikerem által megélni (nem feldolgozott múltbéli vagy a jelenben fenálló kudarc élményen akar enyhíteni) vagy
  • az a nem kimondott vágya, hogy ha én “több” leszek, akkor ő jobban fogja érezni magát, büszke lehet rám, nem kell aggódnia értem, vagy eltűnik ezáltal valamilyen kapcsolati nehézség kettőnk között (és ez lehet baráti, párkapcsolati, vagy szülő-gyerek viszonyban is).

Nincs arra bizonyítékom, hogy ezek abban az adott esetben csak az én fantáziáim, vagy valóban van ilyen mögöttes szándék, de nem is ez a lényeg, mert amíg a másikba vagyok beleakadva, és rá reagálok, hogy ő eléggé elfogad-e engem vagy sem, addig is ki vagyok esve magamból.

Első lépés ehhez belül megépíteni ezt a talajt, és belül észrevenni, hogy milyen poklot gyártunk önmagunknak, amikor soha semmi sem elég jó attitűddel vagyunk önmagunk iránt.

Felfedeztem magamban azt a működést, amikor a “lehetnél több is / benned sokkal több van ennél” mondat kapcsán az fogalmazódik meg bennem, hogy “szeretném, hogy így is elég jónak érezz, amilyen most vagyok”.

És ez néha annak a másik személynek szól, néha pedig saját magamnak.


Miért nem megy a teremtés úgy, mint másoknak?

Miért nem megy a teremtés úgy, mint másoknak?

Egy ideje gondolkodom azon, hogy vajon miért megy egyes embereknek jobban a teremtés, mint nekem. Született erre mindenféle válasz a fejemben, amelyek között ott volt az elsőszámú agyonbaszós is – ő jobb nálam, profibb, tapasztaltabb, értékesebb. Önmagában ez a gondolat nagyon pontatlan, viszont tartalmazza a magját a válasznak a kérdésemre, amit kerestem. Előrefutok és rögtön lelövöm a poént- akik jobbak a teremtésben nálam, azok jónak (értékesnek) élik meg magukat. Nem a szaktudásuk, vagy tapasztalataik nagyobbak, bár ez is igaz lehet adott esetben, hanem elsősorban jobb barátságban vannak önmagukkal.

Számtalan fotót összegyűjtöttem az utóbbi minimum 8 év alatt, hogy milyen lakásban szeretnék lakni, vizualizáltam, beleéltem magamat, és a valóság még csak a közelébe sem ment ezeknek a vágyaknak. Ugyanígy volt a vágyott ruházattal, a vágyott karrierrel, a vágyott párkapcsolattal. Olyan mintha a vágyaim és a realitás között egy bazi nagy szakadék tátongana, amin semmilyen híd nem vezet át, és megkerülni sem lehet. Aztán ott van Jessica Caver Lindholm, akit már többször említettem a blogjaimban, aki úgy tűnik mintha megépített volna magának egy privát vágyteljesítő gyárat otthonra, és gyakorlatilag BÁRMIT, amit kitalál magának, azt meg is valósítja. Nyilván vannak neki is olyan álmai, amikre még csak vágyik és nem valósultak meg, mindenesetre teljesen átjön rajta keresztül a teremtés érzete. De nem is kell ilyen messzire figyelnem, a közvetlen környezetemben is ismerek ennyire teremtő embereket, akik fogják, és megvalósítják a kitűzött álmaikat, lehozzák őket a földre.

Olvastam már mindenfélét ebben a témában, többek között azt is, hogy nem elég csak vizualizálnunk valamit, hanem ÉRZÉSEKET is kell tudnunk kötni ahhoz, amire vágyunk. Átélni, kapcsolódni hozzá. Megkockáztatom, hogy még erre is képes voltam az utóbbi években. Sőt, nagyon nagy elszántságot is tanúsítottam annak irányába, hogy valóban akarok valamit. Még a nagyon szorongató pénzügyi helyzetekben sem adtam fel az álmaimat, és kitartótan mentem tovább az úton. Erre mondták nekem már többen, hogy mennyire bátor vagyok, és hogy mennyire bízom az Életben és saját magamban, hogy ezt képes vagyok így csinálni. Valami bennem ilyenkor mindig megszólalt, hogy “nem igaz, amit mondanak“. Először azt gondoltam, hogy csak a szokásos pozitív visszajelzés befogadásának képtelensége beszél belőlem, de aztán kiderült, hogy ennek a belső hangnak bizonyos szempontból igaza van, és hogy rámutat valami nagyon fontosra. Miközben igaz a bátorság, meg a bizalom is, ezek alatt egy réteg ön-értékelési gondolat van, amik ingoványos talajt képeznek, és ezért masszívabb építmények nem tudnak ráépülni erre a talajra.

Nagyon nagy szerepet játszik a teremtősdiben, hogy közben mit gondolunk saját magunkról – a teremtőről, az “építészről”. Ennek a felismerésnek a tükrében megláttam az esszenciális különbséget köztem és azok között az emberek között, akik meg is tudják teremteni azt, amit megálmodtak – érdemesnek tartják magukat a vágyunk megvalósulására, értékesnek érzékelik saját magukat (vannak nekik is kétségeik, de a személyiségünk túlnyomó részével tudják, hogy értékesek), ennél fogva értéknek képesek látni azt is, amit létrehoznak.

Ehhez képest, ha valakinek az a hitrendszere, hogy velejéig romlott lény, aki nem érdemes semmire sem, akkor a kitűzött vágyak a valóság előli elmenekülésre szolgáló mentális hely szerepét fogják betölteni.

Azok a lakások, amiknek képeit elmentettem valójában a menekülő fantáziám, hogy ha egy olyan lakásban laknék, akkor biztos nem lennének már az életemben azok a nehézségek, amikkel most vagyok kénytelen megküzdeni, és ebbe belatartozik az is, hogy ott már biztos magamat is értékesnek élném meg. Ez igaz. Ha abban a lakásban ülnék most, akkor az azért lenne, mert nem gondolnám magamat értéktelennek, és meg tudtam volna teremteni a döntéseim által. De nem ott ülök, mert az idő túlnyomó részében, a lényem túlnyomó hányadával értéktelennek élem meg magamat, és vannak alkalmak, pillanatok, írások, amikben megélem, hogy értéket teremtek. De ezek szigetek, nem pedig összefüggő szárazföld.

Ha nagyon-nagyon közelről megfigyelem az egész történést, akkor minden egyes lementett lakásképpel azt mondom a mélyben, hogy “bárcsak ne ez a nehéz helyzet lenne, ami most van.” Ebben a bárcsak mondatban nincs meg a kapocs a most és a jövő között. Két külön sziget, valóban olyan, mint a kezdetleges képben írtam – a szakadék két széle, amik között nincs híd. A híd pedig annak a tudata, hogy az a jövőbeli énem, aki abban a lakásban lakik majd valójában a mostani énem. A kettő magja ugyanaz. Ha azt a jövőbeli énemet értékesnek tartom, akkor most is értékes vagyok. Ez lenne a logikus következtetés, de amint kimondom, valami iszonyatos ágálás jön létre, hogy nem, itt valami tévedés történt. Mi ketten nem játszunk egy ligában. És megint megnyílik a szakadék.

Azt gondolom ezek után, hogy valóban teremteni nem menekülő fantáziákból lehet, hanem belső békéből jövő fantáziákból. Ha nincs meg a jelenben az értékesség érzete, ha nincs meg az, hogy amit létre akarok hozni az érték, és nyugodtan létrehozhatom, mert elég értékes vagyok én magam is, hogy befogadjam, akkor nem fog megvalósulni nagy valószínűséggel. Az értéktelenség érzetéből maximum csak a túlélést lehet megteremteni, a jólétet semmiképp. Jó hír, hogy a túlélés legalább megy.

A feljebb kifejtett okfejtés miatt úgy látom, mintha a vágyak megvalósítása kérdésében lenne egy “teli” és egy “üres” kiindulópont az emberben (a teremtőben). Vannak a teli emberek, akik jó értelemben “ön-teltek”, ami annyit jelent számomra, hogy érzékelik saját értéküket, benne vannak saját magukban, és vannak a bizonyos értelemben “kiürült” emberek, akik pedig mintha hiányoznának a saját életükben, és ebből az ön-szeretet nélküli helyről vágynak a vágyaik által egy több szeretettel rendelkező jövőbe. Csakhogy erről a kiüresedett helyről rendkívül nehéz teremteni. Ez nem a buddhista üresség, amiben megteremtődnek a formák, ez inkább vákuum, amit az hoz létre, hogy az egyén folyamatosan menekül a jelenből (mivel az nagyon szorongató és nehéz).

Logikusan felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan lehet magunkba költözni, ha egyszer nem vagyunk beköltözve, hogyan tudunk ön-teltek lenni? Sokféle út létezik erre, és az egyik ma egy Alan Watts videóban jött szembe, ahol Alan arról beszélt, hogy ha magunkat a felhőkhöz, vagy hullámhoz hasonlítjuk, akkor megélhetjük, hogy bármit csinálunk, azt nem tudjuk elrontani. Hiszen olyan nincs, hogy egy hullám nem jó formát vesz fel, vagy egy felhő nem jól úszik az égen. Ha pedig elég ideig gyakoroltuk ezt és bele tudunk pihenni, akkor egyszercsak elkezdjük hallani az intuíciónkat is, ami segíteni fog meghozni a jó döntéseket magunk számára.

A belepihenés abba, hogy nem tudok “rossz” lenni, nem tudok elhibázni valamit tudja elkezdeni megtölteni az ön-ürességet, és lassan jófajta ön-teltséggé formálni.

 


Szeretnél értesülni az új írásokról? Az FB-n elég esetleges, hogy kinek dobja fel a posztomat, úgyhogy ha szívesen kapnád az értesítést inkább az email címedre, akkor iratkozz fel és elküldöm!

Ami a meddő és a konstruktív vitát megkülönbözteti egymástól

Ami a meddő és a konstruktív vitát megkülönbözteti egymástól

Ezt az írást Mogyoróssy Ágnes – üzleti coach inspirálta, amikor megkért, hogy írjak egy vendég posztot az Inspiráló vezető klub csoportjába a tematikus hónap keretén belül. A téma, aminek körbejárására meghívott a KONFLIKTUS. Érdekes, hogy az életben mennyire működnek a szinkron jelenségek, mert pont akkor, amikor erről beszéltünk chaten egy oltári párkapcsolati konfliktus kellős közepén voltam, aminek nem is látszott a feloldási pontja. Spoilerezek egy kicsit, nem is lett. Közben elköltöztem és szétváltak közös útjaink. Ennek kapcsán jutott eszembe írni a nem vitázásról a béke érdekében, a meddő vitákról és a jó fajta vitákról, mert bár paradoxnak hangozhat, nem a konfliktus nélküliség a jó kapcsolat záloga. Akár személyes kapcsolatról, akár munka kapcsolatokról van szó.

A párommal az volt ránk jellemző, hogy ő nem szeretett vitázni, mert meddőnek tartotta a vitáinkat, elfáradt tőlük, és úgy általában a nem összeillőségünk jelének tekintette őket. Én azt gondolom, hogy ha többet és jó fajta módon tudtunk volna vitázni, akkor talán máig együtt vagyunk. A viták közben ugyanis a felgyülemlett energia kizsilipelődik és újból áramolni tud, ki vannak mondva fontos dolgok ahelyett, hogy a szőnyeg alá söpörnénk őket és újból felvesszük egymással a kapcsolatot a fontos dolgokban. Az, amiért az emberek általában szerintem nem szeretnek vitázni, hogy ismeretlen terepnek élik meg és egy sor negatív élményt vagy fantáziát kapcsolnak hozzá, például azt, hogy ha a másik vitázik velem, akkor nem szeret (eléggé). Ha elrugaszkodok kicsit a párkapcsolat témájától, akkor látom, hogy akivel soha nem tudtam jól vitázni, az az édesanyám. Vagy nem vitáztam vele egyáltalán (még tinédzser koromban sem, pedig akkor az lett volna a dolgom) és visszahúzódtam, vagy olyan módon robbantam, hogy ő húzódott vissza. Ezekből

egyik sem kapcsolat építő – se a vita elkerülése, se a másik fejének leordítása.

Egy nagyon hasonló mintázatot követtünk a párommal is. Félreértés ne essék, nem a vitázás számomra a jó kapcsolat ismérve, nem az olasz házasságokra gyúrok és a tányérdobálásra, mert ettől majd sok szenvedély lesz közöttünk, hanem arra, hogy ami fontos és feszítő, azt meg lehessen beszélni, akár egy vita keretén belül is.

Liz Gilbert Hűség (Ízek, imák, szerelmek II. része) c. könyvében olvastam, hogy a párja Felipe bizonyos vitás helyzetekben képes volt kimondani, hogy “Itt most vigyázzunk.” Nagyon éber volt ugyanis arra, hogy mi az a hangsúly, gesztus, érzelmi állapot, ami egyenes út a süllyesztőbe kettőjük számára. Ha azon az úton mennek tovább, akkor biztos, hogy nagyon összevesznek és esetleg olyanokat is mondanak egymásnak, amivel nagyon megbántják egymást. Ahhoz, hogy időben STOP-ot tudjunk mondani éberség és önreflexió kell. Nem azt jelenti, hogy hagyjuk az egész témát úgy ahogy van, és inkább nem foglalkozzunk vele, hanem azt, hogy óvatosak vagyunk a következő lépésnél, mert lehet, hogy már megcsúszik a lábunk a meredek talajon. Azt gondolom, hogy a legtöbb kapcsolatomban nem tudtam jól felmérni ezt a stop határt, illetve a stop kimondásával teljesen lefojtottuk a témát, és elkezdtük kerülni a békesség kedvéért. Kevésszer tudtam megcsinálni azt is, hogy időt kérjek még amikor tudtam volna normálisan időt kérni, és nem azzal csináltam időablakot a vitában, hogy becsaptam magam mögött a ház valamelyik ajtaját. A megfelelő időben való Stop kimondása nagyon értékes képesség, nemcsak a kapcsolat szempontjából, hanem saját magunk szempontjából is. Nekem azt is jelenti, hogy éber vagyok arra, hogy

ne hagyjam a másikat rálépni a tyúkszememre, mert szinte biztos, hogy fájdalmamban belé fogok rúgni.

És ha tudom, hogy ez lesz és nem akarok neki fájdalmat okozni, akkor időben szólok. Eszembe jut ennek kapcsán egy vicc is: “Hogyan kezdődik minden kocsmai verekedés?… Na mi, mi van, mi van?!” Otthon vagy a munkahelyen nem így szoktuk indítványozni a vitát, DE általában beazonosíthatóak azok a hívószavak, amiket ha kimondunk és ahogy kimondjuk őket, az biztos, hogy vitát fog kirobbantani. Ezek elkerülése jótékony hatással van a vitás helyzetekre, amivel egyáltalán nem azt mondom, hogy a vita tárgyát kerüljük el, hanem csak annyit, hogy annak tudatában indítsuk, hogy hová szeretnénk eljutni. Ahogy egy vita ugyanis elkezdődik, az nagyon nagy mértékben meghatározza a lehetséges kimeneteleket.

Ami számomra egy vitában az ultimate killer, az a másik meggyőződése arról, hogy abszolút igaza van, és a részemről csak az az opció lehetséges, hogy valamit benézek, ha nem értek egyet ezzel az abszolút igazsággal. Teljesen eszköztelennek szoktam ilyen esetekben érezni magamat, és mintha falrahányt borsó lenne bármit mondok. Amit ilyenkor a legmeddőbb megcsinálni (és mégis újból és újból megcsináltam) az a nekifeszülés a másiknak és próbálni átpréselni rajta az én nézetemet. Ezzel gyakorlatilag ugyanazt csinálom, amit ő, hogy próbálom meggyőzni az én abszolút igazamról (például arról, hogy neki nincs igaza, és ezt kezelem abszolút igazságként). Igazi művészet ilyenkor megtalálni a saját súlypontomat és arra ráhelyezkedni, merni eltávolodni a helyzetből és a másiktól és tudni visszajönni a beszélgetésbe, amikor már nyugodtabb vagyok. Megszámlálhatatlan eset volt, amiket visszanézve azt láttam, hogy pont ugyanannyira ragaszkodtam a saját igazamhoz, mint a másik, miközben őt hibáztattam, hogy nem enged a nézetéből, valamint, hogy mennyire nem éreztem jogosnak, hogy nekem is lehet saját nézetem, ami különbözik az övétől és ami ugyanolyan érvényes marad akkor is, ha ő nem ért vele egyet, és hogy én ugyanolyan szerethető vagyok akkor is, ha nem ért velem egyet. A legfelszabadítóbb mondat, amit férfitól hallottam a következő volt: “Akkor is szeretlek, ha valamit nehéz nézni az életvezetésedben.”

Egyszer egy szervezetfejlesztés és agilitás témáját érintő cikket írtam, ami a vitázás különböző szintjeivel foglalkozott. Ebből tudtam meg, hogy a meddő vita akkor jön létre, amikor mindenki be van ragadva a saját “konzerv” gondolataiba, és azokat mondja ki a fejéből, nem is igazán meghallva, hogy a másik mit mond. Ez érzelmi távolságtartással is jár, mivel a helyzetet bizonytalannak érezzük, nem hozzuk be azt, ami valóban bánt minket (mert lehet, hogy nem is vagyunk éberek rá). Ezekre a helyzetekre jellemzőek a tabuk, titkok és tiltások is, amiket szintén nem is biztos, hogy egyáltalán tudatosítunk, mert annyira szervesen magunkba építettük őket.

A kapu őre a meddő vita és a konstruktív vita között az ítélkezés.

A konstruktív vitához az kell, hogy azok, akik az asztal körül ülnek valóban azt mondják “ami a baj” és ne közhelyeket puffogtassanak, vagy általános igazságokat, ne hibáztassanak másokat és ne eleve védekező felállásból beszéljenek, valamint ne ítéleteket mondjanak. Ehhez érzelmi biztonság kell, mert szükséges hozzá kitárni magunkat a másik előtt és felvállalni az érzéseinket. Tehát az első lépés mindig az érzelmi biztonság építése ahhoz, hogy egyáltalán konstruktívan tudjunk vitázni.

A paradox számomra tehát az, hogy egy konstruktív vitához érzelmi biztonság kell, miközben a legtöbb vita azon robban ki, hogy valami miatt elveszett az érzelmi biztonságunk. Ezt feloldani a nagy művészet a konstruktív vitákban, de egyáltalán nem lehetetlen. Már önmagában az, hogy ezt tudatosítjuk is óriási előrelépés ahhoz képest, ha azt sem tudjuk merre van az előre.


#reklám

BÖNGÉSSZ A SELF-HELP KÖNYVTÁRBAN

A Self-help PDF füzetek arra hivatottak, hogy inspiráljanak, olyan kérdéseket tegyenek fel neked, amikre talán eddig nem gondoltál, késztessenek új gondolatok megalkotására, bátorságot adjanak. Ezeket az anyagokat a személyes kihívásaim inspirálják, olyan kérdések, amikre én magam is keresem a választ. A megírással pedig azt remélem, hogy neked is segíthetnek. Izgalmas új perspektívák megtalálását kívánom neked!

Kínálatomat itt találod: SHOP

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0