Egy ideje kerülget az identitás kérdése, és az, hogy milyen elemekből építem fel, hogyan kerültek belém ezek az építő elemek és mik azok ebből, amiket már nagyon szívesen leraknék és nem hurcibálnám magamon tovább, illetve hogy milyen építő elemek azok, amiket szívesen magamévá tennék. Több éve foglalkoztat a név kérdése is. A keresztnevemet szeretem, a vezetéknevem a nyűglődés tárgya szinte gyerekkorom óta. Egy időben a hosszabb írásaimat csak úgy tudtam megírni, ha szerzőnek simán “Adriana“-ként utaltam magamra, elhagyva a vezetéknevemet. A nőknél előfordul, hogy válás után visszaveszik a lánykori nevüket, vagy a házasság után sem mondanak le róla, bennem viszont az a furcsa kérdés rezonál, hogy mi volt a vezetéknevem a Pőcz előtt? Amire a válasz nem triviális, hiszen ezzel a névvel születtem.

Pár nappal ezelőtt egy rendszerállításban vettem részt, ahol szintén egy furcsa dolog történt velem. Nem álltam bele semmilyen szerepbe és úgy éreztem egész sokáig, hogy ezt senki észre sem veszi, még az állítást vezető sem. Egy órán keresztül a már jól ismert  belső “náci tiszt” hang beszélt hozzám, hogy nem állok bele a felelősségbe, mindenki valaminek a képviseletében áll, csak én nem,  gyáva vagyok, bliccelő, félős, megfutamodok valami fontos elől, nem mondok igent az életre, stb. Sikeresen el is jutottam ezáltal arra a pontra, amikor egy hajszál választott el attól, hogy egyetlen szó nélkül felálljak és hazamenjek, “úgysem hiányoznék, hiszen nem túl sok mindennel járulok hozzá az állításhoz” címszó alatt.  De mivel ezt a kört nem először futom, tudom, hogy milyen pokoljárás következik azután, ha ezt valóban megteszem…  Szóval vettem egy mély levegőt, és feltettem egy másik lemezt a fejembe, amin már az a mondat szólt, hogy “tök mindegy, hogy nem álltam dedikáltam bele semmilyen képviseletbe, mert anélkül is benne állok, hiszen itt vagyok a teremben …. amit érzek már az, a mázsás súly bennem nem fog eltűnni azzal, ha kimegyek a teremből…. ezt ITT kell átengedni magamon, megküzdeni vele, megnézni hová akar vinni”. 

Miután ebben a kontextusban kezdtem el nézni az egészet, kibontakozott előttem ennek a szerepet nem felvevő képviseletnek az üzenete és energiája. A nőkkel kapcsolódtam legintenzívebben és a tudatom állandóan azt a kérdést sugározta feléjük, hogy “Ki voltál a ____ vagyok előtt?” Láttam nőket, akik a házasság és a férfi nevének felvétele által veszítettek el valami nagyon esszenciálisat magukból. Nem azért, mert a házasság vagy egy másik név kötelezően ezt csinálja az emberrel, hanem mert a lényük egy nagyon mély rétegében ott van az önfeláldozás üzenete, mint elvárás. Nekem úgy tűnik, mintha ez az üzenet iszonyatosan mélyen lenne kódolva a nőkben. A megvilágosodás nem tud megtörténni önfeladás nélkül, tehát ez egy valóban fontos mozzanat, de csak azt tudjuk feladni, amink van! Úgy érzem, hogy a nők anélkül adjál fel önmagukat, hogy valóban birtokolnának mindent, amit a női lényük hordoz, úgy adják fel ajándékaikat, hogy nem is ismerik azok valódi értékét!

Láttam nőket, akik a segítő szerepben ragadtak. Arra fordították energiájuk óriás hányadát,  hogy más valakiket segítsenek megszületni, életben maradni, gyógyulni. Ezzel sincs így önmagában baj, de amikor a nő csak ebben érzi magát fontosnak, vagy csak ebben a kontextusban van egyáltalán értelme a létezésének, ott szerintem ismét valami esszenciális lehasad. Láttam nőket, akik sok éven keresztül cipelték a jogos dühöt a férfi felé, de inkább tették tönkre magukat vele, mint hogy a férfi felé kifejezték volna. És volt az állításon egy húszas éveiben lévő fiatal nő is, akivel az állítás egy pontján szembetalálkoztam és hosszasan néztünk egymás szemébe. Ő volt számomra a saját huszonéves énem, aki még nagyon máshogy képzelte a saját életét, mint ami lett belőle. Minél fiatalabb énemre nézek vissza, annál fényesebben ragyog benne valami esszenciális, amit az idősebb énjeim sima naivizmusnak titulálnak. De ez nem így van.

Az állításon nem hibáztattam a férfiakat, hogy “elnyomják” a nőket, nem akartam rájuk ezért büntetést róni, sem elpusztítani őket. Csak azt akartam, hogy a nők emlékezzenek magukra, mielőtt kapcsolódnak egy férfival. Mert ha nem emlékeznek arra az énjükre, aki még nem azonosult azzal, hogy a nőnek csak akkor van létjogosultsága, ha szolgálja a férfit, a világot, a betegeket,  az elesetteket, a gyerekeket ( a megszületetteket és nem megszületetteket egyaránt), akkor a kapcsolódásban egész egyszerűen elvesznek. Szó szerint “beleesnek” a férfiba, vagy abba az ügybe, amit szolgálnak. Éreztem minden sejtemben, hogy mennyire jó és helyénvaló a nő és férfi teremtő kapcsolódása egymással, amikor együtt hoznak le a világra valami fontosat (gyereket vagy bármi mást), amikor az egymás felé irányított szexualitásuk által óriási energiák tudnak átfolyni rajtuk, ami szolgálja nem csak őket, hanem tágabb közösségeket is, DE ez csakis akkor tud létrejönni, ha a nő (és a férfi is, de most csak a nőkre koncentráltam) érzi önmagát, mint önálló lényt. Ha nem ketrec rácsokként van jelen az életében az a sok _____ vagyok szerep, ha nem a férfi oldalbordájának definiálja magát és nem érzi azt, hogy a férfi nélkül ő “semmi”.

Egyszer egy férfi azt mondta nekem, hogy a legtöbb nő a “szolgálom és gyűlölöm a férfit” mantrával éli az életét. Teljesen egyetértek vele. Az igazi szolgálat a bőségből jön, nem abból, hogy máshogy nem is érzem magamat értékesnek, csak ha valakit  szolgálok. A bőség pedig nem tud lenni, ha szűkös elképzeléseim vannak magamról és arról, amit adok. Látok olyan női példákat, akik óriás szolgálatot tesznek a világnak, akik bőségesen adnak magukból, akik kiteljesedett kapcsolatokban élnek egy férfi oldalán, és azt is látom, hogy ezek a nők kijöttek abból a szűkös elképzelésből, hogy nem elegek, hogy csak “felek”, hogy nem hallathatják a hangukat, hogy nem állhatnak ki dolgokért, hogy nem lehetnek gazdagok és függetlenek ÉS szerethetőek egy férfi által.

Én ki voltam a Pőcz előtt? Ki volt anyám, mielőtt hozzáment apámhoz? Ki volt nagyanyám, mielőtt hozzáment a nagyapámhoz? És az ő anyja? Mit adtak fel magukból ezek a nők a jó feleség, jó anya, szerepért cserébe? És Éva ki volt, mielőtt Ádám oldalbordája lett és mielőtt elhitte, hogy az egész emberiség miatta űzettetett ki a Paradicsomból?