hivatás Archives - Az önazonosság művészete

Hol lehetnék és hol vagyok?

Szerző: Pőcz Adriana | okt 25, 2018 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút Cili barátnőmmel készítettem, aki ugyanúgy, ahogy még páran, akiket interjúvoltam hasonló érzésekkel ült le velem szemben: „Miért kéne interjú? Semmi nincs, amit rögzíteni kéne. Nem tartok sehol az életemmel.” A grafomániámnak hála tudom, hogy mindig van mit rögzíteni, és ha már egyszer rögzítettem, akkor a másik fél is rájön, hogy mennyi minden érdekes lapul a mélyben.

Mi volt a gyerekkori vagy fiatalkori elképzelésed magadról? Mi akartál lenni? Hogyan képzelted akkor a felnőttkori énedet?
Nem igazán emlékszem, talán mérnök akartam lenni, mert tetszett, hogy sok tolluk, ceruzájuk van, meg számológépük. Most három nagy IKEA-s doboznyi tollam van otthon, és még mérnöknek sem kell hozzá lennem.

Nem volt egyébként ezenkívül más határozott képem magamról. Tudtam, hogy gyerekekkel akarok majd foglalkozni valamilyen módon. Ez nem igazán jött össze, mert nem foglalkozom velük. Habár anno elkezdtem a Tanítóképzőre járni, de azt a pénzügyi munkám miatt abbahagytam. Valamint valahogy mindig vannak körülöttem gyerekek, akikkel „foglalkozom”, de nem hivatásszerűen. Amikor megnyitották az első Adidas márkaboltot Pesten a Váci utcában, akkor ott is akartam dolgozni, mert nagyon tetszett, hogy mindig új sportruházatuk, sportcipőik vannak. Akkor ez még nagy szám volt, mint a BigMac. Voltak olyan álmaim is, hogy sportoló leszek. Igazolt tájfutó voltam fiatal koromban, de ez a „karrier” végül nem fejlődött tovább. Részben hiányzott ehhez a szülők támogatása, részben meg keresztbetett az életünk alakulása. Az egyik testvéremnek bronchitise volt, ezért a szüleim vettek telket a Pilisben és ott töltöttünk sok időt. Én nem maradhattam egyedül otthon Pesten, a nagyszülők nem vigyáztak rám, ezért én is mentem velük, és így lemaradtam a versenyekről, majd lassan elkopott az érdeklődésem. Még mindig bennem van ettől függetlenül a versenyzés vágya, mert nagyon teljesítmény orientált vagyok és azt hiszem fontos mások elismerése is.

Arra is emlékszem, hogy gyerekkoromtól fogva nem voltam megelégedve az alakommal. Így visszatekintve tudom, hogy teljesen normális alakom volt. Annyira foglalkoztatott mindig a táplálkozás, az egészséges étrend és a fogyókúrák, hogy nemrég elkezdtem tanulni a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán dietetikát.

Az a baj, hogy szinte semmiben sem érzek határozott irányt. Ha pl. valaki azt mondja, hogy „képzeld el az álom lakásodat”, akkor nem tudom elképzelni. Nem tudom megmondani, hogy tengerparton, vagy egy hegy lábánál akarnék-e inkább élni. Mindkettőt szeretem.

Ugyanez igaz a stílusokra is. Tetszik a minimalista stílus, tetszik a földszintes lakás, tetszik a teraszos, tetszik a verandás ház is. Azt gondolom, hogy igazából nem lehet ennyifelé tetszeni, mert ezáltal nem tudok semerre sem haladni. Teljesen kivagyok ezektől az önképző tanfolyamokról, amik arról szólnak, hogy álmodd meg az életedet. Mégis hogy válasszak ki egy képet, ha nekem 800 kép van a fejemben? Azt gondolom, hogy ha nem tudom leszűkíteni egy képre, akkor nem tudom megmondani azt sem, hogy mi lenne az ideális. Ha pedig ezt nem látom, akkor nem is tudom megvalósítani.

Milyen gyerekkori elképzeléseid voltak még magadról?
Azt is képzeltem, hogy férjem lesz és gyerekeim és gyerekneveléssel töltöm majd az időmet, úgy ahogy az anyukám, aki ugyan mérnök volt, de több időt töltött otthon velünk. Öten voltunk testvérek és később a szüleim örökbe fogadtak egy időre még két gyereket. Azt gondoltam, hogy az én életem is így fog majd alakulni.

Hogy történt az örökbefogadás? Miért döntöttek emellett a szüleid?
A szüleim nagyon vallásosak voltak. Akkoriban Zugligetben volt egy kezdeményezés, hogy a nagycsaládok magukhoz vettek intézményekből gyerekeket és azt tervezték, hogy egy kis „faluban” fognak lakni, ahol otthon lesznek a férfiak is a családokban és mindenki hozzájárul a közösség életéhez, amivel tud. Hozzánk egy testvérpáros került – lány és fiú – akik már tizenévesek voltak, tehát nem volt annyira szerencsés a helyzet. Pár évig laktak nálunk, utána visszamentek az intézetbe, mert nagyon felborult a családi életünk és később ki is derült, hogy a legnehezebb eseteket küldték hozzánk. Az egyik nap arra jöttem haza, hogy a lány az ablakban állt és azzal fenyegetőzött, hogy leugrik, a fiú meg állandóan szekált mindenkit. Részben megértem őket, mert nagyon nehéz sorsuk volt, de sajnos ettől a döntéstől a mi életünk is felfordult.

Ebből fakad az is, hogy úgy érzem nem akarnék örökbe fogadni gyereket, se kicsit se nagyot, még így se, hogy úgy alakult nekem nincs sajátom. Nagyon meghatározóak egy gyermek életében mind a magzati időszak, mind az első években ért ingerek, szociális környezet, genetika. Ezért szükség esetén csak ismerős gyermekének örökbefogadását tudnám elképzelni.

És milyen hivatásbeli irányban gondolkodsz most?
Mindenképpen a dietetikával akarok foglalkozni, az egészséges táplálkozással, és ennek pszichológiai hátterével.

Tisztában vagyok azzal, hogy a sok evés mögött igazából lelki éhség van, nem testi. Valami hiányzik és addig mész, amíg meg nem kapod azt.

De igazából én se hobbiban, se elfoglaltságban még nem találtam meg azt, ami mellett kitartottam volna hosszútávon. Az, hogy mindent szívesen csinálok nagyon megnehezíti a dolgom, mert végül úgy érzem, hogy semmit se csinálok. (Megjegyzem, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen a táplálkozás, testtömegváltozás kérdése már nagyon rég foglalkoztatja Cilit és elég kitartóan kutat a témában.)

Arra is gondolok, hogy talán gyerekkoromban hiányzott a vezetés ahhoz, amiben tehetséges voltam. Amikor valamit korábban elértem, megtanultam, mint a többiek, mindig arra gondoltam, hogy „Áh, ebben a korban ezt még nem kell tudni, ezt csak a harminc évesek tudják. 14 évesen még nem lehet felsőfokú nyelv vizsgám, 20 évesen még nem lehetek cégvezető.” És ezért vártam…. de most meg átestem a ló másik oldalára, hogy még mindig nem cselekszem, pedig már rég elmúltam 30 éves és akkor most meg azért nem csinálom, mert azt mondom, hogy „Ezt már rég meg kellett volna csinálnom.”
Állandóan valamilyen tréningen vagyok és képződöm, de igazából azt érzem, hogy már nekem kellene tovább adnom a tudásomat. De persze nem teszem…

Mi az, ami gátol?
Ugyanaz, mint ami az interjúval kapcsolatban. Nem hiszem, hogy bármit is tudnék mondani, ami hasznos. Pedig az asztrológus, meg a numerológus is azt mondták, hogy valamit tanítanom kellene. De mit tanítsak, ha nem tudok semmit? Erre ő azt válaszolta, hogy teljesen mindegy, gyerekeket is taníthatom, hogyan kössék be a cipőfűzőjüket, csak már csináljam.

Szeretem motiválni az embereket, írni is szeretek, de nem nyitom fel a gépemet, hogy tényleg írjak. Kitalálok ötleteket, de aztán mintha várnám, hogy a környezetemben felbukkanjanak olyan emberek, akik már a második könyvüket írják, akik elindították a vállalkozásukat, csináltak honlapot és akkor frusztrálódhatok azon, hogy „Na tessék. Már mindenki kitalálta magát, csak én nem.” Mintha szenvedni akarnék ettől. Pedig az írásaimra pozitív visszajelzéseket szoktam kapni. Vannak olyan emberek, akikkel egész évben nem beszélek, de a szülinapjukon már várják, hogy mikor küldök nekik üzenetet. Szeretik a cilis irományokat.

A coachom és az angol tanárom is mondta, hogy írással (is) kellene foglalkoznom, pedig a coachnak csak azt írtam le egy üzenetben, hogy miért nem írtam meg a házifeladatomat. Azt válaszoltam a felvetésére, hogy „jó, de akkor írást kellene tanulnom”, amire ő azt felelte, hogy ezt biztos nem kellene tanulnom, ez már jó úgy, ahogy van, csak csináljam. Mégsem tettem meg… nem tudom, talán valakinek még veregetnie kellene a vállamat, hogy csináld. Addig a kérdésig eljutottam, hogy vajon álnéven írjak, vagy a rendes nevemen, de mivel nem tudtam eldönteni, nem kezdtem el írni. Féltem az emberek negatív reakcióitól is az írásomra.

Az is érdekes, hogy amennyire önálló típus vagyok, mégsem indulok el magam és inkább háttér munkás szeretek lenni. Ez szerintem összefügg a felelősség vállalással. Olyan mintha a másikat küldeném előre, hogy tegye ki a testét meg az arcát a nagyközönség elé. Ha pedig bejön a vállalkozás, akkor várnám az elismerést a munkámért, tehát nagyon sokáig a „szürkeegérségben” sem tudok maradni. Ezt kellene valahogy megfordítanom, hogy én merjem kitenni magamat.

A coaching tanulását már akkor kinéztem magamnak, amikor még itt Magyarországon alig beszéltek róla. Azóta is ott van a fiókomban a távoktatásos coach tanfolyam. Szerencsére ez egy olyan tanfolyam, amit bármikor elvégezhetek, de azóta sem végeztem el. Pedig tudom, hogy mindenképpen emberekkel akarok foglalkozni a dietetika területén. És van tapasztalatom arról is, hogy hivatalos coaching képzés nélkül is tudok segíteni embereknek, csak ezt persze nem hiszem el teljesen magamról.

A gyerekekkel is nagyon jól kijövök, többen mondták, hogy magán óvodát kellene nyitnom, mert valahogy mindig olyan emberek mellé sodródom, akiknek gyerekeik vannak és sokat vigyázok rájuk. De itt meg eszembe jut a hitelesség kérdése. Nincs pedagógiai tudásról papírom és még csak saját gyerekeim sincsenek. Hogy jövök így ahhoz a feltételezéshez, hogy értek a gyerekekhez? Ugyanez érvényes a dietetikás vonalra is. Amikor eldöntöttem, hogy csinálnám ezt a coachos-fogyókúrás tevékenységet, akkor még főállásban dolgoztam és nem volt igazán hozzá időm, viszont az alakom igen. Most meg végre otthagytam a céget és csinálhatnám főállásban, de most meg nincs hozzá alakom. Így nem érzem magamat hitelesnek, hogy a fogyókúráról beszéljek. Az egyik kollégám mondta, hogy ezek csak kifogások a részemről és részben igazat is adok neki.

Állandóan várok a nagy korszakalkotó ötletre, de szerintem ezzel a várakozással fog elmenni az életem.

Mostanában az otthonomat rendezem. Látom a párhuzamot a lakás rendbetétele és a fogyókúra között. Óriási önismereti út rendet rakni otthon, amikor tényleg kipakolunk mindent, ami felesleges. Volt egy köröm a sok összegyűjtött magazinnal, amikből több doboznyit tároltam. Amikor megtaláltam őket, megint elfogott a régi lelkesedés, hogy majd egyszer az összeset elolvasom, vagy kigyűjtöm az értékes írásokat. Aztán rájöttem, hogy ezek a forgatókönyvek soha nem fognak megtörténni. A majd soha nem jön el. És ezzel a felhalmozással is pontosan úgy van, mint az evéssel. Az étel jó drágán bekerül a testbe, aztán jó drágán le kell adnod a felesleget magadról, aztán jó drágán megveszed a nagyobb ruhákat, aztán jó drágán megveszed az újabbakat. Lehet úgy is halmozni, hogy közben meg vagy győződve arról, hogy olcsón veszel mindent, mert látod a Lidl-ben a fúrókészletet és gondolod, hogy „Úristen de jó ez a készlet, és csak 1500 Ft. Jézusom, színes toll, 5 db van egy csomagolásban és mennyire olcsó!” közben meg lehet, hogy soha nem fogod használni egyiket sem és nincs rájuk szükséged. Ugyanígy tudom halmozni a tanfolyamokat is, „Hú, ez a meditációs tanfolyam csak 10 000 Ft most„. De hát a sok tízezer is egy vagyon. Szóval most már a minimalista életmód témája is foglalkoztat.

Hol tartanál szerinted, ha nem szabotálnád magadat?
Nagyon sikeres előadó, tréner és író lennék az elhízás, fogyókúra témáiban. Üzletkötői vénám is van, jól megy az értékesítés is, de fontos, hogy olyasmit áruljak, amiben hiszek. Néha emberek megkérdik tőlem, hogy szponzorál-e engem valami cég, mert olyan meggyőződéssel tudok beszélni termékekről vagy szolgáltatásokról, mintha fizetnének érte. Pedig én csak elmondom a véleményemet.

Egyszer hallottam egy előadótól (lehet, hogy Brian Tracy volt), hogy az előadásán simán elmondja az általa kikutatott legbelsőbb siker titkokat. Kérdezték tőle, hogy miért mondja el, ha ezek annyira hatásosak? Ő meg azt felelte, hogy azért mert az ott lévő 1000 emberből csak 10% jegyzetel, ebből csak 1% fogja otthon a jegyzeteit elővenni és szinte senki nem fog cselekedni azok alapján. A többi meg csak végigüli a tanfolyamot és elfelejti, amit hallott.

Tudom magamról, hogy én is ilyen vagyok. Engem sajnos még a befizetett pénz sem tud motiválni. Ennek kapcsán találtam ki egyszer, hogy kellene csinálni egy „seggberúgó” szolgáltatást, de az gátol, hogy ez olyan coachos hozzáállás és tudom magamról, hogy a coach, akihez jártam, akár mennyiszer „seggberúghatott”, akkor sem mozdultam meg. Végül nem jártam hozzá többet, mert már sajnáltam rá a pénzt. Ha mások dolgainak elintézéséről van szó, abban nagyon gyors tudok lenni, csak én vagyok egy nagy Majd.

Néha azt gondolom, hogy biztos pénzügyi háttérben tudnék nagyon kreatív lenni, aztán néha meg azt, hogy lehet, hogy pont le kellene esnem a legaljára és a szűkösségben lennék nagyon kreatív. Vagy szimplán hátsóba kellene rúgni magamat, hogy elinduljak MOST.

Merd megmutatni magadat – interjú Lévai Brúnóval és Zám Zolival

Szerző: Pőcz Adriana | okt 22, 2018 | Élet, Interjúk, Podcastok

Az interjúban Lévai Brúnóval és Zám Zoltánnal beszélgettem az általuk vezetett Cselekvő férfi erő csoportról, ami többek között a Haka, a maorik harci tánca, gyakorlatára is épül.

(tovább…)

A pillanat szépsége abban rejlik, hogy elillan – interjú Herbály Judittal

Szerző: Pőcz Adriana | júl 15, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút Herbály Judittal készítettem, akivel az Integrál Akadémiás képzésem alatt ismerkedtem meg és akivel beszélgettünk a fotózásról, a fotogenitásról, az empátiáról és arról, hogy mindenkiben van fotó-gén.

Judit több évvel ezelőtt gyerek modell ügynökséget vezetett. Mint az ügynökség tulajdonosa, az összes elkészült fotó az ő kezén keresztül ment át és ő instruálta tovább a fotósokat, hogy mit kell még javítani rajtuk. Ebben az időben több fotóssal dolgozott együtt. Nagyon kreatívak, tehetségesek és ügyesek voltak, viszont egyrészt elhasználódtak és kiégtek egy idő után, másrészt pedig a művészi vénájuk miatt nehéz volt velük néha az együttműködés. Voltak olyanok is, akik ugyan tartották a kereteket és pontosan adták le a munkákat, de ők meg szakmailag voltak gyengébbek. A megbízható és ügyes fotós keresését Judit egyik barátja oldotta meg, aki nemes egyszerűséggel egy nap megkérdezte: „Miért nem tanulsz meg fotózni te?” És itt kezdődött Judit fotós útja. A blogban az ő képeit használtam.

A szerepváltás az ügynökség tulajdonosából a fotós szerepébe olyan gyorsan zajlott le, hogy jóformán ideje sem volt megszokni a gondolatot. „A barátnőm Orsi bent ült az irodában, az ügyfél éppen átöltözött, én meg leültem a géppel a kezemben, ránéztem az Orsira és azt mondtam – Te Orsi, én vagyok a fotós.” Minden szempontból meglepő felismerés volt, hogy ezúttal nem fog érkezni fotós a modell fotózásra, hanem ő maga lesz az.

Amikor fotózni kezdett rájött, hogy valójában mindig is különleges kapcsolata volt a fotókkal. Kicsi korában gyakran elővette és nézegette a családi fotókat, amelyeket egy bőröndben tároltak. Ugyanazokat a fotókat, amiket már százezer – csillió – billiószor látott (megj. a számot pontosan idéztem), teljes lelkesedéssel nézte végig minden egyes alkalommal és a fotók nézegetése a mai napig egy szeretett tevékenysége. „Amikor reggel felkelek az az első, hogy képeket nézegetek a Pinterest-en. Néha céltalanul, néha konkrét céllal, de igazából a nézegetés mint olyan a cél.”

Menjünk kicsit vissza a fotózás előtti időszakba. Hogyan jött a gyerek modell ügynökség ötlete az életedbe?
„Az úgy történt, hogy egy nagyon biznisz orientált, sikeres cégnél dolgoztam, ahol éppen előléptettek volna, miután a főnököm elhagyta a hajót és én voltam a következő a rangsorban. Fizetés emelés, céges autó, meg amit akarsz, de én azt éreztem, hogy azt a munkát nem akarom tovább csinálni. Úgy döntöttem, hogy valami homlokegyenest mást fog csinálni, mint addig.”
Ezt az elhatározást meglehetősen ügyesen teljesítette is, amikor sikeresen megpályázta a „gyermek szépségverseny szervező” posztot egy ügynökségnél. Feladatai közé tartozott a kapcsolat tartás a kliensekkel, szerződések megkötése, a fotózások szervezése és a gyerekek benevezése a szépségversenyre. A cégben sok probléma volt, amin Judit az ottléte alatt igyekezett változtatni. A javaslatai nagy része süket fülekre talált. Végül elérkezett egy pont, ahol már nem tudott egyáltalán azonosulni a cég tevékenységével. Az ügynökség nem csak a szépségversenyen való részvételt biztosította, hanem további munkákat is ígért a gyerekek számára. Nagy pénzek forogtak benne, mert lélektani szempontból óriási üzletet lehet csinálni a büszke szülők csemetéinek piedesztálra emelésével. A gyerekek nagy része viszont soha nem kapott további felkérést.
Judit elégedetlenségére az egyik gyerek apukája egy logikus kérdéssel reagált: „Miért nem csinálsz egy saját céget?” és ugyanúgy, mint a fotózás esetében, Judit megcsinálta… Mivel a javaslatot adó apuka maga is üzletember volt, Judit pedig nem rendelkezett sem elég pénzzel sem elég üzleti tapasztalattal, társultak. „Az volt a célom, hogy a gyerekek valóban kapjanak munkát.”

A cég nagyon sikeres lett, az egyik legsikeresebbek közé tartozik a mai napig, Judit viszont 2002-ben kiszállt és átadta az irányítást az egyik munkatársának-barátnőjének. Igazából egyik napról a másikra ugrott ki az egészből. „Egy casting céget vezetni és dolgozni benne nem egyszerű. Rosszabb mint egy multiban dolgozni. Amikor éjfélkor felhívott a megrendelő, hogy a másnap hajnali 6-ra érkező gyereket tegyem át 5-re, rendeljek neki taxit és ezt beszéljem meg az anyukával is, vagy amikor két nap alatt kellett szereznem egypetéjű hármas ikreket, akkor néha azt éreztem, hogy ez már a varázslás kategóriája.”
A cégből való kiugrás szerencsére nem volt egy kemény földet érés, mert az ügynökség továbbra is működött, csak éppen új fotósa lett – Judit.

„Ebből a szempontból érdekesen építettem fel a fotós karrieremet. Csináltam magamnak egy munkahelyet, amit utána betöltöttem.”

A modell ügynökség konstrukciója Judit szerint jól volt felépítve, mert a fotózáson kiderült, hogy az adott gyerek alkalmas-e további munkákra való kiajánlásra. Gyakran megtörtént, hogy az anyuka behozta az ügynökségbe a gyereket, mondván, hogy szeret fotózkodni, azzal viszont nem számolt, hogy a gyerek azért mosolyog a fotón, mert anyu van a kamera másik oldalán. „Anyu mosolyog, mert látja a képet, gyerek látja, hogy anyu boldog és innentől kezdve remekül megy a fotózás. De amikor odajön egy vadidegen néni, aki másfél órán keresztül nyúzza őt, egy fekete doboz van a feje helyén és gyakorlatilag semmi olyat nem csinál a fotózás közben, amitől érdekes lenne a tevékenység 15 percnél tovább, akkor ott azonnal kiderül, hogy ki alkalmas a további kiajánlásra és ki nem. Szerencsére a jobbik fajta anyukák belátták , hogy vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni. „

A szakmai fejlődését mint fotós meghatározta a gyerekekkel való munka, ami nagyon sok találékonyságot, figyelmet, érzékenységet és türelmet kíván meg. Egyrészt szinte homokórával lehet mérni, hogy mennyi ideig bírja a fotózást egy gyerek, másrészt fizikai bravúr tartani az egyik kézben a gépet, a másikban a vakut vagy valamilyen reflektort, miközben a gyerekektől lehetetlen elvárni, hogy egy helyben maradjanak. Gyerek fotózás közben mindenféle kalandok előfordulnak, mint például amikor Juditnak vetődnie kellett, hogy elkapjon egy éppen a fejére esni készülő babát. A gyerek fotózás arra is jó, hogy élőben megfigyelje az összes lélektani fejlődési fázist, amin egy gyerek átesik. Most már például tudja, hogy ha valaki bejelentkezik fotózásra „az éppen megtanult járni” korú gyerekével, akkor őket inkább megkéri, hogy halasszák el egy kicsit a fotózást, mert szinte esélytelen befotózni egy ilyen korú gyereket stúdióban. Vagy például élőben megfigyelheti a gyerekek mágikus gondolkodását, amikor azt mondja nekik, hogy a softbox villanását ők tudják előidézni a tapsolásukkal. Nyilván elszabadulnak az indulatok rövid időn belül és a gyerekek percenként 120-at akarnak tapsolni, de ilyenkor Judit elmagyarázza nekik, hogy azt lassan kell csinálni rákészülni és nem csak úgy „tapsolgatni”.

„Szerintem a legnagyobb trükk a fotózásban az, hogy az, akit fotózok jól érezze magát. Olyan komfortban legyen, amiben se nem feszül, se nem játssza meg magát.

Ennek több technikája van. Az egyik, hogy gyorsan lefárasztom a szülőt, hogy ne produkáltassa a gyereket, ne akarjon kihozni belőle valami olyasmit, ami nincs benne – természetes ösztöne a szülőknek és az embereknek úgy általában, hogy egy fotózáson a legjobbat szeretnék magukból és szeretteikből kihozni, de ez adja a legnagyobb frusztrációt és ha nem sikerül 10 perc alatt belazulni és fantasztikus képeket csinálni, akkor viszonylag, hamar alább hagy a lelkesedés és csalódottságba fordul át. A kedvencem a „Mosolyogj” utasítás, amit a gyerekek hihetetlen frappánsan oldanak meg, mert általában az arcukra erőltetnek egy groteszk mosolyt. A jó ebben az, hogy ha ezt kiélezem és felhívom rá a szülők figyelmét, akkor általában nevetnek rajta és azon, hogy anyu nevet, már a gyerek is őszintén nevet.”

Érdekelt, hogy volt-e olyan kliens, akit nem lehetett ellazítani, de Judit azt mondta, hogy nem. Mindenkihez meg tudta eddig találni az utat, mindenkiről tudott készíteni fotókat, amik az esetleges nehézségek ellenére is jól sikerültek. Egy nyolc éves kislány volt az egyetlen, aki nem adta be a derekát és aki megérkezésük után nagyon komolyan közölte az anyukájával, hogy „Anya, én ezt a fotózást nem akartam, ezt te akartad.” úgyhogy végül az anyuka lett lencsevégre kapva.

„Nagyon sok bölcsességet látok a gyerekekben, amikor próbálják adott esetben megúszni a helyzetet. Ha például a szülő nem akarja semmiképp sem megérteni, hogy a gyerek nem akar fényképezkedni, akkor a gyerek elkezd általában olyan dolgokat csinálni, amikről tudja, hogy nem fényképre valóak. Zseniális megoldásokat tudnak kitalálni. A gyerekek ezt nem ártó szándékkal csinálják, csak próbálják képviselni magukat és a saját komfort érzetüket és ez szerintem nagyon egészséges. Igazából azt gondolom, hogy mindent lehet, ami nem árt másnak. Sokszor próbálok én is a kockán kívül gondolkozni, hogy hogyan lehet a dolgokat másképp csinálni…ez persze sokszor rettentően nehéz feladat.”

Judit szívügye a gyerekek és nők fotózása, mert állítása szerint a nők és gyerekek kerek formák, a férfiak pedig kockák, szögletesek. „Ez a kerekség egyrészt inspiráló, másrészt a látvány biztonságot ad nekem”. Ettől függetlenül a férfiakat is nagyon szereti fotózni. Abban az a kihívás, hogy még jobban „kockásítsa” őket, kiemelje és hangsúlyozza a kifejezetten férfias vonásaikat. „Amikor fotózok az egy teljes flow-élmény. Sőt még az utómunka is az. Nagyon meditatív, az itt és most-ban tart. Azt is szeretem, hogy jó esetben a fotó egy örökké fennmaradó emlék és hogy én ehhez hozzájárulok.
Gyakran jönnek azzal az emberek, hogy nem érzik magukat szépnek vagy fotogénnek.

Nem hiszek abban, hogy valakiben ne lenne fotó-gén.

Egyszer egy anyukát fotóztam az első gyereke megszületése után. Akt képeket kért a férjének. Két grafikus srác dolgozott a cégben akkoriban, akikkel kinagyítattam az elkészült fotót. Egy nagyon gusztusos, sejtelmes és jól sikerült kép volt. Miután az anyuka elment, az egyik grafikus srác megjegyezte, hogy milyen szép képet készítettem róla, mert élőben nem volt annyira szép. Nem vagyok híve a fotók agyonretusálásának. Vagy lefotózom a klienst úgy, hogy az előnyös legyen vagy nem változtatok rajta, mert az nem lenne ő. Az az anyuka sem volt sem csúnyább, sem szebb, csak az a srác nem az én szemüvegemen keresztül nézte őt. Nem látta meg benne azt a szépséget, amit én láttam. Mindenkinek van olyan arca, amit nem szeret, ezt nevezhetjük az árnyékunknak is, de ugyanúgy vannak mindenkinek jó tulajdonságai is és egész egyszerűen azokat kell kiemelni.”

Judit szerint minden a megfelelő fény és szög kérdése. „Nem tudják jól látni magukat az emberek. Szerintem nagyon kevés ember áll a tükör elé reggel mondván, hogy „Hű de ku…a jól nézek ki ma reggel !” Bár Judit nagyon kritikus magával szemben, egyre jobban szereti az ő saját reggeli „formáját”, az álmos és kócos ábrázatát a tükörben. Az idő nagy részében ő van a fényképezőgép mögött és ő lát másokat, de mielőtt fotós lett, készült róla három fotó sorozat, amiket mai napig nagyon szeret. Ettől függetlenül ritkán engedi meg, hogy más fotós megörökítse őt, mert szerinte nagyon kevés az olyan fotós, aki tiszteletben tudja tartani az ember tökéletlenségeit. „Egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket az ember nem akar látni magáról és pont.”

A fotók teremtésében az isteni szikrát és gondviselést is érzi, mert logikusan, racionálisan végig gondolva, sokszor elképzelhetetlen, hogyan sikerült pont a megfelelő pillanatban lenyomni az exponáló gombot. Néha úgy tűnik, hogy nem is volt olyan pillanat az egész fotózás alatt, mint ami a fotón látszik. És mégis…

„Nehéz észrevenni a pillanatot. Ilyen az egész élet is. Gyakorlatilag egy teljes káosz. Meg kell állni, ahhoz hogy ebben a káoszban észrevedd a jó pillanatokat is.”

Judit nagyon szereti szemlélni az embereket. Nemrég volt egy szemműtéte, amiből azt a konklúziót vonta le, hogy hiába szereti nagyon figyelni az embereket, nyilván valami olyasmit is meglátott gyakran, amit nem tudott feldolgozni a belsője és ezért elkezdett romlani a szeme. A fotózás közben is nagyon gyakran azonnal látja, hogy milyen konfliktus és dinamika játszódik le a családban, anélkül, hogy a családtagok beszélnének róla. Ezért nagyon nehéz eldöntenie azt a kérdést, hogy vajon a fotóval azt mutassa-e meg, amit ő lát, vagy amit a kliens látni szeretne.„Eléggé tud fájni az embereknek, ha megmutatom azt, ami van. Arra elég dühösek tudnak lenni. De például akik már hosszabb ideje járnak hozzám és felépült bennük a bizalom, azok elfogadják tőlem nem csak a mosolygós képeket, hanem a káoszt mutatókat is. ”

Sokszor a fotózást személyiség fotózásnak is nevezi, mert nem csak a külsőt kapja lencsevégre, hanem magát a személyiséget is. „Elfogadom az embereket olyanoknak, amilyenek. Nem az a célom, hogy megváltoztassam őket. Soha nem akartam senkit sem lefogyasztani, megnöveszteni vagy átalakítani. Léteznek az átalakító fotózások, ahol van egy előtte és egy utána fotó. És hol van az ember a képről? Az illető hazamegy a fotózásról és teljes identitásválságba kerül, hogy ki is ő valójában.”

Judit szeretné a fotózást oktatni is. Látja, hogy a legtöbb fotós tanfolyamon technikát ismertetnek és eszközöket, miközben teljesen hiányzik az ember ismeret és az empátia. Erre az egyik szakmabeli kollégája azt felelte, hogy az empátiát nem lehet tanítani. Judit szerint lehet… „Az empátia által a kliens azt tudja érezni, hogy elfogadják őt olyannak amilyen. Lehet önmaga, nem kell szerepet játszania és nem kell pózolnia sem.”

A szépségipar szolgáltatásait – műkörmöst, fodrászt, kozmetikust és adott esetben a fotóst is, az emberek általában a „nem vagyok elég jó” érzéssel keresik fel. Empátia és elfogadás nélkül ezek a szolgáltatók még jobban el tudják mélyíteni a már kialakult rossz önképet és ráadásul Judit szerint még egy függő helyzetet is létre tudnak hozni, amelyikben a kliens úgy érzi, hogy csak úgy elfogadható, ha valamit változtatnak rajta.
„Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy ha valaki helyre tette az önbizalmát, akkor miért akar továbbra is ilyen szolgáltatásokat igénybe venni? Aztán rájöttem, hogy az esztétika elég magasan van a Maslow piramisban. Ha valaki eljutott erre a szintre, akkor onnantól kezdve tényleg magát az esztétikát szolgálják ezek a törekvések. Azért vesz magának egy szép gyűrűt, mert maguk a színek, a formák és az összhatás érdeklik őt. Ő maga szeretne lenni egy esztétikai élmény.” (Megjegyzés: a Maslow piramisban az esztétika felett már csak az önmegvalósítás és a transzcendencia van. Erről eszembe jutott, hogy az esztétika lenne a belépő kapu az önmegvalósításhoz?) „Otthon miért nézzek ki rosszabbul, mint máskor? Vagy otthon miért lehet valakin lyukas póló? Számomra ezek furcsa dolgok. Én úgy vagyok vele, hogy ha én magam miatt jól érzem magamat, akkor még egy csomó mindenki más is jól fogja érezni magát körülöttem.”

Az interjú alanya Herbály Judit volt,
Fotós portfólió: Portfólió

Hálás vagyok magamnak, hogy elindultam a saját utamon – interjú Kléh-Reinle Istvánnal

Szerző: Pőcz Adriana | júl 10, 2017 | Interjúk, Podcastok

Az interjút Kléh-Reinle Istvánnal készítettem, aki elmondta nekem, hogy amíg különböző bankoknál és multiknál dolgozott, nem elmélkedett azon, kitalálja, mit is akar valójában az életétől. Sorban jöttek az emailek, amikre válaszolni kellet és a meetingek, amiken részt kellett venni. Mindig kívülről jöttek az impulzusok és nem kellett őket kitalálni. Most viszont, hogy otthagyta a multik világát és a saját útját próbálja járni, neki kell kitalálni, hogy MIT és főleg HOGYAN csináljon, miközben folyamatosan szeretne inspirált állapotban maradni.

LEHET HASZNOS A „SEMMITTEVÉS”?

Az álom egyértelmű – szeretné, hogy képes legyen önmagát inspirálni a saját álmai megvalósítására, főnök nélkül és nem a pénzhiány nyomására. És itt jön az első akadály: ha nincs valaki, aki megmondaná, hogy mi a feladat és jó esetben egy ideig nincs pénzügyi nyomás sem, akkor mi marad? Miért mozduljon meg? István úgy érzi, hogy képes lenne nagyon hosszú ideig „semmit csinálni”, ami az ő értelmezésében az, amikor azt csinálja, amihez kedve van, de még soha nem volt bátorsága kipróbálni, hogy ez a semmit csinálás mennyi ideig kötné őt le. Szerinte bármeddig, de ezt eddig nem sikerült kiderítenie, mert egy bizonyos ponton megszólal a belső hang, hogy azonnal csináljon valami hasznosat. A „hasznos” itt egy olyan tevékenységet jelent, ami közvetlenül megélhetést biztosít és valami jó is keletkezik általa. A bensőjét emésztő kérdés nagy erővel nyomul előtérbe és nincs rá egyértelmű válasz: Vajon a szabad „semmittevésből” ki tud-e nőni valami „hasznos”?

Amikor évekig Electronic bankinget telepített a céges ügyfelek számára, hasznosnak érezte a tevékenységét, mert az Electronic banking segített az ügyfeleknek könnyebben intézni a pénzügyeiket. A következő munkahelyén szintén egy software bevezetésén dolgozott, viszont itt már megtört a munkája hasznosságába vetett hite, ugyanis két év fejlesztés után sem könnyítette meg senki életét a kérdéses applikáció, sőt az idő nagy részében inkább bonyolította. „Úgy kellet kozmetikázni mindent, hogy ott fönt már siker sztorinak tűnjön.„

Végül feladta a szélmalomharcot a multival és kilépett. Két hónappal a kilépése után visszavonták a kérdéses softwaret a piacról. Mi történt volna, ha kitart még egy rövid ideig és továbbra is megtartja a biztos állást? Erre már talán soha sem kap választ, mert egy másik utat választott. Megszületett benne az elhatározás, hogy valami sokkalta életközelibb kérdéssel foglalkozzon, például azzal, hogy hogyan legyünk boldogabbak, vagy hogyan legyen értelme az életünknek. Neki magának is nehézsége volt megtalálni a választ ezekre a kérdésekre, ezért sok terápiás módszert és tanfolyamot végigjárt, hogy előrébb jusson. Tizenöt év önismereti munka után jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy talán ideje van a megtanult módszereket és a megtapasztalt élményeket tovább adni és megosztani másokkal is, nem utolsó sorban pedig megélhetést teremteni belőlük. „Az a hitem, hogy ahhoz, hogy jól érezzem magam és boldog legyek, a harmonikus emberi kapcsolatok elkerülhetetlenül hozzá tartoznak. És ebbe magamat is beleértem, hogy harmonikus kapcsolatban legyek saját magammal is.”

István beismerte, hogy néha beleesik abba a hibába, hogy harmonikusnak olyan kapcsolatot érzékel, amelyik konfliktus mentes. Ezt az állapotot viszonylag könnyű elérni úgy, ha elkerüljük a konfliktusokat, ez azonban nem a legjobb megoldás.

„A harmonikus kapcsolat nem konfliktus kerüléssel, hanem konfliktus kezeléssel jön létre.”

Ahhoz, hogy a konfliktust egyáltalán kezelni tudjuk, tudni kell felismerni magunkban, hogy valami nem oké, hogy vannak saját igényeink, amik ilyen-olyan okok miatt nem tudnak kielégülni és ezt merni kell kifejezni, miközben sok ember észre sem veszi a saját igényeit és automatikusan alárendeli őket a külvilágnak.” Folyamatosan azt hallgattam mint kisgyerek, hogy az önmegvalósítás hülyeség, önzés és illúzió. Aki önmegvalósítani akar, az egy rebellis fiatal, aki nem is érti, hogy mi az élet, mert az élet nem az önmegvalósításról szól, hanem a kötelességeink teljesítéséről. Azért, hogy illeszkedjünk a kulturális normához, elnyomjuk magunkban azt az egyedit, amit adhatunk a világnak. Akkor vagy sikeres, ha minél magasabb szinten megfelelsz a külső elvárásoknak- sulykolták belém tudattalanul. Hát ez nem látszik működni, mégis nagyon nehéz átállni erről a világképről egy olyan világképre, hogy csak az működik igazán, ami az én belső én-érzésemből fakad. A külvilág csak a belső világ kivetülése, és ha úgy akarunk változtatni a saját életünkön, hogy a rajtunk kívül álló dolgokon akarunk módosítani, akkor az olyan, mintha a váza árnyékát próbálnánk lekaparni a falról és odébb tenni, ahelyett, hogy a tárgyat, ami az árnyékot veti tennénk arrébb. Lehetetlen, mégis az idő nagy részében ezzel próbálkozunk. „

„AZ ÉLET CÉLJA, NÖVEKEDNI A SZERETETBEN„
A szeretet ebben a megfogalmazásban szerinte nem egy érzelem, hanem tudatállapot és ebben a tudatállapotban akkor tudunk lenni, ha a konfliktusainkat képesek vagyunk kezelni és elfogadni a létezésüket. A technikák, amelyeket szeretne alkalmazni a wokrshopjain pont erről szólnak, hogy úgymond „begyakoroltatnak” egy másik viselkedésmódot. Megálmodta az „Élet Kísérleti Műhelyt„, ami egy olyan workshop, ahol lehetőség nyílik színpadra állítani, eljátszani és újrajátszani a nehéz, konfliktusokkal és töltéssel terhelt szituációkat, megélni a belőlük fakadó nehézséget, majd megtalálni azt a megoldást, amely ismét békét hoz. „Nem úgy van, hogy egyszerűen kitalálunk egy ideális szituációt és azt lejátsszuk, ha törik- ha szakad. Addig játszunk vele, amíg a helyzet nem tisztul ki teljesen és minden szereplő elégedett lesz a kialakult helyzettel.„

A technikák amiket használ ötvözik a pszichodráma elemeit, színházi elemeket, az improvizációt, bodywork technikákat és egyéb más módszereket is, mint például a rendszer állítások során kialakuló ún. morfogenetikus mezőt, ahol a szereplők intuíciói viszik előre a lejátszás menetét. Na de miért érdekes az újrajátszás, miért nem elég megbeszélni a konfliktusos helyzetet? „Azt látom, hogy a mentális megoldások csak egy bizonyos szintig működnek. Attól, hogy megértettünk egy problémát, még nem feltétlenül oldódik meg. A test is tárol olyan információkat, amiket nem tudunk belőle az agyunkkal kipiszkálni.

A test üzenete mindig visszaállítja az agy gondolkodását és amíg a testben tárolt érzés nem lazul ki, addig az elme sem nyugszik meg.”

A workshopok során a testérzetek megfigyelése is nagy szerepet kap; hol van a szorongás a testben, hol feszül, hol lazul, mi fáj, hol fáj, sírás, izzadás, a végtagok kihűlése vagy forrósodása stb. Ezeket mind meg lehet figyelni és dolgozni az így nyert információval.” Akkor tudjuk az érzéseinket tudatosan változtatni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi játszódik le a testünkben.”

István munkahelyén volt egy több évvel idősebb kolléganő, aki mindent csak parancsolgatva tudott mondani. Bármi, amit mondott megnyomott Istvánban egy láthatatlan gombot és félelmet érzett. Amikor elkezdte figyelni a reakcióit, rájött, hogy a kolléganője stílusa kísértetiesen hasonlít az anyukája szigorú intelmeket osztogató hangsúlyára és a kolléganőjével lényegében újraéli anyja tekintélyelvű nevelését. Abban a pillanatban, amikor ezt beazonosította, tudott elkezdeni a helyzet változni. Az első fázisban még mindig megnyomódott az a bizonyos gomb, de már azt tudta mondani, hogy „ő nem az anyám”. A második fázisban, benyomódott a gomb, de mivel nem alakult még ki egy új reakció az automatikus reagálás helyett, annyit tudott tenni, hogy semmit sem reagált vagy kihátrált a helyzetből. A harmadik fázisban már képes volt reagálni, de a válasz még kicsit csikorgott. A negyedik fázisban már képes volt normálisan válaszolni és ekkor már a kolléganő is észrevette, hogy valami megváltozott és nem úgy van, ahogy addig. Az ötödik fázisban már csípőből válaszolt valami frappánsat a parancsolgató stílusra, amivel teljesen megtörte a kolléganője bejáratott mintáját is. Attól kezdve egyenrangú partneri viszony alakult ki kettőjük között. Ilyen módon változik meg egy jól bejáratott, viszont egyáltalán nem kényelmes viselkedési és reagálási mechanizmus. István azt mondja, hogy azért megyünk bele és játsszuk le újból és újból a konfliktusos helyzetet, mert ezt tanultuk meg. Jön egy bizonyos testi reakció, de mivel ezt nem tudatosítjuk, lejátsszuk a megszokott forgatókönyvet, amivel megerősítjük a kialakult idegpályát az agyban és a testben egyaránt. Szerinte a megfigyelés által tudjuk felismerni a testi reakciókat, majd megtanulni egy új viselkedést és ha elégszer elismételjük, akkor egy új reakció alakul ki.

„Jelenleg nem tudom biztosan, hogy a megfelelés vezérelt motivációt sikerül-e felváltania egy belső útnak. Erről a pontról nézve nem látom, milyen fordulatok mentén fog megtörténni a happy end, de azt biztosan tudom, hogy amikor a halálos ágyamon fogok egyszer feküdni, büszke leszek magamra, hogy legalább megpróbáltam, hogy elinduljak a saját utamon.”

Kléh-Reinle István online felületei:
FB: ÉLet Játéktér – ÉLJ
Web: Kapcsolódás és szabadság

Larry Smith: Miért fogsz kudarcot vallani hogy sikeres légy?

Szerző: Pőcz Adriana | jan 23, 2015 | Élet

Ma reggel néztem meg reggelizés közben ezt a TED videót Larry Smith-el. A beszédstílusa és kisugárzása azonnal magával ragadtak engem. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amikről beszélt! Már az előadása címe és az első mondatai teljesen magukba szippantottak. Itt van ez a csávó és azt mondja, hogy el fogok bukni. Szavainak nincs éle, nincs bennük irónia, érzem, hogy igazak, de annyira őszintén és szívből beszél, hogy szinte szárnyakat kapok tőlük és még véletlenül sem érzem azt, hogy lehúzna vagy elbátortalanítana engem. Sőt…. Valamiért megnyugtató hallani, hogy van oka annak, hogy kudarcot fogok vallani a sikeres karrier építésében, ami nekem azt jelenti, hogy olyasmiért kapjak pénzt, ami lelkileg táplál, amit imádok csinálni, aminek kapcsán azt érzem, hogy “én erre születtem”. (tovább…)