Egyszer a Facebookon rákattintottam Jessica Caver Lindholm élő videójára, emlékeim szerint azért, mert szépnek tartottam őt és kíváncsi voltam, hogy miket mond. Tíz percig bírtam nézni, mert azt éreztem, hogy a mondandóját össze tudta volna foglalni öt percben is, az idő fennmaradó részében csak feleslegesen “fecseg”. Rögtön itt szólnék az itélkezés témájáról. Az, hogy van véleményem mások munkásságáról teljesen normális, ahogy az is szabadságomban áll, hogy eldöntsem mennyi figyelmet és időt szentelek annak, amit az illető csinál. DE az, hogy közben ítéletet is formálok arról, hogy “mennyire gáz, amit csinál”, “úristen, de fárasztó a csaj”, “mennyire mű, ahogy beszél” ezek egy az egyben engem nyomnak agyon és nem az illetőt, ugyanis, amikor én akarok megszólalni, akkor rejtetten valahol a tudatalattimban emlékszem erre a működésemre és várom az “ütést” a külvilágtól, akiről ugyanazt feltételezem, mint magamról. Szóval ítélkezni nem jó, elsősorban magunk miatt.

Csak amikor félek van szükségem ítélkezni másokon, mert akkor azt gondolhatom, hogy én jobb vagyok náluk, ergo biztonságban tudhatom magamat.

Tudom, hogy ez illúzió, de ezt nem tudom elengedni, amíg nincs helyette bőség tudat, biztonság tudat, annak a tudata, hogy oké vagyok, hogy elég vagyok, stb. Tehát rájönni, hogy az ítélkezés igazából engem súlyt csak a képlet fele. A másik fele az, hogy az ítélkezést el is tudjam hagyni. A bőség tudatomat növelhetném hála gyakorlatokkal, pozitív gondolatokkal, jógázhatnék, végezhetnék rendszeresen légző gyakorlatokat, meditálhatnék, figyelhetnék még tudatosabban a gondolataimra. Igen, mindezt csinálhatnám, de nem csinálom, illetve hellyel – közzel csinálom, vagy elkezdem csinálni, aztán teljesen leesik róla a figyelmem, mert ezekhez plusz energia kell és ha szűkösség tudat van, akkor pont nem az az uralkodó gondolat, hogy bővelkedem az energiában. Vagy elsősorban együttérezhetnék önmagammal, hogy félek. Ez jó kezdet lenne…

 

 

 

Egy szó mint száz, visszatértem Jessica-hoz, mert megint szembejött a Facebookon és azon felül, hogy még mindig kicsit “túl sok” nekem a stílusa, üdítő érezni, hogy ő ezt teljesen hitelesen műveli, felvállalja magát, tolja a bizniszt, segít másoknak, megosztja a gondolatait, tapasztalatait. És elvégre én is ezt szeretem csinálni, vagy ezt célzom. Csatlakoztam egy 7 napos kihíváshoz, amit most indított és az első élő videójában volt néhány gondolat, ami nagyon telibetalált. Jessica az intuitív vállalkozás híve – azt adni, ami vagy, flowban lenni, és onnan hozni a döntéseket. Ezzel kapcsolatban tehát a Nap1 fő üzenete az önfelvállalás volt.

“Azt éreztem, hogy nem biztonságos önmagam lenni.” osztotta meg Jessica a saját élményét. Amikor elkezdett önfejlesztő tréningeket tartani és embereket coacholni úgy érezte, hogy csak akkor fognak megbízni benne vagy bármit venni tőle, ha a vállalkozó ember mintaképe lesz, tehát állandóan fenn akart tartani magáról egy képet, hogy milyennek kellene lennie, majd végül rájött, hogy ez nem működik. Amikor ilyesmit meghallok, akkor rögtön jön a gondolat, hogy “hát persze, ez teljesen logikus! Légy hiteles, vállald fel önmagad”, mert LÁTSZIK világosan, hogy ez az előre, viszont egyáltalán nem ennyire egyértelmű ezt megvalósítani. Jessica egy feladatot is adott a követőknek:

Mi az, amit rejtegetsz, amiről azt gondolod, hogy nem elég jó, nem illő, nem elég profi, amit teljesen felszabadító lenne megosztani az emberekkel, akik követnek téged?

Ezt meg lehet tenni hírlevélben, szóban, üzenetben, videóban… bárhogy. Lehet gyakorolni bárkin, de az igazán nagy kihívás megtenni a követőkkel, a kliensekkel, akiknek el szeretnék adni valamit, vagy már el is adok aktívan, mert ott a legnagyobb a nyomás, hogy “jónak” látszak és az is legyek.

Az emberek ki vannak éhezve arra, hogy a valódi arcodat lássák.
“People are hungry to meet the real you”

És ha a felvállalásnál tartunk van egy másik nagyon – nagyon érdekes jelenség. Mennyire merem felvállalni, hogy hová akarok eljutni, mi akarok lenni? Pl. Jess a videóban kimondta, hogy spirituális tanító szeretne lenni (mint Deepak Chopra), szeretne milliomos lenni, szeretné, ha több százezren követnék a munkáját és még felsorolt pár dolgot, valamint elmondta azt is, hogy mekkora ÍTÉLETE volt azon, hogy ezekre vágyik.

Ezt már megfigyeltem én is, hogy amikor az ilyen vágyak aktívak, de nem szabad felvállalni őket, mert gáz, mert mit fognak mondani mások, mert mennyire felszínes ilyesmire vágyni, mert a gyerekek közben éheznek Afrikában, akkor a nem felvállalásuk feszültséget okoz a térben. Mintha ott lebegnének a személy körül kimondatlanul, és van valami nem kerek, de senki sem tudja, hogy mi az. Meg arra is rájöttem, hogy mégis hogyan tudnék kísérni valakit az álmai megvalósításában, ha én magam nem merem vállalni a saját álmaimat? A nagy „védjük meg a környezetet” felindulásomban (és azért mert egyébként a gyerekek éheznek Afrikában), most már hosszú évek óta teljesen puritán életet próbálok élni, miközben csak nemrég világított rá nekem valaki, hogy nem is ezt akarom, csak nem merem kimondani. És ez igaz. Nem tudnék kiköltözni egy önfenntartó közösségbe, mert még nem is éltem ki magamat a komfortban és luxusban. Van aki eleve nem is vágyik rá, de ÉN IGEN. És ezt gáz beismerni, de ettől még így van.

Onnan tudtam, hogy Jess tényleg egyenesbe jött a nagyratörő álmaival, hogy miután kimondta őket, kikönnyült a testem. Lehetett érezni, hogy nem kizárólag a pénzért csinálja, amit csinál, hanem küldetésből, ÉS integrálta a pénzt és jólétet is ebbe. Abban van egy görcsösség, ha nem lehet felvállalni, hogy pénzt is akarok csinálni abból, ami egyébként a szenvedélyem. Ezt még nehéz kimondanom és birtokolnom, de IGEN, ilyen vágyam is van.

Az is igazi integrálos gondolkodás, hogy kimondta, hogy nem kell választani a Chanel táska között és az között, hogy együttérzek, vagy segítek azoknak, akik éheznek, fáznak, vagy bármi másban hiányt szenvednek. Élhetünk jólétben ÉS közben rengeteg mindent adhatunk vissza a világnak (akár pénzt, akár javakat).

Én személyesen nagyon sokszor nyugtattam magamat azzal, hogy ha nem élek jólétben, akkor ezzel együttérzést mutatok a csövesekkel, vagy szolidarítok velük. Aztán egyszer a Blahán sétálva feltettem magamnak a kérdést egy földön fekvő ember láttán, hogy “és ez neki segít?” Bakker azt sem tudja, hogy létezem a világon, az meg főként nem segít rajta, hogy én sem élek olyan bőségben, ahogy szeretnék. Érdekes módon, hiába jöttem rá erre, továbbra is makacsul ragaszkodom a gondolathoz, hogy “spórolósan élni” erény. Úgy látszik kitartani a gondolat mellett még mindig könnyebb, mint meghaladni azt.

A lényed legmélyén tudod, hogy
miért vagy itt,
hogyan akarsz dolgozni,
mi által akarsz szolgálatot tenni a világnak,
de még nem adtál magadnak engedélyt arra, hogy ezt megtedd.

„Deep down you already know what are you here for, how you want to work, how you want to serve. But you haven’t given yourself a permission to do it.” (Jessica Caver Lindholm)

Te magad vagy a piaci rés.

“You are your niche.” (Jessica Caver Lindholm)

Jessica úgy állítja elő magában a bőség tudatot, hogy elképzeli, hogy már elérte azt, amire vágyik, beleengedi magát abba az érzetbe, és ebből a tudat (és energia) állapotból cselekszik. Mi az “egyáltalán ez lehetséges/ teljesen megtébolyultál” álmod az életedben és vállalkozásodban? What’s your “you must be crazy/is that even possible” dream for your life and business?

És ebből a bőség tudatból már “csak” az a teendő, hogy minden nap megosztjunk valamit a világgal. Csak ez mellet kell igazán elköteleződni 🙂