hiszti Archives - Az önazonosság művészete

Hiszti az utcán, tehetetlenség a köbön

Szerző: Pőcz Adriana | máj 23, 2021 | Élet

A minap kint ácsorogtam az utcán és feltűnt egy anyuka a körülbelül 4 éves kislányával. Persze hogy azért tűntek fel az egyébként is zajos utcán, mert a kislány hisztizett. Egy piros buszt szorongatott a kezében és míg az anyja balra húzta őt a villamos megálló felé, a kislány egész testsúlyával belenehezedve jobbra akart menni és ordított. Érdekfeszítve figyeltem a jelenetet, bár az első másodperctől kezdve tudtam, hogy mi lesz a végkifejlete, ahogy elnéztem kettőjüket.

Először is feltűnt a fiatal anyuka távolba meredő tekintete, és ez nem csak annak szólt, hogy a távolban figyelte a villamos megérkezését. A lényének egy része nem volt jelen a helyzetben, és nagyon hiányzott, hogy nincs ott. Az egyik kezével erősen szorította a kislánya kezét, hogy az ne tudja kitépni magát és közben egy érdekes táncot jártak ők ketten. Amikor a kislány nagyon ordított, akkor hagyta, hogy egy picit elhúzza őt magával abba az irányba, amerre ő szeretett volna menni, amitől egy picit alábbhagyott az ordítás, majd amikor elért valamilyen fajta képzeletbeli határt, ő kezdte el húzni a kislányt a villamos megálló felé. Erre a kislány megint éktelen ordításba kezdett, ami elért megint egy képzeletbeli határt az anyukánál, aki ismét hagyta, hogy elhúzza őt pár lépéssel az ellenkező irányba. És végig az arcán volt ez a távolba révedő tekintet, amiről pontosan le lehetett olvasni, hogy mi lesz a helyzet kimenetele: “Mindegy mit csinálsz, akkor is felszálunk a villamosra.” Valójában indifferens volt számára a gyerek akarata, és talán azért ragadott magával ez a helyzet, mert a fiatal anyuka mindeközben egyáltalán nem volt látványosan erőszakos. Egyszerűen csak húzta a gyereket maga után, a hisztit a világ érthetetlen dolgai közé sorolva, mint valami olyan jelenséget, amit majd a gyerek egyszer kinő.

Engem teljesen lefagyasztott ez a hideg távolságtartás, amiben az anyuka volt. Le se bírtam venni róla a szememet. Egy ponton felemelte a kislányt és odébbvitte 3 méterrel, ami aztán végképp kiakasztotta a lányát. Rúgkapált, visított, feszítette magát. Láttam rajta, hogy az ő belső világának ez a lehető legkiszolgáltatotabb helyzet, mert nem érnek le a lábai a földre, nem tud abba az irányba haladni, amerre ő akarna, nem tud erőt kifejteni, hanem egy “monstrum” felkapta és cipeli akarata ellenére. Az anyuka közben teljesen nyugodt hangon magyarázta neki, hogy “Mindjárt jön a villamos.“, amit a gyerek értelemszerűen még véletlenül se hallott meg, és ha hallotta is, csak rontott az érzelmi helyzetén ez az információ.

Megérkezett a villamos, ezen a ponton az anyuka már semmiféle táncot nem járt, hanem mindegy is volt mit csinál a kislány, a karjánál fogva húzta őt maga után, fel a villamosra, ahol leültette egy székre, majd a villamos ajtói becsukódtak és ők eltűntek az életemből. Amíg nem csukódtak be az ajtók, addig hallottam, hogy a kislány ordít, és utána már csak a hang nélküli ordító arcát láttam az ablakok mögött, amikor a villamos elhaladt mellettem. Erre egy férfi hang megszólalt közvetlenül mögöttem: “Látod, hogyan hisztizett az a kislány? Az anyukának így nagyon nehéz. Te okos voltál és nem hisztiztél.” Amikor elhaladtak mellettem, láttam, hogy egy apukához tartozott ez a hang, aki kézen fogva sétált a körülbelül 6 éves fiával, aki valamilyen játékot szorongatott a hóna alatt és megszeppenve figyelte az apja szavait. Az előző jelenet után, ez már csak hab volt a tortán.

Szuper, az egyik szülő felrángatja a gyereket a villamosra, a másik meg letöri a hisztijét, még mielőtt az egyáltalán megjelenhetne. – gondoltam magamban. Ez a szuper ítéletes hangnem bennem, amelyik egyáltalán nem érez együtt a szülővel, és erre az apuka kapcsán jöttem rá, aki viszont együttérzett a nővel, mindegy is milyen ok miatt.

Elképzeltem, hogy ez az anyuka érkezne hozzám egyéni konzultációra és csak ebből a szemszögből ránézve tudtam egyáltalán elkezdeni gondolkozni azon, hogy vajon ő milyen helyzetben lehet? Ő hogyan élte meg a helyzetet, vagy hogy úgy egyáltalán milyen lehet az élete? Mivel küzdhet? Ilyen hidegen a távolba révedő tekintetet, és ennyire nem kapcsolódást a gyerek érzéseihez senki sem produkál jódolgában.

Ennek kapcsán tűnt fel az is, hogy kizárólag a gyerekkel azonosultam ebben a jelenetben, eszembe se jutott a felnőtt pozíció, ami szintén egy jellegzetes mozzanata a hétköznapjaimnak. Nagyon könnyen belecsúszok a belső gyerek pozícióba, és ott megélem a teljes elveszettséget, és azt is, amit az a kislány, hogy hiába rúgkapálok és adok bele minden erőmet, egy “magasabb erő” vonszol maga után olyan irányba, amelyikkel én nem tudok azonosulni, és még csak a kapcsolódást sem érzem kettőnk között. Ebbe a tudatba belefagyva leledzek egy felnőtt testben, miközben fel kellene vennem a felnőtt léttel járó felelősségeket is.

Ilyen értelemben egyáltalán nem állok távol ettől az anyukától sem a viselkedésétől. Mert én nem csak a gyerek vagyok, aki szenved, hanem a felnőtt is, aki vonszolja őt. Én is pont ugyanilyen hidegvérrel bele tudom rángatni magamat helyzetekbe, amikről tudom, hogy annak úgy kell lennie és kész. Ilyenkor nem figyelek az érzéseimre, mert tudom, hogy ha egy pillanatra is beleengedném magamat, akkor elsodornának mint a lavina, vagy egyszerűen csak nem tudom mit kezdjek velük, vagy nem is akarok kezdeni velük semmit sem, mert látom a két szememmel, hogy az ellenkező irányba rángatnak, mint amerre haladni szeretnék. A jelenetet figyelve pont az esett a vakfoltomra, amivel a legtöbb dolgom van – a felnőtt, kapcsolódó jelenlét.

A gyerek pont ugyanazt az érzelmi világot állítja elő a szülőben, amiben ő maga is van.

Tehát ha a gyerek tehetlennek érzi magát, akkor olyan hangon fog visítani, hogy a szülő is kellő mértékben tehetetlennek érezze magát. És a tehetetlenség érzése egy EGYÁLTALÁN nem egyszerű önismereti téma. És itt már tudok is kapcsolódni a szülő szemszögéhez, mert végtelenül mély helyekre katapultál engem is rendszeresen a tehetetlenség érzése, és én is rángatok ebből, elég rendesen.

Egy ilyen helyzetben nem az a kérdés, hogy hogyan valósuljon meg bármelyik résztvevő akarata. Nem az a kérdés, hogy a gyerek el bírja-e húzni a szülőt abba az irányba, amerre ő akar menni, sem az, hogy a szülő el bírja-e húzni a gyereket. Az együttműködésük az egyetlen kérdés, és hogy milyen mélységben tudnak kapcsolódni egymáshoz. A szülő-gyerek viszonylatban a szülő hordozza ennek felelősségét, mert a gyerek nem tart ott, hogy marhára empatizálni tudjon a szülővel, ott meg végképp, hogy átlássa az egész helyzetet, vagy hogy irányba tudja állítani az érzéseit. Ezekre mind a szülő tudja megtanítani, elsősorban azzal, hogy ő mit csinál a saját érzéseivel, például a tehetetlenségével.

ÖNISMERETI RÉTEGEK

Nem ennek a bejegyzésnek a kapcsán készítettem, mégis ide illeszkedik egy videó, amiben az online állítással raktam helyre magamban egy belső hisztit. Az online állítás felületén énrészekkel lehet dolgozni, amik jellemzően oppozícióban állnak egymással amikor nehéznek élünk meg egy helyzetet – lényünk egy része jobbra menne, egy másik meg balra.

A videót itt tudod megnézni: https://www.youtube.com/watch?v=k_yg_-1iYGc&t=340s

Ha vettél már részt állításon, akkor magadat is végig tudod vezetni egy ilyen folyamaton, ha pedig még nem, akkor ajánlom először a vezetett állítást. Részletekért katt ide: https://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/

A hiszti nem az ördögtől való

Szerző: Pőcz Adriana | ápr 21, 2018 | pÉNz

Megállapítottam valamelyik nap, hogy az anyagiaktól való függőség nem csak a gazdagokat fenyegeti, hanem a kevésbé tehetőseket is. Azt hiszem, hogy abban a tévhitben éltem, hogy ha elég szegény és nincstelen vagyok, akkor igazából meg is haladtam a függést az anyagiaktól. Na de ez nagyon nincs így. Erről készítettem egy rövid egypercest is. Röviden összefoglalva annyi hangzott el benne, hogy a gazdag emberek is beleeshetnek abba a csapdába, hogy az anyagi javak meglététől teszik függővé az identitásukat, de ugyanez igaz a kevésbé tehetősekre is, akik az anyagi javak nem meglététől (hiányától) teszik függővé az identitásukat. Erre jó példa a több pénz, jobb autó, vagy bármilyen más anyagi javakra való vágyakozás (akár tudattalanul is), amitől azt reméljük, hogy ha azok meglennének, akkor az önbizalmunk, a társadalmi megítélésünk, boldogságunk, sikerességünk indexe, megelégedettségünk, biztonságunk is egy jobb platformra kerülne. Egy szó mint száz, az anyagi javakhoz lehet ragaszkodni akkor is, ha reálisan birtokoljuk őket, meg akkor is, ha nem. Ezt elég meglepő volt tudatosítani. Az egyperces videóhoz pedig Szabó Ati odakommentelte, hogy az anyagiakhoz való ragaszkodás igazából az orális fixáció kifejeződése. Hát akkor nézzük meg erről az oldalról is.

Az orális szakaszt Freud a 0 -1,5 korhoz társította. Tehát az ilyen jellegű “beakadások” nagyon korai érzelmi mintázatokat idézik fel. Amikor a vágyott gazdagság szintjét próbáltam magamnak valaha megfogalmazni, nagyon gyakran azt társítottam hozzá, hogy “legyen annyi, hogy ne kelljen gondolkozni azon, ha meg akarok venni magamnak valamit – ételt, utazást, élvezeti cikkeket. Legyen komfortos lakhatóságom, kényelmes autóm.” Csak most tűnt fel, hogy még véletlenül sem fogalmaztam meg azt, hogy az ugandai gyerekeken szeretnék segíteni, vagy támogatni a hajléktalanokat. A Maslowi piramis legalját céloztam főleg – az alap szükségletek maximális kielégítését, és hogy ne kelljen gondolkozni azon, hogy mire mennyit költök. Az elegendő pénz megléte tehát pont ugyanolyan, mint a csecsemőnél az anya jelenléte, amibe bele lehet pihenni és állandóan ott van. Megfigyeltem, hogy nekem ehhez társul az a gondolat, hogy erre nem szabadna vágynom, nekem ezek nélkül kell megoldanom az életemet (anya nélkül). Az, hogy anya nélkül is lehet és üdvös élni egy felnőtt ember számára teljesen helyénvaló, de mintha én ezt nem felnőtt fejjel gondolnám, hanem egy bennem élő 2 éves gondolja azt, hogy neki anya nélkül kell teljesen boldognak lennie. Mintha nem lenne engedély azon, hogy 2 évesen teljesen össze lehet omolni attól, ha anya nincs. És itt jön képbe a hiszti, és az, hogy mit gondolunk erről, amit még kifejtek lejjebb.

Az orális fixáció másik kifejeződése az olyan élvezeti cikkek használata is, amik nem a fiziológiai túléléshez kellenek, hanem inkább az érzelmi túléléshez. Nekem ilyen a csoki. Sokszor érzem, hogy a szervezetem marhára meglenne nélküle, de az érzelmi feszültség csökkentése miatt elfogyasztom. Gondolom hasonló célt szolgál az alkohol, a cigi és a drogok. Eddig azt gondoltam, hogy elsődlegesen a szeretetet pótlására irányulnak – ami valami lágy, ölelő, puha minőség számomra, de most megtaláltam egy újabb mozaik darabot, mégpedig a hisztiben való “szétesés kultúrájának” hiányát. Ehhez inkább az aggreszsió, düh, frusztráció, fájdalom, erő társulnak, amiknek megéléséhez kellene az ölelő szeretet. Valószínűleg azért keletkezik a hiszti, mert nincs elég szeretet, és mert sok feszültség gyülemlett fel a testben. Emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt többször használtam az alkoholt arra, hogy “legálisan” szét lehessen esni, mert egyébként nem volt engedély erre a szétesésre, nem volt engedély a hisztizésre.

Ezt a témát járta körül nagyon szuperül a Kapcsolódó nevelés oldalán egy cikk a hisztiről, ahol le lett véve erről a jelenségről a démoni jelleg. A cikkből kiderült, hogy míg a “hisztit” általában pejoratív értelemben használjuk, igazából egy nagyon hasznos feszültség levezető eszköz a gyerek számára (és megjegyzem, hogy a felnőttekben is ugyanez a működés mechanizmusa), csak tudni kell megfelelő módon kezelni. Amikor a gyerek hisztizik, akkor éppen a testében felgyülemlett feszültséget akarja levezetni és a kapcsolódásra vágyik. Nyilván van sok féle hiszti, és sok féle módon lehet őket megközelíteni. Erre nincs recept, mert pont a kapcsolódásról szól ez a megközelítés és arról, hogy a helyzetre reagáljunk, a gyereket pedig közelebb húzzuk és ne elfele toljuk, hogy majd jöjjön vissza, ha megnyugodott. A hiszti igazából a szétesésre irányul és ez csak akkor tud megtörténni, ha elég biztonságos és megtartó a környezet. A nyűglődés, semmi se jó állapot, pedig akkor alakul ki, amikor ez a biztonságos kötődés nincs meg, és nem hogy nincs meg a kötődés, de még csak szétesni sem lehet ennek hiánya miatt.

Szóval arra jutottam, hogy meg kell tanulnom hisztizni és felépíteni erre egy mintát, mert most is csinálom, csak mindenféle mellékutakon élem ki, mert nyíltan nem merem vállalni. A cikk nagyon érdekes. Ajánlom elolvasásra mindenkinek nem csak akkor, ha gyereke van, hanem főleg maga miatt, ugyanis disztresszt okozó dolgok napi szinten felmerülnek, és ha nincs belső engedély a kiborulásra, akkor nagyon sok feszültség épül fel a testben, amit utána mindenképp le kell valahogy vezetni, csak kérdés hogy történik ez meg?

(https://kapcsolodoneveles.hu/distressz-vagy-kis-nero-hiszti-van-e-ketfele-hiszti/)

Kiegészítés Szabó Attilától:

A fixációk oka mindig egy kielégületlenség. Az orális fixáció kiváltója nem a szeretethiány. A szeretethiány a skizoid fixáció kiváltója és a csecsemő születésétől kb. 6 hónapos koráig alakulhat ki. Az orális fixáció kiváltója a bőség hiánya: kevés, vagy rapszódikusan érkezik a tejecske, a mosoly, az érintés, az érzelmi kapcsolódás, stb. Kb. fél éves kortól a járás megkezdéséig alakulhat ki.
Aki tehát ebben a fixiben van, az a bőséget nem tudja megélni. Ha ezt az élete, sorsa mégis felkínálná, akkor nem képes befogadni azt, vagy időben elszabotálja, hogy ne is következzen be.
És itt jön a hiszti fontossága! 🙂
A hiszti nem csak arra jó hogy a testi feszültség oldódjon, hanem hogy megjelenjen az az erő, akarat amivel kiharcolom, megszerzem, elveszem azt ami a szükségletem.
Summázva: az orális fixációt gyógyítja a jó hiszti! 😉