Ezt az írást Mogyoróssy Ágnes – üzleti coach inspirálta, amikor megkért, hogy írjak egy vendég posztot az Inspiráló vezető klub csoportjába a tematikus hónap keretén belül. A téma, aminek körbejárására meghívott a KONFLIKTUS. Érdekes, hogy az életben mennyire működnek a szinkron jelenségek, mert pont akkor, amikor erről beszéltünk chaten egy oltári párkapcsolati konfliktus kellős közepén voltam, aminek nem is látszott a feloldási pontja. Spoilerezek egy kicsit, nem is lett. Közben elköltöztem és szétváltak közös útjaink. Ennek kapcsán jutott eszembe írni a nem vitázásról a béke érdekében, a meddő vitákról és a jó fajta vitákról, mert bár paradoxnak hangozhat, nem a konfliktus nélküliség a jó kapcsolat záloga. Akár személyes kapcsolatról, akár munka kapcsolatokról van szó.

A párommal az volt ránk jellemző, hogy ő nem szeretett vitázni, mert meddőnek tartotta a vitáinkat, elfáradt tőlük, és úgy általában a nem összeillőségünk jelének tekintette őket. Én azt gondolom, hogy ha többet és jó fajta módon tudtunk volna vitázni, akkor talán máig együtt vagyunk. A viták közben ugyanis a felgyülemlett energia kizsilipelődik és újból áramolni tud, ki vannak mondva fontos dolgok ahelyett, hogy a szőnyeg alá söpörnénk őket és újból felvesszük egymással a kapcsolatot a fontos dolgokban. Az, amiért az emberek általában szerintem nem szeretnek vitázni, hogy ismeretlen terepnek élik meg és egy sor negatív élményt vagy fantáziát kapcsolnak hozzá, például azt, hogy ha a másik vitázik velem, akkor nem szeret (eléggé). Ha elrugaszkodok kicsit a párkapcsolat témájától, akkor látom, hogy akivel soha nem tudtam jól vitázni, az az édesanyám. Vagy nem vitáztam vele egyáltalán (még tinédzser koromban sem, pedig akkor az lett volna a dolgom) és visszahúzódtam, vagy olyan módon robbantam, hogy ő húzódott vissza. Ezekből

egyik sem kapcsolat építő – se a vita elkerülése, se a másik fejének leordítása.

Egy nagyon hasonló mintázatot követtünk a párommal is. Félreértés ne essék, nem a vitázás számomra a jó kapcsolat ismérve, nem az olasz házasságokra gyúrok és a tányérdobálásra, mert ettől majd sok szenvedély lesz közöttünk, hanem arra, hogy ami fontos és feszítő, azt meg lehessen beszélni, akár egy vita keretén belül is.

Liz Gilbert Hűség (Ízek, imák, szerelmek II. része) c. könyvében olvastam, hogy a párja Felipe bizonyos vitás helyzetekben képes volt kimondani, hogy „Itt most vigyázzunk.” Nagyon éber volt ugyanis arra, hogy mi az a hangsúly, gesztus, érzelmi állapot, ami egyenes út a süllyesztőbe kettőjük számára. Ha azon az úton mennek tovább, akkor biztos, hogy nagyon összevesznek és esetleg olyanokat is mondanak egymásnak, amivel nagyon megbántják egymást. Ahhoz, hogy időben STOP-ot tudjunk mondani éberség és önreflexió kell. Nem azt jelenti, hogy hagyjuk az egész témát úgy ahogy van, és inkább nem foglalkozzunk vele, hanem azt, hogy óvatosak vagyunk a következő lépésnél, mert lehet, hogy már megcsúszik a lábunk a meredek talajon. Azt gondolom, hogy a legtöbb kapcsolatomban nem tudtam jól felmérni ezt a stop határt, illetve a stop kimondásával teljesen lefojtottuk a témát, és elkezdtük kerülni a békesség kedvéért. Kevésszer tudtam megcsinálni azt is, hogy időt kérjek még amikor tudtam volna normálisan időt kérni, és nem azzal csináltam időablakot a vitában, hogy becsaptam magam mögött a ház valamelyik ajtaját. A megfelelő időben való Stop kimondása nagyon értékes képesség, nemcsak a kapcsolat szempontjából, hanem saját magunk szempontjából is. Nekem azt is jelenti, hogy éber vagyok arra, hogy

ne hagyjam a másikat rálépni a tyúkszememre, mert szinte biztos, hogy fájdalmamban belé fogok rúgni.

És ha tudom, hogy ez lesz és nem akarok neki fájdalmat okozni, akkor időben szólok. Eszembe jut ennek kapcsán egy vicc is: „Hogyan kezdődik minden kocsmai verekedés?… Na mi, mi van, mi van?!” Otthon vagy a munkahelyen nem így szoktuk indítványozni a vitát, DE általában beazonosíthatóak azok a hívószavak, amiket ha kimondunk és ahogy kimondjuk őket, az biztos, hogy vitát fog kirobbantani. Ezek elkerülése jótékony hatással van a vitás helyzetekre, amivel egyáltalán nem azt mondom, hogy a vita tárgyát kerüljük el, hanem csak annyit, hogy annak tudatában indítsuk, hogy hová szeretnénk eljutni. Ahogy egy vita ugyanis elkezdődik, az nagyon nagy mértékben meghatározza a lehetséges kimeneteleket.

Ami számomra egy vitában az ultimate killer, az a másik meggyőződése arról, hogy abszolút igaza van, és a részemről csak az az opció lehetséges, hogy valamit benézek, ha nem értek egyet ezzel az abszolút igazsággal. Teljesen eszköztelennek szoktam ilyen esetekben érezni magamat, és mintha falrahányt borsó lenne bármit mondok. Amit ilyenkor a legmeddőbb megcsinálni (és mégis újból és újból megcsináltam) az a nekifeszülés a másiknak és próbálni átpréselni rajta az én nézetemet. Ezzel gyakorlatilag ugyanazt csinálom, amit ő, hogy próbálom meggyőzni az én abszolút igazamról (például arról, hogy neki nincs igaza, és ezt kezelem abszolút igazságként). Igazi művészet ilyenkor megtalálni a saját súlypontomat és arra ráhelyezkedni, merni eltávolodni a helyzetből és a másiktól és tudni visszajönni a beszélgetésbe, amikor már nyugodtabb vagyok. Megszámlálhatatlan eset volt, amiket visszanézve azt láttam, hogy pont ugyanannyira ragaszkodtam a saját igazamhoz, mint a másik, miközben őt hibáztattam, hogy nem enged a nézetéből, valamint, hogy mennyire nem éreztem jogosnak, hogy nekem is lehet saját nézetem, ami különbözik az övétől és ami ugyanolyan érvényes marad akkor is, ha ő nem ért vele egyet, és hogy én ugyanolyan szerethető vagyok akkor is, ha nem ért velem egyet. A legfelszabadítóbb mondat, amit férfitól hallottam a következő volt: „Akkor is szeretlek, ha valamit nehéz nézni az életvezetésedben.”

Egyszer egy szervezetfejlesztés és agilitás témáját érintő cikket írtam, ami a vitázás különböző szintjeivel foglalkozott. Ebből tudtam meg, hogy a meddő vita akkor jön létre, amikor mindenki be van ragadva a saját „konzerv” gondolataiba, és azokat mondja ki a fejéből, nem is igazán meghallva, hogy a másik mit mond. Ez érzelmi távolságtartással is jár, mivel a helyzetet bizonytalannak érezzük, nem hozzuk be azt, ami valóban bánt minket (mert lehet, hogy nem is vagyunk éberek rá). Ezekre a helyzetekre jellemzőek a tabuk, titkok és tiltások is, amiket szintén nem is biztos, hogy egyáltalán tudatosítunk, mert annyira szervesen magunkba építettük őket.

A kapu őre a meddő vita és a konstruktív vita között az ítélkezés.

A konstruktív vitához az kell, hogy azok, akik az asztal körül ülnek valóban azt mondják „ami a baj” és ne közhelyeket puffogtassanak, vagy általános igazságokat, ne hibáztassanak másokat és ne eleve védekező felállásból beszéljenek, valamint ne ítéleteket mondjanak. Ehhez érzelmi biztonság kell, mert szükséges hozzá kitárni magunkat a másik előtt és felvállalni az érzéseinket. Tehát az első lépés mindig az érzelmi biztonság építése ahhoz, hogy egyáltalán konstruktívan tudjunk vitázni.

A paradox számomra tehát az, hogy egy konstruktív vitához érzelmi biztonság kell, miközben a legtöbb vita azon robban ki, hogy valami miatt elveszett az érzelmi biztonságunk. Ezt feloldani a nagy művészet a konstruktív vitákban, de egyáltalán nem lehetetlen. Már önmagában az, hogy ezt tudatosítjuk is óriási előrelépés ahhoz képest, ha azt sem tudjuk merre van az előre.

---

#reklám

BÖNGÉSSZ A SELF-HELP KÖNYVTÁRBAN

A Self-help PDF füzetek arra hivatottak, hogy inspiráljanak, olyan kérdéseket tegyenek fel neked, amikre talán eddig nem gondoltál, késztessenek új gondolatok megalkotására, bátorságot adjanak. Ezeket az anyagokat a személyes kihívásaim inspirálják, olyan kérdések, amikre én magam is keresem a választ. A megírással pedig azt remélem, hogy neked is segíthetnek. Izgalmas új perspektívák megtalálását kívánom neked!

Kínálatomat itt találod: SHOP