Konvencionális gyászolás, olyan, hogy a horda nehogy kitagadjon

Konvencionális gyászolás, olyan, hogy a horda nehogy kitagadjon

Már megint Rubint Rékán akadt meg a figyelmem. Most éppen azon, hogyan gyászolja az anyukáját, meg azon a poszton, amit a napokban írt arról, hogy az “élet megy tovább és tovább kell menni.” Azért volt érdekes figyelnem, hogy miként gyászol, mert önkéntelenül is összehasonlítottam, én hogyan gyászoltam aput 15 éves koromban. Persze a kettőt nem szabadna összehasonlítani, mert nincs két egyforma gyász, mert két egyforma sors sincs, de én mégis megtettem.

Szinte kélyes figyelemmel kísértem azt, ahogyan kezeli a helyzetet. Nem a fájdalma érdekelt, hanem az, hogy mit csinál ezzel a fájdalommal és a kélyes érzés pedig ahhoz kapcsolódott, hogy rájöttem, át szabad lépni azokat a határokat, amiket én szentnek és sérthetetlennek gondoltam (nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt valóban múlt időben kellene-e írni), hiszen Réka is átlépte.
A tínédzser kor még nagyon arról szól, hogy igazodjunk a hordához. Nem tudom miért ez a szó jut eszembe. Talán a sok Trónok harca teszi, de most ez kívánkozik nekem ide. Eszembe jut ezer meg egy pillanat, hogy még a mélységes gyász sem tudta ezt bennem fölülírni. Azt a vágyat, hogy úgy cselekdjek, olyan legyek, amiről azt feltételeztem, hogy renben lesz, és tetszést fog kiváltani a többiekben, ergó szeretni fognak. És ez a vágy mindent vitt. De tényleg mindent.

Emlékszem arra az érzésre, hogy kifejezetten szégyelltem magamat azért, hogy meghalt az apám. Az osztálytársaim előtt, a tanáraim előtt, a barátaim előtt, a család többi része előtt. Szégyelltem a hirtelen csonkává vált családunkat, és sok karácsonyi össznépi gyülekező telt számomra ebben a hangulatban. Nem tudtunk többé “normális” család lenni, egy valaki már nem tudott eljönni velünk és erről egyszerűen nem lehetett elfordítani a tekintetet. Ez kurvára látszott, és én azt éreztem, hogy elsülyedek szégyenemben. Ehhez képest Réka ország világ elé tárta, hogy anyukája meghalt és ezzel ország világot kért arra, hogy legyenek vele ebben az élményben. Ha Réka bejelentkezik élő adásba, 3 másodperc alatt ott van 11 000 ember. El tudod ezt a mennyiséget képzelni? Elképzeltem Réka hatására, hogy ezt lehet így is. Nem szükségszerű a gyásszal elbújni és családon belül “megoldani”, hiszen senki másra nem tartozik. Arra tartozik, akire mi magunk akarjuk, hogy tartozzon.

Annak idején rögtön a temetés után ki akartam mindenestül törölni a fejemből apám emlékét. Egyetlen kép volt az egész házban, ami őt ábrázolta. Amikor csak tehettem beosontam a hálószobába és lefordítottam ezt a képet. Anyám pedig visszaállította. Majd megint jöttem és lefordítottam. Ezt játszottuk egy ideig, amíg ő elrakta a fiókba. Utólag sajnáltam, hogy ezt tettem, de szégyellettem anyámtól bocsánatot kérni, mert az azt igényelte volna, hogy beszéljünk apámról és apámról semmiképp sem akartam beszélni. Ehhez képest Réka rendszeresen tartott edzéseket a garázsban úgy, hogy a háttérben mögötte állt apukája baszott nagy portréja. Azt hittem agyfaszt kapok ettől. Aztán rájöttem, hogy miért. Mert ez szembeütközött az én teljesen ellentétes mozdulatommal. Nem gondolom, hogy erre van az előre, hogy én is baszott nagy méretben kinyomtassam apám arcképét, de mindenesetre feltűnt, hogy van valami a minden és a semmi között.

És ami a sírást illeti. Van illendő mennyiségű elhullajtott könny? Én úgy gondoltam annak idején, hogy van, és próbáltam minden erőmból megfelelni ennek a kvótának a temetésen. Apám halálának másodnapjára sikerült annyira lehasítanom a fájdalmat, hogy abbahagytam a sírást úgy mindenestül és ezután több évig nehezemre esett bármin is sírni. De az mégsem volt frankó, hogy a temetésen ne sírjak. Emlékszem megfigyeltem, hogy a koporsóra kell néznem, hogy elkezdjek sírni. De aztán megint eltűntek a könnyeim, viszont kisegített egy következő mozzanat, a föld hangja, ahogy ráesett a sírra. Egy ideig ezzel “sirattattam” magamat, hogy mindig visszavittem a figyelmemet erre a hangra és ránéztem a koporsóra is, amíg látszott. És ettől sírtam. Érzetem szerint kellő mennyiségben. Mégis hogy nézett volna ki, ha a saját apám temetésén nem sírok? Attól féltem ettől a horda kitagadna. Meglepődve láttam, hogy körülbelül 3-4 nap után Réka előkerült, és már posztolt arról, hogy fut kint a szabadban, sőt voltak olyan kis videók is, amelyekben mosolygott. Azt jutott eszembe, hogy “Mi a fasz? Ezt szabad? Szabad nevetni, miután valaki ennyire közeli meghalt pár nappal ezelőtt?” Nem állítom, hogy Réka tökéletesen gyászol, és mindenkinek így kellene. Nekem ez most itt csak azért fontos, hogy nem igaz az a belső hiedelem, hogy bizonyos ideig nem szabad “illendőségből” nevetni, sem mosolyogni a szülő halála után. Hogy ezt erőnek erejével vissza kellene fogni, amíg az illendőség ezt kívánja.

Réka írt arról is, hogy amikor a nagyon szererett nagymamája meghalt, akkor ő hajnali 5-kor ment el a ravatalozóba elbúcsúzni tőle, mert utána fellépése volt, amit nem akart lemondani. Írt arról is, hogy apukája halála után három nappal már sorban csinálta a fellépéseket. Lehet, hogy azért van a garázsban apa portréja, mert azóta sem dolgozta fel elveszítését, mert annyira hirtelen elvárta magától, hogy visszatérjen a kötelességeihez, de fasz tudja, hogy ez igaz-e. Számomra az volt érdekes ebben, hogy ő saját maga határozta meg, hogy hogyan szeretné gyászolni a szerettét. Rendben volt neki az, hogy a saját módján búcsúzott el a nagyijától és a temetésre nem ment el, ahol feltehetőleg ott volt az egész család. Nem tudom, hogy mennyien a családból mondták erre azt, hogy “Persze, megértjük” és mennyien gondolták azt, hogy Réka a munkáját helyezi a családja elé és hogy ez mennyire nincs rendjén. De ismét csak azt tudom mondani, hogy ez mindegy is. Réka döntött és vállalta ennek a döntésnek a következményeit. Érthető, hogy 15 éves koromban eszembe se jutott, hogy ne a konvencionális elvárt módon gyászoljam az apámat, csak abban nem vagyok biztos, hogy most 37 évesen ez másként van-e. Ha meghalna a nagymamám mernék az unokatestvéreim, a testvérem vagy anyám szemébe nézni és azt mondani, hogy “Én családállítást tartok, nem tudok ott lenni a temetésen.“? Szerintem nem. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy azért nem mondanék a temetésre nem-et, mert belül érzem, hogy milyen fontos lenne ott lennem, hanem mert egyszerűen nem engedem meg magamnak, hogy bármi mást ettől eltérőt merjek gondolni. Mélyen belül ott rezonál bennem az az üzenet, hogy “A családot össze kell taratni és tenni ezért.“, közben meg azt gondolom, hogy ha izomból, erővel kell valakit odarángatni egy családi eseményre, akkor azzal nem leszünk beljebb. De ez már más sztori.

Réka egy sor olyan reakciót mutatott meg nekem ebben a pár hét gyászában, amiket magam számára tabunak tartottam. Legalább most elgondolkodtam rajtuk, hogy valóban az Univerzum egyetemes nagy kódexébe vannak-e beírva, vagy ennél azért ragalmasabbak, és hogy mindenki a saját maga módján gyászolhat, ahogy éppen jónak látja, vagy ahogy belülről jónak érzi.

Tudni végignézni

Tudni végignézni

Igazából sohasem értettem a november 1.-ét. A legkorábbi emlékeim erről a napról még abba az időbe nyúlnak vissza, amikor nem mécsest gyújtottunk a temetőben, hanem hagyományos fehér gyertyákat, amiknek először a megolvasztott viaszát le kellett csöpögtetni, hogy utána ebbe a megolvadt viaszba állítsuk őket. Lehetett ügyeskedni azzal, hogy a másik gyertyája segítségével gyújtsuk meg a sajátunkat, és szinte a sejtjeimben érzem annak az érzését, ahogy a forró viasz rácsorgott véletlenül a kezemre, ahogy megdermedt, ahogy le lehetett utána könnyedén fejteni. Ahogy erre gondolok, feljön bennem egy rakás kép a húgomról, a mosolyáról, a cinkosságról vele, ahogy gyerekként részt vettünk ebben a november elsején történő rituáléban és igazából semennyire sem volt bennünk magasztos hangulat, inkább csak a “tüzeskedés” végtelen öröme.

A november elseje számomra mindig inkább az élőkről szólt és az élettelisségről, hiszen családként mentünk ki a temetőbe, együtt ültünk az autóban, együtt beszéltük meg a dolgokat, együtt gyújtottunk gyertyát. Nagyon bensőséges pillanatok voltak ezek számomra. Imádtam a gyertyákkal kivilágított temető látványát. Bevallom nagyon keveset gondoltam eközben a halottakra, akiket ilyenkor meglátogattunk, mert semmilyen élő emlékek nem fűztek hozzájuk, azt meg gyerekkén egyáltalán nem fogtam fel, hogy az őseimet tisztelni kellene, vagy hálát adni nekik, hogy általuk (is) itt lehetek. Aztán amikor apu 20 évvel ezelőtt meghalt a gyertyagyújtás ezen a napon már egyáltalán nem volt szórakoztató… Sőt, volt olyan év amikor hasfájást tettetve el sem mentem a temetőbe, és azóta is “fáj a hasam” csak hogy ne kelljen kimenni a temetőbe ezen a napon.

Az idei november elseje másként telt. Aktívan emlékeztem apura mégpedig valami olyasmi által, amit nagyon erősen hozzá kötök. Mivel apu építész volt rendszeresen járatta a Szép házak magazint, amiből rengeteg volt otthon. Ma erre emlékezve vettem egy lakberendező magazint (Szép házakat épp nem találtam), aprólékosan átnéztem, minden egyes lapot, emlékeztem apura és azokra a házakra, amiket ő tervezett, és amik most emberek otthonai, majd készítettem egy kis oltárt, ahová felraktam ezt a magazint, friss virágot és gyújtottam gyertyát. Így sokkal jobban tetszett a mai megemlékezés. Nem a hideg temetőben volt apu, hanem itthon velem.

Ahogy ott ültem a rögtönzött oltár előtt, elkezdtem neki mesélni az aktualitásokról. A projektekről, a tanulmányaimról, a családállításról, a fontos kapcsolataimról. Ez a mesélés irtózatosan hasznosnak bizonyult, mert valami fontosat megértettem, ami igazából egyáltalán nem kapcsolódott sem apuhoz, sem konkrétan az ő halálához.

Eszembe jutott egy körülbelül két évvel ezelőtti nap, amikor épp egyéni terápiára mentem. Valamiért nem a helyszínen találkoztunk, hanem a Jászai Mari térről közösen sétáltunk. Arra a mondatra emlékszem, ahogy a terapeutám (sosem hívtam így egyébként, de most nem tudok jobbat) azt mondta, hogy segíteni szeretne valahogy abban, hogy ne haljak éhen. Abban az időben krízis szerű állapotban éltem az életemet már egy ideje, alig volt pénzem, nem tudtam megragadni a lehetőségeket, semmilyen racionális megoldás nem volt elérhető számomra, nem értettem a létezésem értelmét pedig nagyon meg szerettem volna érteni, úgy éreztem, hogy szinte minden, ami addig megtartott kicsúszott a lábam alól. Mintha a régi mintáim omlottak volna le, de nem alakultak helyettük újak. Nehéz időszak volt, ami most már jobb, de ez lassú folyamat.

A felvetésére azt feleltem, hogy nem szeretném, hogy megmentsen az éhhaláltól, sokkal inkább arra vágyom, hogy végignézze, ahogy éhen halok. Szerettem volna, ha ebben is tud kísérni engem és el tudja hinni,  hogy az is rendben van, ha velem ez történik. Szerettem volna, ha még ebben a nagyon nehezen befogadható élethelyzetben is tudja azt gondolni, hogy igazából kompetens vagyok az életem vezetésében. Hogy talán nem látszik, hogy mi az isten célja van annak a folyamatnak, amiben vagyok, de el tudja hinni, hogy van értelme, és hogy valahol ki fogok lyukadni a végén. Nyilván nem fenyegetett reálisan az éhhalál, mert mielőtt az utcára kerültem volna, visszamentem volna Szlovákiába, ahol anyukám egészen biztos nem hagyja, hogy éhen haljak, de nekem kellett egy olyan “szülő figura”, aki ezen a határon túl tud menni. Nem emlékszem, hogy ott konkrétan mit mondott erre, de viszonylag rövid időn belül megtörtént az elengedés kettőnk között. Ő meghallotta, amit kértem tőle, én pedig kiléptem a terápiából, elengedve azt a kezet, amitől folyamatosan vártam, hogy megmentsen, hogy megszereljen, hogy “normálissá” tegyen engem, miközben legfőbb vágyam az volt, hogy megéljem azt, hogy nem kell engem megszerelni, hanem már most is rendben vagyok. Ezt ő folyamatosan mondta nekem, de nem hittem el, és azon a napon rájöttem, hogy én úgy tudom elhinni, ha el tudja fogadni az önpusztításomat (is), hiszen most EZ VAN.

Azon a ponton, ahol kértem, hogy “nézze végig a halálomat”  történt meg a felnövésem. Egyenrangúnak akartam érezni magamat vele, hogy a saját életemet pont olyan kompetensen vezetettnek éljem meg, mint amilyennek az övét láttam. Az életrevalóságunk nem volt összehasonlítható, hiszen ő jól keresett, ellátta magát és a családját, tudatosan építette a karrierjét, én pedig egyik napról a másikra éltem, sok helyzetben nem képviseltem magamat, és a fő “kereseti” forrásom az anyukám által küldött pénz volt. Mégis, amikor kértem, hogy nézze végig a “haldoklásomat“, tisztán éreztem, hogy kompetensen vezetem az életemet, és hogy az életem OKé, még akkor is ha a sikeresség hagyományos mutatói szerint egyáltalán nem sikeres, viszont semmivel sem rosszabb, mint az övé. Amikor rá tudott bólintani az én személyes poklomra, még akkor is, ha nagyon nehéz volt azt neki nézni, akkor éreztem azt, hogy kész vagyok az egyéni terápiával vele,  mert elkísért arra a pontra, ahová el akartam jutni – az egyenrangúságba.


Kútban

Érzetem szerint mélyrehúzós, nem minden lélek szeret idemenni és ezt érezni, úgyhogy most képzeletben ideteszek egy olyasmi szimbólumot, mint a filmekben a 18-as karika. Szólok, hogy mélyrepülés a hétköznapi témákat boncolgató blogokhoz képest. De ez is van, és meg szeretném osztani, mert innen még soha nem osztottam meg. Most kipróbálom milyen…

Olyan mint egy kút, amibe beledobnak és én csak zuhanok egyre lejjebb, és egyre sötétebb van és egy idő után már azt is elfelejtem, hogy valaha ismertem a fényt. És nincs semmi, csak a kút falai, amiket kitapogatok a sötétben. Érdes, néhol éles a széttöredezett szikla, nyirkos, és jéghideg.  Leroskadok, azt gondolom, hogy sírni fogok, de nem tudok. Nem találom a könnyeimet, mintha elfelejtettem volna, hogy kell sírni. Csak vagyok, ebben a kilátástalanságban, se fel, se le… Úgy érzem végtelen ideig ücsörögtem már, néha lefekszem, de úgy sem jobb, ismét felülök, felállok. Semmi sem segít, sehogy se jó. Szeretnék meghalni, de még az sem megy. Gyáva vagyok ahhoz, hogy az éles sziklákkal felvágjam az ereimet, miközben teljes szívemből megvetem azt a részemet, amelyik élni akar. Gyűlölöm, miatta nem halhatok bele ebbe a kilátástalanságba.

(tovább…)
Halál

Halál

Mindig is foglalkoztatott a halál témája, de egy hete megint intenzíven jelen van. Elkezdtem olvasni Irvin D. Yalom Egzisztenciális pszichoterápia könyvét, ami szintén segíti most a halál témájának kibontakozását, ugyanis az egész könyvet a halál témájával kezdi és azzal, hogy ez a legmélyebb félelmünk egyike, és rengeteg cifrábbnál cifrább elhárító – elfedő manővert fejlesztünk ki, hogy ne kelljen a halál nyers tényével szembesülni. A könyv egyébként a négy végső aggodalmunkkal foglalkozik, melyek: a halál, a szabadság, az elszigeteltség és a jelentésnélküliség. Ezek közül egyik sem könnyű. ‘A halál elkerülhetetlenségének felismerése és a lét folytatása iránti vágy közötti feszültség’ az első csapás. Mivel az ember teljesen szabad és önmaga dönthet tettei felett ebből fakad a második nagy csapás, mégpedig ‘a talajtalanság felismerése és a biztonság, a kapaszkodók, a struktúra utáni vágy közötti ellentmondás. A harmadik egzisztenciális konfliktusunk az ‘abszolút elszigeteltségünk tudata és a kapcsolat, a menedék, a nagyobb egészhez tartozás iránti vágyunk közötti feszültség’. És a negyedik egzisztenciális konfliktus pedig az ‘értelemkereső lény dilemmájából származik, aki egy olyan univerzumban kénytelen élni, amelynek nincs jelentése.’ Yalom ilyen formában szedte össze az alap konfliktusokat, bár számomra az összes összeér a halál témájában. 

(tovább…)
Halál

A rózsaszín kiscipő

Ma részt vettem egy 13 éves kicsi lány temetésén. Még soha nem voltam gyerek temetésén. És ennek kapcsán rájöttem, hogy a temetések miért ilyen nehezek. A néha végtelennek tűnő szomorúság miatt is, ami olyan méreteket tud ölteni, hogy szinte el sem fér a szívben, és ezen kívül az miatt is, mert ilyenkor egy pillanatra megnyílik az ég. És ezen a nyíláson annyi szeretet jön át, hogy azt is pont ugyanolyan nehéz átengedni a szíven mint a szomorúságot és legfőképp megengedni, hogy megérkezzen mélyen bele a szívbe. Ma először éreztem azt, hogy a temetés a színtiszta, szikrázó szeretet ünnepe is. Olyan szereteté, amit semmi földi nem árnyékol be.

A búcsúztatást végző pap úgy beszélt, mintha mesét mondott volna. Talán szándékosan, hiszen sok gyerek volt a temetésen, de az is lehet, hogy ő alap járaton ilyen. Legfőképp szerintem arra figyelt, hogy mindenki megértse azt, amit a mai eseményből meg kellet érteni. Azt mesélte például, hogy miközben Lelle berepült a Mennyország kapuján leesett az egyik cipője és ez miatt most még egy ideig nem lehet becsukni a kaput. Még egy ideig ez a kiscipő kitámasztja a kaput és ettől mindaz a szeretet és fényesség, ami a Mennyországban van, átsugárzik ide a földre és ha akarjuk, akkor megláthatjuk. De Szent Péter és Pál (mivel az ő nevük napján döntött úgy Lelle, hogy elhagyja ezt a földet) már keresik a kiscipőt, mert nem akarják, hogy Lelle cipő nélkül maradjon, úgyhogy nem sokára ez a kapu be fog zárulni. Éreztem, hogy arról a pillanatról beszél, amikor a koporsót leengedik a földbe és betemetik. Akkor fog visszakerülni a kiscipő Lelle lábára és a Mennyország kapuja bezárul.

(tovább…)
Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0