Nemrég részt vettem egy családállítós folyamatban, ahol az állító azzal a problémával érkezett, hogy azzal az érzéssel éli az életét, hogy “neki nincs joga az élethez“. Anyagilag ugyan sikeres, de állandóan azt érzi, hogy nem birtokolhatja a dolgokat, és nehéz rámondani bármire azt, hogy “az enyém”. És ezzel az érzéssel nem jó élni az életet. A folyamatot magát elég nehéz lenne leírni az események szintjén, mert sokszor nagyon nehezen kiolvasható egy-egy állításban, hogy sztori szintjén mi is történik pontosan, mindenesetre én belekerültem egy olyan szerepbe, ami mintha a fogantatás pillanatát idézte volna fel. Az volt az élményem, hogy férfi vagyok, szemben velem egy nő áll és épp “megbeszéljük”, hogy mi egy életet hozunk létre. Azért tettem idézőjelbe a megbeszélést, mert ez nem a szavak szintjén zajlott. Olyan érzetem volt, mintha a két lélek, egy nagyon tág, testnélküli, diffúz térben beszélte volna ezt meg, de mégis volt egy határozott egymásra nézés, és közös igen. Úgy tűnt nekem, hogy ez az igen MINDEN ESETBEN megtörténik, még azokban az esetekben is, amikor a tudatos szinten valami teljesen más van – pl. erőszakból születik a gyerek, véletlenül jön össze, nem is akarták, de mégis becsúszott és ezekhez hasonlók. Mintha valahol jóval magasabban egy másfajta egyezség születne az életről, és nem biztos, hogy a szülők bármelyike képes tudatosítani ezt. Mélyen megnyugtatóan hatott rám ez a felismerés, mert eltörölte annak az elképzelésnek a terhét, hogy valakit nem is akarnak a szülők. Mindenkit akarnak, minden lélek ilyen egyezségből fogan meg.

Ide kapcsolódik egy mozzanat a saját életemből. Szerelemgyerek voltam ugyan, csak házasság előtt fogantam egy faluban, 1982-ben, ahol annyira nem nézték jó szemmel azt a nőt, aki ilyen módon “megesett”. Úgy szól a fáma, hogy a nagyi nem repesett az örömtől, amikor anyu bejelentette az örömhírt, és megkérdezte, hogy esetleg nem akarna-e elvetetni engem. Anyu határozott nem-el válaszolt, pár hónap múlva megvolt az esküvő is, így már törvényes frigybe születtem meg. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy jelentéktelen mozzanat, ami pár hetes koromban történt, amikor magzatként még ki se volt fejlődve az agyam, akkor mégis hogyan emlékeznék rá? Az ilyen jellegű információkat a testünk tárolja, nem konkrétan az agyunk, és sejt szinten íródik be. Lehet, hogy valóban jelentéktelen mozzanat marad, ha viszont megerősítik további élmények az élettörténetben, akkor okozhat gondot olyan formákban, ahogy nem is számítanánk rá.

Amikor már megszülettem a nagymamám nagyon szeretett engem. Én voltam az első unokája, és amíg élt rengeteg kaláccsal és más finomsággal kényeztetett el. Mégis életemnek jelenlegi szakaszában, amikor több mindent akarok megteremteni valahogy előjött a tudatomból ez az emlék-lenyomat. Hogy rám a nagyi nem adta áldását abban a meghatározó pillanatban, amikor tudomást szerzett rólam. Életem mostani szakaszában fontossá vált, hogy ezt kibogozzam. Sokszor végzek belső munkát ilyen beakadt mozzanatokkal, így most is ezt tettem.

Elképzeltem magam elé a nagyit, és elmondtam neki, hogy ez az egész engem mennyire bánt. Elmondtam neki azt is, hogy az bánt igazán, hogy azelőtt utasított el, mielőtt megismert volna, mielőtt bármit is tudott volna rólam, és az egész potenciális életemre mondott egy óriási NEM-et. Rögtön ahogy ezt kimondtam, tudatosult bennem, hogy milyen óriási hatalommal rendelkezik egy nő, amikor egy egész emberi életről dönt. Ez óriási dolog, és éreztem, hogy bár nagyon fájdalmas, a Rend az, hogy ő a Nagy, én vagyok a Kicsi, ő volt itt a földön előbb, én jövök később, és ő dönthet erről. Illetve ebben az esetben az utolsó szó anyámé volt, akinek a testében voltam.

Miután elmondtam nagyinak a panaszaimat, ő megkérdezte tőlem, hogy mit szerettem volna? És erre az volt a válaszom, hogy “azt szerettem volna, ha kíváncsi vagy rám, és adsz nekem egy esélyt arra, hogy megismerkedhessünk.” És ő mosolygott rám és bólintott.

Soha nem gondoltam volna, hogy pusztán a vágy megfogalmazása kioldja az idekötődő feszültséget. Már miközben dolgoztam ezzel a belső képpel, elkezdtek felsorakozni bennem a projektjeim mentális képei, amiknek nem adtam esélyt arra, hogy megszülessenek. Mert még mielőtt megismerkedtem volna rendesen velük, felülkerekedett bennem annak félelme, hogy “mit fognak szólni rájuk mások?” (gondolom nagyi elutasításának nagy része is innen fakadt). Könnyedén meg tudtam hallani, hogy ezek a projektek sem kérnek tőlem semmi mást, csak hogy legyek rájuk kíváncsi, akarjam őket felderíteni, és ha végül kiderül, hogy mégsem működik, akkor nyugodt szívvel elbúcsúzhatunk egymástól.

De így, hogy a nulladik mérföldkőnél azt mondom, hogy “Nem” ?! Ez fájdalmas.

Ha én azt akartam volna, hogy nagyi ne így viselkedjen, akkor én miért folytatom ezt a hagyományt? Összeért bennem a két oldal – a saját vágyam arra, hogy akarjon engem megismerni egy számomra fontos ember, és annak a vágya, hogy ezt az esélyt ne tagadjam meg számomra fontos dolgoktól/emberektől.

Meglepő, hogy néha olyan események állnak jelenlegi beakadásaink mögött, amik életünk nagyon korai szakaszában történtek. Például saját fogantatásunk történetének mintázata összefügghet azzal, ahogy általunk fogannak meg dolgok.

Körbenéznél belső térképeden, hogy téged mi gátol a kitűzött céljaid megvalósításában? Az egyéni online állítás teret ad az ilyen fajta belső munkának. Bővebb információért katt a képre: