Soha az addigi életemben nem tapasztaltam olyan félelmet, mint abban a pillanatban. Semmihez sem volt hasonlítható, egyetlen helyzethez sem amiben addig voltam és soha sem jutott eszembe, hogy ez velem megtörténhet. Szürreálisnak érződött, teljes mértékben valószínűtlennek, érthetetlennek. Az egész világ összezsugorodott körém és rámtapadt. Az, hogy élnek emberek valahol máshol is a földön, hogy a családom, a szülőházam és minden, amit ismertem valahol létezik egy másik valósággá vált. Mintha csak valaki mesélte volna, hogy ilyenek is vannak, de már idegennek érződött az az ember, aki valamikor kapcsolatban állt ezekkel. Abban a pillanatban semmi sem érződött már a sajátomnak, még az emlékeim sem. Csak a testem maradt, és az a másik test, aki fölöttem magasodott, meg a körülöttünk lévő hangok, amik mintha egy nagy masszává mosódtak volna össze.

Német szavak … hangok … katonák beszélgetése…. Azt éreztem, hogy ha valaha innen kijutok, örökre összekötöm magamban a német nyelvet a halál szagával, ami folyamatosan körül lengett engem ezen a helyen. A halálfélelem elválaszthatatlanul összetapadt a német nyelvvel, akárhányszor meghallottam önkéntelenül is imádkozni kezdtem, nehogy értem jöjjenek, nehogy engem szúrjanak ki a tömegben, nehogy az én mozgásomban legyen valami, ami magamra irányítja a figyelmüket.

És most mégis eljött ez a pillanat. Térdelek a sárban, de nem is érzem már a hideget, pedig kellemetlenül nyirkos este van. A katona valamit ordibál. Nem értem mit mond. Bárcsak érteném, talán válaszolni tudnék neki, beszélgetni vele, elmondani neki, hogy semmi rosszat nem akartam tenni, hogy nem fenyegetem a rendszerüket, nincs fegyverem, nem tudok kárt tenni bennük. Ő mégis fölöttem tornyosul és ordibál. A halántékomnak szegezve tartja a puskacsövet. Sírok, mint egy kisgyerek, nem tudom megállítani a könnyeket. Egy másodpercre bevillan annak ösztönös szégyene, hogy a férfiak nem sírnak, az a nők dolga. Most mégis annyira zokogok, hogy fel sem ismerem a saját hangomat, mivel soha nem hallottam magamat ennyire zokogni. Nem tudok uralkodni magamon, hiába szeretnék erős férfi lenni, aki bátran néz a puska csövébe, nem megy. Én éppen egy halálra ijedt férfi vagyok, aki összement kisgyerekké. A katona röhög. Harsányan, pont úgy, mint az esti tivornyázáson a kaszárnyában. Hallottam őket párszor éjjelente, amikor félholt részegre itták magukat, és isten tudja milyen történeteken röhögtek. Most rajtam röhög.

Elviselhetetlen ez az érzés, hogy bármikor golyó repülhet a fejembe. Nem tudom, hogy azonnal meghalok-e, vagy szenvedni fogok? Emlékezni fogok rá, ahogy átlövi a golyó az agyamat, vagy rögtön elsötétül a világ? Szeretnék bátor lenni, de nem tudok. Nem tudom kontrollálni az ürítési kényszeremet. A katona még hangosabban röhög rajtam, ahogy meglátja a vizes foltot a nadrágomon, de egy pillanatra sem távolítja el a puskacsövet a halántékomról. Meddig tart ez még? Minden pillanatban azt érzem, hogy nem bírom tovább és mégsem ér véget a jelenet. Amikor egy pillanatra összeszedem magamat elkezdek könyörögni neki. Minden szót elmondok, ami eszembe jut, bármit megtennék ebben a pillanatban az életemért cserébe. Remegnek a kezeim, lábaim, rázkódik a testem. Az egész életemet az a fémcső uralja, már nem is tárgynak érződik, hanem élőlénynek. Védtelen vagyok vele szemben. Kétségbeejtő ez a kiszolgáltatottság, a kiúttalanság, a várakozás a halálra. Abban bízom, hogy ha a szavaimat nem is érti, a jelentésüket biztosan felfogja.

Teljes erőből szorítom a combjaimat egymáshoz, mintha egy mozdulattal szét akarnám lapítani a férfiasságomat. Nem akarok férfi lenni. Ilyen áron nem… Inkább legyek asszony, őket legalább életben hagyják. Tudok a megerőszakolásokról, tudok a szenvedésükről, de akkor is életben maradhatnak. Engem nem fog ez a tiszt megkímélni, kezdem felfogni. És még csak hősi halált sem fogok halni. A saját verejtékemben, ürülékemben, sárban tocsogva fogok belezuhanni az előttem tátongó szakadékba a többi már ott heverő testre. Nem lesz külön sírkövem, azt sem fogja tudni senki, aki számomra fontos, hogy pont ebben a gödörben málik szét a testem. Egyedül vagyok itt ebben a pillanatban, egyedül leszek a gödörben is. Senkibe és semmibe sem tudok megkapaszkodni.

“Genug!” hangzik el egy utolsó szó és megsüketít a hangos robbanás.

Nem, nem emlékeztem semmire sem. Egy pillanat volt az egész, olyan gyors, hogy emberi ésszel fel sem fogható. Az élettelem testem előrezuhant, arccal a sárba, a fekete csizmák pedig belerugdostak a gödörbe. Érzett bűntudatot? Nem hiszem. Ha tudott volna érezni ilyesmit, már rég beleőrült volna a saját érzéseibe és felakasztotta volna magát valamelyik villanypóznára. Annál pedig jobban szerette az életét, hogy ezt megengedje magának. Várta őt valahol távol a szerelme, akitől néha kapott levelet, és aki nem írt neki egyik borzalomról sem, amiket át kellett élnie, nehogy felzaklassa a kedvesét.

A testem egybeolvadt a többi testtel a gödörben. Eggyé vált velük. És hogy végre megleltem-e a békét a halálban? Nem. Kínzó félelemként lebegett valahol körülöttem továbbra is annak a tudata, hogy férfinak lenni életveszélyes.