Az egész blogot egy idézettel kezdem, ami elindította bennem a gondolkodást: “Van valami indokod vagy kifogásod arra, hogy miért romlott el valami, különösen egy olyan, ami felment téged a bűntudat vagy felelősség alól?” (Do you have a reason or excuse about why something went wrong, specifically that absolves you from quilt, responsibility, or fault? Teal Swan)

Ismerem annak az érzését, amikor leesik, hogy valami, amit máson számonkérek, abban valójában én nem vállalom a felelősséget, vagy nem akarok szembesülni a saját mulasztásommal, bűntudatommal, félelmemmel. Testileg is nagyon kellemetlen érzés. Megjelenik benne általában a szégyen (de nem a betemető fajta, csak az egészséges szégyen, ami pillanatok alatt lecsiszolja az agyaraimat), a megbánás, és annak az érzése is, mintha valami, ami addig el volt torlaszolva elkezdene áramolni.

Ez az a verzió, amikor átengedem magamon a felismerést, és nem akarok neki keresztbefeküdni. Egyáltalán nem egyszerű ebbe beleállni. Ezért is van annyira nagyon gondosan felépítve a terápiában az, hogy először jó sok megtartást kapjon a kliens, ÉS csak ezután vagy ezzel együtt legyen konfrontálva azokkal a dolgokkal, amikre nem akar rálátni. Ugyanis JÓ SOK megtartás (és az ebből fakadó énerő) kell ahhoz, hogy merjünk ránézni a saját nehéz érzéseinkre és találkozni a saját felelősségünkkel egy-egy helyzetben.

Amikor egészségtelen a kapcsolatunk önmagunkkal, akkor a felelősség tudat nem olyasminek érződik, ami elősegíti a fejlődést és az áramlást, hanem egy kalapácsnak, malomkőnek, gilotinnak – kinek mi a szimbólumvilága – mindenesetre valami olyannak, amik agyonyom, végervényesen megszégyenít és eltemet. Az egészséges kapcsolatban önmagunkkal és másokkal túl lehet élni a felelősségvállalást. Sőt, azzal lehet igazán jól élni az életünket.

Nemrég egy kapcsolódásomban megéltem azt az érzést, ami sokféle arcával feltűnt már az éltemben: “NEM LÁTJA A KÉPESSÉGEIMET!” Teljesen maga alá temetett ez az érzet, és ebben a helyzetben egyértelműen a másik embert tettem bűnbakká. Ő nem lát, ő nem ismer el engem teljes egészében, ő nem hajlandó kitágulni oda a kapcsolatunkban, ahogy nekem jó lenne, ő tehet arról, hogy úgy érzem megőrültem. Aztán miután eltöltöttem egy kis időt a fürdőszoba padlóján sírva valami átfordult bennem. Elengedni azt jelenti beengedni. Ebben az esetben is erőfeszítést kellett tennem, hogy beengedjem annak tényét, hogy ő ennyit tud, ő így működik, ő ennyit lát. Megengedtem, hogy ez lehessen. És mindeközben szembenéztem azzal is, hogy én csinálom azt, hogy addig engedem a képességeimet kitágulni, amiről azt képzelem, hogy számára oké. Nincs ott STOP tábla valójában ezen a határon, és ha van is, amit tudattalanul érzékelek, mert az is lehet, hogy tényleg ott van, nem az az egyetlen megoldás, hogy satufékkel megállok előtte.

Úgy döntöttem, hogy engedem a képességeimet tovább tágulni ezen az általam érzékelt STOP táblán túl és láss csodát, tágulhattam, ő nem állított meg, sőt támogatott benne. Így visszaolvasva olyan, mintha a világ legegyértelműbb történése lenne. Attól, hogy ez összecsomagolva érkezik pár sorban eltűnik az az érzet, hogy ez valójában egy Háború és béke méretű opusz volt a való életben.

Az, hogy megtaláljuk egy helyzetben a saját felelősségünket, a saját nehéz érzéseinket nem jelenti azt, hogy többé nem kell egyezetetni és tárgyalni, vagy újratárgyalni helyzeteket a kapcsolatainkban, mert hogy megtaláltam, hogy ez valójában hogyan szól rólam és akkor már a többiek nem is fontosak, mert a helyzet kisimult. Az, hogy vállaljuk a felelősséget és ezáltal találkozunk a saját nehéz érzéseinkkel csak megszünteti a bűnbak keresést, és ezáltal remek talajjá válik az építkezéshez.