Megfutamodás a nagyságunk elől Szép Ilonka módjára

Megfutamodás a nagyságunk elől Szép Ilonka módjára

A budai várban található Mátyás kút ihlette a mai blogbejegyzést. A kút Mátyás királyt ábrázolja egy magas sziklán vadász ruhában, akit több másik személy is körbevesz. Ezek közül az egyik Szép Ilonka, aki a király bal oldalán ücsörög, a szikla legalján, egy őzikét simogat, az ölében pedig valamilyen növényeket tart. Feje oldalra fordítva, az egész testtartása olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy menni vagy maradni akar, felállni vagy ülve maradni. Az egyik lába indulna, a másikat maga mögé húzva tartja. Vörösmarthy Mihály verséből pontosan megtudjuk azt is, hogy miért van ez így. Ilonka története, szoborba öntve máig meséli a nem beteljesült vágyak történetét, amelyikben Ilonka nem hitte el magáról, hogy méltó lehet a királyhoz.

A legenda úgy szól, hogy Mátyás egy vadászat közben látta meg Ilonkát az erdőben és rögtön megtetszett neki, utána eredt és elkapta. Jóformán levadászta:  “Istenemre!” szóla felszökelve a vadász: “ez már királyi vad! ” És legottan, minden mást feledve, hévvel a lány nyomdokán halad. A sikeresen “levadászott” leány halálosan beleszeret Mátyásba, akiben sem ő sem az apja nem ismerik fel a királyt. “S csendes a ház, ah de nincs nyugalma: Fölveré azt szerelem hatalma.” Mátyás búcsúzáskor meghívja őket, hogy látogassák meg őt a budai várban. Ilonka és az apja fel is kerekednek és elmennek Budára, de amikor a lány rájön, hogy a vadász, akivel ő szerelembe esett valójában a király, megdermed és nem mer odamenni hozzá: “Haloványan hófehér szobornál Szép Ilonka némán és merőn áll.”  Apja, megsejtve a történést, azzal vigasztalja, hogy jobb nekik a csendes tanyájukon, térjenek inkább oda vissza: Jobb nekünk a Vértes vadonában. Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.” Szól az ősz jól sejtő fájdalommal, S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

Vörösmarthy gyönyörűen szavakba foglalta Ilonka további sorsát is: “És ha láttál szépen nőtt virágot elhajolni belső baj miatt, úgy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt.Társasága lángzó érzemények, kínos emlék, és kihalt remények.”  Szép Ilonka belehal bánatába, és amikor a király visszatér a paraszt házba, már csak ürességet talál ott.

A férfiakat ábrázoló szobrok láttán, amikből sokkal több van, mint nőket ábrázoló szobrokból gyakran felébred bennem a feminista énem, és felháborodok azon, hogy női “hősök” miért nincsenek a köztereken, vagy ha vannak is, miért nem olyan nőket ábrázolnak, akik konkrét létező személyek voltak? Inkább archetipikus női alakok kapnak szobor formát – mint például Szűz Mária, aki ráadásul annak ellenére, hogy szült, örökre be lett betonozva a szüzesség eszméjébe. De ez egy másik blogbejegyzés lenne. Vagy ott vannak a nagy szabadság szobrok, amiből most hirtelen kettő jut eszembe a New Yorki és a budapesti “Gellért néni”, de ezek sem egy konkrét nő érdemét magasztalják fel, hanem a szabadság eszméjét ábrázolták női alakkal. A budapesti szobor modellje Thuránszkyné Gaál Erzsébet volt, egy random vidéki lány, akit Strobl meglátott az utcán és rögtön tudta, hogy róla szeretné mintázni a szobrot. Erzsébetnek le kellett vágatnia a derékig érő gyönyörű haját a modellkedéshez, és a szobor felavatására meg sem hívták őt. Nagyon vágynék látni női hősöket a köztereken, de ma sétám közben sikerült elrugaszkodnom ettől a férfi-nő egyenjogúság kérdéstől és meglátni egy másik olvasatot is – mégpedig azt, hogy ezek a hősi férfi szobrok nem csak a konkrét férfiakat ünneplik, hanem a valamibe való határozott BELEÁLLÁST is. Férfiak szoborba öntve lovagolnak a harcba, lovagolna vissza a győzedelmes harcból, levadásznak valamit,  lobogtatják a béke zászlóját, királyként uralkodnak a nép felett, vagy a tudást őrzik pergameneken és kódexekben. Ez most csak pár motívum volt, amit a leggyakrabban látok. Ahhoz, hogy ezeket a jelentős dolgokat véghez vigyék, kellett, hogy vállalják a felelősséget, vállalják a bukás veszélyét vagy azt, hogy élve ki se kerülnek a harcból, hogy a kiemelt pozíciókban állva lesznek sokan, akik majd le akarják őket onnan rángatni, vagy kirúgni láb alól. És voltak is… És ők ebben ÁLLTAK.

És akkor most visszakanyarodok Ilonkához, aki nem állt bele az erejébe, mert az valóban óriás ugrás lett volna, hogy az erdő közepén élő lány, hirtelen a királyhoz méltónak érezze magát és fel tudjon kapaszkodni arra a kiemelt helyre, amin Mátyás állt, és akit születésétől fogva erre szocializáltak. Ezt Ilonka apja sem (!) tudja megugrani, aki nem azt mondja lányának, hogy menjen oda bátran a királyhoz és legalább köszönjön neki, hanem visszavonulót fúj az eldugott tanyájukba. Ilonka nem hisz sem az erejében, sem a külső sem belső szépségében. Mert az holt biztos, hogy óriás belső szépséggel és ártatlansággal rendelkezett, ha a király felfigyelt rá. Ilonka nem a balul elsült szerelembe halt bele igazából, hanem hogy amikor ez a belső szépség napvilágra került volna, ő nem tudott beleállni, nem tudott igent mondani saját magára. Nem hiszem egyébként, hogy jól járt volna, ha a királyi udvarra kerül, ahol szoros fűzőkbe fűzték volna őt és beletörték volna az udvari etikettbe, vagy degradálódik udvari szeretőnek, de ő még addig sem jutott el, hogy erre NEMET MONDJON! Meghunyászkodva tért vissza a tanyára, összetörve, nem pedig büszkén, rájöve arra, hogy számára sokkal nagyobb érték az erdő csendje, vagy a virágok illata, mint az udvari élet. Nem mondott se igazi igent, se nemet, amikor az élet felkínálta neki a lehetőséget, hanem darabokra tört.

A nők generációk óta adják át egymásnak szavak nélkül is ezt a női kisebbrendűségről szóló üzenetet. És ugyanúgy a férfiak is (apaként, szeretőként, férjként) átadják nekik ugyanazt az üzenetet, hogy legyenek el szépen csendben “a tanyán”. Nagyon hasonló történetet örökített meg Wass Albert is A funtineli boszorkányban, ahol Nuca a gyönyörű havasi lány beleszeret és gyereket szül az Éltető uraság (a “havasi király”) fiának, de ő is elég szomorú sorsra jut ezzel a szerelemmel. Nucát Ilonkától eltérően az uraság soha nem hívja meg az uradalomba, hogy legyen élete része és Nuca talán nem is menne, mert annyira össze van fonódva a lénye az erdővel. De akkor is a sztori hasonló számomra, amelyikben valahogy nem sikerül a női értékeket felemelni a férfi értékekkel szemmagasságba. Szegény Nucát még a “boszorkánysága” is sújtja, úgyhogy nincs könnyű sorsa, gyönyörű történet. Tényleg. Wass Albert zseniálisan írta meg.

Szerencsés korban születtem, mert látom, hogy egyre több nő lép ki ebből az ősi “otthonmaradós” mintából és lép ki a fényre, egyenrangúnak érezve magát a férfival (nem elférfiasodva, hanem a női értékeket a férfi értékekkel egy szintre hozva). Ennek belső lépése az, hogy a nő felfedezze magában a királyt és a parasztlányt az erdőből és egyenrangú frigyben összeházasítsa őket. Hogy felfedezze magában az apát, akinek a fénye kiárad a lányára és elismeri a lányában rejlő erőt és szépséget, és megtanítja őt megvédeni magát.

Lélekben ma reggel meghajoltam az összes lovas szobor előtt a budai várban, hogy elismerjem a felvállalt nagyságot, a felelősség vállalást, a bátorságot kiállni egy ügyért, az állhatatosságot, és a büszkeséget a saját tettekre. És meghajoltam Ilonka története előtt is, aki jelképezte számomra azt a sok pillanatot, amikor nem tudtam beleállni a dolgokba, nem hittem el, hogy elég lehetek, vagy hogy a király megismerne a tömegben és maga mellé ültetne a lovára. Különös jelentősége van számomra annak, hogy a nagymamám is Ilonka volt, és azt gondolom, hogy bár nagyon erős asszony volt, nem biztos, hogy valaha megélte azt, hogy “ér annyit, mint a férfiak”. Mindegyik “szépilonkás” pillanat az életemben kellett ahhoz, hogy most itt legyek, ahol vagyok és hogy most más döntéseket hozzak nem csak magam miatt, hanem azok miatt nők miatt is, akik előttem éltek, velem egy időben élnek, vagy utánam fognak jönni. És bár az én figyelmem a nőkre irányul főleg ezügyben, látom és tudom, hogy sok férfinak ugyanilyen nehéz beleállni az erejébe.

Felvállalni, ami van, mert nincs más

Felvállalni, ami van, mert nincs más

Tegnap csoportos szupervízión jártam, ami olyan módokon mozdított engem tovább az épp aktuális témáimban, amire nem számítottam. Általában van elképzelésem arról, hogy számomra mi a hasznos segítség, hogyan lehet jól támogatni engem, de ha jobban belegondolok, akkor be kell ismernem, hogy ez minimum az esetek felében egyáltalán nem igaz. Sokszor segítettek rajtam olyan ülések vagy csoportos alkalmak, amiket utáltam úgy ahogy voltak, és volt olyan is, hogy még mélyebb gödörbe sülyedtem azáltal, hogy pontosan megkoreografáltam, hogyan segítsen nekem a másik. Igazából csak újrateremtettem azt a sz@rt, amiben egyébként is voltam. És volt olyan is, hogy bizonyos fajta segítséget kértem, és az valóban hasznos is volt. Szóval most már nem tudom milyen algoritmus áll emögött. A tegnapi szupervíziós alkalmat is utáltam, ma pedig ebből merítek és építkezek tovább. Ki érti ezt?

Tegnap betegen mentem el, egyrészt mert kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek, hiszen a kezdetek kezdetén én magam indítványoztam az ötletet, hogy ez a csoport elinduljon, másrészt pedig azért, mert beszorulva éreztem magamat egy klienst érintő kérdésben és reméltem, hogy választ kapok rá. A betegség miatt az egész idő alatt azt éreztem, hogy legszívesebben felfeküdnék az asztalra és elaludnék, így amikor nem sokkal a vége felé kimentem a mosdóba és belenéztem a tükörbe, teljesen őszintén mondtam önmagamnak, hogy “Adri, igazi hőstett, hogy ezt kibírod, és hogy itt vagy.”

Azért is szerettem volna, hogy legyen egy ilyen csoport, mert az önbizalmam hajlamos teljesen felszívódni, ami a kliensekkel való munkát illeti, és gondoltam, hasznos lenne egy ilyen közeg, ahol kapcsolódhatok azokhoz az integrálosokhoz, akik aktívan kísérnek egy vagy több klienst. Ezen az alkalmon viszont annyira rá voltam csavarodva az önbizalomhiányra, hogy szinte végig azt éreztem, hogy én egyáltalán nem tartozom ide, fel kellene állnom és hazamenni, mert hogy nem “egy ligában” vagyok a többi jelenlévővel. Ebben a rendkívül szűkös állapotomban simán kitörlöm az agyamból azokat az embereket, akikről egyébként PONTOSAN TUDOM, hogy ugyanolyan bizonytalanok mint én és ezen az alkalmon is ott ült minimum kettő ilyen ember, akik ezt meg is osztották (de persze ezt nem hittem el nekik, biztos nincs is úgy, ahogy mondják…). Tegnap kisajátítottam magamnak azt kizárólagos jogot, hogy én legyek a leglúzerebb lúzer a jelenlévők között (paradox módon szerintem ezzel a gondolattal próbálom ilyenkor helyreállítani az önbizalmamat, hogy legyen valami, amivel kitűnök a többiek közül. Ha a legjobbsággal nem lehet, akkor legyek én a legpocsékabb segítő legalább).

Aztán jött a kérdés, hogy ki szeretne esetet hozni – azaz ki hoz be egy szakmai kérdést a saját klienséről. Ebben a pillanatban az agyamnak azon részei, amik azért felelnek, hogy azt mondjam, “nekem van esetem és be szeretném hozni” lebénultak. Pedig volt bennem egy marhára égető kérdés. Végül csak annyit mondtam, hogy “valamit szeretnék kérdezni”, míg egy másik résztvevő feltette a kezét, és mondta, hogy ő hoz esetet. Az eset és a kérdés megkülönböztetésének azért volt itt jelentősége, mert az aznapi menetrend az volt, hogy az esetet megbeszéljük, a kérdést csak akkor, ha jut rá idő. Nem jutott és ezt már akkor tudtam, amikor felemeltem a kezemet. Mert ez a forgatókönyv így volt megírva bennem, hogy csupa olyasmiket tegyek, csupa olyan pillanatokban, amitől még jobban érezhetem az elveszettségemet. Ismerem már ezeket a köröket, és olyan erősen pörög ilyenkor a körhinta, hogy képtelenség kiszállni belőle. Le kell menni az örvény legaljára és lehetőleg nyugodtan kibírni a teljes reménytelenség érzését.

A csoportos szupervízió végére ennek megfelelően megállapítottam, hogy teljesen inkompetens vagyok arra, hogy tovább kísérjem azt a kliensemet, akivel kapcsolatosan fel akartam tenni a kérdésemet és abban a pillanatban azt éreztem, hogy ezt nem az elveszettségemből mondom, hanem józan szakmai meglátásból. Ez volt annak az alkalomnak a “fő hozadéka”, hogy erre rájöttem, hogy feldolgoztam menet közben a kérdést még akkor is, ha nem hoztam be konkrétan a kliensem esetét és ezért rendkívül büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen megoldottam. A gond ezekkel a “józan meglátásaimmal” az, hogy marha jó információkat szedek elő a tudatom különböző bugyraiból, csak az elakadásaim tükrében magyarázom őket. Így a végeredmény sokszor egyáltalán nem az, amit a józan meglátás üzenni akart.

Amitől ugyanis megijedtem az nem az, hogy szakmailag inkompetens vagyok, hanem az, hogy próbáltam már egy ideje olyannak tűnni a kliens szemében, ami egyáltalán nem vagyok és ez a szerep már nagyon feszített. Bevállalni, kimondani, felvállalni magamat…. a rosszullét kerülgetett ettől. Ráadásul számtalan szakmai megfontolás volt erről a fejemben, hogy milyen mértékig hozhatja be magát a segítő? Egyáltalán ez helyén van-e? Segíti-e a folyamatot a transzparencia, vagy még ráterhelek olyasmiket is a kliensre, ami nem hozzá tartozik, csak én akarok könnyíteni magamon? Emlékszem jópár olyan esetre, amikor ültem egyéni ülésen és egyáltalán nem érdekelt, hogy a terapeutám mivel küzd a magánéletében. Segítsen rajtam és kész. Jól esett belepréselni őt a “superhuman” szerepbe, akinek teljesen kerek az élete, mindent lazán-faszán elbír, és ettől én is megnyugodhattam, hogy a világ még nem ért meg a pusztulásra. Ez meglátásom szerint a szülő-gyerek dinamika, amikor a szülő gondoskodik arról, hogy a gyerek ne érezze a szülő életében lévő hullámokat. De ez csak akkor működik, ha a szülő valóban tartja az életét, és nem csak úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mert fél attól, hogy a gyerek (kliens) megroppanna a tehertől, ha ez vagy az kiderülne. De ahogy mondani szokás, a gyerekek (kliensek) úgyis megérzik…

Attitűd, személyiség, sorsfeladat, és még nem tudom mi mindennek a kombinációja az, hogy ki hogyan tud hitelesen működni mint segítő. Az én esetemben nagyon a visszájára tud fordulni, amikor próbálok az “önismereti mentor” vagy segítő vagy neveztem már mindenfélének szerepébe beleállni. Mert ilyenkor ezzel együtt magamra öltöm a “superhuman” szerepet is. Teljesen mindegy mennyiszer hallgatom meg azt, hogy “elég egy lépéssel a kliens előtt járni”, ezt a praktikus életben nem tudom használni, ugyanis szinte soha nem tudom kiszámolni, hogy mi is az az egy lépés, ehelyett nagyon praktikusan egyszerűen azt várom el magamtól, hogy már minden legyen megoldva az életemben. Mert a “minden meg van oldva” állapotot könnyebb elképzelni (meg hatékonyabban lehet nyomasztani magamat vele).

Mindenesetre most egy valamire rájöttem. Az egy lépéssel előrébb levés azt is jelentheti (az én esetemben legalábbis biztosan jelenti), ha egy olyan kifejezetten projekciókkal terhelt kapcsolatban, mint a segítői kapcsolat, ahol tőlem várja valaki az útmutatást és segítséget, be merjek ismerni olyat, amitől adott esetben a “superhuman” státuszom megroppan. Az én megélésemben roppan meg, nem feltétlenül fogja ezt gondolni rólam a másik, ez az én saját ego-összetörésem sztorija lesz. És itt az egot nem valami ördögtől való dolognak értem, hanem a belső biztonság egy bástyájának. Nyilván azért tartok fenn egy képet magamról, mert abba kapaszkodom, az a biztonságom és tudnom kell ugrani a “semmibe”, amikor ez törik. Ez kifejleszthető képesség, nem pedig természetes adottság.

Ilyen ego-törés számomra az, amikor a kliens azt írja, hogy “nyilván a többi kliensed, akikkel dolgozol” és nekem be kellene ismernem, hogy “nem, nincs több kliensem, te vagy az egyetlen”. Kecsegtető felvenni azt a szerepet, hogy persze, sok tapasztalat áll mögöttem, mert ki akarja hallani azt egy sebésztől, hogy “ön hölgyem az első ember, akit fel fogok vágni”? Nem tudtam ebbe belemenni, most már több mint egy hónapon keresztül hordoztam ennek a terhét magamon, hogy nem mondtam ki a mondatot, mert féltem attól, hogy inkompetensnek fog gondolni, hogy megijed a helyzettől és én nem fogok tudni elég magabiztos lenni ebben, és féltem az elbukástól is. A másik superhuman szerep, amit felvettem magamra, hogy marhára össze van rakva az életem. Nincs. El vagyok keseredve az életemtől és kifejezetten diszfunkcionálisnak élem meg több területen. A barátok, akik rég ismernek már fenn sem akadnak ezen szerintem, de nincs is kedvem beszélni nekik az életemről, mert már unalmasnak tartom a sztorit, hogy még mindig ott tartok megélésem szerint, ahol 18 évesen. Az önismereti körökben is már kezdek eljutni erre a szintre, mert már ott is cikinek érzem elmondani azoknak, akik 2014 óta ismernek, hogy még mindig vekengek ugyanazokon a dolgon, mint akkor.

És mégis tegnap történt valami, amit nagyon elvittem magammal haza. Egy ajtóban lévő beszélgetés, hazafelé menet, ahol én már kívül álltam, a másik személy bent a teremben és mintha itt a két világ találkozása lett volna az a csodahely, ahol meg tudott érkezni hozzám a felismerés, hogy itt talán most nincs is más feladat, mint “kibírni ezt”. Hogy ez van, így van, mert minél erősebben nem akarom, hogy ez legyen, annál inkább van. Anyukámnak is ugyanezt tanácsolta az orvos csecsemő koromban, amikor elvitt hozzá, hogy nagyon sokat sírok. “Ezt csak ki kell bírni anyuka.” És anyukám megnyugodott, hogy nem vagyok beteg, és tényleg kibírta, de azóta is felemlegeti. Ezzel a síró csecsemővel bennem élek azóta is, a jó ég tudja, mitől sír, én sem értem. Néha olyan érzés, mintha ezt a sírást a túlvilágról hoztam volna. És míg nincs más eszközöm, addig valóban csak az van, hogy belenyugszom abba, hogy ő most sír és ezt elfogadom, mint érvényes önkifejezést. És az nem “elfogadás”, ha 5 percig ülök feszülten, hogy mikor lesz már vége, majd további 5 perc után teljesen kiborulok, hogy már 10 perce elfogadom és még mindig nem történt semmi. Ha várom, hogy történjen valami, az már nem elfogadás.

Szinte minden írásomról már most tudom, hogy ha 10 év múlva visszaolvasom, akkor pontosan fogom látni, hogy mennyire be voltam akadva egy témába. Ez a tudásom pedig onnan van, hogy 11 éves korom óta írok és visszaolvasva a naplóimat látom, hogy mennyire más a világlátásunk egy-egy korszakban, de ez akkor sem segít abban, hogy már most úgy lássam a dolgokat, mint 10 év múlva. Ezt most be kell vállalni, nincs mese. A fenti témához kapcsolódva, én most egy olyan segítő vagyok, aki nagyon elakadva érzi magát a saját életében is. Ha fejem tetejére állok sem tudok más lenni, azon tudok változtatni, hogy ezt vállalom-e vagy sem. Tegnap kaptam egy visszajelzést a szupervízión az írásaimra egy olyan embertől, aki szereti őket olvasni. Ez tovább lökött engem az önfelvállalás útján.

Nemrég kimaradt egy csomó idő, amikor nem írtam blogot. Ennek egyetlen oka volt. Vállalhatatlannak éreztem az életemet, az érzéseimet, a gondolataimat, a meglátásaimat, annak tükrében, hogy valóban rá akartam lépni az “önismereti mentor”-ság útjára és nem éreztem okénak, hogy ennek fényében beszéljek az életemről, mert az volt a fantáziám, hogy így senki sem jönne hozzám önismeretbe, mert a saját életem elég béna cégér most. Így sem jöttek, szerintem pont azért nem, mert nem vállaltam azt, ami van 🙂

Köszönet azoknak, akik  tegnap ott voltak a szupervíziós csoporton, egy -két lakat lehullott rólam, megint kinyílt a “tollam” 🙂

A vállalhatóság nyomában

A vállalhatóság nyomában

Egy héttel ezelőtt elvállaltam a ‘Vállalom magam‘ esemény megszervezését Budapesten. A Vállalom magam egy nemzetközi esemény (Emerging Proud), amit különböző országokban szerveznek meg és a mentális betegségeknek titulált állapotok és azok kezelési módjai állnak a fókuszában. Mentális betegség (vagy zavar) alatt nem feltétlenül kell elképzelni rögtön a pszichózist, mert ide tartozik mondjuk a depresszió is. A mentális zavarok tekintetében a nyugati pszichiátria túlnyomórészt a biokémiai modellre alapoz, ami azt jelenti, hogy szerinte ezeket az állapotokat az agy biokémiai egyensúlyának felbomlása okozza, és ennek megfelelően gyógyszerekkel szükséges kezelni őket. Kétségkívül vannak olyan állapotok, amelyeket gyógyszerekkel kell kezelni, de nagyon sok olyan is van, amelyet felesleges, sőt, a gyógyszeres kezelés egyenesen súlyosbítja a helyzetet, miközben a tapasztalt pszichológiai krízis a személyiség fejlődésének lehetőségét hordozza magában, ha ennek utat engednek. És ami egy még érdekesebb kérdés az a normalitás meghatározása. Mi a normális? Ki mondja meg, hogy meddig normális egy pszichés állapot, és honnan számítva már nem az? A sámánok, akik más világokba utaznak válaszokért már a nem normalitás kategóriája? Azok a páciensek, akik a pszichiátrián kötnek ki a látható spektrumot képezik. De ezenkívül van trillió-csillió ember, aki szintén azt gondolja magáról, hogy ‘nem normális‘ és ez jelentős hatást gyakorol az életükre. Első nekifutásra azt gondoltam, hogy nincs személyes kapcsolódásom a Vállalom magam naphoz, mert soha sem volt pszichés epizódom. Kiderült, hogy mégis van közöm hozzá, csak más szempontból…

(tovább…)
Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0