félelem Archives - Az önazonosság művészete

Férfinak lenni életveszélyes

Szerző: Pőcz Adriana | okt 31, 2020 | Élet

Soha az addigi életemben nem tapasztaltam olyan félelmet, mint abban a pillanatban. Semmihez sem volt hasonlítható, egyetlen helyzethez sem amiben addig voltam és soha sem jutott eszembe, hogy ez velem megtörténhet. Szürreálisnak érződött, teljes mértékben valószínűtlennek, érthetetlennek. Az egész világ összezsugorodott körém és rámtapadt. Az, hogy élnek emberek valahol máshol is a földön, hogy a családom, a szülőházam és minden, amit ismertem valahol létezik egy másik valósággá vált. Mintha csak valaki mesélte volna, hogy ilyenek is vannak, de már idegennek érződött az az ember, aki valamikor kapcsolatban állt ezekkel. Abban a pillanatban semmi sem érződött már a sajátomnak, még az emlékeim sem. Csak a testem maradt, és az a másik test, aki fölöttem magasodott, meg a körülöttünk lévő hangok, amik mintha egy nagy masszává mosódtak volna össze.

Német szavak … hangok … katonák beszélgetése…. Azt éreztem, hogy ha valaha innen kijutok, örökre összekötöm magamban a német nyelvet a halál szagával, ami folyamatosan körül lengett engem ezen a helyen. A halálfélelem elválaszthatatlanul összetapadt a német nyelvvel, akárhányszor meghallottam önkéntelenül is imádkozni kezdtem, nehogy értem jöjjenek, nehogy engem szúrjanak ki a tömegben, nehogy az én mozgásomban legyen valami, ami magamra irányítja a figyelmüket.

És most mégis eljött ez a pillanat. Térdelek a sárban, de nem is érzem már a hideget, pedig kellemetlenül nyirkos este van. A katona valamit ordibál. Nem értem mit mond. Bárcsak érteném, talán válaszolni tudnék neki, beszélgetni vele, elmondani neki, hogy semmi rosszat nem akartam tenni, hogy nem fenyegetem a rendszerüket, nincs fegyverem, nem tudok kárt tenni bennük. Ő mégis fölöttem tornyosul és ordibál. A halántékomnak szegezve tartja a puskacsövet. Sírok, mint egy kisgyerek, nem tudom megállítani a könnyeket. Egy másodpercre bevillan annak ösztönös szégyene, hogy a férfiak nem sírnak, az a nők dolga. Most mégis annyira zokogok, hogy fel sem ismerem a saját hangomat, mivel soha nem hallottam magamat ennyire zokogni. Nem tudok uralkodni magamon, hiába szeretnék erős férfi lenni, aki bátran néz a puska csövébe, nem megy. Én éppen egy halálra ijedt férfi vagyok, aki összement kisgyerekké. A katona röhög. Harsányan, pont úgy, mint az esti tivornyázáson a kaszárnyában. Hallottam őket párszor éjjelente, amikor félholt részegre itták magukat, és isten tudja milyen történeteken röhögtek. Most rajtam röhög.

Elviselhetetlen ez az érzés, hogy bármikor golyó repülhet a fejembe. Nem tudom, hogy azonnal meghalok-e, vagy szenvedni fogok? Emlékezni fogok rá, ahogy átlövi a golyó az agyamat, vagy rögtön elsötétül a világ? Szeretnék bátor lenni, de nem tudok. Nem tudom kontrollálni az ürítési kényszeremet. A katona még hangosabban röhög rajtam, ahogy meglátja a vizes foltot a nadrágomon, de egy pillanatra sem távolítja el a puskacsövet a halántékomról. Meddig tart ez még? Minden pillanatban azt érzem, hogy nem bírom tovább és mégsem ér véget a jelenet. Amikor egy pillanatra összeszedem magamat elkezdek könyörögni neki. Minden szót elmondok, ami eszembe jut, bármit megtennék ebben a pillanatban az életemért cserébe. Remegnek a kezeim, lábaim, rázkódik a testem. Az egész életemet az a fémcső uralja, már nem is tárgynak érződik, hanem élőlénynek. Védtelen vagyok vele szemben. Kétségbeejtő ez a kiszolgáltatottság, a kiúttalanság, a várakozás a halálra. Abban bízom, hogy ha a szavaimat nem is érti, a jelentésüket biztosan felfogja.

Teljes erőből szorítom a combjaimat egymáshoz, mintha egy mozdulattal szét akarnám lapítani a férfiasságomat. Nem akarok férfi lenni. Ilyen áron nem… Inkább legyek asszony, őket legalább életben hagyják. Tudok a megerőszakolásokról, tudok a szenvedésükről, de akkor is életben maradhatnak. Engem nem fog ez a tiszt megkímélni, kezdem felfogni. És még csak hősi halált sem fogok halni. A saját verejtékemben, ürülékemben, sárban tocsogva fogok belezuhanni az előttem tátongó szakadékba a többi már ott heverő testre. Nem lesz külön sírkövem, azt sem fogja tudni senki, aki számomra fontos, hogy pont ebben a gödörben málik szét a testem. Egyedül vagyok itt ebben a pillanatban, egyedül leszek a gödörben is. Senkibe és semmibe sem tudok megkapaszkodni.

“Genug!” hangzik el egy utolsó szó és megsüketít a hangos robbanás.

Nem, nem emlékeztem semmire sem. Egy pillanat volt az egész, olyan gyors, hogy emberi ésszel fel sem fogható. Az élettelem testem előrezuhant, arccal a sárba, a fekete csizmák pedig belerugdostak a gödörbe. Érzett bűntudatot? Nem hiszem. Ha tudott volna érezni ilyesmit, már rég beleőrült volna a saját érzéseibe és felakasztotta volna magát valamelyik villanypóznára. Annál pedig jobban szerette az életét, hogy ezt megengedje magának. Várta őt valahol távol a szerelme, akitől néha kapott levelet, és aki nem írt neki egyik borzalomról sem, amiket át kellett élnie, nehogy felzaklassa a kedvesét.

A testem egybeolvadt a többi testtel a gödörben. Eggyé vált velük. És hogy végre megleltem-e a békét a halálban? Nem. Kínzó félelemként lebegett valahol körülöttem továbbra is annak a tudata, hogy férfinak lenni életveszélyes.

Hol lehetnék és hol vagyok?

Szerző: Pőcz Adriana | okt 25, 2018 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút Cili barátnőmmel készítettem, aki ugyanúgy, ahogy még páran, akiket interjúvoltam hasonló érzésekkel ült le velem szemben: “Miért kéne interjú? Semmi nincs, amit rögzíteni kéne. Nem tartok sehol az életemmel.” A grafomániámnak hála tudom, hogy mindig van mit rögzíteni, és ha már egyszer rögzítettem, akkor a másik fél is rájön, hogy mennyi minden érdekes lapul a mélyben.

Mi volt a gyerekkori vagy fiatalkori elképzelésed magadról? Mi akartál lenni? Hogyan képzelted akkor a felnőttkori énedet?
Nem igazán emlékszem, talán mérnök akartam lenni, mert tetszett, hogy sok tolluk, ceruzájuk van, meg számológépük. Most három nagy IKEA-s doboznyi tollam van otthon, és még mérnöknek sem kell hozzá lennem.

Nem volt egyébként ezenkívül más határozott képem magamról. Tudtam, hogy gyerekekkel akarok majd foglalkozni valamilyen módon. Ez nem igazán jött össze, mert nem foglalkozom velük. Habár anno elkezdtem a Tanítóképzőre járni, de azt a pénzügyi munkám miatt abbahagytam. Valamint valahogy mindig vannak körülöttem gyerekek, akikkel „foglalkozom”, de nem hivatásszerűen. Amikor megnyitották az első Adidas márkaboltot Pesten a Váci utcában, akkor ott is akartam dolgozni, mert nagyon tetszett, hogy mindig új sportruházatuk, sportcipőik vannak. Akkor ez még nagy szám volt, mint a BigMac. Voltak olyan álmaim is, hogy sportoló leszek. Igazolt tájfutó voltam fiatal koromban, de ez a “karrier” végül nem fejlődött tovább. Részben hiányzott ehhez a szülők támogatása, részben meg keresztbetett az életünk alakulása. Az egyik testvéremnek bronchitise volt, ezért a szüleim vettek telket a Pilisben és ott töltöttünk sok időt. Én nem maradhattam egyedül otthon Pesten, a nagyszülők nem vigyáztak rám, ezért én is mentem velük, és így lemaradtam a versenyekről, majd lassan elkopott az érdeklődésem. Még mindig bennem van ettől függetlenül a versenyzés vágya, mert nagyon teljesítmény orientált vagyok és azt hiszem fontos mások elismerése is.

Arra is emlékszem, hogy gyerekkoromtól fogva nem voltam megelégedve az alakommal. Így visszatekintve tudom, hogy teljesen normális alakom volt. Annyira foglalkoztatott mindig a táplálkozás, az egészséges étrend és a fogyókúrák, hogy nemrég elkezdtem tanulni a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán dietetikát.

Az a baj, hogy szinte semmiben sem érzek határozott irányt. Ha pl. valaki azt mondja, hogy “képzeld el az álom lakásodat”, akkor nem tudom elképzelni. Nem tudom megmondani, hogy tengerparton, vagy egy hegy lábánál akarnék-e inkább élni. Mindkettőt szeretem.

Ugyanez igaz a stílusokra is. Tetszik a minimalista stílus, tetszik a földszintes lakás, tetszik a teraszos, tetszik a verandás ház is. Azt gondolom, hogy igazából nem lehet ennyifelé tetszeni, mert ezáltal nem tudok semerre sem haladni. Teljesen kivagyok ezektől az önképző tanfolyamokról, amik arról szólnak, hogy álmodd meg az életedet. Mégis hogy válasszak ki egy képet, ha nekem 800 kép van a fejemben? Azt gondolom, hogy ha nem tudom leszűkíteni egy képre, akkor nem tudom megmondani azt sem, hogy mi lenne az ideális. Ha pedig ezt nem látom, akkor nem is tudom megvalósítani.

Milyen gyerekkori elképzeléseid voltak még magadról?
Azt is képzeltem, hogy férjem lesz és gyerekeim és gyerekneveléssel töltöm majd az időmet, úgy ahogy az anyukám, aki ugyan mérnök volt, de több időt töltött otthon velünk. Öten voltunk testvérek és később a szüleim örökbe fogadtak egy időre még két gyereket. Azt gondoltam, hogy az én életem is így fog majd alakulni.

Hogy történt az örökbefogadás? Miért döntöttek emellett a szüleid?
A szüleim nagyon vallásosak voltak. Akkoriban Zugligetben volt egy kezdeményezés, hogy a nagycsaládok magukhoz vettek intézményekből gyerekeket és azt tervezték, hogy egy kis “faluban” fognak lakni, ahol otthon lesznek a férfiak is a családokban és mindenki hozzájárul a közösség életéhez, amivel tud. Hozzánk egy testvérpáros került – lány és fiú – akik már tizenévesek voltak, tehát nem volt annyira szerencsés a helyzet. Pár évig laktak nálunk, utána visszamentek az intézetbe, mert nagyon felborult a családi életünk és később ki is derült, hogy a legnehezebb eseteket küldték hozzánk. Az egyik nap arra jöttem haza, hogy a lány az ablakban állt és azzal fenyegetőzött, hogy leugrik, a fiú meg állandóan szekált mindenkit. Részben megértem őket, mert nagyon nehéz sorsuk volt, de sajnos ettől a döntéstől a mi életünk is felfordult.

Ebből fakad az is, hogy úgy érzem nem akarnék örökbe fogadni gyereket, se kicsit se nagyot, még így se, hogy úgy alakult nekem nincs sajátom. Nagyon meghatározóak egy gyermek életében mind a magzati időszak, mind az első években ért ingerek, szociális környezet, genetika. Ezért szükség esetén csak ismerős gyermekének örökbefogadását tudnám elképzelni.

És milyen hivatásbeli irányban gondolkodsz most?
Mindenképpen a dietetikával akarok foglalkozni, az egészséges táplálkozással, és ennek pszichológiai hátterével.

Tisztában vagyok azzal, hogy a sok evés mögött igazából lelki éhség van, nem testi. Valami hiányzik és addig mész, amíg meg nem kapod azt.

De igazából én se hobbiban, se elfoglaltságban még nem találtam meg azt, ami mellett kitartottam volna hosszútávon. Az, hogy mindent szívesen csinálok nagyon megnehezíti a dolgom, mert végül úgy érzem, hogy semmit se csinálok. (Megjegyzem, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen a táplálkozás, testtömegváltozás kérdése már nagyon rég foglalkoztatja Cilit és elég kitartóan kutat a témában.)

Arra is gondolok, hogy talán gyerekkoromban hiányzott a vezetés ahhoz, amiben tehetséges voltam. Amikor valamit korábban elértem, megtanultam, mint a többiek, mindig arra gondoltam, hogy “Áh, ebben a korban ezt még nem kell tudni, ezt csak a harminc évesek tudják. 14 évesen még nem lehet felsőfokú nyelv vizsgám, 20 évesen még nem lehetek cégvezető.” És ezért vártam…. de most meg átestem a ló másik oldalára, hogy még mindig nem cselekszem, pedig már rég elmúltam 30 éves és akkor most meg azért nem csinálom, mert azt mondom, hogy “Ezt már rég meg kellett volna csinálnom.”
Állandóan valamilyen tréningen vagyok és képződöm, de igazából azt érzem, hogy már nekem kellene tovább adnom a tudásomat. De persze nem teszem…

Mi az, ami gátol?
Ugyanaz, mint ami az interjúval kapcsolatban. Nem hiszem, hogy bármit is tudnék mondani, ami hasznos. Pedig az asztrológus, meg a numerológus is azt mondták, hogy valamit tanítanom kellene. De mit tanítsak, ha nem tudok semmit? Erre ő azt válaszolta, hogy teljesen mindegy, gyerekeket is taníthatom, hogyan kössék be a cipőfűzőjüket, csak már csináljam.

Szeretem motiválni az embereket, írni is szeretek, de nem nyitom fel a gépemet, hogy tényleg írjak. Kitalálok ötleteket, de aztán mintha várnám, hogy a környezetemben felbukkanjanak olyan emberek, akik már a második könyvüket írják, akik elindították a vállalkozásukat, csináltak honlapot és akkor frusztrálódhatok azon, hogy “Na tessék. Már mindenki kitalálta magát, csak én nem.” Mintha szenvedni akarnék ettől. Pedig az írásaimra pozitív visszajelzéseket szoktam kapni. Vannak olyan emberek, akikkel egész évben nem beszélek, de a szülinapjukon már várják, hogy mikor küldök nekik üzenetet. Szeretik a cilis irományokat.

A coachom és az angol tanárom is mondta, hogy írással (is) kellene foglalkoznom, pedig a coachnak csak azt írtam le egy üzenetben, hogy miért nem írtam meg a házifeladatomat. Azt válaszoltam a felvetésére, hogy “jó, de akkor írást kellene tanulnom”, amire ő azt felelte, hogy ezt biztos nem kellene tanulnom, ez már jó úgy, ahogy van, csak csináljam. Mégsem tettem meg… nem tudom, talán valakinek még veregetnie kellene a vállamat, hogy csináld. Addig a kérdésig eljutottam, hogy vajon álnéven írjak, vagy a rendes nevemen, de mivel nem tudtam eldönteni, nem kezdtem el írni. Féltem az emberek negatív reakcióitól is az írásomra.

Az is érdekes, hogy amennyire önálló típus vagyok, mégsem indulok el magam és inkább háttér munkás szeretek lenni. Ez szerintem összefügg a felelősség vállalással. Olyan mintha a másikat küldeném előre, hogy tegye ki a testét meg az arcát a nagyközönség elé. Ha pedig bejön a vállalkozás, akkor várnám az elismerést a munkámért, tehát nagyon sokáig a “szürkeegérségben” sem tudok maradni. Ezt kellene valahogy megfordítanom, hogy én merjem kitenni magamat.

A coaching tanulását már akkor kinéztem magamnak, amikor még itt Magyarországon alig beszéltek róla. Azóta is ott van a fiókomban a távoktatásos coach tanfolyam. Szerencsére ez egy olyan tanfolyam, amit bármikor elvégezhetek, de azóta sem végeztem el. Pedig tudom, hogy mindenképpen emberekkel akarok foglalkozni a dietetika területén. És van tapasztalatom arról is, hogy hivatalos coaching képzés nélkül is tudok segíteni embereknek, csak ezt persze nem hiszem el teljesen magamról.

A gyerekekkel is nagyon jól kijövök, többen mondták, hogy magán óvodát kellene nyitnom, mert valahogy mindig olyan emberek mellé sodródom, akiknek gyerekeik vannak és sokat vigyázok rájuk. De itt meg eszembe jut a hitelesség kérdése. Nincs pedagógiai tudásról papírom és még csak saját gyerekeim sincsenek. Hogy jövök így ahhoz a feltételezéshez, hogy értek a gyerekekhez? Ugyanez érvényes a dietetikás vonalra is. Amikor eldöntöttem, hogy csinálnám ezt a coachos-fogyókúrás tevékenységet, akkor még főállásban dolgoztam és nem volt igazán hozzá időm, viszont az alakom igen. Most meg végre otthagytam a céget és csinálhatnám főállásban, de most meg nincs hozzá alakom. Így nem érzem magamat hitelesnek, hogy a fogyókúráról beszéljek. Az egyik kollégám mondta, hogy ezek csak kifogások a részemről és részben igazat is adok neki.

Állandóan várok a nagy korszakalkotó ötletre, de szerintem ezzel a várakozással fog elmenni az életem.

Mostanában az otthonomat rendezem. Látom a párhuzamot a lakás rendbetétele és a fogyókúra között. Óriási önismereti út rendet rakni otthon, amikor tényleg kipakolunk mindent, ami felesleges. Volt egy köröm a sok összegyűjtött magazinnal, amikből több doboznyit tároltam. Amikor megtaláltam őket, megint elfogott a régi lelkesedés, hogy majd egyszer az összeset elolvasom, vagy kigyűjtöm az értékes írásokat. Aztán rájöttem, hogy ezek a forgatókönyvek soha nem fognak megtörténni. A majd soha nem jön el. És ezzel a felhalmozással is pontosan úgy van, mint az evéssel. Az étel jó drágán bekerül a testbe, aztán jó drágán le kell adnod a felesleget magadról, aztán jó drágán megveszed a nagyobb ruhákat, aztán jó drágán megveszed az újabbakat. Lehet úgy is halmozni, hogy közben meg vagy győződve arról, hogy olcsón veszel mindent, mert látod a Lidl-ben a fúrókészletet és gondolod, hogy “Úristen de jó ez a készlet, és csak 1500 Ft. Jézusom, színes toll, 5 db van egy csomagolásban és mennyire olcsó!” közben meg lehet, hogy soha nem fogod használni egyiket sem és nincs rájuk szükséged. Ugyanígy tudom halmozni a tanfolyamokat is, “Hú, ez a meditációs tanfolyam csak 10 000 Ft most“. De hát a sok tízezer is egy vagyon. Szóval most már a minimalista életmód témája is foglalkoztat.

Hol tartanál szerinted, ha nem szabotálnád magadat?
Nagyon sikeres előadó, tréner és író lennék az elhízás, fogyókúra témáiban. Üzletkötői vénám is van, jól megy az értékesítés is, de fontos, hogy olyasmit áruljak, amiben hiszek. Néha emberek megkérdik tőlem, hogy szponzorál-e engem valami cég, mert olyan meggyőződéssel tudok beszélni termékekről vagy szolgáltatásokról, mintha fizetnének érte. Pedig én csak elmondom a véleményemet.

Egyszer hallottam egy előadótól (lehet, hogy Brian Tracy volt), hogy az előadásán simán elmondja az általa kikutatott legbelsőbb siker titkokat. Kérdezték tőle, hogy miért mondja el, ha ezek annyira hatásosak? Ő meg azt felelte, hogy azért mert az ott lévő 1000 emberből csak 10% jegyzetel, ebből csak 1% fogja otthon a jegyzeteit elővenni és szinte senki nem fog cselekedni azok alapján. A többi meg csak végigüli a tanfolyamot és elfelejti, amit hallott.

Tudom magamról, hogy én is ilyen vagyok. Engem sajnos még a befizetett pénz sem tud motiválni. Ennek kapcsán találtam ki egyszer, hogy kellene csinálni egy “seggberúgó” szolgáltatást, de az gátol, hogy ez olyan coachos hozzáállás és tudom magamról, hogy a coach, akihez jártam, akár mennyiszer “seggberúghatott”, akkor sem mozdultam meg. Végül nem jártam hozzá többet, mert már sajnáltam rá a pénzt. Ha mások dolgainak elintézéséről van szó, abban nagyon gyors tudok lenni, csak én vagyok egy nagy Majd.

Néha azt gondolom, hogy biztos pénzügyi háttérben tudnék nagyon kreatív lenni, aztán néha meg azt, hogy lehet, hogy pont le kellene esnem a legaljára és a szűkösségben lennék nagyon kreatív. Vagy szimplán hátsóba kellene rúgni magamat, hogy elinduljak MOST.

Járt utat a járatlanért – interjú Lukácsi Judittal

Szerző: Pőcz Adriana | júl 18, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút barátnőmmel Judittal készítettem. Az interjú fő témája Judit kilépése volt a cégből és annak félelmével való szembesülés, hogy most már egyedül kell megteremtenie a saját útját.

Miután a 2016-os nyarat azzal kezdte, hogy felmondott a testvére cégében elhatározta, hogy a nyáron csak azt fogja csinálni, amihez kedve van. Ennek örömére elment meglátogatni a lovardát, ahol lovagolni szokott, mert rég látta a csapatot. A rajtaütésszerű látogatása azt eredményezte, hogy belecsöppent egy libanoni páros lovas túrája kellős közepébe. Már volt felfogadott túravezetőjük, aki viszont azon nyomban Judit nyakába ugrott, amint meglátta őt közeledni, és kérte hogy tartson velük, mert ő még bizonytalan a túra útvonalakat illetően. Így alakult, hogy Judit lemondta az elkövetkezendő 3 nap programjait és a kis csoport mellé szegült túravezető segítőnek, tolmácsnak és ahogy végül kiderült marketingesnek is, ugyanis a túra közben készített fényképeket és a lovasokkal készített rövid interjúkat feltöltötte a lovarda 2 éve nem frissített weboldalára.

Miután véget ért a nagy kaland, egy napba sem telt bele és már ismét hívták őt a lovardából, hogy érkezne egy ausztrál csapat, de a lovarda nem tudja őket fogadni, mert az összes kapacitásuk foglalt a nyári táboroztatások miatt. Az egyetlen megoldás az lenne, ha Judit bevállalná… és Judit bevállalta.

“Gyakorlatilag magától alakult az egész, annyira egyértelmű volt, könnyen ment, gördülékenyen, egymásba kapcsolódások mentén bontakozott ki a történet. Éreztem, hogy jó úton haladok. Nem került erőfeszítésembe és egész végig jól éreztem magam.”

Ahogy Judit tovább mesélte a történetet, tényleg úgy tűnt, hogy nincs az az akadály, ami ne tudna természetes módon elgördülni az útból. Az ausztrálok érkezése napján szakadt az eső és mivel a lovardában nincs fedeles pálya, nem tudtak kimenni lovagolni. Előkerült viszont egy kovács, aki a francia légióban szolgált, folyékonyan beszélt franciául, szinte kimeríthetetlen ismeretei voltak a lovakról és kovácsolásról és még humoros is volt. A társaság teljesen oda volt érte és mire végeztek a sztorikkal meg a fotózkodással, az eső elállt és Judit meg tudta tartani az órát.

Este egy közeli borpincészetbe látogattak el borkóstolóra, ami szintén nagyon jól sikerült, bár az elején a borász teljesen kiakadt azon, hogy az érkező vendégek nem magyarok, majd két pohár bor után bevallotta azt is, hogy egyenesen utálja a külföldieket. De hát ezeket az ausztrálokat még ő sem tudta utálni, mert teljesen nyitottak voltak, barátkozósak, érdeklődőek és még a poénok mentén is teljesen egy húron pendültek, még úgy is, hogy minden poént először tolmácsolni kellett.

Ezek után Juditban komolyan felmerült az ötlet, hogy beleveti magát a lovastúrák szervezésébe és vezetésébe és ennek érdekében konkrét lépéseket is tett. Pár éve ismerem Juditot és eddig elég szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy belefogjon egy saját vállalkozásba. Érdekelt, hogy az elmúlt évekhez képest most mi változott?

“Eddig azt gondoltam, hogy a coaching területén elbújhatok az agyonképzett emberek mellett, akik jobbnál-jobb helyekre jártak, nívósabbnál-nívósabb tréningeken vettek részt, nagyon nagy nevektől tanultak a szakmában és szakmai tapasztalatuk is van. Aztán azt láttam sokszor, hogy mégsem élnek meg ebből. Pedig úgy látom, hogy kiterjedt ismeretségi körük van, nagyon értékes embernek tartom őket, számomra hitelesek, ügyesek és úgy érzem, hogy nagyon sokat tudnának adni az embereknek és mégsem jönnek hozzájuk a kliensek olyan számban, hogy fenn tudják tartani magukat. Én nem tartom magamat annyira ügyesnek, bölcsnek és tapasztalnak mint ők és ha ők sem tudnak megélni belőle, akkor én mit akarok? Meg azt is gondoltam, hogy én egyedül biztos nem lennék képes semmire. De itt a lovardában meg azt láttam, hogy szinte tálcán kínálja az élet a lehetőségeket és jön az egyik lehetőség a másik után. Beszéltem egy esküvőszervező nővel és kérdeztem tőle, hogy hogyan szerzi a megrendeléseket. Azt mondta, hogy gyakorlatilag csak az első megrendelést kellett jól megcsinálni és azóta egymásnak adják a kilincset a kliensek.”

Felvetettem Juditnak a “hiteles szakember dilemmát” ami abból a hiedelemből fakad, hogy igazából akkor jelenthetem ki magamról, hogy valamiben szakértő vagyok és kérhetek érte pénzt, ha a saját életemben megvalósítottam azt, amit eladni készülök. Ha párterapeuta vagyok, akkor szuper kapcsolatban kell élnem, ha orvos vagyok akkor egészségesnek, ha építész akkor gyönyörű házban kell laknom, ha pályaválasztási tanácsadó akkor meg kell találnom és felépítenem az én saját hivatásomat, ha coach akkor sikeres életet kell élnem. A kérdés számomra még mindig az marad, hogy “Hol van az a pont, ahol a sikert biztosan kijelenthetem?” Hiszen a tanulásnak soha sincs vége, a tapasztalásnak sem, a fejlődésnek sem és mindannyian emberek vagyunk, tehát nem várhatom el, senkitől sem, hogy tökéletes legyen. Egyébként meg a cipész cipője mindig lyukas, ahogy mondani szokták, de ettől még senki sem gondolja, hogy rossz cipész…

“Szerintem igazából ez egy érzés. Ha a világ elé való kilépés küszöbe nem egy fej előtt lógatott répa, amit soha nem érsz el, hanem egy olyan cél, amit mérni tudsz, meg tudod pontosan fogalmazni, hogy mikor érted el és nem csak tolod magad előtt, akkor elérkezik az a pillanat, hogy megmutasd magad a világnak. Ha azt mondogatod folyamatosan, hogy még mindig nem tartok ott, pedig a külvilág már egy éve azt hajtogatja, hogy dehogynem, akkor tud ez egy csapda lenni. Ebben az esetben a világ végére is elmehetsz, akkor sem fogod elégnek érezni magad.”

Kikérdeztem Juditot arról is, hogy miért volt más a mostani kilépése a munkából a többihez képest. Baráti pályafutásunk alatt megéltem már 2 kilépését ugyanabból a cégből, majd visszatérését ugyanabba a pozícióba. Most viszont én magam is éreztem, hogy valami megváltozott. Azt mondta, hogy ezúttal bűntudat nélkül távozott. Az előző alkalmakkor nagyon sajnálta, hogy pácban hagyja a céget. Ennek a mentális csapdának majdnem bedőlt ezúttal is és már szinte meggyőzte magát, hogy maradnia kell, amikor a meseterápia segítségével sikerült kapcsolódnia a dühével és frusztrációjával annak kapcsán, hogy igazából már nem érzi magát egyáltalán jól a cégben és nem látja ott a jövőjét. Ez a löket segített elszakítani a kötelékeket. A másik mentális csapda, amivel kelepcében tartotta magát az volt, hogy nem volt “B terv”, amikor beadta a felmondást.
“Meg voltam győződve arról, hogy csak akkor mondhatok fel teljesen jogosan, ha már kitaláltam, mit fogok csinálni az addig végzett munkám helyett.”

Juditnak sikerült a beszélgetésünk alatt lebontania bennem egy hiedelmet, amiről nem is tudtam, hogy van, ezért nem tűnt fel, hogy gátol. Amikor elmondta, hogy ő hogyan képzeli a lovastúra kalandjában a kliensek szerzését olyan érzés volt, mintha valaki lámpát nyitott volna fel a fejemben.
“Olyan embereket szeretnék megcélozni, akik alapvetően lovasok, tehát szeretnek lovagolni. Nagyon sok olyan ember van, aki erre költ itthon és külföldön is. Vidéken is látom, hogy olyan családok is viszik a gyerekeiket lovagolni, akikről tudom, hogy nincs túl sok pénzük. Külföldön ez hatványozottan igaz. Én nem akarok győzködni senkit sem, hogy mennyire jó a lovaglás, mert így is nagyon sokan vannak, akik ezt már tudják és megtapasztalták. Ha valakit ezen a körön kívül meg tudok győzni, az csak hab a tortán. De egyébként ha azokat meg tudom találni, akik már most is lovasok, az egy életre elég.

Neked sem kell meggyőznöd senkit sem, bőven vannak olyan emberek, akiknek pont rád van szüksége és hajlandóak fizetni is érte.”

Szinte BÁRMIT amibe eddig bele akartam kezdeni kompetitív folyamatnak éltem meg. Abból indultam ki, hogy az embereket alapból NEM ÉRDEKLI, amit én mondani akarok nekik és nekem iszonyatos erőket kell megmozgatnom magamban, hogy meggyőzzem őket az ellenkezőjéről, hogy ecseteljem a szolgáltatásom előnyeit majd mázsás súlyként cipeltem annak a terhét, hogy “Mi van, ha csalódnak?” Ehhez képest Judit a barátkozás szemszögéből közelíti meg a lovas marketinget és abból a feltételezésből indul ki, hogy a jövendőbeli klienseit ELEVE ÉRDEKLI, amit ő kínál. Ami még ennél is fontosabb, szentül meg van győződve arról, hogy ELÉG ilyen ember létezik, nem kell összekapni rajtuk senkivel sem.

A beszélgetésünk végén még kitértünk arra, hogy Judit végre kezdi elhinni, hogy azoknak az értékeknek a megteremtésére, amit alkalmazotti pozícióban meg tudott teremteni, teljesen egyedül is képes, a cég nélkül is, hiszen a cégben is ő csinálta, csak ott volt egy általa biztonságosnak minősített keret.
“A pszichonéni mondta, hogy higgyem már el, hogy én is tudok teremteni. Már látom és elhiszem, hogy így van, csak ha a jövőre vetítem, akkor nagyon félelmetes belegondolni, hogy hogyan fogom megteremteni én egyedül? A túl sok lépés félelmetes, mert rengeteg ismeretlen változó van bennük. Akkora lesz a hiedelmek lufija, hogy már nem bírod el és inkább nem léped meg, amit akartál ezért bőven

elég, ha látod a következő lépést.

Lukácsi Judittal itt találkozhatsz: https://www.facebook.com/lukacsijuditcoaching