Az interjút Herbály Judittal készítettem, akivel az Integrál Akadémiás képzésem alatt ismerkedtem meg és akivel beszélgettünk a fotózásról, a fotogenitásról, az empátiáról és arról, hogy mindenkiben van fotó-gén.

Judit több évvel ezelőtt gyerek modell ügynökséget vezetett. Mint az ügynökség tulajdonosa, az összes elkészült fotó az ő kezén keresztül ment át és ő instruálta tovább a fotósokat, hogy mit kell még javítani rajtuk. Ebben az időben több fotóssal dolgozott együtt. Nagyon kreatívak, tehetségesek és ügyesek voltak, viszont egyrészt elhasználódtak és kiégtek egy idő után, másrészt pedig a művészi vénájuk miatt nehéz volt velük néha az együttműködés. Voltak olyanok is, akik ugyan tartották a kereteket és pontosan adták le a munkákat, de ők meg szakmailag voltak gyengébbek. A megbízható és ügyes fotós keresését Judit egyik barátja oldotta meg, aki nemes egyszerűséggel egy nap megkérdezte: “Miért nem tanulsz meg fotózni te?” És itt kezdődött Judit fotós útja. A blogban az ő képeit használtam.

A szerepváltás az ügynökség tulajdonosából a fotós szerepébe olyan gyorsan zajlott le, hogy jóformán ideje sem volt megszokni a gondolatot. “A barátnőm Orsi bent ült az irodában, az ügyfél éppen átöltözött, én meg leültem a géppel a kezemben, ránéztem az Orsira és azt mondtam – Te Orsi, én vagyok a fotós.” Minden szempontból meglepő felismerés volt, hogy ezúttal nem fog érkezni fotós a modell fotózásra, hanem ő maga lesz az.

Amikor fotózni kezdett rájött, hogy valójában mindig is különleges kapcsolata volt a fotókkal. Kicsi korában gyakran elővette és nézegette a családi fotókat, amelyeket egy bőröndben tároltak. Ugyanazokat a fotókat, amiket már százezer – csillió – billiószor látott (megj. a számot pontosan idéztem), teljes lelkesedéssel nézte végig minden egyes alkalommal és a fotók nézegetése a mai napig egy szeretett tevékenysége. “Amikor reggel felkelek az az első, hogy képeket nézegetek a Pinterest-en. Néha céltalanul, néha konkrét céllal, de igazából a nézegetés mint olyan a cél.”

Menjünk kicsit vissza a fotózás előtti időszakba. Hogyan jött a gyerek modell ügynökség ötlete az életedbe?  
“Az úgy történt, hogy egy nagyon biznisz orientált, sikeres cégnél dolgoztam, ahol éppen előléptettek volna, miután a főnököm elhagyta a hajót és én voltam a következő a rangsorban. Fizetés emelés, céges autó, meg amit akarsz, de én azt éreztem, hogy azt a munkát nem akarom tovább csinálni. Úgy döntöttem, hogy valami homlokegyenest mást fog csinálni, mint addig.”
Ezt az elhatározást meglehetősen ügyesen teljesítette is, amikor sikeresen megpályázta a  “gyermek szépségverseny szervező” posztot egy ügynökségnél. Feladatai közé tartozott a kapcsolat tartás a kliensekkel, szerződések megkötése, a fotózások szervezése és a gyerekek benevezése a szépségversenyre. A cégben sok probléma volt, amin Judit az ottléte alatt igyekezett változtatni. A javaslatai nagy része süket fülekre talált. Végül elérkezett egy pont, ahol már nem tudott egyáltalán azonosulni a cég tevékenységével. Az ügynökség nem csak a szépségversenyen való részvételt biztosította, hanem további munkákat is ígért a gyerekek számára. Nagy pénzek forogtak benne, mert lélektani szempontból óriási üzletet lehet csinálni a büszke szülők csemetéinek piedesztálra emelésével. A gyerekek nagy része viszont soha nem kapott további felkérést. 
Judit elégedetlenségére az egyik gyerek apukája egy logikus kérdéssel reagált: “Miért nem csinálsz egy saját céget?” és ugyanúgy, mint a fotózás esetében, Judit megcsinálta… Mivel a javaslatot adó apuka maga is üzletember volt, Judit pedig nem rendelkezett sem elég pénzzel  sem elég üzleti tapasztalattal, társultak. “Az volt a célom, hogy a gyerekek valóban kapjanak munkát.” 

A cég nagyon sikeres lett, az egyik legsikeresebbek közé tartozik a mai napig, Judit viszont 2002-ben  kiszállt és átadta az irányítást az egyik munkatársának-barátnőjének. Igazából egyik napról a másikra ugrott ki az egészből. “Egy casting céget vezetni és dolgozni benne nem egyszerű. Rosszabb mint egy multiban dolgozni. Amikor éjfélkor felhívott a megrendelő, hogy a másnap hajnali 6-ra érkező gyereket tegyem át 5-re, rendeljek neki taxit és ezt beszéljem meg az anyukával is, vagy amikor két nap alatt kellett szereznem egypetéjű hármas ikreket, akkor néha azt éreztem, hogy  ez már a varázslás kategóriája.”
 A cégből való kiugrás szerencsére nem volt egy  kemény földet érés, mert az ügynökség továbbra is működött, csak éppen új fotósa lett – Judit.

“Ebből a szempontból érdekesen építettem fel a fotós karrieremet. Csináltam magamnak egy munkahelyet, amit utána betöltöttem.”  

A modell ügynökség konstrukciója Judit szerint jól volt felépítve, mert a fotózáson kiderült, hogy az adott gyerek alkalmas-e  további munkákra való kiajánlásra. Gyakran megtörtént, hogy az anyuka behozta az ügynökségbe a gyereket, mondván, hogy szeret fotózkodni, azzal viszont nem számolt, hogy a gyerek azért mosolyog a fotón, mert anyu van a kamera másik oldalán. “Anyu mosolyog, mert látja a képet, gyerek látja, hogy anyu boldog és innentől kezdve remekül megy a fotózás. De amikor odajön egy vadidegen néni, aki másfél órán keresztül nyúzza őt, egy fekete doboz van a feje helyén és gyakorlatilag semmi olyat nem csinál a fotózás közben, amitől érdekes lenne a tevékenység 15 percnél tovább, akkor ott azonnal kiderül, hogy ki alkalmas a további kiajánlásra és ki nem. Szerencsére a jobbik fajta anyukák belátták , hogy vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni. “

A szakmai fejlődését mint fotós meghatározta a gyerekekkel való munka, ami nagyon sok találékonyságot, figyelmet, érzékenységet és türelmet kíván meg. Egyrészt szinte homokórával lehet mérni, hogy mennyi ideig bírja a fotózást egy gyerek, másrészt fizikai bravúr tartani az egyik kézben a gépet, a másikban a vakut vagy valamilyen reflektort, miközben a gyerekektől lehetetlen elvárni, hogy egy helyben maradjanak. Gyerek fotózás közben mindenféle kalandok előfordulnak, mint például amikor Juditnak vetődnie kellett, hogy elkapjon egy éppen a fejére esni készülő babát.  A gyerek fotózás arra is jó, hogy élőben megfigyelje az összes lélektani fejlődési fázist, amin egy gyerek átesik. Most már például tudja, hogy ha valaki bejelentkezik fotózásra “az éppen megtanult járni” korú gyerekével, akkor őket inkább megkéri, hogy halasszák el egy kicsit a fotózást, mert szinte esélytelen befotózni egy ilyen korú gyereket stúdióban. Vagy például élőben megfigyelheti a gyerekek mágikus gondolkodását, amikor azt mondja nekik, hogy a softbox villanását ők tudják előidézni a tapsolásukkal. Nyilván elszabadulnak az indulatok rövid időn belül és a gyerekek percenként 120-at akarnak tapsolni, de ilyenkor Judit elmagyarázza nekik, hogy azt lassan kell csinálni rákészülni és nem csak úgy “tapsolgatni”. 

“Szerintem a legnagyobb trükk a fotózásban az, hogy az, akit fotózok jól érezze magát. Olyan komfortban legyen, amiben se nem feszül, se nem játssza meg magát.

Ennek több technikája van. Az egyik, hogy gyorsan lefárasztom a szülőt, hogy ne produkáltassa a gyereket, ne akarjon kihozni belőle valami olyasmit, ami nincs benne – természetes ösztöne a szülőknek és az embereknek úgy általában, hogy egy fotózáson a legjobbat szeretnék magukból és szeretteikből kihozni, de ez adja a legnagyobb frusztrációt és ha nem sikerül 10 perc alatt belazulni és fantasztikus képeket csinálni, akkor viszonylag, hamar alább hagy a lelkesedés és csalódottságba fordul át. A kedvencem a “Mosolyogj” utasítás, amit a gyerekek hihetetlen frappánsan oldanak meg, mert általában az arcukra erőltetnek egy groteszk mosolyt. A jó ebben az, hogy ha ezt kiélezem és felhívom rá a szülők figyelmét, akkor általában nevetnek rajta és azon, hogy anyu nevet, már a gyerek is őszintén nevet.”

Érdekelt, hogy volt-e olyan kliens, akit nem lehetett ellazítani, de Judit azt mondta, hogy nem. Mindenkihez meg tudta eddig találni az utat, mindenkiről tudott készíteni fotókat, amik az esetleges nehézségek ellenére is jól sikerültek. Egy nyolc éves kislány volt az egyetlen, aki nem adta be a derekát és aki megérkezésük után nagyon komolyan közölte az anyukájával, hogy “Anya, én ezt a fotózást nem akartam, ezt te akartad.” úgyhogy végül az anyuka lett lencsevégre kapva.  

“Nagyon sok bölcsességet látok a gyerekekben, amikor próbálják adott esetben megúszni a helyzetet. Ha például a szülő nem akarja semmiképp sem megérteni, hogy a gyerek nem akar fényképezkedni, akkor a gyerek elkezd általában olyan dolgokat csinálni, amikről tudja, hogy nem fényképre valóak. Zseniális megoldásokat tudnak kitalálni. A gyerekek ezt nem ártó szándékkal csinálják, csak próbálják képviselni magukat és a saját komfort érzetüket és ez szerintem nagyon egészséges. Igazából azt gondolom, hogy mindent lehet, ami nem árt másnak. Sokszor próbálok én is a kockán kívül gondolkozni, hogy hogyan lehet a dolgokat másképp csinálni…ez persze sokszor rettentően nehéz  feladat.” 

Judit szívügye a gyerekek és nők fotózása, mert állítása szerint a nők és gyerekek kerek formák, a férfiak pedig kockák, szögletesek. “Ez a kerekség egyrészt inspiráló, másrészt  a látvány biztonságot ad nekem”. Ettől függetlenül a férfiakat is nagyon szereti fotózni. Abban az a kihívás, hogy még jobban “kockásítsa” őket, kiemelje és hangsúlyozza a kifejezetten férfias vonásaikat. “Amikor fotózok az egy teljes flow-élmény. Sőt még az utómunka is az.  Nagyon meditatív, az itt és most-ban tart. Azt is szeretem, hogy jó esetben a fotó egy örökké fennmaradó emlék és hogy én ehhez hozzájárulok.
Gyakran jönnek azzal az emberek, hogy nem érzik magukat szépnek vagy fotogénnek.

Nem hiszek abban, hogy valakiben ne lenne fotó-gén.

Egyszer egy anyukát fotóztam az első gyereke megszületése után. Akt képeket kért a férjének. Két grafikus srác dolgozott a cégben akkoriban, akikkel kinagyítattam az elkészült fotót. Egy nagyon gusztusos, sejtelmes és jól sikerült kép volt. Miután az anyuka elment, az egyik grafikus srác megjegyezte, hogy milyen szép képet készítettem róla, mert élőben nem volt annyira szép. Nem vagyok híve a fotók agyonretusálásának. Vagy lefotózom a klienst úgy, hogy az előnyös legyen vagy nem változtatok rajta, mert az nem lenne ő. Az az anyuka sem volt sem csúnyább, sem szebb, csak az a srác nem az én szemüvegemen keresztül nézte őt. Nem látta meg benne azt a szépséget, amit én láttam. Mindenkinek van olyan arca, amit nem szeret, ezt nevezhetjük az árnyékunknak is, de ugyanúgy vannak mindenkinek jó tulajdonságai is és egész egyszerűen azokat kell kiemelni.”

Judit szerint minden a megfelelő fény és szög  kérdése. “Nem tudják jól látni magukat az emberek. Szerintem nagyon kevés ember áll a tükör elé reggel mondván, hogy “Hű de ku…a jól nézek ki ma reggel !”  Bár Judit nagyon kritikus magával szemben, egyre jobban szereti az ő saját reggeli “formáját”, az álmos és kócos ábrázatát a tükörben. Az idő nagy részében ő van a fényképezőgép mögött és ő lát másokat, de mielőtt fotós lett, készült róla három fotó sorozat, amiket mai napig nagyon szeret. Ettől függetlenül ritkán engedi meg, hogy más fotós megörökítse őt, mert szerinte nagyon kevés az olyan  fotós, aki tiszteletben tudja tartani az ember tökéletlenségeit. “Egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket az ember nem akar látni magáról és pont.” 

A fotók teremtésében az isteni szikrát és gondviselést is érzi, mert logikusan, racionálisan végig gondolva, sokszor elképzelhetetlen, hogyan sikerült pont a megfelelő pillanatban lenyomni az exponáló gombot. Néha úgy tűnik, hogy nem is volt olyan pillanat az egész fotózás alatt, mint ami a fotón látszik. És mégis… 

“Nehéz észrevenni a pillanatot. Ilyen az egész élet is. Gyakorlatilag egy teljes káosz. Meg kell állni, ahhoz hogy ebben a káoszban észrevedd a  jó pillanatokat is.”

Judit nagyon szereti szemlélni az embereket. Nemrég volt egy szemműtéte, amiből azt a konklúziót vonta le, hogy hiába szereti nagyon figyelni az embereket, nyilván valami olyasmit is meglátott gyakran, amit nem tudott feldolgozni a belsője és ezért elkezdett romlani a szeme. A fotózás közben is nagyon gyakran azonnal látja, hogy milyen konfliktus és dinamika játszódik le a családban, anélkül, hogy a családtagok beszélnének róla. Ezért nagyon nehéz eldöntenie azt a kérdést, hogy vajon a fotóval azt mutassa-e meg, amit ő lát, vagy amit a kliens látni szeretne.“Eléggé tud fájni az embereknek, ha megmutatom azt, ami van. Arra elég dühösek tudnak lenni. De például akik már hosszabb ideje járnak hozzám és felépült bennük a bizalom, azok elfogadják tőlem nem csak a mosolygós képeket, hanem a káoszt mutatókat is. ” 

Sokszor a fotózást személyiség fotózásnak is nevezi, mert nem csak a külsőt kapja lencsevégre, hanem magát a személyiséget is. “Elfogadom  az embereket olyanoknak, amilyenek. Nem az a célom, hogy megváltoztassam őket. Soha nem akartam  senkit sem lefogyasztani, megnöveszteni vagy átalakítani. Léteznek az átalakító fotózások, ahol van egy előtte és egy utána fotó. És hol van az ember a képről? Az illető hazamegy a fotózásról és teljes identitásválságba kerül, hogy ki is ő valójában.” 

Judit szeretné a fotózást oktatni is. Látja, hogy a legtöbb fotós tanfolyamon technikát ismertetnek és eszközöket, miközben teljesen hiányzik az ember ismeret és az empátia. Erre az egyik szakmabeli kollégája azt felelte, hogy az empátiát nem lehet tanítani. Judit szerint lehet… “Az empátia által a kliens azt tudja érezni, hogy elfogadják őt olyannak amilyen. Lehet  önmaga, nem kell szerepet játszania és nem kell pózolnia sem.”

A szépségipar szolgáltatásait – műkörmöst, fodrászt, kozmetikust és adott esetben a fotóst is, az emberek általában a “nem vagyok elég jó” érzéssel keresik fel. Empátia és elfogadás nélkül ezek a szolgáltatók még jobban el tudják mélyíteni a már kialakult rossz önképet és ráadásul Judit szerint  még egy függő helyzetet is létre tudnak hozni, amelyikben a kliens úgy érzi, hogy csak úgy elfogadható, ha valamit változtatnak rajta. 
“Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy ha valaki  helyre tette az önbizalmát, akkor miért akar továbbra is ilyen szolgáltatásokat igénybe venni? Aztán rájöttem, hogy az esztétika elég magasan van a Maslow piramisban. Ha valaki eljutott erre a szintre, akkor onnantól kezdve tényleg magát az esztétikát szolgálják ezek a törekvések. Azért vesz magának egy szép gyűrűt, mert maguk a színek, a formák és az összhatás érdeklik őt. Ő maga szeretne lenni egy esztétikai élmény.” (Megjegyzés:  a Maslow piramisban az esztétika felett már csak az önmegvalósítás és a transzcendencia van. Erről eszembe jutott, hogy az esztétika lenne a belépő kapu az önmegvalósításhoz?)  “Otthon miért nézzek ki rosszabbul, mint máskor? Vagy otthon miért lehet valakin lyukas póló? Számomra ezek furcsa dolgok. Én úgy vagyok vele, hogy ha én magam miatt jól érzem magamat, akkor még egy csomó mindenki más is jól fogja érezni magát körülöttem.”

---

Az interjú alanya Herbály Judit volt,
Fotós portfólió: Portfólió