Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Van az a mondás, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket, ellenállóbbá tesznek, új készségek kifejlesztését teszik lehetővé, tapasztaltabbak leszünk általuk. Teljesen egyetértek ezekkel, de közben egyre inkább kezdem a saját életemben felfejteni azt, hogy nem mindegy, milyen belső hitrendszerrel vagyunk benne ezekben a helyzetekben, mert teljesen más kimenetelük lesz ennek függvényében. A “nehéz helyzetben voltam, de megerősödve jöttem ki belőle” sztorikat azért ismerjük, mert a nehéz helyzetekből megerősödött emberek elmondják őket. Évek óta követem sikeres emberek életútját, és számtalan ilyen sztorit hallgattam meg. Tony Robbins a világszerte ismert coach gyerekként éhezett és függő anyja mellett élt, Oprah Winfrey-t molesztálták és 14 évesen teherbe esett majd a koraszülött fia meghalt, Paris Hiltont javító intézetbe adták be, ahová úgy vitték el, hogy az éjjel közepén két rátermett férfi berontott a szobájába és egyszerűen elhurcolták őt, Edith Eger koncentrációs tábor túlélő, és még sorolhatnám nemcsak a külföldi példákat, hanem a hazaiakat is. Ezek az emberek valóban óriási dolgokat vittek véghez az életükben, amikor kiléptek a “nyomorgató” körülményeikből, de ők érzetem szerint kisebbségben vannak azokhoz képest, akik az egész életükben nem lépnek ki a szegénységből, bántalmazó kapcsolatokból, nehéz életkörülményekből, ugyanis nem törvényszerű az ezekből való kilépés. Elég megnézni a Soft White Underbelly youtube csatornát, ahol rengeteg interjú kerül fel függőségben élő, utcán tengődő, prostituáltként, csövesként élő emberekkel, akik nem tudják elmesélni, hogy “Kurva nehéz gyerekkorom volt, de kimásztam belőle”. Maximum azt tudják elmondani, hogy túlélték. Törvényszerű, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket? Nem. Más is kell hozzá. És erről akarok írni.

Most olvastam egy cikket a bántalmazásról a gyerekkorban. Nagyon sokáig a bántalmazás alatt a testi bántalmazást értettem csak, de a bántalmazásnak nagyon sok formája van, amik ugyanolyan pusztítóak. Az egyik óriási torzítás, ami a közeli hozzátartozók általi bántalmazás során létrejön, hogy összefonódnak egymással a szeretet és a bántás. Amikor egy szülő például azért fenyít, hogy a gyerek “jobb” legyen, akkor összekeveredik egymással a fájdalom és a jó szándék. Ugyanilyen hatás jön létre akkor is, amikor a szülő jó akarásból olyasmibe kényszeríti a gyereket, ami neki nem jó, amikor nem hangolódik a gyerek szükségleteire, sőt amikor azokkal ellentétesen neveli őt. Ezek mind torzítják a gyerek önképét és világképét, valamint az arról való gondolkodást, hogy pontosan mi az, ami a vágyaink vagy céljaink eléréséhez kell.

Az önismereti folyamatokban tűnt fel nekem először életemben, hogy agresszív vagyok másokkal szemben, mert azt gondolom, hogy ettől megerősödnek. Magamhoz is nagyon hasonlóan tudok állni sok dologban. Benne hagyom magamat nehéz helyzetekben, mert majd biztos megerősödök tőlük. Nagyon- nagyon ébernek kell lenni arra, hogy milyen hitrendszer fűti ezeket a tételmondatokat, mert ilyenkor a bántalmazó attitűdöt csomagoljuk be közismert és valóban működő igazságokba. Tény, hogy paradox módon egy helyzetet csak akkor tudunk megváltoztatni, ha megbékéltünk vele. De a megbékélés nem egyezik a beletörődéssel, ami közben esszenciális részeink törnek össze (a blog végén találsz egy írásomat ebben a témában). Tény, hogy a nehéz helyzetek megerősíthet(nek), de az is lehet, hogy még tovább törnek minket.

Nem mindegy, hogy a nehéz helyzetekben újból és újból a régi önbántó mintákat ismételjük, vagy valóban erősödünk bennük.

A sportból ismert “szenvedés nélkül nincs eredmény” mondás is igaz, és én is pontosan tudom, hogy így van, de közben soha nem éreztem, hogy ez “önbántás” lenne (bár lehet művelni ilyen módon is, ez tény). Miközben szenvedek egy full kondi órán, éber vagyok arra, hogy éppen erősítem az izmaimat, a kitartásomat, és önbizalmamat, miközben azt is érzem, hogy mindjárt belegebedek ebbe az órába. De a végén mégis boldogsággal sétálok ki az ajtón és megelégedéssel. Ebből tudom, hogy az az óra nem önbántás volt, hanem építő szenvedés. De ugyanezt nem tudtam volna elmondani arról a munkahelyemről, amiben túlnyomórészt önbántó attitűdből maradtam benne. Erősödtem persze, hiszen túléltem és ami nem öl meg az megerősít, de nem lett tőle nagyobb önbizalmam, hanem azt érzem még most is, hogy megerősítettem a szenvedésről szóló idegpályáimat. Bármilyen eredmény elérését lehet művelni önbántó attitűdből és egészséges önszeretetből is.

“Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” ön-bántalmazó verziója az, ha valaki akár évekre benne tartja magát (sokszor tudattalanul) a nehéz helyzetben azzal a magyarázattal, hogy ha ebben is képes jól érezni magát és megbékélni vele, akkor majd lesz jobb is.

A nehéz helyzet ebben az esetben a felnőttkori verziója a bántásnak, amit valaki gyerekkorában megszokott, és azon igyekszik, hogy ebben “jól legyen”, mert hiszen nincs hová ebből menekülni.

Aki nem ön-bántó attitűdből van az ilyen helyzetekben, az előbb – utóbb kimászik belőlük, inkább előbb úgy gondolom, aki pedig megszokta, hogy ő bántva van és ezért felnőtt korban is bántja magát különböző módokon, az akár évekig benne marad önsanyargató helyzetekben. Erősít az ilyen benne maradás? Azt gondolom, hogy nem feltétlenül. Legtöbbször csak tovább erősíti az “értéktelen vagyok” belső érzetet.

Életem egyik legnagyobb tévedései közé tartozik, hogy azt gondolom attól erősödöm, hogy kibírom a nehéz helyzeteket. Ez önmagában NEM ERŐSÍT, bár elég vastag bőrt segít kiépíteni, hogy elviselhetővé váljon a fájdalom. Ahhoz, hogy profitálni tudjak egy nehéz helyzetből kell az önszeretet is, ami nem egy helyzet sima kibírásáról szól, hanem elbírásáról.

Bennem nagyon erősen jelen van az a hitrendszer, hogy ha a kevés pénzből is ki tudom gazdálkodni az életemet, ha meg tudok békélni az egyszerű életmóddal, ha boldog tudok lenni majdnem a semmi közepén is, ha boldog tudok lenni olyan kapcsolatban, ahol nem érzem magamat szeretve, ha tudok dolgozni olyan főnöknek, aki úgy érzem nem becsüli meg a munkámat, akkor érdemessé válok a jobb körülményekre. Igen, de csak akkor, ha ezeket a helyzeteket, nem az ön-bántó játszmáim fenntartására használom, és én azokra szoktam használni őket az idő nagy részében. Igazából a szőnyeg alatt az van, hogy “ennyit érdemelsz, légy ezzel boldognem vagy többre képesviseld el, bármilyen nehéz is, nincs más lehetőséged … “. És amíg ez az attitűd fennáll, addig baszd meg nem erősít az a bizonyos sanyargató párkapcsolat, munka, pénzügyi helyzet vagy bármi más, mert töri az én-t, az akaratot, az életörömöt.

Néha szoktam példálózni önmagamnak, hogy hiszen a buddhista szerzetesek, meg a szádhuk is nagyon egyszerű körülmények között élnek, és mennyire szent az életük. Az, mert ők nem azzal a belső hozzáállással vannak benne, mint amilyennel én lennék benne az ön-bántásból.

Summa sumárum, “Ha így is jól tudok lenni, akkor…” mondatot nagyon éberen kell vizsgálni, hogy milyen forrásból mondjuk, milyen logika áll mögötte, mert annak függvényében fogja tekerni az életünket.


BELSŐ MINTÁZATOK FELFEJTÉSE

A belső mintázatainkra nagyon sok esetben sokkal könnyebb rálátni akkor, ha egy másik személy tükrözi őket vissza.

Vannak olyan mintázataink is, amikre önmaguktól esélytelen rálátni, mert annyira szerves részét képezik a gondolkodásunknak, hogy fel sem tűnnek.

Első sorban az ezekre való rálátást és változtatást célozzák az egyéni ülések. Vedd kezedbe az életed és teremtsd olyanra, amilyenben élni szeretnél.

LEHETSZ RENDBEN – Egyéni ülések és családállítás

Megfutamodás a nagyságunk elől Szép Ilonka módjára

Megfutamodás a nagyságunk elől Szép Ilonka módjára

A budai várban található Mátyás kút ihlette a mai blogbejegyzést. A kút Mátyás királyt ábrázolja egy magas sziklán vadász ruhában, akit több másik személy is körbevesz. Ezek közül az egyik Szép Ilonka, aki a király bal oldalán ücsörög, a szikla legalján, egy őzikét simogat, az ölében pedig valamilyen növényeket tart. Feje oldalra fordítva, az egész testtartása olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy menni vagy maradni akar, felállni vagy ülve maradni. Az egyik lába indulna, a másikat maga mögé húzva tartja. Vörösmarthy Mihály verséből pontosan megtudjuk azt is, hogy miért van ez így. Ilonka története, szoborba öntve máig meséli a nem beteljesült vágyak történetét, amelyikben Ilonka nem hitte el magáról, hogy méltó lehet a királyhoz.

A legenda úgy szól, hogy Mátyás egy vadászat közben látta meg Ilonkát az erdőben és rögtön megtetszett neki, utána eredt és elkapta. Jóformán levadászta:  “Istenemre!” szóla felszökelve a vadász: “ez már királyi vad! ” És legottan, minden mást feledve, hévvel a lány nyomdokán halad. A sikeresen “levadászott” leány halálosan beleszeret Mátyásba, akiben sem ő sem az apja nem ismerik fel a királyt. “S csendes a ház, ah de nincs nyugalma: Fölveré azt szerelem hatalma.” Mátyás búcsúzáskor meghívja őket, hogy látogassák meg őt a budai várban. Ilonka és az apja fel is kerekednek és elmennek Budára, de amikor a lány rájön, hogy a vadász, akivel ő szerelembe esett valójában a király, megdermed és nem mer odamenni hozzá: “Haloványan hófehér szobornál Szép Ilonka némán és merőn áll.”  Apja, megsejtve a történést, azzal vigasztalja, hogy jobb nekik a csendes tanyájukon, térjenek inkább oda vissza: Jobb nekünk a Vértes vadonában. Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.” Szól az ősz jól sejtő fájdalommal, S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

Vörösmarthy gyönyörűen szavakba foglalta Ilonka további sorsát is: “És ha láttál szépen nőtt virágot elhajolni belső baj miatt, úgy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt.Társasága lángzó érzemények, kínos emlék, és kihalt remények.”  Szép Ilonka belehal bánatába, és amikor a király visszatér a paraszt házba, már csak ürességet talál ott.

A férfiakat ábrázoló szobrok láttán, amikből sokkal több van, mint nőket ábrázoló szobrokból gyakran felébred bennem a feminista énem, és felháborodok azon, hogy női “hősök” miért nincsenek a köztereken, vagy ha vannak is, miért nem olyan nőket ábrázolnak, akik konkrét létező személyek voltak? Inkább archetipikus női alakok kapnak szobor formát – mint például Szűz Mária, aki ráadásul annak ellenére, hogy szült, örökre be lett betonozva a szüzesség eszméjébe. De ez egy másik blogbejegyzés lenne. Vagy ott vannak a nagy szabadság szobrok, amiből most hirtelen kettő jut eszembe a New Yorki és a budapesti “Gellért néni”, de ezek sem egy konkrét nő érdemét magasztalják fel, hanem a szabadság eszméjét ábrázolták női alakkal. A budapesti szobor modellje Thuránszkyné Gaál Erzsébet volt, egy random vidéki lány, akit Strobl meglátott az utcán és rögtön tudta, hogy róla szeretné mintázni a szobrot. Erzsébetnek le kellett vágatnia a derékig érő gyönyörű haját a modellkedéshez, és a szobor felavatására meg sem hívták őt. Nagyon vágynék látni női hősöket a köztereken, de ma sétám közben sikerült elrugaszkodnom ettől a férfi-nő egyenjogúság kérdéstől és meglátni egy másik olvasatot is – mégpedig azt, hogy ezek a hősi férfi szobrok nem csak a konkrét férfiakat ünneplik, hanem a valamibe való határozott BELEÁLLÁST is. Férfiak szoborba öntve lovagolnak a harcba, lovagolna vissza a győzedelmes harcból, levadásznak valamit,  lobogtatják a béke zászlóját, királyként uralkodnak a nép felett, vagy a tudást őrzik pergameneken és kódexekben. Ez most csak pár motívum volt, amit a leggyakrabban látok. Ahhoz, hogy ezeket a jelentős dolgokat véghez vigyék, kellett, hogy vállalják a felelősséget, vállalják a bukás veszélyét vagy azt, hogy élve ki se kerülnek a harcból, hogy a kiemelt pozíciókban állva lesznek sokan, akik majd le akarják őket onnan rángatni, vagy kirúgni láb alól. És voltak is… És ők ebben ÁLLTAK.

És akkor most visszakanyarodok Ilonkához, aki nem állt bele az erejébe, mert az valóban óriás ugrás lett volna, hogy az erdő közepén élő lány, hirtelen a királyhoz méltónak érezze magát és fel tudjon kapaszkodni arra a kiemelt helyre, amin Mátyás állt, és akit születésétől fogva erre szocializáltak. Ezt Ilonka apja sem (!) tudja megugrani, aki nem azt mondja lányának, hogy menjen oda bátran a királyhoz és legalább köszönjön neki, hanem visszavonulót fúj az eldugott tanyájukba. Ilonka nem hisz sem az erejében, sem a külső sem belső szépségében. Mert az holt biztos, hogy óriás belső szépséggel és ártatlansággal rendelkezett, ha a király felfigyelt rá. Ilonka nem a balul elsült szerelembe halt bele igazából, hanem hogy amikor ez a belső szépség napvilágra került volna, ő nem tudott beleállni, nem tudott igent mondani saját magára. Nem hiszem egyébként, hogy jól járt volna, ha a királyi udvarra kerül, ahol szoros fűzőkbe fűzték volna őt és beletörték volna az udvari etikettbe, vagy degradálódik udvari szeretőnek, de ő még addig sem jutott el, hogy erre NEMET MONDJON! Meghunyászkodva tért vissza a tanyára, összetörve, nem pedig büszkén, rájöve arra, hogy számára sokkal nagyobb érték az erdő csendje, vagy a virágok illata, mint az udvari élet. Nem mondott se igazi igent, se nemet, amikor az élet felkínálta neki a lehetőséget, hanem darabokra tört.

A nők generációk óta adják át egymásnak szavak nélkül is ezt a női kisebbrendűségről szóló üzenetet. És ugyanúgy a férfiak is (apaként, szeretőként, férjként) átadják nekik ugyanazt az üzenetet, hogy legyenek el szépen csendben “a tanyán”. Nagyon hasonló történetet örökített meg Wass Albert is A funtineli boszorkányban, ahol Nuca a gyönyörű havasi lány beleszeret és gyereket szül az Éltető uraság (a “havasi király”) fiának, de ő is elég szomorú sorsra jut ezzel a szerelemmel. Nucát Ilonkától eltérően az uraság soha nem hívja meg az uradalomba, hogy legyen élete része és Nuca talán nem is menne, mert annyira össze van fonódva a lénye az erdővel. De akkor is a sztori hasonló számomra, amelyikben valahogy nem sikerül a női értékeket felemelni a férfi értékekkel szemmagasságba. Szegény Nucát még a “boszorkánysága” is sújtja, úgyhogy nincs könnyű sorsa, gyönyörű történet. Tényleg. Wass Albert zseniálisan írta meg.

Szerencsés korban születtem, mert látom, hogy egyre több nő lép ki ebből az ősi “otthonmaradós” mintából és lép ki a fényre, egyenrangúnak érezve magát a férfival (nem elférfiasodva, hanem a női értékeket a férfi értékekkel egy szintre hozva). Ennek belső lépése az, hogy a nő felfedezze magában a királyt és a parasztlányt az erdőből és egyenrangú frigyben összeházasítsa őket. Hogy felfedezze magában az apát, akinek a fénye kiárad a lányára és elismeri a lányában rejlő erőt és szépséget, és megtanítja őt megvédeni magát.

Lélekben ma reggel meghajoltam az összes lovas szobor előtt a budai várban, hogy elismerjem a felvállalt nagyságot, a felelősség vállalást, a bátorságot kiállni egy ügyért, az állhatatosságot, és a büszkeséget a saját tettekre. És meghajoltam Ilonka története előtt is, aki jelképezte számomra azt a sok pillanatot, amikor nem tudtam beleállni a dolgokba, nem hittem el, hogy elég lehetek, vagy hogy a király megismerne a tömegben és maga mellé ültetne a lovára. Különös jelentősége van számomra annak, hogy a nagymamám is Ilonka volt, és azt gondolom, hogy bár nagyon erős asszony volt, nem biztos, hogy valaha megélte azt, hogy “ér annyit, mint a férfiak”. Mindegyik “szépilonkás” pillanat az életemben kellett ahhoz, hogy most itt legyek, ahol vagyok és hogy most más döntéseket hozzak nem csak magam miatt, hanem azok miatt nők miatt is, akik előttem éltek, velem egy időben élnek, vagy utánam fognak jönni. És bár az én figyelmem a nőkre irányul főleg ezügyben, látom és tudom, hogy sok férfinak ugyanilyen nehéz beleállni az erejébe.

Az erődnek és a nagyságodnak van helye az emberiség szent oltárán

Az erődnek és a nagyságodnak van helye az emberiség szent oltárán

JÚNIUS 27-ét egy kirándulással töltöttem. Délelőtt egy rövid túrát tettünk meg Dobogókőn, utána ebédeltünk a Zsindelyesben, majd átmentünk Pilisszentlélekre a pálos kolostor romjaihoz és ott töltöttünk el együtt egy órát egy “szertartás” keretében. Több értékes megélést és felfedezést hoztam el magammal erről a napról, amikről a továbbiakban bővebben írok.

Először is VÉGRE megtaláltam azokat a sziklákat Dobogókőn, amik miatt energetikailag annyira kiemelt helynek tartják Dobogókőt! Nem, nem a menedékház mögötti kilátó a legtutibb hely, sem a Zsindelyes környéke és a jurta szállások, sem a felsétálás a Zsivány sziklák mellett az erdőben (bár a Zsivány sziklák sem piskóta hely). A kilátótól indul lefelé egy túra útvonal – Thirring (Táltos vagy Turul) körút, ami állítólag a magyar királyok beavató útvonala volt, de mindegy is, hogy ez igaz vagy sem, maga a túra útvonal olyan sziklák mellett vezet el, amikből amikor megláttam az elsőt, rögtön az volt az élményem, hogy “azta k*va“. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi érezhető ezeknek a szikláknak a közelében, egyszerűen csak jó felmászni rájuk, nekik támaszkodni, elsétálni mellettük, megcsodálni őket. Végre megnyugodtam, hogy Dobogókő tényleg egy remek hely, mert már kezdtem kételkedni az egyébként jól működő érzékelésemben, hogy bakker én itt semmit sem érzek, ami ennyire kiemelkedő lenne. És mégis…

Az egyik szikla tetején ücsörögve jöttem rá arra, hogy talán azért nem bírom megtalálni az utamat, mert annyira fixálódok egy bizonyos képre (kimenetelre). Ha egy tevékenységet kellene hozzám társítani, ami a tehetségem, akkor az ismerőseim nagy része valószínűleg az írást mondaná. Ez eddig rendben is van, de “mit csináljak vele”? Eddig számtalan módon próbáltam hivatásommá tenni, és igazán egyik sem működött – blogolni, weboldalak szövegezését írni, marketing szövegeket írni, interjúkat készíteni, hírleveleket írni mások helyett, íráson keresztül kísérni valakit az önismeretben, regényt írni és elküldeni kiadóknak, saját hírleveleket és FB posztokat írni… Az írás állandóan velem van, de nem találtam neki olyan formát, ami örömet szerzett volna, pénzt is kerestem volna vele és hosszútávon fenntartható lett volna. Vagy pénzt kerestem az írással és utáltam csinálni, vagy imádtam, de nem kerestem vele pénzt, vagy imádtam, kerestem vele pénzt, de ez csak alkalmi tevékenység volt, ami utána eltűnt. Mi lenne, ha most elengedném a képet és csak az érzésre koncentrálnék, hogy milyen az, amikor ez a három dolog összeér (a pénz, az öröm és a stabilitás)? A faramuci ebben az, hogy azért szoktam ennyire ragaszkodni az általam megálmodott képekhez, mert ha elengedem, akkor  az az érzésem, hogy valamilyen felsőbb erő ezt tuti benézi, és olyasmit fog “rámerőltetni”, amit nem is akarok, de majd jól elmondja, hogy szépen csak akarjam, mert majd meglátom, hogy ez hosszútávon mennyire fejlesztő lesz. Most úgy látom, hogy belévetítem Istenbe, vagy ebbe a magasabb erőbe a saját korlátos elképzeléseimet arról, hogy mit is kellene az életben művelnem. Igazából a saját korlátos akaratomat erőltetem önmagamra, nem pedig Isten akaratát.

Koncentrálj a vágyott érzésre, és engedd el a képet a tevékenységről, ami által szerinted ezt az érzést megélnéd. 

Az egész túra csenben zajlott, ami szintén egy érdekes élmény volt. Jól vagyok a csenddel, ha egyedül vagyok, de amikor más emberek is vannak körülöttem, akkor megnő bennem a közléskényszer. A túrán is volt egy csomó minden, amit megosztottam volna – a felmerülő gondolataimat, meg akartam osztani, amit látok, azt hogy valami érdekes, vagy szép, vagy figyelemreméltó. Elkezdtem figyelni, hogy vajon mennyire tudom élvezni ezeket önmagamban, ha nem oszthatom meg senkivel sem? Akkor milyenek az élmények? Eleinte nagyon sokszor jött annak az érzése, hogy minek látom ezt a gyönyörűséget, ha nem oszthatom meg a másikkal?!  Elég nehéz volt ezt a közlésvágyat kordában tartani. A túra végén pedig arra jutottam, hogy van egy jó aránya a közléseknek – nem kell minden szépen csillanó levélre felhívni a másik figyelmét, mert akkor elveszik annak az élménye, hogy valamit önmagamban tudjak élvezni, de nem is jó ez a teljes elzárkózás a közléstől.

Néha adj időt annak, hogy átéld az élményt anélkül, hogy megosztanád másokkal. És engedd meg magadnak azt is, hogy amit értéknek látsz, azt megoszd másokkal is. 

Dobogókő után átmentünk Pilisszentlélekre, ahol megtörtént az Integral Church session. Az Integral Church egy nemzetközi kezdeményezés alapján, havonta megrendezésre kerülő spirituális közösségi összejövetel, ahol van közös meditálás, gondolkodás, beszélgetés, néha közös rajzolás, zenehallgatás. Na de, ami rám a legnagyobb hatást gyakorolta, az a “kő szertartás” volt, elnézést a szervezőktől, ha nem ez a pontos neve. Mindenki hozott egy követ, amit felajánlásként betett a közösbe – lehetett betenni valamit, amiért hálás valaki, vagy valamilyen kívánságot, vagy áldást, vagy érzést, bármit. Nekem csak a helyszínen jutott eszembe ez a kő dolog, pedig a szervezők szóltak előre, hogy hozzunk magunnkkal, így gyorsan körbenéztem ott a romoknál, hátha találok egyet. De csak öklömnyi sziklák voltak. Lemondtam tehát a kőről és nyugtáztam annyival, hogy akkor nekem nincs kövem.

Elkezdődött a kör, és sorba tették be az emberek a köveket középre, akkor megint felébredt bennem a késztetés, hogy nekem is legyen egy kövem! Elhatároztam, hogy ha találok bármilyen követ a plédünk körül, akkor beteszem azt. Találtam is, rögtön mögöttem ismét egy öklömnyi szikla hevert. Feladtam az ellenállást, úgy éreztem most ez a dolog, ezt kell megfejlődnöm és ezt akarom betenni a közösbe – a nagyság vállalását. Az egész életemet meghatározza, hogy próbálom kicsire,  cukira, láthatatlanra összehúzni magamat, miközben vágyok arra, hogy vállalni merjem az erőmet és a “nagyságomat” – centikben és belső értékekben egyaránt, mert a 177 centimmel még csak kicsi teremtésnek sem lehet engem nevezni. A tehetségeinknek és belső ajándékainknak súlya is van, azt tudni kell hordozni, vállalni, igen-t mondani rá.  Ezt is szimbolizálta számomra a szikla. Egy másik résztvevő egy érdekesen hajlított fadarabot tett be, szóval én is találhattam volna valami kisebbet, de azt hiszem, hogy amikor először nekiindultam követ keresni és csak nagyobb sziklákat találtam, vágytam arra, hogy ezt tehessem be, ezt mutathassam meg magamból, mert én ezt találtam meg “magamban”.

A kő szertartás lényege az is, hogy a közösbe berakott köveket a szervezők mindig hordozzák a következő találkozó helyszínére! Tehát ezek a kövek vándorolnak és gyűlnek. Amikor betettem az öklömnyi sziklát a többi 5-8 centis kő közé, akkor az általános vidámság közepette az egyik szervező kimondta, hogy “Ne aggódj, elbírjuk!” És itt egy körülbelül olyan méretű súly esett le a szívemről, mint amit feltettem az oltárra, hogy a nagyságomat “az emberek” elbírják, nem kell kisebb “követ” találnom. Iszonyatosan gyógyító érzés volt. Az utánam következő résztvevő pedig rátett az én kövemre egy icur-picur követ a saját áldását és háláját beletéve és azt mondta, hogy a “méret nem számít”. Teljesen kerek volt a történet.

Vállald bátran az erődet és a nagyságodat, mert van helye az emberiség szent oltárán.


Hogyan akarta az erő megállítani az időt

Hogyan akarta az erő megállítani az időt

Az erő meg akarta mutatni, hogy mekkora hatalommal rendelkezik. Bebújt hát egy homokórába és azt mondta, hogy megállítja a homokszemek mozgását. Maga sem tudta, miért akarja ezt, nem gondolta végig sem a következményeket, sem az előnyeit vagy a hátrányait elhatározásának, egyszerűen csak ki akarta próbálni saját erejét. Így is lett. Egy nap beleköltözött a homokórába. Tapasztalt harcos volt, így nem ugrott neki azonnal a feladatnak, először megfigyelte, miként is történik a folyamat. Első ránézésre nem látott és érzékelt semmit sem,  miközben ült az óriási homok kupac tetején. Aztán amikor mélyebbre figyelt, akkor érezte, hogy nagyon finoman, szinte észrevehetetlenül mozog alatta a homok. Gondolta, ez okozza az idő múlását, hogy az egyik homok szem a másik után finoman kiszökik a teste alól, míg végül eltűnik az összes. Onnan, ahol ült, nem látta, hogy a szemek hová tűnnek el, így azt gondolta, hogy örökre megsemmisültek. Az első nap ezzel a figyeléssel telt el. Épp amikor a nap megérintette a horizontot, az utolsó homokszem is lecsúszott a homokóra torkán és az idő letelt. (tovább…)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0