Az önismereti terep világított rá számomra, hogy “kissé” konfliktusban állnak egymással a szeretet és a pénz kérdései a bensőmben. Először a pszichológusnál tűnt fel a jelenség, de az igazság az, hogy addig is fennállt, csak nem vettem észre.
A terápiás beszélgetések nagyon mélyre tudnak menni. Megeshet, hogy olyan dolgokat is elmondok közben, amit talán senki másnak, mert annyira nehéz, ciki, szégyenletes, “úgy sem értené meg” és egy megtartó közegben ezeket még is ki lehet mondani, meg lehet osztani és ami a legfontosabb, meglehet élni, hogy ezekkel EGYÜTT is elfogadható vagyok. Ezek után teljesen jogosan felmerül az érzés, hogy a pszichológusom (terapeutám, coachom, mentorom, … ) TÉNYLEG szeret engem, nem úgy mint az anyám, apám, tesóm, partnerem, akik folyamatosan basztatnak valamivel. És akkor bummm….. elérkezik az ülés vége és ki kell fizetnem az ülést és a varázslat elszáll. Nekem legalábbis elszállt, elég sok alkalommal. A gondolat, hogy a pszichológus csak azért foglalkozik velem, mert fizetek neki, egyébként magasról tojna rám úgy fészkelte be magát az agyamba, mint egy nyű.
Azt gondoltam, hogy megvásárolom a szeretetét, és akkor szeretne engem IGAZÁN, ha hajlandó lenne beülni velem az ülés helyett a szemközti kávézóba és elbeszélgetnénk egymással, mint két barátnő, majd a végén mindenki maximum a kávéja árát fizetné ki.
Arra nem emlékszem, hogy pontosan hogyan sikerült kitisztáznunk ezt a kérdést, arra viszont igen, hogy a pszichológus megtartotta szilárdan a határokat, nem ment bele a játszmámba és nem hagyta, hogy meggyőzzem őt arról, hogy csak a pénzért szeret engem. Azt hiszem idézte Feldmárt is, aki erről a kérdésről azt mondta, hogy a terapeuta a pénzemnek hála tud ott ülni és nem kell közben azon görcsölnie, hogy miből fog ételt venni magának, vagy kifizetni a lakbért. Megértettem az indokokat, de érzelmileg nem oldódott ki a kérdés, amit többek között akkor vettem észre, amikor én ültem a másik oldalon és hozzám jöttek “beszélgetésre”. Azt éreztem, hogy képtelen vagyok szívből amögé állni, hogy ezért pénzt kérjek, hiszen úgy tudom kimutatni, hogy “igazán szeretem” a klienst, ha nem keverem ebbe bele a pénzt.
Ennek kapcsán eszembe jutott az üzletes múltam, amikor kreatív hobby kellékeket árusítottam. Sokszor éreztem azt, hogy legszívesebben mindenkinek mindent ingyen adnék. Vigyék, amire szükségük van és alkossanak szabadon! Amikor mélyebben belenéztem, hogy ezzel milyen élményt, vagy üzenetet szerettem volna nekik közvetíteni, a következőket találtam:
• a dolgok könnyen elérhetőek és hozzáférhetőek
• elveheted, amire vágysz, tiéd lehet
• szabadon választhatsz a vágyaid szerint
Ez az abszolút bőség állapota és ezt szeretném megélni én is. De aztán bummm…… ott van a kassza és nekem fizetnem kell és hirtelen megszűnik a bőség, elvágódom a vágyaimtól és nem lehet az enyém, amit akarok.
A pénz elválaszt a bőségtől!
Durva ez a hiedelem, nem?! A pénz meggátol abban, hogy megkapjam, amit szeretnék. Tényleg utópia azt gondolni, hogy minden pillanatban teljesülhetnek a vágyaim, de a gubancolódás nem ott van, hogy pillanatnyilag nincs pénzem a vágyam teljesítésére. A fő gubanc ott van, hogy NEM TUDOM, hogyan legyen pénzem! És mivel ezzel a hiedelemmel élek, ezt képzeltem bele a vevőkbe és a kliensekbe. Ezekből pedig az következett számomra megoldásként, hogy csak az ingyenességben tudok IGAZÁN találkozni velük.
Tényleg ingyen elérhető szeretnék lenni? Mint mondjuk egy orvos, aki állami alkalmazásban van, vagy valamilyen más szakember, akit az állam fizet, az emberek meg ingyen elmehetnek hozzá. Há nem… Egyrészt azért, mert úgy érzem, hogy akik tényleg csak az ingyenességet engedhetik meg maguknak, azok olyan mélyen el vannak akadva, amihez nem biztos, hogy vannak eszközeim, és egy-egy ilyen ember megtartása még talán beleférne, de hogy napi szinten több órán keresztül ebben legyek, azt kétlem, hogy elbírnám. Másrészt pedig nem az a célom, hogy megerősítsem őket abban, hogy tényleg csak az ingyenességre telik nekik, hanem pont a fordítottja lennem a célom! Azt szeretném, hogy az emberek érezzék az erejüket és képesek legyenek elhinni, hogy meg tudják teremteni, amire vágynak. Ráadásul ebben a verzióban is VALAKINEK pénzelni kell a szolgáltatást (itt konkrétan az adófizetőknek, akiknek a pénzét az állam tovább osztja), tehát nincs szó ingyenességről egyáltalán, csak áthárul a fizetés valaki másra és nem a terapeutának kell elkérni a pénzt és megteremteni a segítő közeg fenntartását.
És akkor vissza a pénz és a szeretet témájához a terápiában.
Nehéz beismernem, hogy nem tudok mindenkit határtalanul szeretni, mint Teréz Anya. Azt is be kell ismernem, hogy csak bizonyos “korlátok” között tudok figyelmet és szeretetet adni egy kliensnek.
Segítő emberként egyénileg lehet eldönteni, hogy milyen korlátok közé szeretném tenni magamat és miért. Ki lehet próbálni mindenféle határtalanságot. Lehet csinálni azt, hogy nem szabok időkeretet és a kliens addig marad, ameddig kedve tartja, ha 3 órát, akkor 3 órát. Kipróbáltam. Lehet csinálni azt, hogy nem kell a kliensnek fizetni az ülésért és szabadon igénybe veheti a figyelmi teremet és a tudásomat. Ilyen üléseket is csináltam. Lehet csinálni azt is, hogy még csak külön terápiás helyiséget sem bérlek, hanem találkozunk és beszélgetünk egy kávézóban, egy parkban, vagy bárhol. Ilyet is csináltam. Ezek mind módosítják azt, hogy mi születik meg egy ülés alatt, hogy milyen hitrendszert erősítek meg benne és milyet ások alá. Egyrészt jó volt ezeket kipróbálni és máig keresem ebben a saját utamat, másrészt látom azt is, hogy nekem magamnak mennyire nehéz határokat megszabni és megtartani, ennek következtében milyen könnyen belecsúszok a határnélküliségbe, és hogy adott esetben milyen nehéz megfogalmazni azt, hogy én mire vágyom és mire lenne szükségem.
Időközben kiderült számomra, hogy pl. nagyon sok privát szférára van szükségem és arra, hogy ebben a térben ne jöjjenek-menjenek kedvük szerint az emberek, mert ez lefáraszt engem és hogy tudjak olyan időblokkokat megteremteni, ahol senki nem zavar. Ez máris ellentétben van a marha nagy szabadsággal, amit úgy éreztem a kliensekkel való munkában meg kell adnom egy kliensnek. Ezenkívül kitapasztaltam, hogy maximum 1,5 óráig tudom intenzíven adni a figyelmemet, amikor a saját belső sztorijaimat visszahúzom a háttérbe, hogy a másik belső sztorijai kerülhessenek előtérbe. Ez is szembemegy azzal, hogy addig maradjon a kliens, ameddig jól esik neki. Ha túlmegyek a 1,5 órán, akkor már saját magamon taposok és ez sehogyan sem jön össze azzal, hogy neki szeretetet adok, magamtól meg megvonom. Az is az önszeretet egy jele, hogy elkérek az időmért pénzt, amivel biztosítani tudom, hogy még legközelebb is ott tudjak lenni az ülésen, amikor ismét jön hozzám, lehetőségek szerint kiegyensúlyozva és nem agyonstresszelve magamat azon, hogy amíg itt ülök, rám dől az életem. Ezt előszeretettel művelem…
A határtartással való nehézségek megmutatkoznak abban is, hogy nem bízom a kliensben, hogy ki tud engem fizetni, hanem félek attól, hogy tönkreteszem őt anyagilag, nem tudja pótolni a nekem adott pénzt, szűkölködnie kell.
Lehetek együttérző, segíthetek neki valamilyen formában, DE ez nem jelenti azt, hogy helyette kell ezeken aggódnom. Ez azért is káros, mert így a sorok között igazából megerősítem benne az elesettség érzését, vagy azt, hogy ő nem képes a teremtésre, a vágyai elérésére! Hiszen ha hinnék a képességeiben, akkor nem merülne fel bennem, hogy ezen aggódjak. De mivel a saját pénzteremtő képességeimben sem bízom maradéktalanul, jól ráprojektálom ezt őrá is.
Az előző blogban rámutattam arra is, hogy ha el van csúszva a pénz kérdése, akkor ez nagyon könnyen létrehozhatja a függő (gyerek – szülő) dinamikát, amelyikben az a fél, aki anyagilag tartja a helyzetet, belekerül a szülő szerepébe. Ha tehát a klienssel egyenrangú viszonyban akarok lenni, akkor meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy fizessen nekem az ülésért és ettől felnőtt-felnőtt kapcsolatban tudjunk lenni. Ezt még csak fejből tudom, de a bensőm nagyon ágál és nagyon erősen hajlok arra, hogy “de lehetővé kell neki tennem, hogy jöhessen ingyen… ” De vajon miért? Hogy megmenthessem őt?
Miért gondolom azt, hogy csak abból tudom a kliens tudtára adni, hogy fontos nekem, hogy nem kérek tőle pénzt? Ezen hosszan kellett gondolkoznom. Számomra a fontosság kifejeződése az is, hogy pontosan érkezem az ülésre, az ülés közben rá figyelek és nem oldok más dolgokat, nem babrálok a telefonommal és nincs abban az egy órában más fontosabb dolgom, valamint hogy hajlandó vagyok megosztani vele a tudásom legjavát. De mintha mindezt nem gondolnám elégnek és megint bekúszik egy hang “de ha igazán szeretnéd, akkor….” Ezzel érzelmileg zsarolom önmagamat és sokszor egyáltalán nem veszem észre, amikor én csinálom ugyanezt azokkal a terapeutákkal, akikhez én járok. “Ha igazán szeretne, terápiás időn kívül is beszélgetne velem, gondolna rám az ülések között is, ingyen járhatnék hozzá (a többi kliens fizessen, de én mehessek ingyen), ha igényem van rá, akkor maradhatnék akár 30 perccel is hosszabban a megbeszéltnél.” A durván 7 év önismeret közben már mindenféle határtartással dolgozó terapeutákkal és sámánokkal találkoztam, akik különböző mértékben elégítették ki a “ha igazán szeretne, akkor …. ” igényeimet. Csak miután megtapasztaltam ezt a széles spektrumot jöttem rá, hogy
pusztán a tág határtartástól a belső hiányom nem tűnik el, mert annak teljesen más a forrása, nem pedig az, hogy a terapeuta mit hajlandó megtenni értem és mit nem!
Ez egy belső hiány és, ami még fontosabb – az önszeretetet főleg abból tanulom, hogy a terapeuta mennyire szereti magát. Ezért az önmagában nem számít, hogy neki a határ ott van, hogy elmegyek hozzá kéthetente egyszer 1 órára és soha nem lépünk ki a terápiás szobából, vagy ott alszok a házában és reggeli közben “szerel” rajtam ezt-azt. Attól függ, hogy neki mi a hiteles, miben önmaga, hogyan szereti mindeközben önmagát. Tehát én is úgy tudok a legtöbbet adni a kliensnek, ha megkeresem a saját önszeretetem határait és azokon belül mozgok. És persze mindeközben meg kell tanulnom érezni, hogy ez elég.
Utólag jöttem rá arra is, hogy nem biztos, hogy TÉNYLEG lógni szerettem volna a pszichológusommal a terápiás üléseken kívül is. Nem is ismertem őt a magánéletében, csak a segítői szeletet láttam belőle, ami nagyon szimpatikus volt, hiszen folyamatosan engem tartott és támogatott. Valószínűleg inkább arról volt szó, hogy annyira hiányosnak éltem meg ezt a fajta támogatást az életemben és annyira kellett volna nekem nagyobb mennyiségben is, hogy szerettem volna belőle többet. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem tudtam önmagamnak adni az ilyen jellegű támogatást.
Szóval, a pénz valóban korlátokat tesz közém és a kliens közé? Valóban meggátolja a szeretet áramlását?
Ezek után azt gondolom, hogy nem. Éppen hogy lehetőséget teremt arra, hogy áramolhasson.
