Ha valaki több évig jár önismeretbe, biztos elérkezik az a pont, ahol a továbbmozduláshoz szükséges, hogy kifejezze a szülő iránt érzett dühöt egy (vagy több) múltbéli sérülésért. Ennek nem annyira szofisztikált módja ezt ráönteni a valódi szülőre, bár annak is meglehet a helye, de legtöbbször nem ez a cél. A lényeg, hogy a bennünk élő szülőképnek mondjuk el a sérelmeinket és tegyük helyre azt, ami évek múltán is ugyanúgy fáj, csak éppen megtanultunk nem figyelni oda erre a fájdalomra. Nemrégiben egy olyan önismereti folyamat részese voltam, amelyikben egy nő fejezte ki régi fájdalmát az apával szemben. Olyan hangosan és olyan mélyről mondta ki a szavakat, hogy teljesen leblokkoltam tőle. Később megfejtettem, hogy miért és erről a miértről akarok most írni.

Az egyik önismereti módszer, ami a régi dühök kizsilipelésére szolgál a pszichodráma. Valóban elég drámai tud lenni egy-egy helyzet, de nem innen kapta a nevét, hanem onnan, hogy képviselők helyettesítik a személyeket, akik felé a düh irányul, nem jönnek be a csoportra a valódi szülők sem ismerősök, akik felé a dühöt a való életben hordozzuk. A pszichodráma kifejezetten énerő építő eszköz, de a faramuci az, hogy kell hozzá énerő, hogy egyáltalán bele lehessen menni pszichodrámás folyamatba.

Az elején említett folyamat pszichodrámás volt, mert volt a nő és egy férfi, aki az apját képviselte. Amikor élőben éltem végig ezt a folyamatot, akkor teljesen elsöpört engem, és legnagyobb részét képtelen voltam tudatosítani. Azt éreztem, hogy lebénulok, az agyam felmondja a szolgálatot, elkezdek “lebegni”, mintha eloldottam volna egy láthatatlan horgonyt, amivel a földhöz voltam addig kötve. Mivel lehetőségem volt visszahallgatni a folyamatot hangfelvételről – ahol már megvolt a kellő távolság – újból át tudtam menni az egészen és közben megfigyelhettem azt is, hogy mi történik bennem. Amikor a nő kiabálása elérte a csúcspontját és tényleg a csontomig hatolt a hangja, hirtelen megláttam magamat egy fantáziaképben. Ebben a fantáziaképben azt néztem kívülről, ahogy egy engem képviselő nő ugyanígy ordít egy apámat képviselő férfival (tehát még csak nem is önmagamat képviseltem ebben a képben). Amint ez a kép megjelent, bepánikoltam és a fantáziámban kirohantam a helyiségből.

Ha elképzeljük, hogy ezt mennyire távolról néztem végig: egy hangfelvétel által, amiben nem is én szerepeltem, többszörösen kizúmolva a helyzetből és még így is pánikot keltett, akkor világossá válik számomra, hogy mekkora hordereje van ennek. A dühöm hárításának nem szabálykövető alapja van: hogy a gyerek legyen tiszteletteljes a szülővel és ne ordibáljon vele, se nem racionális vetülete: hogy a dühöngés teljesen felesleges és úgysem vezet sehova, se nem spirituális: hogy csak magammal teszek rosszat végső soron, ha másra vagyok dühös, ezért bocsássak meg. Ezek mind már csak rárakódott rétegek, a mélyben valami teljesen más van. A düh legnagyobb kerékkötője az az érzés, hogy ha a dühömet ráborítom a szülőre, akkor a szülő nem fog szeretni/ megszakítja velem a kapcsolatot /elhagy / dühös lesz rám/ megüt/ büntetést kapok/ kitagad/ csalódik bennem/ összeroskad a dühömtől. Teljesen mindegy, hogy mi a sztori, amit elmesélek magamnak, az összes lényege a kapcsolatvesztés, ami még önmagában nem lenne baj, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy ezzel egyidőben “én” is megsemmisülök. Az az énem, aki fantáziámban kirohan a teremből, az a kislány bennem, aki úgy érzi apa nélkül teljesen elveszik a világban, apa nélkül nincs élet számomra sem, apa a biztonság, a bázis, a létfenntartó, a herceg fehér lovon, aki megvéd minden bajtól (ha kell, akkor a pénzével, hogy megfizeti a biztonságot), ezért dühösnek lenni apára egyenértékű a legszörnyűbb hálafélelemmel.

Teljesen idepasszol az interjú, amiben Vajna Timi sírva beszél az elhunyt férjéről Andy Vajnáról (aki 40 évvel volt idősebb nála), és azt mondja, hogy ha Andy itt lenne, akkor jól kiosztaná azokat, akit most őt bántják, valamint azt is mondta, hogy az első gondolatai között ott volt, hogy legszívesebben menne Andy után a halálba. Timi nem csak a férjét veszítette el, hanem azt a bástyát is, amiről feljebb írtam, kihelyezte Andybe azt a biztonságot, amit magában nem tudott megtalálni még, és valószínűleg akkor sem talált, amikor hozzáment feleségül.

20 éve már annak, hogy gyászolom az apámat, mert még mindig nem sikerült megtalálnom magamban azt a bázist, amire biztos lábbal rá tudnék állni. Amikor 15 éves koromban meghalt, már akkor sem 15 évesként néztem rá, hanem egy sokkal kisebb énemből. Ahogy visszatekintek, a kapcsolatunk nem érte meg érzelmileg a tinédzser éveimet, megragadt valahol 3-5 éves koromnál. A halálától biztosan regresszáltam volna akkor is, ha érett 15 éves vagyok, így viszont totálisan “eltűntem a pincében”, mert jóformán a 3 éves érzelmi énemre nehezedett rá a halála súlya.

Rendszeresen hozok olyan döntéseket, amelyekben a hozzám közel álló férfiakat beleteszem ebbe a “bázis” szerepbe, és utána pedig foglyul esek a helyzetben. Olyan mintha magamra zárnék egy vaskalitkát, mert elkezdek függeni ettől a biztonságtól, amit egy férfi ad nekem, és ezt a pénz által valóban meg is tudom teremteni, hogy például az éppen aktuális páromtól függjön a lakhatásom. Ez iszonyatosan nehéz dinamikákat hoz be a kapcsolatba, egekbe repíti annak az esélyét, hogy ez egy érzelmileg bántalmazó kapcsolat lesz, mert én  tudom magamról, hogy ha úgy érzem sarokba vagyok szorítva, akkor rúgok, és nem kicsiket, hanem erőseket és jól célzottakat. Csak azt mulasztom el látni, hogy én zártam magamra a kalitka ajtaját, na meg én gyártottam le az egész kalitkát is, nem a másik. És az is lehet, hogy ő eleve ilyen kalitkával rohangál és várja, hogy kire húzhatja rá, de erre is én mondok igent.

Ezt tudni így végiggondolni énerősítő. Hogy visszatérjek az alap felvetéshez, tudni dühösnek lenni a szülőre és elmondani, hogy nekem mi fáj, mi nem jó, ahhoz kell egy stabil “én”, aki megtartja önmagát és elég erős ahhoz, hogy elbírja az esetleges kapcsolatvesztést is. Vagy magának a kapcsolatnak a szülő és gyerek között kell olyan erősnek lenni, hogy a gyerek merjen benne dühösnek lenni és biztos legyen abban, hogy a kapcsolat is és a szülő is kibírják a dühöt. Az ideális fantáziabeli szülő  ideális reakciója az, amikor békében tud lenni azzal, hogy hibázott, azzal is, hogy nem lehet visszacsinálni, de közben tud egyszerre kapcsolódni ahhoz az énjéhez, aki azt a mulasztást elkövette, valamint a jelenlegi énjéhez is, aki ezt a múltbéli énjét szereti a belső bizonytalanságából elkövetett mulasztásával együtt.

Az igazi spirituális gyakorlat pedig az, hogy nincsenek ideális szülők, barátok sem gyerekek, hanem valahogy reagálunk a hétköznapi helyzetekben és állandóan kalibráljuk a bensőnket ezekben a helyzetekben. Ezért nekem nem az a dolgom, hogy kibillentsem a szülőmet a valamilyenségéből és belepréseljem őt az ideális formájába, hanem hogy én mozduljak úgy a térben, hogy békében legyek önmagammal. Kérdés, hogy el fog-e jönni az a pillanat, hogy a belső békém elérése érdekében egy apám képviseletében álló személynek leordítom dühömben a fejét? Paradox, de szerintem igen. És ha ez megtörténik, akkor tudni fogom, hogy elég erősnek érzem a belső apaképemet ahhoz, hogy elbírja a dühömet, valamint én is elég erős lettem ahhoz, hogy elbírjam a saját dühömet a szülő felé, miközben a világ ettől nem robban fel, hanem kapcsolatban maradunk, és a több energia lesz ebben a kapcsolatban mint azelőtt valaha volt. Mert itt nem az a lényeg, hogy dühös vagyok, hanem hogy megengedem a másiknak, hogy lássa, nekem mi fáj és megbízok benne annyira, hogy ezt láttatni merem.