A családállításról

A családállításról

Bár a családállításnak vagy rendszerállításnak vannak felismerhető jelei, amikből azonnal meg lehet ismerni ezt a műfajt, minden állító beleviszi az állításba a saját világnézetét, tudását és esetleg ötvözi más műfajokkal, amitől ez minden esetben egyedi lesz és különböző minőségeket lehet ezáltal megtapasztalni egy-egy állító terében. Ennek a cikknek nem az a célja, hogy átfogó képet adjak a családállításról, hanem az, hogy megmutassam én hogyan érzékelem az állításokat és számomra mi fontos belőlük, hogy ha jönnél állítani, tudd hová jössz.

Ha még soha nem hallottál a családállításról, vagy csak szegről – végről, álljon itt egy meghatározás rögtön az elején, hogy el tudd képzelni: a családállítás egy rendszerszemléletű önismereti módszer, ami a családi mezővel dolgozik, és az abban lévő rendellenességeket, elakadásokat segíti oldani. Bert Hellinger, német pszichoterapeuta dolgozta ki azon megfigyelése alapján, hogy az egyén életében jelentkező problémák sokszor csak a nagyobb közösség (család és a családhoz tartozó fontos személyek) összefüggésében érthetők meg és oldahatók fel. Megfigyelte azt is, hogy milyen „törvények” uralkodnak a családi rendszerekben, amelyek megsértése a szeretet áramlásának elakadásához vezet, akár generációkon keresztül.

Meghatározó emlék számomra életem első családállítása, amin részt vettem, és az a tanácstalanság és hitetlenség, amit ennek kapcsán éreztem. Nem tudtam elképzelni, hogy az egész hogyan fog zajlani, furcsának hatott a leírás, hogy emberek beleállnak szerepekbe, és azokban érzékelnek valamit. Máig azt gondolom, hogy a családállítást százszor könnyebb megtapasztalni és véleményt alkotni róla, mint megérteni, bár a családállítás működési elvei állandóan jelen vannak a mindennapi életünkben , csak nem tűnnek fel.

A legnagyobb félelmem az volt, hogy „nem fogom tudni csinálni… beleállítanak képviseletbe és egyáltalán semmit sem fogok érezni”, mert azt képzeltem, hogy minimum médiumi vagy remek színészi képességek kellenek ahhoz, hogy bármit is érzékeljek. Tény, hogy elsőre furcsa volt benne állni egy rám osztott szerepben, de elég gyorsan rájöttem az ízére és bele tudtam magamat engedni a folyamatba. A képviseletben állás nem igényel semmilyen extra képességeket, egyszerűen megtörténik, és pontosan ugyanazokat az „antennákat” használjuk hozzá, mint amikor valaki felmerül a tudatunkban és utána az illetővel véletlenül összefutunk, pedig száz éve nem láttuk, vagy amikor érezzük, hogy a másik ember terében valami nehéz van, esetleg valami nagyon felemelő, pedig nem is ismerjük őt.

Nemrég összeszámoltam, hogy az utóbbi 6 évben körülbelül 220 képviseletben álltam és 20 saját állításom volt, és ezek még csak azok az alkalmak, amiket vissza tudtam idézni vagy visszakeresni a naptáramban, úgyhogy feltételezem, hogy ennél több volt. Ennyi idő alatt tovább finomodott az érzékelésem egészen olyan mértékig, hogy egyszer megfogalmazódott bennem, hogy a képviseleti érzékelés az egyik fő tehetségem 🙂 Minden állításban kétféle szerepben lehetünk – vagy állítunk vagy képviselők vagyunk. A kettő abban különbözik egymástól, hogy a képviseletben „puhábban” konfrontálódunk a saját témánkkal (de még ez sem minden esetben igaz), a saját állítás során pedig direktben. Olyan nem létezik, hogy beleállunk valamilyen képviseletbe, ami semmilyen módon nem függ össze a saját témánkkal, problémánkkal, vagy régóta fennálló élethelyzetünkkel. A szinkron mentén mindig olyan képviselet fog megtalálni minket, ami pontosan illeszkedik hozzánk. Amikor pedig saját állításunk van, akkor elénk tárul színesen – szagosan a hozott problémánk teljes szépségében és elkezd „mozogni” a térben.

Oldó mondatok és a tisztelet

Életem során a tisztelet inkább egy parancsoló kategória volt – tiszteld a szüleidet, nagyszüleidet, az ételt, az oltárt, a tanáraidat, stb. Az idő nagyrészében ez egy állandóan jelenlévő általános elv volt, viszont voltak olyan helyzetek is, amikor rámszólt valaki, hogy ezt vagy azt tiszteljem jobban. Ez egy nagyon faramuci helyzetet állít elő, mert a tiszteletet nem lehet kierőszakolni egy másik emberből, és ha megpróbáljuk, akkor ugyanúgy nem tiszteljük azt az embert, aki nem tisztel érzetünk szerint minket. Szóval igazából csak újrateremtődik az a helyzet, amit próbálnánk megoldani. Aztán jött az életembe a családállítás, aminek központi témája a tisztelet és a Rend, és megtanultam általa ezt az egészet más szemszögből látni.

A tisztelet sokféle képpen kifejezhető. A családállításban használt egyik gesztus a meghajlás. Tőlünk keletebbre a meghajlásnak van kultúrája, úgy érzem, hogy nálunk picit kultúridegennek hat a hétköznapokban. Sokszor mintha a megalázkodás valaki más előtt, vagy a meghunyászkodás kapcsolódna hozzá, és valóban meg szoktuk görbíteni magunkat, amikor eluralkodnak rajtunk ezek az érzések. A tiszteletből meghajlás viszont valami teljesen más. A test teljesen természetesen belemegy a meghajlásba, amikor áthatja az őszinte tisztelet valami vagy valaki iránt. És az is egy teljesen más kontextus, ha nem azt mondják nekünk, hogy „Tiszteld a dédanyád sorsát!”, hanem „A saját tempódban, a saját módodon találd meg, hogyan tudsz meghajolni a dédanyád sorsa előtt.” és közben ezt a gesztust a vezető nem forszírozza, egyszerűen csak hagyja. Ha abban a konkrét állításban ez nem tud létrejönni, mert még ilyen-olyan érzelmi akadályok állnak az útban, akkor elengedjük, és majd meg tud születni a gesztus a maga idejében.

A tisztelet utat enged a szeretet áramlásának, ezért keressük ennyire az állításokban, hogy hogyan tud az elveszett tisztelet helyreállni. Sok problémának az az alapja, hogy nem tiszteljük a saját életünket, a saját sorsunkat, önmagunkat. A tisztelet összekapcsol azzal, amire a lelkünk mélyén vágyunk.

A meghajlás mellett az oldó mondatok a másik eszköz, amivel a családállítás sokat dolgozik. Az oldó mondatok nem csodamondatok, nem az a lényegük, hogy pontosan előírt módon elhangozzanak, mint a Harry Potterben, mert másként valami biztosan felrobban. A képződésem elején teljesen rá voltam feszülve az oldó mondatokra, hogy megtanuljam őket, állandóan azt figyeltem, hogy a kiképzőim miket mondanak az állítások során. Valóban van az oldó mondatoknak egy jellegzetes érzete és logikája, de nem ez a lényegük. Az alapjuk mindig a VAN-ság kimondása, a helyzet igazságának a megfogalmazása, hogy az, ami addig a szőnyeg alá volt söpörve most a tudat fényébe kerüljön és helyet kapjon. Mert attól, hogy valamit nem mondunk ki, még nem tűnik el a hatása, sőt. Minden állításban tehát az éppen aktuálisan kibontakozó helyzethez hangzanak el oldó mondatok, ami azt a konkrét helyzetet segítik tovább mozdulni.

A családállítás szemléletmód

Azon felül, hogy minden állítás során történik valamilyen fajta oldás, nekem elsősorban a családállításból fakadó szemlélet az, ami igazán mérvadó. Minden családi mezőben működnek olyan energetikai törvények, amik akkor is hatnak ránk, ha nem tudunk róluk. A változás pedig akkor tud elkezdődni, ha hajlandóak vagyunk ránézni ezekre a kötésekre, és ezek fényében új döntéseket hozni.


Ki voltam a _______ vagyok előtt?

Ki voltam a _______ vagyok előtt?

Egy ideje kerülget az identitás kérdése, és az, hogy milyen elemekből építem fel, hogyan kerültek belém ezek az építő elemek és mik azok ebből, amiket már nagyon szívesen leraknék és nem hurcibálnám magamon tovább, illetve hogy milyen építő elemek azok, amiket szívesen magamévá tennék. Több éve foglalkoztat a név kérdése is. A keresztnevemet szeretem, a vezetéknevem a nyűglődés tárgya szinte gyerekkorom óta. Egy időben a hosszabb írásaimat csak úgy tudtam megírni, ha szerzőnek simán „Adriana„-ként utaltam magamra, elhagyva a vezetéknevemet. A nőknél előfordul, hogy válás után visszaveszik a lánykori nevüket, vagy a házasság után sem mondanak le róla, bennem viszont az a furcsa kérdés rezonál, hogy mi volt a vezetéknevem a Pőcz előtt? Amire a válasz nem triviális, hiszen ezzel a névvel születtem.

Pár nappal ezelőtt egy rendszerállításban vettem részt, ahol szintén egy furcsa dolog történt velem. Nem álltam bele semmilyen szerepbe és úgy éreztem egész sokáig, hogy ezt senki észre sem veszi, még az állítást vezető sem. Egy órán keresztül a már jól ismert  belső „náci tiszt” hang beszélt hozzám, hogy nem állok bele a felelősségbe, mindenki valaminek a képviseletében áll, csak én nem,  gyáva vagyok, bliccelő, félős, megfutamodok valami fontos elől, nem mondok igent az életre, stb. Sikeresen el is jutottam ezáltal arra a pontra, amikor egy hajszál választott el attól, hogy egyetlen szó nélkül felálljak és hazamenjek, „úgysem hiányoznék, hiszen nem túl sok mindennel járulok hozzá az állításhoz” címszó alatt.  De mivel ezt a kört nem először futom, tudom, hogy milyen pokoljárás következik azután, ha ezt valóban megteszem…  Szóval vettem egy mély levegőt, és feltettem egy másik lemezt a fejembe, amin már az a mondat szólt, hogy „tök mindegy, hogy nem álltam dedikáltam bele semmilyen képviseletbe, mert anélkül is benne állok, hiszen itt vagyok a teremben …. amit érzek már az, a mázsás súly bennem nem fog eltűnni azzal, ha kimegyek a teremből…. ezt ITT kell átengedni magamon, megküzdeni vele, megnézni hová akar vinni”. 

Miután ebben a kontextusban kezdtem el nézni az egészet, kibontakozott előttem ennek a szerepet nem felvevő képviseletnek az üzenete és energiája. A nőkkel kapcsolódtam legintenzívebben és a tudatom állandóan azt a kérdést sugározta feléjük, hogy „Ki voltál a ____ vagyok előtt?” Láttam nőket, akik a házasság és a férfi nevének felvétele által veszítettek el valami nagyon esszenciálisat magukból. Nem azért, mert a házasság vagy egy másik név kötelezően ezt csinálja az emberrel, hanem mert a lényük egy nagyon mély rétegében ott van az önfeláldozás üzenete, mint elvárás. Nekem úgy tűnik, mintha ez az üzenet iszonyatosan mélyen lenne kódolva a nőkben. A megvilágosodás nem tud megtörténni önfeladás nélkül, tehát ez egy valóban fontos mozzanat, de csak azt tudjuk feladni, amink van! Úgy érzem, hogy a nők anélkül adjál fel önmagukat, hogy valóban birtokolnának mindent, amit a női lényük hordoz, úgy adják fel ajándékaikat, hogy nem is ismerik azok valódi értékét!

Láttam nőket, akik a segítő szerepben ragadtak. Arra fordították energiájuk óriás hányadát,  hogy más valakiket segítsenek megszületni, életben maradni, gyógyulni. Ezzel sincs így önmagában baj, de amikor a nő csak ebben érzi magát fontosnak, vagy csak ebben a kontextusban van egyáltalán értelme a létezésének, ott szerintem ismét valami esszenciális lehasad. Láttam nőket, akik sok éven keresztül cipelték a jogos dühöt a férfi felé, de inkább tették tönkre magukat vele, mint hogy a férfi felé kifejezték volna. És volt az állításon egy húszas éveiben lévő fiatal nő is, akivel az állítás egy pontján szembetalálkoztam és hosszasan néztünk egymás szemébe. Ő volt számomra a saját huszonéves énem, aki még nagyon máshogy képzelte a saját életét, mint ami lett belőle. Minél fiatalabb énemre nézek vissza, annál fényesebben ragyog benne valami esszenciális, amit az idősebb énjeim sima naivizmusnak titulálnak. De ez nem így van.

Az állításon nem hibáztattam a férfiakat, hogy „elnyomják” a nőket, nem akartam rájuk ezért büntetést róni, sem elpusztítani őket. Csak azt akartam, hogy a nők emlékezzenek magukra, mielőtt kapcsolódnak egy férfival. Mert ha nem emlékeznek arra az énjükre, aki még nem azonosult azzal, hogy a nőnek csak akkor van létjogosultsága, ha szolgálja a férfit, a világot, a betegeket,  az elesetteket, a gyerekeket ( a megszületetteket és nem megszületetteket egyaránt), akkor a kapcsolódásban egész egyszerűen elvesznek. Szó szerint „beleesnek” a férfiba, vagy abba az ügybe, amit szolgálnak. Éreztem minden sejtemben, hogy mennyire jó és helyénvaló a nő és férfi teremtő kapcsolódása egymással, amikor együtt hoznak le a világra valami fontosat (gyereket vagy bármi mást), amikor az egymás felé irányított szexualitásuk által óriási energiák tudnak átfolyni rajtuk, ami szolgálja nem csak őket, hanem tágabb közösségeket is, DE ez csakis akkor tud létrejönni, ha a nő (és a férfi is, de most csak a nőkre koncentráltam) érzi önmagát, mint önálló lényt. Ha nem ketrec rácsokként van jelen az életében az a sok _____ vagyok szerep, ha nem a férfi oldalbordájának definiálja magát és nem érzi azt, hogy a férfi nélkül ő „semmi”.

Egyszer egy férfi azt mondta nekem, hogy a legtöbb nő a „szolgálom és gyűlölöm a férfit” mantrával éli az életét. Teljesen egyetértek vele. Az igazi szolgálat a bőségből jön, nem abból, hogy máshogy nem is érzem magamat értékesnek, csak ha valakit  szolgálok. A bőség pedig nem tud lenni, ha szűkös elképzeléseim vannak magamról és arról, amit adok. Látok olyan női példákat, akik óriás szolgálatot tesznek a világnak, akik bőségesen adnak magukból, akik kiteljesedett kapcsolatokban élnek egy férfi oldalán, és azt is látom, hogy ezek a nők kijöttek abból a szűkös elképzelésből, hogy nem elegek, hogy csak „felek”, hogy nem hallathatják a hangukat, hogy nem állhatnak ki dolgokért, hogy nem lehetnek gazdagok és függetlenek ÉS szerethetőek egy férfi által.

Én ki voltam a Pőcz előtt? Ki volt anyám, mielőtt hozzáment apámhoz? Ki volt nagyanyám, mielőtt hozzáment a nagyapámhoz? És az ő anyja? Mit adtak fel magukból ezek a nők a jó feleség, jó anya, szerepért cserébe? És Éva ki volt, mielőtt Ádám oldalbordája lett és mielőtt elhitte, hogy az egész emberiség miatta űzettetett ki a Paradicsomból?

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0