Mérgező szülői viselkedés: Személyes támadásnak érzi a gyerek függetlenedési igyekezetét

Mérgező szülői viselkedés: Személyes támadásnak érzi a gyerek függetlenedési igyekezetét

“Gyerekkora óta fortyogó vulkánt hordozott magában apja miatt, és ha a nyomás elviselhetetlenné vált, az első útjába eső emberre – többnyire a feleségére – ontotta a dühét. Tudtam, hogy mi a teendőnk: felismerni és meggyógyítani a benne élő sérült kisfiút.”

Elkezdtem most olvasni a Mérgező szülők c. könyvet és rögtön az elején egy Gordon nevezetű férfiról ír a szerző Susan Forward, aki azért érkezik terápiába, mert 6 év után a felesége el akar válni tőle a férfi kontrollálatlan dühkitörései miatt. Az első terápiás ülés alatt kiderül, hogy Gordonnak rendkívül zsarnok apja volt, aki rendszeresen verte a fiát szíjjal, és felnőtt korában pedig érzelmileg zsarnokoskodott felette (például a kitagadással fenyegetőzött, amikor a fia elmondta neki, hogy érdekli őt a természetgyógyászat, ami apja szerint maga a sarlatánság). 

Azok a gyerekek, akiket bántanak a szüleik gyakran önmagukat hibáztatják, mert még mindig elviselhetőbb a bűntudat és annak a fantáziája, hogy kiérdemelték a verést vagy bármilyen más büntetést, mint meglátni azt, hogy az apa (vagy anya) egy olyan személy, akiben nem lehet megbízni. Felnőtt korban is tovább hordozzák a bűntudat és alkalmatlanság érzését. Az első lépés tudatosítani, hogy a gyerek nem felelős azért, amit a szülei tettek vele! Viszont felelős azért, hogy felnőtt korban lépéseket tegyen annak irányába, hogy kezdjen valamit a gyerekkori élmények hatásával. 

A mérgező szülők egyik jele, hogy személyes támadásnak érzékelik, amikor a gyerek vagy fiatal felnőtt önálló akaratát fejezi ki és elkezdi építeni a függetlenségét. Ezt tovább erősíti az, hogy  kulturálisan is belénk ivódott (az egyházak is mind ezt sulykolják), hogy a szüleinknek joguk van irányítani bennünket, pusztán mert életet adtak nekünk: “Ne feleselj az anyáddal!”, “Ne merészelj kiabálni az apáddal!” és hasonlók. Ahogy a gyerek önértékelése sérül a szülőkkel való konfrontálódásban, egyre inkább függővé válik a szülőktől, egyre inkább isteníti őket, és egyre inkább letagadja a szülők felelősségét abban, hogy valójában szevedést okoznak neki. 

Az egyik eszköz, ahogy a gyerek eléri azt, hogy továbbra is tökéletesnek tudja látni a szüleit a tagadás, amivel elkezdi elnyomni a forrongó érzelmeit. A tagadás a szülők részéről is működik, amikor azt mondják, hogy “nem volt az olyan komoly”, “nem is úgy volt az”, amikor a gyerek később próbálja szembesíteni őket a történtekkel. Ezzel gyakorlatilag érvénytelenítik a gyerek észlelését. A másik nagyon hatásos elhárító mechanizmus a racionalizálás: amikor a gyerek megmagyarázza, hogy miért volt valójában jó az, ahogy a szülei bántak vele: “Az anyám azért nem törődött velem soha, mert olyan boldogtalan volt.”, “Csak azért vert, hogy embert csináljon belőlem.”, “Csak segíteni akartak nekem.”Valóban igaz lehet, hogy a szülő maga sem kapott elég szeretetet gyerekkorában, hogy ő is boldogtalan volt, magányos volt, vagy bármi más nyomasztotta őt, és azért bánt úgy a gyerekével ahogy. De ezt külön lapon kell kezelni attól, hogy attól még a bántás megtörtént, és ez fájt a gyereknek, szenvedett tőle, cserbenhagyottnak érezte magát, dühösnek, kiszolgáltatottnak és ezek mind érvényes érzések.

Forrás: Susan Forward – Mérgező szülők

Ingyenes összefoglaló videó sorozat a könyvhöz: https://onmagunklenni.hu/visszanyert-elet/


Hírlevél feliratkozás

Történetek az érzésekről, belső vívódásokról, sikerekről, a környezetünkről, kapcsolatokról, pénzről, a nőiségről minden egyenesen az email fiókodba!

Kevés voltam neked, mégis épp elég

Kevés voltam neked, mégis épp elég

Balázs Fecó dalának, a “Kevés voltam neked” sikerült valamilyen gombomat iszonyatosan benyomni. A dühöm elég erősen előtört ezért kíváncsi lettem, hogy mi lehet ez mögött.  Nézzük, akkor az ominózus dalszöveget:

Mégsem maradtál velem,
Nem tudom, most hogy legyen,
Én még mindig őrzöm a dalt,
De te már nem emlékezel.És többé nem fogod a kezem,
Amikor elfog a félelem,
Hogy sok harcban kevés az értelem,
Az erőm túl gyorsan fogy el.

(tovább…)
Kevés voltam neked, mégis épp elég

Bontom, építem

Tegnap úgy tűnik szuperhős erőkkel ébredtem, ugyanis megkíséreltem kijönni autóval a csak félig felhúzott garázskapun. Nem sikerült. Antenna letört, garázskapu meggörbült, autó aláragadt. Csak mára sikerült megérkeznem abba, hogy ezt poénosan szuperhős erőnek nevezzem, tegnap nagyon elkeseredett voltam és egyáltalán nem így értékeltem. Először is teljesen nem normálisnak éreztem magamat attól, hogy ugyanazon a kapun az utóbbi évben kijöttem minimum 200x, tehát elég tapasztalati anyagom volt ahhoz, hogy hogyan kell kijönni rajta úgy, hogy minden épségben maradjon. Teljesen tiszta volt a tudatom, több órája fent voltam, tehát még csak a reggeli kábultságra sem foghatom. Mégis valahogy “megesik az ilyen bárkivel, bármikor”, ahogy a kissé álmos István, a kapu tulajdonosa, megértően elmondta nekem miután a gyanús zajokra kijött a házból és megölelgette a tönkretett kapu látványától síró nőt a garázsban. Egész nap velem maradt az élmény, és a nap végére úgy döntöttem, hogy hagyom, hogy teljes erejével hasson rám és megtanítsa azt, amit meg akart tanítani. 

(tovább…)
Járt utat a járatlanért – interjú Lukácsi Judittal

Járt utat a járatlanért – interjú Lukácsi Judittal

Az interjút barátnőmmel Judittal készítettem. Az interjú fő témája Judit kilépése volt a cégből és annak félelmével való szembesülés, hogy most már egyedül kell megteremtenie a saját útját.

Miután a 2016-os nyarat azzal kezdte, hogy felmondott a testvére cégében elhatározta, hogy a nyáron csak azt fogja csinálni, amihez kedve van. Ennek örömére elment meglátogatni a lovardát, ahol lovagolni szokott, mert rég látta a csapatot. A rajtaütésszerű látogatása azt eredményezte, hogy belecsöppent egy libanoni páros lovas túrája kellős közepébe. Már volt felfogadott túravezetőjük, aki viszont azon nyomban Judit nyakába ugrott, amint meglátta őt közeledni, és kérte hogy tartson velük, mert ő még bizonytalan a túra útvonalakat illetően. Így alakult, hogy Judit lemondta az elkövetkezendő 3 nap programjait és a kis csoport mellé szegült túravezető segítőnek, tolmácsnak és ahogy végül kiderült marketingesnek is, ugyanis a túra közben készített fényképeket és a lovasokkal készített rövid interjúkat feltöltötte a lovarda 2 éve nem frissített weboldalára.

Miután véget ért a nagy kaland, egy napba sem telt bele és már ismét hívták őt a lovardából, hogy érkezne egy ausztrál csapat, de a lovarda nem tudja őket fogadni, mert az összes kapacitásuk foglalt a nyári táboroztatások miatt. Az egyetlen megoldás az lenne, ha Judit bevállalná… és Judit bevállalta.

“Gyakorlatilag magától alakult az egész, annyira egyértelmű volt, könnyen ment, gördülékenyen, egymásba kapcsolódások mentén bontakozott ki a történet. Éreztem, hogy jó úton haladok. Nem került erőfeszítésembe és egész végig jól éreztem magam.”

Ahogy Judit tovább mesélte a történetet, tényleg úgy tűnt, hogy nincs az az akadály, ami ne tudna természetes módon elgördülni az útból. Az ausztrálok érkezése napján szakadt az eső és mivel a lovardában nincs fedeles pálya, nem tudtak kimenni lovagolni. Előkerült viszont egy kovács, aki a francia légióban szolgált, folyékonyan beszélt franciául, szinte kimeríthetetlen ismeretei voltak a lovakról és kovácsolásról és még humoros is volt. A társaság teljesen oda volt érte és mire végeztek a sztorikkal meg a fotózkodással, az eső elállt és Judit meg tudta tartani az órát.

Este egy közeli borpincészetbe látogattak el borkóstolóra, ami szintén nagyon jól sikerült, bár az elején a borász teljesen kiakadt azon, hogy az érkező vendégek nem magyarok, majd két pohár bor után bevallotta azt is, hogy egyenesen utálja a külföldieket. De hát ezeket az ausztrálokat még ő sem tudta utálni, mert teljesen nyitottak voltak, barátkozósak, érdeklődőek és még a poénok mentén is teljesen egy húron pendültek, még úgy is, hogy minden poént először tolmácsolni kellett.

Ezek után Juditban komolyan felmerült az ötlet, hogy beleveti magát a lovastúrák szervezésébe és vezetésébe és ennek érdekében konkrét lépéseket is tett. Pár éve ismerem Juditot és eddig elég szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy belefogjon egy saját vállalkozásba. Érdekelt, hogy az elmúlt évekhez képest most mi változott?

“Eddig azt gondoltam, hogy a coaching területén elbújhatok az agyonképzett emberek mellett, akik jobbnál-jobb helyekre jártak, nívósabbnál-nívósabb tréningeken vettek részt, nagyon nagy nevektől tanultak a szakmában és szakmai tapasztalatuk is van. Aztán azt láttam sokszor, hogy mégsem élnek meg ebből. Pedig úgy látom, hogy kiterjedt ismeretségi körük van, nagyon értékes embernek tartom őket, számomra hitelesek, ügyesek és úgy érzem, hogy nagyon sokat tudnának adni az embereknek és mégsem jönnek hozzájuk a kliensek olyan számban, hogy fenn tudják tartani magukat. Én nem tartom magamat annyira ügyesnek, bölcsnek és tapasztalnak mint ők és ha ők sem tudnak megélni belőle, akkor én mit akarok? Meg azt is gondoltam, hogy én egyedül biztos nem lennék képes semmire. De itt a lovardában meg azt láttam, hogy szinte tálcán kínálja az élet a lehetőségeket és jön az egyik lehetőség a másik után. Beszéltem egy esküvőszervező nővel és kérdeztem tőle, hogy hogyan szerzi a megrendeléseket. Azt mondta, hogy gyakorlatilag csak az első megrendelést kellett jól megcsinálni és azóta egymásnak adják a kilincset a kliensek.”

Felvetettem Juditnak a “hiteles szakember dilemmát” ami abból a hiedelemből fakad, hogy igazából akkor jelenthetem ki magamról, hogy valamiben szakértő vagyok és kérhetek érte pénzt, ha a saját életemben megvalósítottam azt, amit eladni készülök. Ha párterapeuta vagyok, akkor szuper kapcsolatban kell élnem, ha orvos vagyok akkor egészségesnek, ha építész akkor gyönyörű házban kell laknom, ha pályaválasztási tanácsadó akkor meg kell találnom és felépítenem az én saját hivatásomat, ha coach akkor sikeres életet kell élnem. A kérdés számomra még mindig az marad, hogy “Hol van az a pont, ahol a sikert biztosan kijelenthetem?” Hiszen a tanulásnak soha sincs vége, a tapasztalásnak sem, a fejlődésnek sem és mindannyian emberek vagyunk, tehát nem várhatom el, senkitől sem, hogy tökéletes legyen. Egyébként meg a cipész cipője mindig lyukas, ahogy mondani szokták, de ettől még senki sem gondolja, hogy rossz cipész…

Szerintem igazából ez egy érzés. Ha a világ elé való kilépés küszöbe nem egy fej előtt lógatott répa, amit soha nem érsz el, hanem egy olyan cél, amit mérni tudsz, meg tudod pontosan fogalmazni, hogy mikor érted el és nem csak tolod magad előtt, akkor elérkezik az a pillanat, hogy megmutasd magad a világnak. Ha azt mondogatod folyamatosan, hogy még mindig nem tartok ott, pedig a külvilág már egy éve azt hajtogatja, hogy dehogynem, akkor tud ez egy csapda lenni. Ebben az esetben a világ végére is elmehetsz, akkor sem fogod elégnek érezni magad.”

Kikérdeztem Juditot arról is, hogy miért volt más a mostani kilépése a munkából a többihez képest. Baráti pályafutásunk alatt megéltem már 2 kilépését ugyanabból a cégből, majd visszatérését ugyanabba a pozícióba. Most viszont én magam is éreztem, hogy valami megváltozott. Azt mondta, hogy ezúttal bűntudat nélkül távozott. Az előző alkalmakkor nagyon sajnálta, hogy pácban hagyja a céget. Ennek a mentális csapdának majdnem bedőlt ezúttal is és már szinte meggyőzte magát, hogy maradnia kell, amikor a meseterápia segítségével sikerült kapcsolódnia a dühével és frusztrációjával annak kapcsán, hogy igazából már nem érzi magát egyáltalán jól a cégben és nem látja ott a jövőjét. Ez a löket segített elszakítani a kötelékeket. A másik mentális csapda, amivel kelepcében tartotta magát az volt, hogy nem volt “B terv”, amikor beadta a felmondást.
“Meg voltam győződve arról, hogy csak akkor mondhatok fel teljesen jogosan, ha már kitaláltam, mit fogok csinálni az addig végzett munkám helyett.”  

Juditnak sikerült a beszélgetésünk alatt lebontania bennem egy hiedelmet, amiről nem is tudtam, hogy van, ezért nem tűnt fel, hogy gátol. Amikor elmondta, hogy ő hogyan képzeli a lovastúra kalandjában a kliensek szerzését olyan érzés volt, mintha valaki lámpát nyitott volna fel a fejemben.
“Olyan embereket szeretnék megcélozni, akik alapvetően lovasok, tehát szeretnek lovagolni. Nagyon sok olyan ember van, aki erre költ itthon és külföldön is. Vidéken is látom, hogy olyan családok is viszik a gyerekeiket lovagolni, akikről tudom, hogy nincs túl sok pénzük. Külföldön ez hatványozottan igaz. Én nem akarok győzködni senkit sem, hogy mennyire jó a lovaglás, mert így is nagyon sokan vannak, akik ezt már tudják és megtapasztalták. Ha valakit ezen a körön kívül meg tudok győzni, az csak hab a tortán. De egyébként ha azokat meg tudom találni, akik már most is lovasok, az egy életre elég.

Neked sem kell meggyőznöd senkit sem, bőven vannak olyan emberek, akiknek pont rád van szüksége és hajlandóak fizetni is érte.”

Szinte BÁRMIT amibe eddig bele akartam kezdeni kompetitív folyamatnak éltem meg. Abból indultam ki, hogy az embereket alapból NEM ÉRDEKLI, amit én mondani akarok nekik és nekem iszonyatos erőket kell megmozgatnom magamban, hogy meggyőzzem őket az ellenkezőjéről, hogy ecseteljem a szolgáltatásom előnyeit majd mázsás súlyként cipeltem annak a terhét, hogy “Mi van, ha csalódnak?”  Ehhez képest Judit a barátkozás szemszögéből közelíti meg a lovas marketinget és abból a feltételezésből indul ki, hogy a jövendőbeli klienseit ELEVE ÉRDEKLI, amit ő kínál. Ami még ennél is fontosabb, szentül meg van győződve arról, hogy ELÉG ilyen ember létezik, nem kell összekapni rajtuk senkivel sem.

A beszélgetésünk végén még kitértünk arra, hogy Judit végre kezdi elhinni, hogy azoknak az értékeknek a megteremtésére, amit alkalmazotti pozícióban meg tudott teremteni, teljesen egyedül is képes, a cég nélkül is, hiszen a cégben is ő csinálta, csak ott volt egy általa biztonságosnak minősített keret.
“A pszichonéni mondta, hogy higgyem már el, hogy én is tudok teremteni. Már látom és elhiszem, hogy így van, csak ha a jövőre vetítem, akkor nagyon félelmetes belegondolni, hogy hogyan fogom megteremteni én egyedül? A túl sok lépés félelmetes, mert rengeteg ismeretlen változó van bennük. Akkora lesz a hiedelmek lufija, hogy már nem bírod el és inkább nem léped meg, amit akartál ezért bőven  

elég, ha látod a következő lépést. 

Lukácsi Judittal itt találkozhatsz: https://www.facebook.com/lukacsijuditcoaching

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0