Az interjút barátnőmmel Judittal készítettem. Az interjú fő témája Judit kilépése volt a cégből és annak félelmével való szembesülés, hogy most már egyedül kell megteremtenie a saját útját.
Miután a 2016-os nyarat azzal kezdte, hogy felmondott a testvére cégében elhatározta, hogy a nyáron csak azt fogja csinálni, amihez kedve van. Ennek örömére elment meglátogatni a lovardát, ahol lovagolni szokott, mert rég látta a csapatot. A rajtaütésszerű látogatása azt eredményezte, hogy belecsöppent egy libanoni páros lovas túrája kellős közepébe. Már volt felfogadott túravezetőjük, aki viszont azon nyomban Judit nyakába ugrott, amint meglátta őt közeledni, és kérte hogy tartson velük, mert ő még bizonytalan a túra útvonalakat illetően. Így alakult, hogy Judit lemondta az elkövetkezendő 3 nap programjait és a kis csoport mellé szegült túravezető segítőnek, tolmácsnak és ahogy végül kiderült marketingesnek is, ugyanis a túra közben készített fényképeket és a lovasokkal készített rövid interjúkat feltöltötte a lovarda 2 éve nem frissített weboldalára.
Miután véget ért a nagy kaland, egy napba sem telt bele és már ismét hívták őt a lovardából, hogy érkezne egy ausztrál csapat, de a lovarda nem tudja őket fogadni, mert az összes kapacitásuk foglalt a nyári táboroztatások miatt. Az egyetlen megoldás az lenne, ha Judit bevállalná… és Judit bevállalta.
“Gyakorlatilag magától alakult az egész, annyira egyértelmű volt, könnyen ment, gördülékenyen, egymásba kapcsolódások mentén bontakozott ki a történet. Éreztem, hogy jó úton haladok. Nem került erőfeszítésembe és egész végig jól éreztem magam.”
Ahogy Judit tovább mesélte a történetet, tényleg úgy tűnt, hogy nincs az az akadály, ami ne tudna természetes módon elgördülni az útból. Az ausztrálok érkezése napján szakadt az eső és mivel a lovardában nincs fedeles pálya, nem tudtak kimenni lovagolni. Előkerült viszont egy kovács, aki a francia légióban szolgált, folyékonyan beszélt franciául, szinte kimeríthetetlen ismeretei voltak a lovakról és kovácsolásról és még humoros is volt. A társaság teljesen oda volt érte és mire végeztek a sztorikkal meg a fotózkodással, az eső elállt és Judit meg tudta tartani az órát.
Este egy közeli borpincészetbe látogattak el borkóstolóra, ami szintén nagyon jól sikerült, bár az elején a borász teljesen kiakadt azon, hogy az érkező vendégek nem magyarok, majd két pohár bor után bevallotta azt is, hogy egyenesen utálja a külföldieket. De hát ezeket az ausztrálokat még ő sem tudta utálni, mert teljesen nyitottak voltak, barátkozósak, érdeklődőek és még a poénok mentén is teljesen egy húron pendültek, még úgy is, hogy minden poént először tolmácsolni kellett.
Ezek után Juditban komolyan felmerült az ötlet, hogy beleveti magát a lovastúrák szervezésébe és vezetésébe és ennek érdekében konkrét lépéseket is tett. Pár éve ismerem Juditot és eddig elég szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy belefogjon egy saját vállalkozásba. Érdekelt, hogy az elmúlt évekhez képest most mi változott?
“Eddig azt gondoltam, hogy a coaching területén elbújhatok az agyonképzett emberek mellett, akik jobbnál-jobb helyekre jártak, nívósabbnál-nívósabb tréningeken vettek részt, nagyon nagy nevektől tanultak a szakmában és szakmai tapasztalatuk is van. Aztán azt láttam sokszor, hogy mégsem élnek meg ebből. Pedig úgy látom, hogy kiterjedt ismeretségi körük van, nagyon értékes embernek tartom őket, számomra hitelesek, ügyesek és úgy érzem, hogy nagyon sokat tudnának adni az embereknek és mégsem jönnek hozzájuk a kliensek olyan számban, hogy fenn tudják tartani magukat. Én nem tartom magamat annyira ügyesnek, bölcsnek és tapasztalnak mint ők és ha ők sem tudnak megélni belőle, akkor én mit akarok? Meg azt is gondoltam, hogy én egyedül biztos nem lennék képes semmire. De itt a lovardában meg azt láttam, hogy szinte tálcán kínálja az élet a lehetőségeket és jön az egyik lehetőség a másik után. Beszéltem egy esküvőszervező nővel és kérdeztem tőle, hogy hogyan szerzi a megrendeléseket. Azt mondta, hogy gyakorlatilag csak az első megrendelést kellett jól megcsinálni és azóta egymásnak adják a kilincset a kliensek.”
Felvetettem Juditnak a “hiteles szakember dilemmát” ami abból a hiedelemből fakad, hogy igazából akkor jelenthetem ki magamról, hogy valamiben szakértő vagyok és kérhetek érte pénzt, ha a saját életemben megvalósítottam azt, amit eladni készülök. Ha párterapeuta vagyok, akkor szuper kapcsolatban kell élnem, ha orvos vagyok akkor egészségesnek, ha építész akkor gyönyörű házban kell laknom, ha pályaválasztási tanácsadó akkor meg kell találnom és felépítenem az én saját hivatásomat, ha coach akkor sikeres életet kell élnem. A kérdés számomra még mindig az marad, hogy “Hol van az a pont, ahol a sikert biztosan kijelenthetem?” Hiszen a tanulásnak soha sincs vége, a tapasztalásnak sem, a fejlődésnek sem és mindannyian emberek vagyunk, tehát nem várhatom el, senkitől sem, hogy tökéletes legyen. Egyébként meg a cipész cipője mindig lyukas, ahogy mondani szokták, de ettől még senki sem gondolja, hogy rossz cipész…
“Szerintem igazából ez egy érzés. Ha a világ elé való kilépés küszöbe nem egy fej előtt lógatott répa, amit soha nem érsz el, hanem egy olyan cél, amit mérni tudsz, meg tudod pontosan fogalmazni, hogy mikor érted el és nem csak tolod magad előtt, akkor elérkezik az a pillanat, hogy megmutasd magad a világnak. Ha azt mondogatod folyamatosan, hogy még mindig nem tartok ott, pedig a külvilág már egy éve azt hajtogatja, hogy dehogynem, akkor tud ez egy csapda lenni. Ebben az esetben a világ végére is elmehetsz, akkor sem fogod elégnek érezni magad.”
Kikérdeztem Juditot arról is, hogy miért volt más a mostani kilépése a munkából a többihez képest. Baráti pályafutásunk alatt megéltem már 2 kilépését ugyanabból a cégből, majd visszatérését ugyanabba a pozícióba. Most viszont én magam is éreztem, hogy valami megváltozott. Azt mondta, hogy ezúttal bűntudat nélkül távozott. Az előző alkalmakkor nagyon sajnálta, hogy pácban hagyja a céget. Ennek a mentális csapdának majdnem bedőlt ezúttal is és már szinte meggyőzte magát, hogy maradnia kell, amikor a meseterápia segítségével sikerült kapcsolódnia a dühével és frusztrációjával annak kapcsán, hogy igazából már nem érzi magát egyáltalán jól a cégben és nem látja ott a jövőjét. Ez a löket segített elszakítani a kötelékeket. A másik mentális csapda, amivel kelepcében tartotta magát az volt, hogy nem volt “B terv”, amikor beadta a felmondást.
“Meg voltam győződve arról, hogy csak akkor mondhatok fel teljesen jogosan, ha már kitaláltam, mit fogok csinálni az addig végzett munkám helyett.”
Juditnak sikerült a beszélgetésünk alatt lebontania bennem egy hiedelmet, amiről nem is tudtam, hogy van, ezért nem tűnt fel, hogy gátol. Amikor elmondta, hogy ő hogyan képzeli a lovastúra kalandjában a kliensek szerzését olyan érzés volt, mintha valaki lámpát nyitott volna fel a fejemben.
“Olyan embereket szeretnék megcélozni, akik alapvetően lovasok, tehát szeretnek lovagolni. Nagyon sok olyan ember van, aki erre költ itthon és külföldön is. Vidéken is látom, hogy olyan családok is viszik a gyerekeiket lovagolni, akikről tudom, hogy nincs túl sok pénzük. Külföldön ez hatványozottan igaz. Én nem akarok győzködni senkit sem, hogy mennyire jó a lovaglás, mert így is nagyon sokan vannak, akik ezt már tudják és megtapasztalták. Ha valakit ezen a körön kívül meg tudok győzni, az csak hab a tortán. De egyébként ha azokat meg tudom találni, akik már most is lovasok, az egy életre elég.
Neked sem kell meggyőznöd senkit sem, bőven vannak olyan emberek, akiknek pont rád van szüksége és hajlandóak fizetni is érte.”
Szinte BÁRMIT amibe eddig bele akartam kezdeni kompetitív folyamatnak éltem meg. Abból indultam ki, hogy az embereket alapból NEM ÉRDEKLI, amit én mondani akarok nekik és nekem iszonyatos erőket kell megmozgatnom magamban, hogy meggyőzzem őket az ellenkezőjéről, hogy ecseteljem a szolgáltatásom előnyeit majd mázsás súlyként cipeltem annak a terhét, hogy “Mi van, ha csalódnak?” Ehhez képest Judit a barátkozás szemszögéből közelíti meg a lovas marketinget és abból a feltételezésből indul ki, hogy a jövendőbeli klienseit ELEVE ÉRDEKLI, amit ő kínál. Ami még ennél is fontosabb, szentül meg van győződve arról, hogy ELÉG ilyen ember létezik, nem kell összekapni rajtuk senkivel sem.
A beszélgetésünk végén még kitértünk arra, hogy Judit végre kezdi elhinni, hogy azoknak az értékeknek a megteremtésére, amit alkalmazotti pozícióban meg tudott teremteni, teljesen egyedül is képes, a cég nélkül is, hiszen a cégben is ő csinálta, csak ott volt egy általa biztonságosnak minősített keret.
“A pszichonéni mondta, hogy higgyem már el, hogy én is tudok teremteni. Már látom és elhiszem, hogy így van, csak ha a jövőre vetítem, akkor nagyon félelmetes belegondolni, hogy hogyan fogom megteremteni én egyedül? A túl sok lépés félelmetes, mert rengeteg ismeretlen változó van bennük. Akkora lesz a hiedelmek lufija, hogy már nem bírod el és inkább nem léped meg, amit akartál ezért bőven
elég, ha látod a következő lépést.
Lukácsi Judittal itt találkozhatsz: https://www.facebook.com/lukacsijuditcoaching