Ma kezdtem egy új naplót, jó vastag, lehet, hogy Karácsonyig kibírja 🙂 Nézzük, hogy mik voltak a mai bejegyzések.
KEGYHELY MARKETING Jó régóta küzdök a pénz elfogadásával, az áraim megszabásával, valahogy sohasem tudtam ebbe jól beleállni, vagy hosszútávon működtetni. Tegnap valakivel emaileztem, és a sorain keresztül visszaköszönt a saját attitűdöm, miszerint „én nem kérek, de nyitott vagyok arra, hogy adjanak, amennyit jónak gondolnak„. Ismerem ezt az érzést, az a tapasztalatom, hogy ez mögött jó sok bizonytalanság, értéktelenség érzés, és önbizalomhiány lapul. Az a kérdés merült fel bennem, hogy „Jó helynek tartom magamat a pénz számára?”, illetve a másik „Milyen helynek látom magamat az ideális fantáziámban a pénz számára?” Az utóbbi időben óriás fordulások történtek velem, és bár még emlékszem arra, hogy szentül meg voltam nemrég győződve arról, hogy egyáltalán nem vagyok jó hely a pénz számára, nem tudok vele bánni, és tiszta pénzpocsékolás nekem pénzt adni (nem csodálom, hogy ilyen attitűddel sohasem volt túl sok pénzem, vagy gyorsan el is tűnt, ha volt is), most tudom érezni belül, hogy „Igen, jó hely vagyok a pénz számára. Jöhet, jó és szép dolgokat fogok általa létrehozni saját magamnak és másoknak.”
Az érdekes dolog akkor történt, amikor az ideális „pénz – hely” fantáziára néztem rá, ugyanis az volt az érzetem, hogy én kegyhely szeretnék lenni 🙂 Ez azért volt, mert évek óta megvan az éles szétválasztás a lelkemben (bár nagyon sokat próbáltam már finomítani rajta), hogy az adományokból élő helyek a „jók”, a valamilyen üzleti politikára alapozottak pedig a „rosszak”. És miután tegnap ezt a kegyhelyes fantáziámat végiggondoltam rájöttem, hogy a kegyhelyeket is emberek alkották meg, azok is „marketingen” alapulnak, és azoknak is vannak bizonyos alap követelményei, amiket ugyanúgy szükséges megalkotni azért, hogy működőképesekké váljanak: – kép: van valamilyen vizuális dolog, amihez lehet kapcsolódni (szobor, építémény, festmény, bármi, ami leképezi azt az isteni eszmét, aminek a hely szentelve van) – persely: van kijelölt hely, ahová pénzt lehet adományozni (ha az adományok gyűjtése a lényeg) – egy ígéret vagy érzés, amit az ember attól kap, hogy odamegy ehhez a kegyhelyhez – kiépített útvonal: mindig vezet hozzájuk karbantartott és kijelölt út (a templomok például kifejezetten központi helyet foglalnak el). Ha az esőerdő közepén lenne egy kegyhely, senki sem jutna el oda, hiába lenne szuper hely.
Szóval, a kegyhelyek is az alap „marketing” szabályokon alapulnak, úgy mint bármi más profitot termelő biznisz. Még akkor is, ha valaki jószívűségből, szeretetből szeretne nekem pénzt adni, akkor is ugyanezek az elemek jelennek meg: megvan az útvonal, egy érzés, amit ettől az adakozó kap, egy összhatás rólam, amit megtapasztal, és a persely (adott esetben a kezem), amibe ezt a pénzt bele tudja helyezni. Ezeknek az elemeknek a helyükön kell lenni ahhoz, hogy a pénzáramlás meg tudjon történni.
Engedély magamnak: Megengedem magamnak, hogy lássam, nekem milyen pénzügyi konstrukciót kell összeraknom ahhoz, hogy jól érezzem magamat benne. Kitalálhatok bármit, lehetek ebben kreatív és formabontó egyaránt.
MOZDULNI A VÁGYAM IRÁNYÁBA Visszatérő élményem főleg a szexuális vágyak területén, hogy a szexuális vonzalom valaki irányába lefagyaszt. Nem csak akkor, amikor ismeretlen emberről van szó, hanem a kapcsolatokban is. Sokszor félek a visszautasítástól, attól, hogy kifejezzem a vágyamat és a másik azt mondja, „hm, most nincs kedvem (hozzád)”. A hozzád szót azért tettem zárójelbe, mert ezt csak én szoktam hallani a fejemben, egyébként ők nem mondják. Ezeket az elutasításokat magamra veszem, végső bizonyítéknak veszem ezt arra vonatkozólag, hogy valami baj van a testemmel, velem. A visszautasítástól való vágy meggátol abban, hogy mozduljak a vágyaim irányába, pedig én nagyon mozdulnék! És nem csak a szexualitásban van ez így, az egész életemtől mintha ugyanilyen módon félnék, úgyhogy megfogalmaztam a következő mondatot:
SZERETNÉK SZERETKEZNI AZ ÉLETEMMEL!
Álljon itt ez a mondat kimondva és felvállalva.
FILM Yes man Jim Carrey-vel, illeszkedik a témához
ZENE – Begyökerezés My roots reach deeply, I am connected to the Core of me! A gyökereim mélyre nyúlnak, kapcsolatban vagyok a lényem magjával.
Évekkel ezelőtt fedeztem fel Sara Blakelyt és rögtön megszerettem őt. Egyrészt azért, mert egy sikeres nő és ilyen példaképek mindig jól jönnek, másrészt mert első ránézésre tudtam, hogy úgy érte el az óriási sikereket az üzleti világban, hogy közben velejéig nő maradt. És ez valami olyasmi, ami nagyon kivételes számomra. Mindig imádok tanulmányozni ilyen embereket. (Olvasási idő: 12 perc, én legalábbis ennyi idő alatt olvasom el)
Egyszer a Facebookon rákattintottam Jessica Caver Lindholm élő videójára, emlékeim szerint azért, mert szépnek tartottam őt és kíváncsi voltam, hogy miket mond. Tíz percig bírtam nézni, mert azt éreztem, hogy a mondandóját össze tudta volna foglalni öt percben is, az idő fennmaradó részében csak feleslegesen “fecseg”. Rögtön itt szólnék az itélkezés témájáról. Az, hogy van véleményem mások munkásságáról teljesen normális, ahogy az is szabadságomban áll, hogy eldöntsem mennyi figyelmet és időt szentelek annak, amit az illető csinál. DE az, hogy közben ítéletet is formálok arról, hogy “mennyire gáz, amit csinál”, “úristen, de fárasztó a csaj”, “mennyire mű, ahogy beszél” ezek egy az egyben engem nyomnak agyon és nem az illetőt, ugyanis, amikor én akarok megszólalni, akkor rejtetten valahol a tudatalattimban emlékszem erre a működésemre és várom az “ütést” a külvilágtól, akiről ugyanazt feltételezem, mint magamról. Szóval ítélkezni nem jó, elsősorban magunk miatt.
Csak amikor félek van szükségem ítélkezni másokon, mert akkor azt gondolhatom, hogy én jobb vagyok náluk, ergo biztonságban tudhatom magamat.
Tudom, hogy ez illúzió, de ezt nem tudom elengedni, amíg nincs helyette bőség tudat, biztonság tudat, annak a tudata, hogy oké vagyok, hogy elég vagyok, stb. Tehát rájönni, hogy az ítélkezés igazából engem súlyt csak a képlet fele. A másik fele az, hogy az ítélkezést el is tudjam hagyni. A bőség tudatomat növelhetném hála gyakorlatokkal, pozitív gondolatokkal, jógázhatnék, végezhetnék rendszeresen légző gyakorlatokat, meditálhatnék, figyelhetnék még tudatosabban a gondolataimra. Igen, mindezt csinálhatnám, de nem csinálom, illetve hellyel – közzel csinálom, vagy elkezdem csinálni, aztán teljesen leesik róla a figyelmem, mert ezekhez plusz energia kell és ha szűkösség tudat van, akkor pont nem az az uralkodó gondolat, hogy bővelkedem az energiában. Vagy elsősorban együttérezhetnék önmagammal, hogy félek. Ez jó kezdet lenne…
Egy szó mint száz, visszatértem Jessica-hoz, mert megint szembejött a Facebookon és azon felül, hogy még mindig kicsit “túl sok” nekem a stílusa, üdítő érezni, hogy ő ezt teljesen hitelesen műveli, felvállalja magát, tolja a bizniszt, segít másoknak, megosztja a gondolatait, tapasztalatait. És elvégre én is ezt szeretem csinálni, vagy ezt célzom. Csatlakoztam egy 7 napos kihíváshoz, amit most indított és az első élő videójában volt néhány gondolat, ami nagyon telibetalált. Jessica az intuitív vállalkozás híve – azt adni, ami vagy, flowban lenni, és onnan hozni a döntéseket. Ezzel kapcsolatban tehát a Nap1 fő üzenete az önfelvállalás volt.
“Azt éreztem, hogy nem biztonságos önmagam lenni.” osztotta meg Jessica a saját élményét. Amikor elkezdett önfejlesztő tréningeket tartani és embereket coacholni úgy érezte, hogy csak akkor fognak megbízni benne vagy bármit venni tőle, ha a vállalkozó ember mintaképe lesz, tehát állandóan fenn akart tartani magáról egy képet, hogy milyennek kellene lennie, majd végül rájött, hogy ez nem működik. Amikor ilyesmit meghallok, akkor rögtön jön a gondolat, hogy “hát persze, ez teljesen logikus! Légy hiteles, vállald fel önmagad”, mert LÁTSZIK világosan, hogy ez az előre, viszont egyáltalán nem ennyire egyértelmű ezt megvalósítani. Jessica egy feladatot is adott a követőknek:
Mi az, amit rejtegetsz, amiről azt gondolod, hogy nem elég jó, nem illő, nem elég profi, amit teljesen felszabadító lenne megosztani az emberekkel, akik követnek téged?
Ezt meg lehet tenni hírlevélben, szóban, üzenetben, videóban… bárhogy. Lehet gyakorolni bárkin, de az igazán nagy kihívás megtenni a követőkkel, a kliensekkel, akiknek el szeretnék adni valamit, vagy már el is adok aktívan, mert ott a legnagyobb a nyomás, hogy “jónak” látszak és az is legyek.
Az emberek ki vannak éhezve arra, hogy a valódi arcodat lássák. “People are hungry to meet the real you”
És ha a felvállalásnál tartunk van egy másik nagyon – nagyon érdekes jelenség. Mennyire merem felvállalni, hogy hová akarok eljutni, mi akarok lenni? Pl. Jess a videóban kimondta, hogy spirituális tanító szeretne lenni (mint Deepak Chopra), szeretne milliomos lenni, szeretné, ha több százezren követnék a munkáját és még felsorolt pár dolgot, valamint elmondta azt is, hogy mekkora ÍTÉLETE volt azon, hogy ezekre vágyik.
Ezt már megfigyeltem én is, hogy amikor az ilyen vágyak aktívak, de nem szabad felvállalni őket, mert gáz, mert mit fognak mondani mások, mert mennyire felszínes ilyesmire vágyni, mert a gyerekek közben éheznek Afrikában, akkor a nem felvállalásuk feszültséget okoz a térben. Mintha ott lebegnének a személy körül kimondatlanul, és van valami nem kerek, de senki sem tudja, hogy mi az. Meg arra is rájöttem, hogy mégis hogyan tudnék kísérni valakit az álmai megvalósításában, ha én magam nem merem vállalni a saját álmaimat? A nagy „védjük meg a környezetet” felindulásomban (és azért mert egyébként a gyerekek éheznek Afrikában), most már hosszú évek óta teljesen puritán életet próbálok élni, miközben csak nemrég világított rá nekem valaki, hogy nem is ezt akarom, csak nem merem kimondani. És ez igaz. Nem tudnék kiköltözni egy önfenntartó közösségbe, mert még nem is éltem ki magamat a komfortban és luxusban. Van aki eleve nem is vágyik rá, de ÉN IGEN. És ezt gáz beismerni, de ettől még így van.
Onnan tudtam, hogy Jess tényleg egyenesbe jött a nagyratörő álmaival, hogy miután kimondta őket, kikönnyült a testem. Lehetett érezni, hogy nem kizárólag a pénzért csinálja, amit csinál, hanem küldetésből, ÉS integrálta a pénzt és jólétet is ebbe. Abban van egy görcsösség, ha nem lehet felvállalni, hogy pénzt is akarok csinálni abból, ami egyébként a szenvedélyem. Ezt még nehéz kimondanom és birtokolnom, de IGEN, ilyen vágyam is van.
Az is igazi integrálos gondolkodás, hogy kimondta, hogy nem kell választani a Chanel táska között és az között, hogy együttérzek, vagy segítek azoknak, akik éheznek, fáznak, vagy bármi másban hiányt szenvednek. Élhetünk jólétben ÉS közben rengeteg mindent adhatunk vissza a világnak (akár pénzt, akár javakat).
Én személyesen nagyon sokszor nyugtattam magamat azzal, hogy ha nem élek jólétben, akkor ezzel együttérzést mutatok a csövesekkel, vagy szolidarítok velük. Aztán egyszer a Blahán sétálva feltettem magamnak a kérdést egy földön fekvő ember láttán, hogy “és ez neki segít?” Bakker azt sem tudja, hogy létezem a világon, az meg főként nem segít rajta, hogy én sem élek olyan bőségben, ahogy szeretnék. Érdekes módon, hiába jöttem rá erre, továbbra is makacsul ragaszkodom a gondolathoz, hogy “spórolósan élni” erény. Úgy látszik kitartani a gondolat mellett még mindig könnyebb, mint meghaladni azt.
A lényed legmélyén tudod, hogy miért vagy itt, hogyan akarsz dolgozni, mi által akarsz szolgálatot tenni a világnak, de még nem adtál magadnak engedélyt arra, hogy ezt megtedd.
„Deep down you already know what are you here for, how you want to work, how you want to serve. But you haven’t given yourself a permission to do it.” (Jessica Caver Lindholm)
Te magad vagy a piaci rés.
“You are your niche.”(Jessica Caver Lindholm)
Jessica úgy állítja elő magában a bőség tudatot, hogy elképzeli, hogy már elérte azt, amire vágyik, beleengedi magát abba az érzetbe, és ebből a tudat (és energia) állapotból cselekszik. Mi az “egyáltalán ez lehetséges/ teljesen megtébolyultál” álmod az életedben és vállalkozásodban? What’s your “you must be crazy/is that even possible” dream for your life and business?
És ebből a bőség tudatból már “csak” az a teendő, hogy minden nap megosztjunk valamit a világgal. Csak ez mellet kell igazán elköteleződni 🙂
Több témát fogok megnyitni ebben az írásban, amik érdekes módon összeérnek majd: a pénz hiányának érzete; a pillanatban született érzés megörökítése egy fotón, festményen vagy írásban; a hatáskeltés; annak a súlya, hogy „létezem”; megvárni a saját lelkünket, hogy utolérjen (ahogy az indiánok teszik) és ez mind hogy függ össze azzal, hogy fizetek egy szolgáltatásért, vagy nekem fizetnek érte. Akkor hát megkezdem felgöngyölíteni a szálakat és összefonogatni őket.
A napokban fejtettem ki, hogy az írásaim nagyon sokszor megelőznek engem és képes vagyok visszaolvasni őket azzal az érzéssel, hogy „ezt meg ki írta?” És ezt nem rossz értelemben gondolom, hanem látom, hogy nagyonis összeszedett, mély és kerek írás az, amivel szemben állok, már-már elképzelhetetlen, hogy ilyen minőség az én kezeimből került elő. Ezt biztos egy magasabb erő sugallta, csak „lecsatornáztam”, stb. stb. Ma észrevettem, hogy ez főleg akkor fordul elő, amikor valami nagy horderejű felismerésről írok, aminek teljes tudatosítása azt jelentené, hogy meg kellene változtatnom a vélekedésemet önmagamról, másokról vagy a világról. A felismerés már megtörtént, hiszen anélkül nem is tudtam volna leírni, viszont a HATÁSÁT semlegesíteni és távolítani tudom azáltal, hogy disszociálom (elkülönítem, leválasztom) magamról azt a tudatállapotot, amelyikből megírtam. És így azt élhetem meg belül, hogy nincs is közöm a saját írásomhoz, igazából nem nekem volt fontos, hanem annak a személynek, aki visszajelzett rá, hogy „Fúúú, Adri, most milyen jó, hogy ezt leírtad, pont ezt kellett most hallanom!”
Pár évvel ezelőtt hobbiból fotóztam és bevállaltam egy-két esemény fotózását is – egy elsőáldozást, egy esküvőt, egy 50-es szülinapi bulit. Óriási para volt, mert ezek megismételhetetlen események. Ha ott nem kapom el a pillanatot, akkor az a pillanat örökre eltűnik. Nem értem máig, honnan merítettem a bátorságot, hogy ezeket bevállaljam, mert tényleg nagyon hiányosak voltak a fotózási ismereteim, főleg ami a beltéri fotózást illeti. Viszont abban biztos voltam, hogy képes vagyok intuitívan megérezni azt a pillanatot, amikor le kell nyomni az exponáló gombot. Az elkészített fotó nyomatékot ad a pillanatnak, mert olyan mintha „kétszer” néznénk rá ugyanarra – egyszer szabad szemmel, amikor történik, egyszer pedig a fényképezőgép által elkészített fotón keresztül. Nagyon sok fotón elkapott pillanatot nem is tudatosítunk szabad szemmel. Ezért nagy misztérium a fotózás és a pillanatfotók készítése (a technikai tudáson kívül, ami kell hozzá). Ugyanilyen érzet a versek írása is. Az az élményem a versekkel, mintha elsuhanna mellettem egy érzet, én pedig megragadom, „visszarántom” és papírra írom. Lefotózom azt, ami csak elsuhanni készült mellettem. Az írásaim nagy része is pont így készül, hogy megjelenik egy érzés, felismerés, hirtelen összeáll valami a fejemben én pedig elkezdem megörökíteni és papírra vetni. Jogosan mondják azt a mobillal állandóan fotózó vagy videózó emberekre, hogy nem élik meg a pillanatot igazán, mert van ebben igazság. Ahhoz, hogy meg tudjak örökíteni egy képet, verset, gondolatot, érzetet szét kell tudni „szakítani” a tudatot: az egyik megörökíti, a másik megéli (ugyanis nagyon sokszor a megélést örökítjük meg, tehát ezek egy időben történnek). Az a feltételezésem, hogy utólag össze lehet forrasztani a kettőt, ha tudatosan feldolgozom az elkészített műt, bevárom a lelkemet, és megengedem, hogy hasson rám az a pillanat. Ha csak ácsorognék és élvezném a pillanatot, akkor nem maradna senki bennem, aki meg is örökítené.
Ma megyek egy önismereti csoportra és napok óta az a gondolat gyötört, hogy ha nem kellene kifizetnem a pénzt ezért az alkalomért, akkor megvehetném magamnak a júniusi havi bérletet. Ezért eszméletlenül tudom sajnálni magamat és lelki szemeim előtt meg is jelent egy kép, ahogy ezt a nyitó körben elmondom. Közben feltűnt, hogy amikor ilyen képeket látok a fejemben, az pont ugyanolyan tudatállapot, mint amikor álmodom éjjel, csak itt tudatos vagyok ezekre, tehát mintha ébren álmodnék. Erre azért volt fontos rájönnöm, mert súlyuk lett ezeknek a képeknek. Nem csak képzelgések, hanem a tudatalattim éppen működik és szállítja az értékes anyagot. Szóval láttam, ahogy könnyek közt mondom a csopvezetőnek, hogy kifizetem ugyan az alkalmat, de így most már nem tudom, hogy lesz bérletem. Aztán figyeltem ebben a képben, hogy miként reagál a csopvez. Együttérzéssel hallgatott, de nem rendült meg. Nem uralkodott el rajta az az érzés, hogy ő most valami nagyon rosszat csinál velem éppen, mert elveszi tőlem a pénzt, nem kérdőjelezte meg az általa tartott csoport értékét, sem azt, amennyit elkér egy alkalomért. Sőt, még csak az én pénzkeresési képességeimet sem kérdőjelezte meg. Egyszerűen csak ült és hallgatott engem, teljes bizonyossággal, hogy meg fogom tudni oldani ezt a helyzetet, és hogy rendben van az, hogy kifizetem a csoportot és viszem ennek a súlyát. Azt gondoltam, hogy az esne a legjobban nekem ebben a helyzetben, ha nem kellene kifizetnem a csoportot – mert most nehéz, mert most jobban kellene másra, mert nem vagyok biztos abban, hogy profitálok-e annyit a csoportban megéltek és hallottakból, mint amennyit kifizetek érte. Egy alternatív valóságban végignéztem, ahogy visszaadta nekem az általam befizetett pénzösszeget, hogy „könnyítsen” a helyzetemen. Addig is nehéz volt, addig is sírtam, de ezután végképp összezuhantam, ugyanis a pénzvisszaadási gesztusával megerősített abban, hogy valami nagyon nagy baj van éppen, hogy képtelen vagyok a segítsége nélkül megoldani a helyzetet, hogy tényleg rászorulok arra az összegre, hogy nincs elég erőm és kreativitásom ahhoz, hogy kilábaljak a helyzetből, és hogy a pénzt nincs körforgásban, hanem lineárisan halad és ha egyszer eltűnt, akkor soha többé nem tér vissza.
Még szerencse, hogy képekben rugalmasan lehet dolgozni, mert ezután végig tudtam nézni a másik alternatív verziót is, amelyikben nem adta vissza a pénzt. Ez lenne egyébként az, amit valóban megcsinálna az igazi életben is ez a csopvezető. Az előző verzió, az én vágyott verzióm volt, ami teljesen jól mutatja, hogy miért ő a csopvezető és nem én, ugyanis az én verzióm nem oda vezet, ahová el szeretnék jutni. Beengedtem magamba azt a képet, ahogy a csopvez néz rám, nem rendül meg attól, amit mondok, és biztos abban, hogy a csoportja érték és megéri azt a pénzt, amennyit kér érte. Az már teljesen más kérdés, hogy én mennyit tudok befogadni és kihozni abból, amit ő ad… Ezen a ponton ugrott ki a tudatom és ezt a felismerést le akartam azonnal írni és megosztani. Aztán mégsem tettem, mert feltűnt a „kiugrás”. Nyakoncsíptem azt a pillanatot, amikor inkább leírtam volna a felismerésemet, mint hogy engedtem volna, hogy tényleg hasson rám. Disszociáltam. Ebből született volna meg az „ezt meg ki írta?” írás. Vártam, engedtem, hogy hasson rám a felismerés. Rájöttem, hogy a képben a csopvez igazából én vagyok, úgy mint ahogy az álmokban is az összes szereplő mi magunk vagyunk. Engedtem, hogy hasson rám ez az érzés, hogy ezt nem ő csinálja, nem ő ilyen (bár ez is igaz, hogy ő is ilyen a való életben), hanem bennem megvan ugyanez az üzemmód és a képben ő valójában én vagyok, csak azáltal, hogy őt képzelem oda elhatárolom magamat az élménytől. De mit jelent ez akkor?
Például azt, hogy ez az én nagyon is aktív belső küzdelmem, hogy mennyit szabad és ér elkérni a szellemi produktumokért – egy önismereti ülésért, egy csoport alkalomért. Megfoghatatlan az eredménye, hiszen arra semmilyen ráhatásom nincs, hogy a kliens mit csinál azzal, amit adok neki és egyáltalán felhasználja-e, ráadásul teljesen szubtilis, éteri az élmény, aminek nincs kézzel megtapintható formája, és ha ez nem lenne elég, az önismereti csoportok és ülések hatását lehet előszeretettel lehasítani, letagadni és eltemetni, ugyanis az ott ért hatások és felismerések nagyon kényelmetlenek tudnak lenni. Tehát az eredményekbe való kapaszkodás nagyon ingatag talaj ebben a műfajban, egyenesen kontraproduktív sok esetben, mert nem az a cél, hogy az elvárásoktól terhelt klienst még több elvárással terheljem. Ráadásul néha pont az az elkerülés, ha a kliens túlságosan együttműködő és jók az eredmények, mert félő, hogy csak meg akar felelni a terapeutának. Szóval ezen a területen nem tudom hasznosítani azokat az ismereteket, amiket a kézzel fogható termékek árusításában szereztem.
A csoport szinte összes alkalmát valamilyen módon szabotáltam. Az egyik alkalom felét végig aludtam, egy másik alkalomra el se mentem, mert akkora volt bennem az ellenállás, a többi alkalmon, ahol jelen voltam pedig állandóan a csoport pénzügyi súlyát éreztem, ami teljesen betemetett és képtelen voltam koncentrálni arra, hogy igazából mit ad. De mire volt jó ez? Hát hogy eltávolítsam magamtól a csoport hatását! Amikor engedtem, hogy ez a csopvez a belső képben összeolvadjon velem és tudatosítottam, hogy az ő attitűdje megvan igazából bennem is, akkor visszamenőleg megjelent előttem az összes csoport alkalom, az információk, amiket hallottam, a gyakorlatok, amiket megéltem. Ha elhiszem, hogy teljesen rendben van, hogy én ezekért x összeget kifizettem, és hogy ezeknek tényleg van értéke, akkor meg kell engednem azt is, hogy változzak, hogy az élmények változtassanak engem. Ez kurva félelmetes! Ha nincs pénz a tranzakcióban, vagy ha bagatelizálom a pénz súlyát, esetleg állandóan szenvedek attól, hogy túl sokba kerül, akkor könnyebben el tudom hinni, hogy ezek az alkalmak „meg sem történtek„, vagy „oké, megtörténtek, de nem számítottak„. Ha beengedem teljesen az érzetét annak, hogy x pénzt fizettem ki érte, akkor el kell komolyan gondolkoznom azon, hogy mit adott és ezzel valamit kezdnem kell. És ha a csoport valamit adott, akkor van hatása, ha pedig van hatása, akkor létezik és megtörtént velem. Evidenciák, tudom… csakhogy pont ezeket az evidenciákat igyekszem teljesen lehasítani.
Ha pénzt kérek egy szolgáltatásért, amit nyújtok, nagyon gyakran azt érzem, hogy „rosszat” teszek a másikkal, megrövidítem őt, elveszem a pénzét, amitől nehézségei lesznek (mondjuk megvenni a bérletét, vagy bármit, ami fontos az élethez) és legszívesebben visszaadnám neki ezt az összeget, vagy még én fizetnék neki, amit meg is teszek valóban, amikor ingyen csinálok meg valamit. Nem akarom, hogy pénz is legyen a tranzakcióban, mert akkor könnyebben lehet semmisnek tekinteni a találkozót és megfeledkezni róla, mintha mi sem történt volna. Megfeledkezni azért kell, mert ha nem tenném, akkor el kellene ismernem, hogy hatással vagyok a környezetemre és hogy akár olyan változásokat is tudok hozni, amik nem kellemesek, illetve, hogy a másik személy is hatással van rám és ezáltal változom. Ha hatással vagyok, akkor az azt jelenti, hogy LÉTEZEM. Igen, evidencia ismét, tudom, de egy dolog ezt érteni, egy teljesen más dolog beengedni az ezzel járó hatásokat. Két teljesen ellentétes hajtóerő csap össze bennem. Az egyik hatást kelt a puszta lényével, a másik meg mindent megtesz, hogy ez a hatás ne látszódjon és söprögeti a nyomokat, elfedi a kitüremkedő részeket. Az egyik tudatállapotomban aránytalanul jobban rádőlök a környezetemre, mint amit feltételezne a korom és a képességeim, tehát súlyosabb vagyok a kelleténél, a másikkal pedig eltakarom magam elől ezt a tényt és próbálom semmisnek tekinteni. És még mindig ugyanaz a nyomógomb – ha nem takarnám ezt el, teljes mértékben hagynom kellene, hogy hasson rám.
Azáltal, hogy egy szolgáltatásért pénzt kérek, megörökítem a pillanatot, nem lehet csak úgy kitörölni az emlékezetből (minél nagyobb összegről van szó, annál inkább igaz ez), létezővé teszem, lehúzom a földre, súlyt adok neki, mert a másiknak erőfeszítést kell tenni, hogy kifizesse és nekem erőfeszítést kell tennem, hogy ott legyek (létezzek). Én is súlyosabb leszek ezáltal, a jelenlétem hatását nem tudom többé elbagatelizálni, fel kell vállalnom, hogy ott voltam, és valamit csináltam, valami megtörtént.
Ezt az írásomat most nem disszociáltam. Bevártam a lelkemet, hogy utolérjen és csak ezután írtam le.
Megállapítottam valamelyik nap, hogy az anyagiaktól való függőség nem csak a gazdagokat fenyegeti, hanem a kevésbé tehetőseket is. Azt hiszem, hogy abban a tévhitben éltem, hogy ha elég szegény és nincstelen vagyok, akkor igazából meg is haladtam a függést az anyagiaktól. Na de ez nagyon nincs így. Erről készítettem egy rövid egypercest is. Röviden összefoglalva annyi hangzott el benne, hogy a gazdag emberek is beleeshetnek abba a csapdába, hogy az anyagi javak meglététől teszik függővé az identitásukat, de ugyanez igaz a kevésbé tehetősekre is, akik az anyagi javak nem meglététől (hiányától) teszik függővé az identitásukat. Erre jó példa a több pénz, jobb autó, vagy bármilyen más anyagi javakra való vágyakozás (akár tudattalanul is), amitől azt reméljük, hogy ha azok meglennének, akkor az önbizalmunk, a társadalmi megítélésünk, boldogságunk, sikerességünk indexe, megelégedettségünk, biztonságunk is egy jobb platformra kerülne. Egy szó mint száz, az anyagi javakhoz lehet ragaszkodni akkor is, ha reálisan birtokoljuk őket, meg akkor is, ha nem. Ezt elég meglepő volt tudatosítani. Az egyperces videóhoz pedig Szabó Ati odakommentelte, hogy az anyagiakhoz való ragaszkodás igazából az orális fixáció kifejeződése. Hát akkor nézzük meg erről az oldalról is.
Az orális szakaszt Freud a 0 -1,5 korhoz társította. Tehát az ilyen jellegű „beakadások” nagyon korai érzelmi mintázatokat idézik fel. Amikor a vágyott gazdagság szintjét próbáltam magamnak valaha megfogalmazni, nagyon gyakran azt társítottam hozzá, hogy „legyen annyi, hogy ne kelljen gondolkozni azon, ha meg akarok venni magamnak valamit – ételt, utazást, élvezeti cikkeket. Legyen komfortos lakhatóságom, kényelmes autóm.” Csak most tűnt fel, hogy még véletlenül sem fogalmaztam meg azt, hogy az ugandai gyerekeken szeretnék segíteni, vagy támogatni a hajléktalanokat. A Maslowi piramis legalját céloztam főleg – az alap szükségletek maximális kielégítését, és hogy ne kelljen gondolkozni azon, hogy mire mennyit költök. Az elegendő pénz megléte tehát pont ugyanolyan, mint a csecsemőnél az anya jelenléte, amibe bele lehet pihenni és állandóan ott van. Megfigyeltem, hogy nekem ehhez társul az a gondolat, hogy erre nem szabadna vágynom, nekem ezek nélkül kell megoldanom az életemet (anya nélkül). Az, hogy anya nélkül is lehet és üdvös élni egy felnőtt ember számára teljesen helyénvaló, de mintha én ezt nem felnőtt fejjel gondolnám, hanem egy bennem élő 2 éves gondolja azt, hogy neki anya nélkül kell teljesen boldognak lennie. Mintha nem lenne engedély azon, hogy 2 évesen teljesen össze lehet omolni attól, ha anya nincs. És itt jön képbe a hiszti, és az, hogy mit gondolunk erről, amit még kifejtek lejjebb.
Az orális fixáció másik kifejeződése az olyan élvezeti cikkek használata is, amik nem a fiziológiai túléléshez kellenek, hanem inkább az érzelmi túléléshez. Nekem ilyen a csoki. Sokszor érzem, hogy a szervezetem marhára meglenne nélküle, de az érzelmi feszültség csökkentése miatt elfogyasztom. Gondolom hasonló célt szolgál az alkohol, a cigi és a drogok. Eddig azt gondoltam, hogy elsődlegesen a szeretetet pótlására irányulnak – ami valami lágy, ölelő, puha minőség számomra, de most megtaláltam egy újabb mozaik darabot, mégpedig a hisztiben való „szétesés kultúrájának” hiányát. Ehhez inkább az aggreszsió, düh, frusztráció, fájdalom, erő társulnak, amiknek megéléséhez kellene az ölelő szeretet. Valószínűleg azért keletkezik a hiszti, mert nincs elég szeretet, és mert sok feszültség gyülemlett fel a testben. Emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt többször használtam az alkoholt arra, hogy „legálisan” szét lehessen esni, mert egyébként nem volt engedély erre a szétesésre, nem volt engedély a hisztizésre.
Ezt a témát járta körül nagyon szuperül a Kapcsolódó nevelés oldalán egy cikk a hisztiről, ahol le lett véve erről a jelenségről a démoni jelleg. A cikkből kiderült, hogy míg a „hisztit” általában pejoratív értelemben használjuk, igazából egy nagyon hasznos feszültség levezető eszköz a gyerek számára (és megjegyzem, hogy a felnőttekben is ugyanez a működés mechanizmusa), csak tudni kell megfelelő módon kezelni. Amikor a gyerek hisztizik, akkor éppen a testében felgyülemlett feszültséget akarja levezetni és a kapcsolódásra vágyik. Nyilván van sok féle hiszti, és sok féle módon lehet őket megközelíteni. Erre nincs recept, mert pont a kapcsolódásról szól ez a megközelítés és arról, hogy a helyzetre reagáljunk, a gyereket pedig közelebb húzzuk és ne elfele toljuk, hogy majd jöjjön vissza, ha megnyugodott. A hiszti igazából a szétesésre irányul és ez csak akkor tud megtörténni, ha elég biztonságos és megtartó a környezet. A nyűglődés, semmi se jó állapot, pedig akkor alakul ki, amikor ez a biztonságos kötődés nincs meg, és nem hogy nincs meg a kötődés, de még csak szétesni sem lehet ennek hiánya miatt.
Szóval arra jutottam, hogy meg kell tanulnom hisztizni és felépíteni erre egy mintát, mert most is csinálom, csak mindenféle mellékutakon élem ki, mert nyíltan nem merem vállalni. A cikk nagyon érdekes. Ajánlom elolvasásra mindenkinek nem csak akkor, ha gyereke van, hanem főleg maga miatt, ugyanis disztresszt okozó dolgok napi szinten felmerülnek, és ha nincs belső engedély a kiborulásra, akkor nagyon sok feszültség épül fel a testben, amit utána mindenképp le kell valahogy vezetni, csak kérdés hogy történik ez meg?
A fixációk oka mindig egy kielégületlenség. Az orális fixáció kiváltója nem a szeretethiány. A szeretethiány a skizoid fixáció kiváltója és a csecsemő születésétől kb. 6 hónapos koráig alakulhat ki. Az orális fixáció kiváltója a bőség hiánya: kevés, vagy rapszódikusan érkezik a tejecske, a mosoly, az érintés, az érzelmi kapcsolódás, stb. Kb. fél éves kortól a járás megkezdéséig alakulhat ki. Aki tehát ebben a fixiben van, az a bőséget nem tudja megélni. Ha ezt az élete, sorsa mégis felkínálná, akkor nem képes befogadni azt, vagy időben elszabotálja, hogy ne is következzen be. És itt jön a hiszti fontossága! 🙂 A hiszti nem csak arra jó hogy a testi feszültség oldódjon, hanem hogy megjelenjen az az erő, akarat amivel kiharcolom, megszerzem, elveszem azt ami a szükségletem. Summázva: az orális fixációt gyógyítja a jó hiszti! 😉