Mi történik, ha megtiltom magamnak, hogy „belerúgjak” a férfiba?

Mi történik, ha megtiltom magamnak, hogy „belerúgjak” a férfiba?

Az utóbbi időben sokat foglalkoztam a bántalmazással. Sorban kerültek a kezembe olyan könyvek, amik valamilyen formában ezzel a témával foglalkoztak. A legfontosabb felismerés a bántalmazás témaköréből az volt, hogy ez valójában értékbeli és nem pszichés elbillenés. A bántalmazó belső engedélyt ad magának arra, hogy bántalmazzon. Persze ez nem úgy történik, hogy marhára önreflektíven egy adott pillanatban kimondja magában, hogy „És akkor most megengedem magamnak, hogy bántsam ezt az embert.” De mégis létezik egy belső oké arra, hogy bántani a gyengébbet, a kiszolgáltatottat, vagy azt, aki szerinte megérdemli (kiérdemelte) ér.

Ennek az írásnak nagyon sok aspektusa lehetne, de most csak egyet emelek ki. Mi van akkor, ha valaki ebben a pillanatban azt mondja, hogy NEM ÉR BÁNTANI? Ezt tettem én is magammal ma. Vannak ugyanis pillanatok, amikor én is tudok rúgni a férfiakba (az érzelmeikbe, nem a testükbe), amikor éppen rést látok a pajzsukon és elég gyengének látom őket ahhoz, hogy ne féljek attól, hogy én fogok pórul járni, ha rúgok. Tudok elég nagy lórúgásokat is beküldeni, ha akarok, és ha…. igen, ezt nehéz beismerni, amikor erre engedélyt adok magamnak. Ma becsuktam a szememet, és elképzeltem, hogy kirakok egy tiltó táblát az elé a férfi elé, akit szeretek és azt mondom magamnak, hogy „Adri, őt nem bántod.” A következő pillanatban azt éreztem, hogy „Ha őt nem bánthatom, ha oda nem zsilipelhetem ki a haragomat, akkor baszd meg felrobbanok.” Csak most vettem észre, hogy ez valójában azt jelenti, hogy akkor „magamat robbantom fel”. És itt jött egy következő tiltó tábla, amit eddig SOHA nem jutott eszembe kirakni. „Adri, nem bánthatod magadat sem.” Mindig amikor a férfiak iránti dühöm feltornyosult bennem, és nem mertem konfrontálódni a férfival, akkor magam irányába irányítottam a pusztítást és belül zúztam. Néha talán önvédelemből pusztítottam kint a világban, mert tudtam, hogy ha kint nem pusztítok, akkor bent lesz atomháború. Mert bent soha nem volt tiltó tábla. Azt, hogy magamat bántsam jogosnak éltem meg. És szerintem ebből következik, hogy jogosnak éltem meg azt is, hogy bánthatom az általam szeretett férfit is.

Nem jutottam el odáig, hogy letiltsam magának a bántásnak az intézményét, mert egyszerűen nem láttam, hogy hogyan máshogy lehetne megoldani ezeket a helyzeteket. Fel sem ismertem a saját érzéseimet, a kínlódásom okát, a szükségletemet. Még arra sem volt sokszor belső engedélyem, hogy szükségleteim lehessenek.

És akkor ma ott volt a tiltó tábla mindkét oldalon. A férfi előtt is, magam előtt is és ettől végre rá tudott irányulni a figylemem arra, ami valóban fontos. Azokra az üzenetekre, amik éveken keresztül rohasztották a bensőmet. Már egy csomószor megfogalmaztam őket, de eddig nem sikerült tiltó táblát tenni ezeket elé és azt mondani, hogy „Adri, ezekkel nem ér bántani magadat. Nem engedem.” Pedig istenem mennyire végtelenül romantikus pillanat az minden filmben, amikor a férfi odaáll egy nő elé és az mondja neki, hogy „SOHA SENKINEK NEM ENGEDEM AZT, HOGY BÁNTSON TÉGED!” (Gyors sorozat ajánló ezen a ponton: Normális emberek). Ez a belső férfi erő kell ide ezek elé a belső üzenetek elé, amelyik kurvára nem engedi, hogy bántás történjen. Egymásutánságban pörögtek a szemem előtt a betűk és kirajzolódtak életem főbb üzenetei:

  • A férfi az első, a nő csak utána következik.
  • A férfi szava az utolsó.
  • A férfiakban nem lehet megbízni.
  • A férfiak nem figyelnek rád, letagadnak téged.
  • A férfi egyedül hagy a terhekkel.
  • A férfiak kihasználnak téged.
  • Bújj el a világ elől a sikereiddel.
  • Ne dicsekedj azzal, amit elértél.
  • Ne gondolj túl sokat magadról.
  • Ne kockáztass.
  • Ne menj túl messzire otthonról.
  • Szolgáld ki a férfit.
  • Legyél tiszta és tarts tisztaságot a házban.
  • Vesd alá magad a női sorsnak.
  • Ne higgy a szerelemben.
  • Centikben mérd a férfi rátermettségét.
  • A nevelésem eredménye vagy.
  • Lázadj.
  • Ne lázadj.
  • Erősebb vagyok nálad.
  • Tisztelj minden körülmény között.
  • A férfi mellett nincs hely az asztalfőnél.

A belső képben azt láttam, mintha minden egyes ilyen üzenet mérgező lenne. Minden elképzelhető módot vizualizáltam, hogy ezek távoznak belőlem. A belső képben hánytam, fostam, sírtam, izzadtam, lehámlott a bőröm felső rétege és megkértem a Földanyát, hogy fogadja be ezeket és tisztítsa meg, majd végignéztem, hogy fekete tápláló föld lesz mindabból, ami kijött belőlem. Aztán belementem egy tiszta patakba és hagytam, hogy lemosson engem a víz. Megjelent bennem egy mondat: „Ezek a mondatok csak feliratok a koncentrációs tábor falán. És én szabadon kisétálhatok a táborból.” Láttam, ahogy eltávolodom ezektől a mondatoktól, amik csak egy felirat a falon. Semmi több. Valószínűleg Edith Eva Eger: Ajándék című könyve miatt jelent meg ez a belső folyamat ilyen képben. Láttam magam előtt tisztán azt a pillanatot, amikor szabadon ki lehet sétálni a börtön falai közül és láttam azt is, amikor vissza lehet menni meglátogatni azt a helyet, ami valamikor börtön volt.

Amíg bántom a másikat, vagy bántom magamat, valójában semmi sem változik, mert a bántáson van a fókusz, oda megy el az energia.

Azt gondolom, hogy talán volt értelme annak is, amikor a bántást kiéltem (bár látom, hogy nem ez a legszerencsésebb eszköz), mert magam számára is láthatóvá vált, hogy milyen a mérete a dühömnek, mekkora a pusztító készségem. Fontos látni a sárkány méretét, hogy ne gondoljam azt, hogy egy pudli kutyával van dolgom. És fontos tudni abbahagyni a bántást és felülni erre a sárkányra, és meghallani az üzenetét. A bántás ugyanis sohasem ok nélkül történik, de legtöbbször nem az az oka, amire ráfogjuk, és nem is az a valódi célpontja, akin kiéljük. Mélyebbre kell ásni. És itt nem arról van szó, hogy rájövök, hogy valójában az apámra vagyok dühös és akkor nekiállok évekig őt utálni. Ez sem fog előre vinni engem, bár elég komoly izmokat lehet kifejleszteni ebben a dühöngésben, azt azért látom az évek önismerete alatt. Évekig nem bírtam bevenni azt a kanyart, hogy gondolhatom magamról, hogy ÉRTÉKES VAGYOK. És ettől állandóan csak az útvesztőben bolyongtam a dühömmel. Mert valójában így szól a dühöm: DÜHÖS VAGYOK, HOGY ELHANYAGOLSZ, ÉS NEM LÁTOD, MILYEN ÉRTÉKES VAGYOK. EZ FÁJ. Amikor az értékesség érzete sérül, akkor olyan mintha „behorpadnék” azon a helyen. És mivel nem tudtam azt gondolni, hogy értékes vagyok, nem is bírtam belülről „kinyomni” ezt a részt, hogy ismét kiegyenesedjen. És akkor csak maradt az észvezstő rohangálás a horpadás körül és minden más horpasztása.

Minden egyes alkalommal, amikor sarokba szorítva éreztem magamat egy férfi által, nem feltétlenül ő szorított sarokba, hanem már eleve a sarokból indultam azok miatt a belsővé tett alaptételek miatt, amiket feljebb felsoroltam. Már eleve koncentrációs táborban éreztem magamat és ettől szerintem sok esetben teljesen elveszett az aktuális helyzetben az, hogy MI A BAJOM VALÓJÁBAN.

Ha megtiltom magamnak, hogy ne bántsam a férfit, és megtiltom azt is, hogy magamat bántsam, akkor a figyelmem végre arra tud irányulni, ami a lényeg – az aktuális helyzetre. Mi zavar engem? Mire lenne szükségem? Ha már úgy indul a mondat, hogy „Mert a férfiak…” az már régen rossz. Abból semmi konstruktív nem fog kisülni. Mert ha már a „férfiakon” van a tekintetem, akkor elvesztem mások sorsaiban, mások élményeiben, tapasztalásaiban és szem elől tévesztettem a sajátomat. „A férfiak” nincsenek, az a férfi van, akinek éppen a szemébe nézek.

Sok helyen múlt időt írtam ebben a bejegyzésben, pedig mire ideértem azt érzem, hogy vissza fogok még esni ezekbe a gödrökbe. És közben eszembe jut az a kérdés is, hogy „És mi kellene ahhoz, hogy úgy álljak itt, mint a romantikus filmek hősei, aki kijelenti sziklasziládran, hogy megvédi a nőt és hű is marad az ígéretéhez? Mi kellene nekem ahhoz, hogy kimodjam, itt vagyok babám és megvédelek a jövőben?” Biztos nincs egyetlen jó válasz erre, de a bátorság az egyik válasz. BÁTORSÁG. Meg hit abban, hogy meg tudom ülni a saját sárkányomat. Hiszen az enyém 🙂


Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Van az a mondás, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket, ellenállóbbá tesznek, új készségek kifejlesztését teszik lehetővé, tapasztaltabbak leszünk általuk. Teljesen egyetértek ezekkel, de közben egyre inkább kezdem a saját életemben felfejteni azt, hogy nem mindegy, milyen belső hitrendszerrel vagyunk benne ezekben a helyzetekben, mert teljesen más kimenetelük lesz ennek függvényében. A „nehéz helyzetben voltam, de megerősödve jöttem ki belőle” sztorikat azért ismerjük, mert a nehéz helyzetekből megerősödött emberek elmondják őket. Évek óta követem sikeres emberek életútját, és számtalan ilyen sztorit hallgattam meg. Tony Robbins a világszerte ismert coach gyerekként éhezett és függő anyja mellett élt, Oprah Winfrey-t molesztálták és 14 évesen teherbe esett majd a koraszülött fia meghalt, Paris Hiltont javító intézetbe adták be, ahová úgy vitték el, hogy az éjjel közepén két rátermett férfi berontott a szobájába és egyszerűen elhurcolták őt, Edith Eger koncentrációs tábor túlélő, és még sorolhatnám nemcsak a külföldi példákat, hanem a hazaiakat is. Ezek az emberek valóban óriási dolgokat vittek véghez az életükben, amikor kiléptek a „nyomorgató” körülményeikből, de ők érzetem szerint kisebbségben vannak azokhoz képest, akik az egész életükben nem lépnek ki a szegénységből, bántalmazó kapcsolatokból, nehéz életkörülményekből, ugyanis nem törvényszerű az ezekből való kilépés. Elég megnézni a Soft White Underbelly youtube csatornát, ahol rengeteg interjú kerül fel függőségben élő, utcán tengődő, prostituáltként, csövesként élő emberekkel, akik nem tudják elmesélni, hogy „Kurva nehéz gyerekkorom volt, de kimásztam belőle”. Maximum azt tudják elmondani, hogy túlélték. Törvényszerű, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket? Nem. Más is kell hozzá. És erről akarok írni.

Most olvastam egy cikket a bántalmazásról a gyerekkorban. Nagyon sokáig a bántalmazás alatt a testi bántalmazást értettem csak, de a bántalmazásnak nagyon sok formája van, amik ugyanolyan pusztítóak. Az egyik óriási torzítás, ami a közeli hozzátartozók általi bántalmazás során létrejön, hogy összefonódnak egymással a szeretet és a bántás. Amikor egy szülő például azért fenyít, hogy a gyerek „jobb” legyen, akkor összekeveredik egymással a fájdalom és a jó szándék. Ugyanilyen hatás jön létre akkor is, amikor a szülő jó akarásból olyasmibe kényszeríti a gyereket, ami neki nem jó, amikor nem hangolódik a gyerek szükségleteire, sőt amikor azokkal ellentétesen neveli őt. Ezek mind torzítják a gyerek önképét és világképét, valamint az arról való gondolkodást, hogy pontosan mi az, ami a vágyaink vagy céljaink eléréséhez kell.

Az önismereti folyamatokban tűnt fel nekem először életemben, hogy agresszív vagyok másokkal szemben, mert azt gondolom, hogy ettől megerősödnek. Magamhoz is nagyon hasonlóan tudok állni sok dologban. Benne hagyom magamat nehéz helyzetekben, mert majd biztos megerősödök tőlük. Nagyon- nagyon ébernek kell lenni arra, hogy milyen hitrendszer fűti ezeket a tételmondatokat, mert ilyenkor a bántalmazó attitűdöt csomagoljuk be közismert és valóban működő igazságokba. Tény, hogy paradox módon egy helyzetet csak akkor tudunk megváltoztatni, ha megbékéltünk vele. De a megbékélés nem egyezik a beletörődéssel, ami közben esszenciális részeink törnek össze (a blog végén találsz egy írásomat ebben a témában). Tény, hogy a nehéz helyzetek megerősíthet(nek), de az is lehet, hogy még tovább törnek minket.

Nem mindegy, hogy a nehéz helyzetekben újból és újból a régi önbántó mintákat ismételjük, vagy valóban erősödünk bennük.

A sportból ismert „szenvedés nélkül nincs eredmény” mondás is igaz, és én is pontosan tudom, hogy így van, de közben soha nem éreztem, hogy ez „önbántás” lenne (bár lehet művelni ilyen módon is, ez tény). Miközben szenvedek egy full kondi órán, éber vagyok arra, hogy éppen erősítem az izmaimat, a kitartásomat, és önbizalmamat, miközben azt is érzem, hogy mindjárt belegebedek ebbe az órába. De a végén mégis boldogsággal sétálok ki az ajtón és megelégedéssel. Ebből tudom, hogy az az óra nem önbántás volt, hanem építő szenvedés. De ugyanezt nem tudtam volna elmondani arról a munkahelyemről, amiben túlnyomórészt önbántó attitűdből maradtam benne. Erősödtem persze, hiszen túléltem és ami nem öl meg az megerősít, de nem lett tőle nagyobb önbizalmam, hanem azt érzem még most is, hogy megerősítettem a szenvedésről szóló idegpályáimat. Bármilyen eredmény elérését lehet művelni önbántó attitűdből és egészséges önszeretetből is.

„Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” ön-bántalmazó verziója az, ha valaki akár évekre benne tartja magát (sokszor tudattalanul) a nehéz helyzetben azzal a magyarázattal, hogy ha ebben is képes jól érezni magát és megbékélni vele, akkor majd lesz jobb is.

A nehéz helyzet ebben az esetben a felnőttkori verziója a bántásnak, amit valaki gyerekkorában megszokott, és azon igyekszik, hogy ebben „jól legyen”, mert hiszen nincs hová ebből menekülni.

Aki nem ön-bántó attitűdből van az ilyen helyzetekben, az előbb – utóbb kimászik belőlük, inkább előbb úgy gondolom, aki pedig megszokta, hogy ő bántva van és ezért felnőtt korban is bántja magát különböző módokon, az akár évekig benne marad önsanyargató helyzetekben. Erősít az ilyen benne maradás? Azt gondolom, hogy nem feltétlenül. Legtöbbször csak tovább erősíti az „értéktelen vagyok” belső érzetet.

Életem egyik legnagyobb tévedései közé tartozik, hogy azt gondolom attól erősödöm, hogy kibírom a nehéz helyzeteket. Ez önmagában NEM ERŐSÍT, bár elég vastag bőrt segít kiépíteni, hogy elviselhetővé váljon a fájdalom. Ahhoz, hogy profitálni tudjak egy nehéz helyzetből kell az önszeretet is, ami nem egy helyzet sima kibírásáról szól, hanem elbírásáról.

Bennem nagyon erősen jelen van az a hitrendszer, hogy ha a kevés pénzből is ki tudom gazdálkodni az életemet, ha meg tudok békélni az egyszerű életmóddal, ha boldog tudok lenni majdnem a semmi közepén is, ha boldog tudok lenni olyan kapcsolatban, ahol nem érzem magamat szeretve, ha tudok dolgozni olyan főnöknek, aki úgy érzem nem becsüli meg a munkámat, akkor érdemessé válok a jobb körülményekre. Igen, de csak akkor, ha ezeket a helyzeteket, nem az ön-bántó játszmáim fenntartására használom, és én azokra szoktam használni őket az idő nagy részében. Igazából a szőnyeg alatt az van, hogy „ennyit érdemelsz, légy ezzel boldognem vagy többre képesviseld el, bármilyen nehéz is, nincs más lehetőséged … „. És amíg ez az attitűd fennáll, addig baszd meg nem erősít az a bizonyos sanyargató párkapcsolat, munka, pénzügyi helyzet vagy bármi más, mert töri az én-t, az akaratot, az életörömöt.

Néha szoktam példálózni önmagamnak, hogy hiszen a buddhista szerzetesek, meg a szádhuk is nagyon egyszerű körülmények között élnek, és mennyire szent az életük. Az, mert ők nem azzal a belső hozzáállással vannak benne, mint amilyennel én lennék benne az ön-bántásból.

Summa sumárum, „Ha így is jól tudok lenni, akkor…” mondatot nagyon éberen kell vizsgálni, hogy milyen forrásból mondjuk, milyen logika áll mögötte, mert annak függvényében fogja tekerni az életünket.


BELSŐ MINTÁZATOK FELFEJTÉSE

A belső mintázatainkra nagyon sok esetben sokkal könnyebb rálátni akkor, ha egy másik személy tükrözi őket vissza.

Vannak olyan mintázataink is, amikre önmaguktól esélytelen rálátni, mert annyira szerves részét képezik a gondolkodásunknak, hogy fel sem tűnnek.

Első sorban az ezekre való rálátást és változtatást célozzák az egyéni ülések. Vedd kezedbe az életed és teremtsd olyanra, amilyenben élni szeretnél.

LEHETSZ RENDBEN – Egyéni ülések és családállítás

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0