/Byron Katie által vezetett 4 kérdés folyamat kivonata./ Byron Katie ezúttal egy fiatal lányt kísér végig a 4 kérdésen, aki apjával kapcsolatos témát hozott. Annyira sok érzés, emlék, múltbéli tapasztalás sűrűsödött már össze benne, hogy azt érzi nem is képes ezeket megfogalmazni pár tételmondatban, hogy el tudják kezdeni a munkát. Azt mondja nehezére esik lehorgonyozni magát egy-egy kijelentés mellett.
Katie egy példán keresztül hozza őt vissza a jelen pillanatba és segít neki kapcsolódni a lehorgonyozottság érzéséhez. “Képzeld el, hogy dühös vagy valamiért a férjedre és ő bejön a szobába. Rögtön érzed ezt a dühöt. Ez a lehorgonyozottság az érzésben.”
Az ilyen esetekben mindig nagyon pontosan tudjuk, hogy milyen történet (és ehhez tartozó mondatok) tűnnek abban a pillanatban teljes igazságnak és ez horgonyként funkcionál számunkra.
A lány dühös az apjára és ezt a dühöt a következő tételmondatban fogalmazza meg:
Az apám elpazarolja az életét azáltal, hogy bele van ragadva a dühébe.
Miután Katie megkéri a lányt, hogy vegye észre érzelmileg hogyan hat rá ez a mondat, a lány heves érzelmi reakciót mutat. A kezét a mellkasára szorítja, elvörösödik az arca, a fülei, sírni kezd. Katie csak visszatükrözi neki, hogy miket lát rajta kívülről anélkül, hogy a lány bármit is elmondana az állapotáról. Aztán megkéri őt, hogy nyissa ki a szemét és tudatosítsa, hogy az apja nincs most a helyiségben, nincs ott mellette, ezek az érzések a gondolatai nyomán ébrednek és annak következtében, hogy teljes igazságként fogadja el az előzőleg megfogalmazott tételmondatot. A heves testi reakció a jelen pillanatban gyakorlatilag egy illúzióra adott válaszreakció. A lány a múltban van, amikor megélte az apja dühét különböző helyzetekben, valamint a jövőben, amikor elképzeli, hogy az apja soha sem fog megváltozni és a jövőben is ugyanazt fogja tapasztalni tőle, mint eddig.
Amikor a lány ezt tudatosítja, hirtelen maga ellen fordítja a neheztelését az apja helyett. “Nehéz elfogadnom, hogy ezt Én csinálom, a saját gondolataimmal ilyesmit okozok.” Gyakorlatilag az történik, hogy az apja helyett saját magát kezdi el hibáztatni. Katie azonban rámutat arra, hogy ez nem csinálás kérdése, hanem egy történés: “Azt, ahogy előbb felemelted a kezedet megtervezted előre? Vagy hogy ki és belélegzed a levegőt? A gondolataink pont ugyanilyenek, megtörténnek velünk.”
Ezután Katie arra kéri őt, hogy fordítsa meg a mondatot. A következő megfordítás születik:
Az apám nem pazarolja el az életét azáltal, hogy bele van ragadva a dühébe.
Fontos, hogy ne csak megfordítsa ezeket a mondatokat, hanem találjon rá példát is! Mikor látta azt, hogy apja nincs beleragadva a dühébe? Amikor elhiszünk egy gondolatot, akkor az elménket megnyissuk azoknak a tapasztalásoknak az irányába, amik ezt a gondolatot megtámogatják, a többit pedig kiszűrjük és figyelmen kívül hagyjuk. Ha egy másik gondolatra kezdünk el figyelni, akkor az agyunkat ebbe az irányba tesszük nyitottá. Amikor a lány megfordította a mondatot, akkor gyakorlatilag arra kérte az elméjét, hogy mutasson neki olyan példákat, amik ezt az új gondolatot támasszák alá.
Én pazarolom el az életemet azáltal, hogy bele vagyok ragadva a dühömbe.
Ezen a ponton történik a “csoda” a Katie által vezetett folyamatokban, amikor a kérdező egyszercsak a kifelé fordított fókuszból megérkezik önmagához. Azért vagyunk frusztráltak, dühösek, tanácstalanok, elveszettek, mert elveszítettük a kapcsolatot önmagunnkal! Ez az elsődleges ok, nem az, amit valaki más csinál velünk.
Az apám jól hasznosítja az életét azáltal, hogy bele van ragadva a dühbe.
Akár még ez a verzió is igaz lehet, hiszen a düh nagy tanítómester, mondja Katie a lánynak.
A második tételmondat a következő: Azt akarom, hogy nézzen önmagába és szabaduljon meg az agressziójától.
Katie: Mi lesz számodra a haszna annak, ha ezt megteszi? Lány: Jobban érezném magamat, könnyebb lenne az életem. Katie: Szóval ez az egész apáddal kapcsolatos kérdés rólad szól, miközben te azt gondolod, hogy róla? Mintha azt mondanád: “Szeretném, ha megváltoztatnád az életedet, mert én úgy boldogabb lennék. A te dolgod, hogy engem boldoggá tegyél.”
A lány felnevet és hirtelen rádöbben, hogy valóban egy teljesen önös érdek áll a háttérben, miközben ő végig azt gondolta, hogy az apja érdekében teszi mindezt. A meglátás valóban akár még jó is lehet, lehetséges, hogy kevesebb dühvel az apja élete is könnyebb lenne, de nem az önzetlen törődésből indult ki az alap tételmondat, hanem az önzetlenségbe burkolt önös érdekből és így kizárólag feszültség tud szülni, mivel a másik fél ezt a rejtett szándékot érzi, még akkor is, ha pontosan nem tudja megnevezni.
Katie: Hogyan bánsz az apáddal, amikor elhiszed azt a gondolatot, hogy az apádnak meg kellene szabadulnia az agressziójától? Nézz rá önmagadra az apád szemein keresztül, amikor ezt csinálod. Milyennek látod magadat? Nézz rá az apádra enélkül az elvárás nélkül. Milyennek látod őt?
Miután a lány felismerte, hogy mennyi düh van ő benne magában, hogy mennyire kontrolláló az apjával szemben, amikor azt várja, hogy ő változzon, ő csináljon valamit másképp, akkor képes volt ránézni a megfordított mondatokra is és megvizsgálni ezek igazságtartalmát:
Azt akarom, hogy én magam nézzek önmagamba.
Azt akarom, hogy én magam tegyem le a felé irányuló agressziómat.
Nem akarom, hogy nézzen önmagába.
Nem akarom, hogy szabaduljon meg az agressziójától.
Mindegyik mondattal akár napokat is el lehet időzni és beleengedni magunkat, hogy valóban hassanak ránk.
A következő tételmondat: Segítséget kellene kérnie és tudomásul venni a viselkedése negatív következményeit.
Katie elmondja neki, hogy a híd a másik emberhez a feltétel nélküli szeretet, amit más néven MEGÉRTÉSNEK is nevezhetünk. Hogy valóban meghalljuk, amit az a másik mond anélkül, hogy a saját érzéseink elsodornának minket, valóban hagyjuk, hogy az a másik ember tanítson minket. Katie folyamatosan a tanuló pozíciójában látja magát, akit mindenki akivel csak találkozik segíti, hogy ráébredjen a valódi természetére. Mindenki az ő tanára.
Ha valóban az történne meg, amit a lány alapból kívánt, hogy az apja önmagába nézne, segítséget kérne a dühe kezelésében és abbahagyná a gyakori dühöngést, akkor a lánya kapná ezért az egészért a kreditet. “Megmentettem őt.” gondolhatná rejtetten, miközben neki magának egyáltalán nem kellene változnia. Ez egy fölényes pozíció.
További megfordított mondatok:
Megértem annak a fontosságát, hogy a saját megváltásomat keressem
Fontos, hogy meghalljam az ő haragjának üzenetét
Nekem van szükségem arra, hogy segítséget kérjek a dühömmel való munkában (amit meg is tett azáltal, hogy felvette a kapcsolatot Katievel és hajlandó volt a témájára ránézni és ez egy rendkívüli ajándék, hogy hajlandó ilyen mélyen önmagába nézni.)
Látom fontosságát annak, hogy tudatosítsam a saját viselkedésem mellékhatásait.
Itt is fontos elidőzni ezekben a megfordított mondatokban, tesztelni őket, hogy vajon igazak-e, konkrét példákat találni arra, amikor igen, mert “van a valóság és vannak a gondolataink a valóságról és ez a kettő néha nem egyezik.”
Volt egyszer egy királyság, ami nagyobb volt minden királyságnál messze földön. Óriás palota állt a közepén, aminek 1001 szobája volt és 500 tornya. A palotában a király élt a lányával. A palotát hatalmas birtok vette körül, erdőkkel, dombokkal, legelőkkel, rétekkel. Az országban élő emberek mind sokkal kisebb házakban laktak, sokkal kisebb kerteket műveltek, még a nagyon gazdag bárók birtokai, sőt még a szomszédos királyságok sem voltak akkorák, mint ez a királyság, a királylány mégis állandóan azt érezte, hogy nincs elég hely számára a nap alatt. Néha felötlött benne az a gondolat is, hogy túl kicsi a test is, amiben él, de ez annyira félelmetes gondolat volt, hogy inkább mindig gyorsan elvetette. Néha beszélt erről az apjának, aki nem értette a királylányt. – De hiszen messze földön a legnagyobb királyságban élsz! – méltatlankodott. – Igen, apám, tudom. – ismerte be a királylány, de ettől még az érzése nem szűnt meg. A királylányt néha percekre, néha napokra kerítette hatalmába a rosszkedv, és volt olyan, hogy évekre rossz kedve lett. A király nem értette a lánya szomorúságának okát, és az esetek nagy többségében maga a királylány sem. Eltelt sok év, a királylányból felnőtt nő lett, lassan elérkezett az idő, hogy férjhez menjen. Az apja nagyon szerette őt, ezért azt mondta neki, hogy egyáltalán nem ragaszkodik ahhoz, hogy királyi vérből válasszon magának férjet, ő elfogadja bármelyik kérőt, amelyiket a királylány kiválaszt és szívesen hagyja halála után rájuk a birodalmat. Jöttek is a kérők, hosszabb- rövidebb ideig udvaroltak a királylánynak és a királylány jól is érezte magát velük, de lánykérésre egyikkel sem került sor. Szépen lassan a kérők az évek során eltűntek a palotából, és több nem is jött. Teltek az évek és a királylány nem mutatott hajlandóságot arra, hogy férjhez menjen vagy gyereket szüljön. Az apja nem sürgette, úgy érezte rendben van az is, ha a királylány élete végéig nem választ maga mellé társat. Így is- úgy is megörökli a birodalmat. Egyhangúan teltek a napok a királyságban míg nem egyik nap a palotába egy banya érkezett. Haja kócos volt, arca bibircsókos, állán szőrszálak nőttek, ruhája sokat hordott, cipője lyukas. A kapuknál álló őrök be sem akarták őt engedni kinézetére tekintettel, de a banya a király által kibocsátott szabad átjárás törvényére hivatkozva mégis bebocsátást kért. Az őröknek be kellett végül ismerniük, hogy valóban nincs okuk a banya feltartóztatására és kelletlenül ugyan, de beengedték őt a palota udvarára. Épp vásár volt aznap, árusok kínálták portékájukat, a banya megcsodálta a szép árut, de mindegyik árus elkergette őt és nem engedték, hogy megnézegesse a ruhákat, sálakat, sajtokat, finom kenyereket. A banya nem bánta, megszokta már, hogy így bánnak vele, megvonta a vállát és tovább állt. Délidőben leült a palota udvar közepén lévő szökőkút szélére és nézelődött. Ekkor látta meg az egyik erkélyen a királylányt ácsorogni. Rögtön megtetszett neki ez a teremtés, felfigyelt a királylány messzibe révedő szemeire, amik rögtön elárulták neki, hogy különleges dolgokat is látó teremtésről van szó. Szeretett volna megismerkedni vele, de azt tudta, hogy a palota udvarra ugyan beengedték őt, de a palotába már biztosan nem fogják, ugyanis a palota épületére már nem vonatkozott a szabad átjárás törvénye. Órákig nézelődött és figyelte az őröket, hátha váltáskor nem érkeznek pontosan és besurranhat, de az őrök olyan gondosan váltották egymást és annyira figyeltek, hogy egy egér sem tudott volna beszökni mellettük. A banya feladta és úgy döntött hazamegy. Amint elindult, egy legény toppant elé. – Mi járatban vagy itt? – kérdezte tőle a szőke hajú, kék szemű legény vidáman. A banya önkéntelenül is elmosolyodott, mert annyira szívélyes volt a legény arckifejezése. – A királylánnyal szerettem volna találkozni. – válaszolta a banya őszintén. Úgy érezte teljesen megbízhat a legényben. – És miért szeretnél vele találkozni? – kíváncsiskodott a legény. – Hát csak úgy, kedves teremtésnek láttam és gondoltam megismerkednék vele. A legény megvonta a vállát és nem firtatta tovább ezt a kérdést. – Ilyen indokkal kétlem, hogy az őrök beengednek, a kinézeted sem segít sokat az ügyön, de ne csüggedj. Várj meg itt engem, hozok neked valamit, amivel könnyedén túljársz az őrök eszén. – jelentette ki a legény és már sarkon is fordult. A banya elmosolyodott a jó szerencséjének, visszaült a szökőkút szélére és várakozott. A legény kisvártatva visszatért és átadott neki egy jókora fekete anyagot. – Ez itt egy varázsköpeny. Ha magadra öltöd láthatatlanná válsz. – mondta vidáman és már indult is volna. – Várj! – szólt utána a banya – Mivel háláljam meg segítségedet, és hogyan adjam vissza neked a köpenyt? – Ezzel ne törődj. Én is ajándékba kaptam, te is ajándékozd majd el, ha nincs rá többé szükséged. – válaszolta a legény. Miután a banya egyedül maradt rögvest ki is próbálta a palástot. Elsétált az árusok bódejai előtt, ismét megfogta az árut, de senki rá se hederített, tényleg nem látták őt. A banya ugrándozott örömében, rögvest oda is szaladt az őrökhöz és könnyedén besétált mellettük a palotába. Mivel a palota óriási volt, elég sok idejébe tellett megtalálni a királylányt, de végül megtalálta. Az ő szobájába is könnyedén besurrant a köpenyben. A királylány éppen kedvenc tevékenységének hódolt, és teljesen elmerülve egy másik világban, olvasott az ablak mellet álló karosszékben. Mégsem törhetek rá csak így. – gondolta a banya és kiment a szobából, majd illedelmesen bekopogott az ajtón, miután levetette magáról a palástot. – Hát te ki vagy? – kérdezte a királylány csodálkozva miután meglátta az ismeretlen asszonyt az ajtaja előtt. A banya tudta, hogy az igazság, hogy csak pusztán megismerni szerette volna a királylányt nem lesz elég, ezért gyorsan kitalált egy történetet. – Az apád fogadott fel engem tegnap. Én vagyok az új gyógynövényes asszony. Jöttem, hogy megkérdezzelek egészséged felől és gyógynövényeket javasoljak neked ezek gyógyítására. –Úgy érzem egészséges vagyok. – válaszolta a királylány. – A jókedved, hogy szolgál téged? – kérdezte a banya. A királylány meglepődött a kérdésen, azt gondolta, hogy a banya a testi egészségéről fogja őt faggatni. – Hát… néha meglátogat a jókedvem, de általában valahol kószál és azt mondja, hogy sok dolga van a világban, nincs rám ideje. – válaszolta a királylány. – És a szomorúságod hogy szolgál téged? – faggatózott tovább a banya. – A szomorúságom hű barátom. Ő nem kószál a világban, mindig a közelemben van. – És a vágyaid mennyire tüzes paripák? – tette fel a banya a harmadik kérdést. – A vágyaim? – tűnődött a királylány. – Tüzes paripának nem nevezném őket, inkább mindenfelé ugrándozó békáknak. A banya megvakarta a fejét. – És meg tudod különböztetni a saját vágyaidat attól, amit mások szeretnének, hogy akarj? A királylány elgondolkodott egy pillanatra, majd határozottan azt válaszolta, hogy igen. A banya rögtön átlátott a szitán és megállapította, hogy a királylány ugyan mindenfélére vágyik, de ezek a vágyak se nem teljesen az övéi, se nem teljesen tiszták, se nem paripák, amik húznák az élete szekerét. – Rendben, rendben. – bólogatott a banya. – Az elmondottak alapján készítek neked egy gyógyfű keveréket, ami segít hazacsalogatni a jókedvedet, távolabb tartani a szomorúságosat és tisztán látni a vágyaidat. Ezzel a banya kiment a szobából, ismét magára öltötte a varázs palástot, elsétált az őrök mellett és elhagyta a palotát. Nem volt ő bizony javasasszony, fogalma sem volt milyen gyógynövényeket kellene összegyűjtenie, de azt biztosan tudta, hogy az intuíciója jó, és ez segít majd neki felismerni a megfelelő növényeket. Nem is kellett sokat sétálnia meglátott egy sárga szirmú virágot az út szélén. Rögtön be is tette a szütyőjébe. Pár lépés után meglátott egy kék szirmú virágot, azt is betette a szütyőbe, majd rövid séta után az út kellős közepén egy barna szirmú virág nőtt. Hát, te csak rám vártál, ahogy nézem. – mondta vidáman és betette a barna szirmú virágot is a tarisznyájába. – Mindhárom virágot szárítsd ki a napon, majd morzsold össze őket, készíts belőlük főzetet és azt idd öt napon keresztül, minden nap három kortyot. – okította a királylányt a banya, miután visszatért hozzá a palotába. – Három hónap múlva visszatérek és megkérdem tőled, mi változott. Elbúcsúzott és magára hagyta a királylányt.
A királylány mindent pontosan úgy tett, ahogy a banya mondta. Kitartóan kortyolgatta a főzetet és figyelte vajon mi változik. Az első nap után semmilyen változást nem vett észre, a második nap után sem, a harmadik és a negyedik nap sem hozott változást, de még mindig bízott abban, hogy az utolsó nap megtörténik a csoda. Végül az ötödik nap sem hozott változást. A királylány roppant dühös lett a banyára, hogy ilyen haszontalan gyógynövényeket hozott neki, és alig várta, hogy jól beolvashasson neki. Ha a főzet hatástalansága lett volna az egyetlen baj, talán még megbocsátotta volna, de a három hónap alatt az is kiderült számára, hogy a banya hazudott. A király nem is alkalmazta őt javasasszonynak! Letelt a három hónap, a banya ismét meglátogatta a királylányt, felvette a varázs köpenyt, hogy bejusson a palotába, a királylány ajtója előtt levetette, és illedelmesen bekopogott. – Alig vártam, hogy ismét meglátogass!- fogadta őt haragosan a királylány. – Becsaptál engem! A főzeted fabatkát sem ért, és az apám soha nem is fogadott fel téged! Kitudja mit itattál meg velem, talán most leszek csak igazán beteg! A banya nem ijedt meg, úgy tűnt, hogy meg sem lepődött. – A történetem talán mese volt, de a növények maguk mutatták meg magukat előttem és engedték, hogy leszedjem őket. Csak elhoztam őket neked, ha engedted volna, hogy segítsenek, akkor változást hoztak volna az életedbe. – válaszolta nyugodtan. – Hazudsz! Egy csaló vagy és most próbálod megúszni, hogy az apám tömlöcbe vessen téged! – kiabálta a királylány. – Nem félek a tömlöctől. A legsötétebb tömlöc sem tarthat engem fogva, te viszont sokkal nagyobb rabságban vagy, mint ahogy én lennék a tömlöcben. – válaszolta a banya még mindig nyugodtan. – De hát a földkerekség legnagyobb palotájában élek, a legnagyobb királyságban! – Mit sem ér a nagy birodalom, ha nem érzed otthonodnak sem a birodalmat, sem a testedet. A szavak hallatán a királylány annyira dühös lett, hogy megfogta a banyát és kidobta őt az ablakon. Csak amikor a banya már kirepült az ablakon tudatosította a tettét és azt, hogy mekkora bűnt követett el. A legmagasabb szobában voltak éppen, a 102-ik emeleten, lehetetlen volt, hogy a banya túlélje. Kinézett gyorsan az ablakon, de lent a földön csak egy kupac ruhát látott. – Ó jaj!- kiáltott fel a királylány – Kioltottam egy emberi életet!
Ettől a naptól kezdve teljesen magába zárkózott. Nem evett és nem ivott, gyötörte őt a lelkiismeret. Senkinek a palotában nem mert beszélni a tettéről, hiába kérdezgette őt az apja, a pap, a szobalány. A királylány némaságba burkolózott. Így ment ez egy hónapig, a királylány teljesen legyengült, csak feküdt az ágyán és nézte a falat. A király magához hívatta a birodalom legjobb javasasszonyát. – Csinálj valamit! Gyógyítsd meg őt! – adta ki neki a parancsot. – A növények csak annak segítenek, aki engedi. A királylánynak nem tudok segíteni, ha ő maga nem szeretne meggyógyulni.- válaszolta a javasasszony. – Kotródj innen! – kiáltotta a király. – Látom, hogy ide rendes orvos kell. A palotába hívatta a birodalom legjobb orvosát és a véleményéről kérdezte. – Úgy látom, hogy a királylány a szíve miatt szenved. Úgy hiszem tudok rajta segíteni. Kioperálom a szívét és a baj megoldódik. – mondta magabiztosan az orvos. – Ez valóban szükséges? Nincs más megoldás? – kérdezte kétkedve a király. – Nincs bizony. Csak adja engedélyét és én máris nekikezdek. Mivel a királylány teljesen el volt merülve a saját világában és senkivel sem volt hajlandó beszélni, senkire még csak ránézni sem, a király döntött és engedélyt adott az orvosnak az operációra. A műtét után a szívet egy üvegbe tették és a király levitte a pince legeldugottabb zugába, hogy ne is emlékezzenek erre a nehéz időszakra. A királylány gyorsan felépült és úgy tűnt, hogy a műtét valóban sikeres volt. Ismét olvasott, beszélt az apjához, kijárt lovagolni és úgy általában vidámnak tűnt. Így telt el több év, eseménytelenül. Az egyik alkalommal, amikor a királylány kilovagolt egy manó toppant elé az úton. – Tudod-e, hogy hol van a szíved?- kérdezte tőle a manó. A királylány meglepődött a furcsa kérdésen, de magabiztosan válaszolt: – Igen, itt van a mellkasomban! – Ott bizony nincs. – válaszolta a manó és eltűnt. A királylány nem tudta mire vélje ezt a választ, de nem is foglalkozott vele sokat és tovább lovagolt. Másnap megint elé toppant a manó az erdőben. – Tudod-e, hogy hol van a szíved? A királylány ismét magabiztosan a mellkasára mutatott: – Itt ni! – Ott bizony nincs. – válaszolta a manó. A királylány megint csak nem értette a választ, de ezúttal elmesélte a történteket az apjának. A király elfehéredett. Bízott benne, hogy a régi históriát örökre elfelejthetik, nem akarta ismét felnyitni ezt a sebet sem a királylányban, sem magában. – Hát persze, hogy ott van a mellkasodban, kislányom. – felelte kedvesen. A királylány megnyugodott, és lefeküdt aludni. Harmadnap lovaglás közben megint elé toppant a manó. – Tudod-e, hogy hol van a szíved? – kérdezte ismét. – Igen! – válaszolta most már bosszúsan a királylány. – A mellkasomban dobog! – Ott bizony nincs! – válaszolta a manó és ismét eltűnt. A királylány most már végképp nem tudta, mit gondoljon. Kinek higgyen? Hazatérése után ismét megkérdezte az apját a szíve ügyében. – A mellkasodban van, kislányom. – felelte ismét az apja. A királylánynak semmi oka sem volt kételkednie az apja szavaiban, nem is akarta őt hazugsággal gyanúsítani, de a manó kérdése mégsem hagyta őt nyugodni. – Ki kell derítenem a választ! – gondolta magában. Mivel nem volt különösebben fontos dolga a palotában, úgy döntött útnak indul, hogy kiderítse vajon a manónak van igaza a szívével kapcsolatban, vagy a királynak. Az apjának persze nem merte elmondani útja valódi okát, nehogy megbántsa őt kételkedésével, ezért csak annyit mondott neki, hogy elindul szétnézni a birodalomban, ami majd egyszer úgyis az övé lesz.
Sok napon keresztül vándorolt, de nem történt semmi, ami közelebb vitte volna őt a válaszhoz. Egyszer csak elérkezett a birodalom határához. Úgy képzelte, hogy biztos egy magas fal szegélyezi a birodalmat, de nem így volt. Egy alacsony kis fa kerítés vette körül, amin könnyedén átlépett. “Vajon milyen birodalomban lehetek most?” Tűnődött. De nem tudott ezen túl sokat gondolkodni, mert előtte termett a manó. – Látom elindultál, hogy magad találd meg a választ a kérdésemre. Bölcsen tetted. – Igen, de fogalmam sincs, hogy merre keressem a választ. – mondta lehangoltan a királylány. – Segítek neked. – ajánlotta fel a manó. – Menj tovább ezen az úton és nemsokára egy útelágazáshoz érsz. Mivel azt mondtad nekem háromszor is, hogy a szíved a mellkasodban van, hát hallgass rá és döntsd el szíved szerint, hogy merre mész tovább. – mondta a manó és már el is tűnt. A királylány így tett, elérkezett az útelágazáshoz. Jobbra nézett, balra nézett, hallgatózott mint mond a szíve, de semmit sem hallott. “Biztos mond valamit a szíven, csak én nem hallom.” – gondolta. Feldobott hát egy érmét és eldöntötte, hogy ha az apja arcképével esik a földre, akkor jobbra megy, ha pedig írás oldalával akkor balra. Az érme arcképpel lefelé esett ezért elindult jobbra. Amint lekanyarodott ismét előtte termett a manó. – Menj végig ezen az úton, megint útelágazáshoz érsz. Kérdezd a szívedet, merre menj tovább. A királylány így tett, az útelágazásnál megint hallgatózott, hátha mond neki valamit a szíve, de megint nem hallott semmit. Újból meggyőzte magát arról, hogy biztosan a szíve mondja az irányt, de ő nem hallja, ezért ismét feldobott egy érmét és elindult balra. Két lépés után a manó megint előtte termett. – Menj ezen az úton, amíg nem érkezel el egy kis házikóhoz. Ott megtalálod a választ. A királylány tovább ment az úton és valóban meg is találta a kis házikót. Bekopogott és benyitott a fa ajtón. – Ó, nem vártam érkezésedet, de kerülj beljebb! – fogadta őt vidáman a banya. A királylány elmondta neki mi járatban van nála és hogy a manó azt ígérte itt megtalálja a választ. – A választ a kérdésedre sajnos nem tudom, de adok neked valamit, ami segíthet neked a keresésben. Én is ajándékba kaptam egyszer. Vidd magaddal ezt a varázs köpenyt. Ha magadra teríted, láthatatlanná válsz. – adta kezébe szívélyesen a köpenyt. A királylány megköszönte és elbúcsúzott a banyától. Amint becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen felkiáltott! – De hát én kidobtam a banyát a palota ablakán! A banya meghalt! – emlékezett vissza erre az eseményre. Visszafordult gyorsan, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a banya mégis él, de a házikónak már hűlt helye volt. Szőrén-szálán eltűnt. Már-már azt gondolta, hogy csak képzelődött, amikor eszébe jutott, hogy nála van a palást, amit a banya adott neki. “Akkor hát nem lehetett csak a képzeletem játéka!”– bizonygatta magának.
Mivel esteledni kezdett tovább indult és közben magára öltötte a palástot. Kisvártatva egy fogadóhoz ért. Bement az ajtón, bent sok férfi ült az asztaloknál és vidáman beszélgettek egymással. Senki rá se hederített, pedig észre szokták őt venni. Odament a fogadóshoz, hogy szobát kérjen tőle, de ő sem látta őt. “Hát ez nagyon vidám dolog!” – lelkesedett a királylány és úgy érezte, hogy ez hosszú-hosszú évek óta az első olyan esemény, ami igazán feldobja őt. Felszaladt a fogadó lépcsőjén és benyitott az első szobába. Egy kövér férfi horkolt az ágyon. – Jaj, bocsánat. – mondta gyorsan, mert elszégyellte magát, hogy így rátört valakire. De a férfi nem ébredt fel. Benyitott a másik szobába. Itt egy anya korholta a három civakodó lányát. – Jaj, bocsánat. – mondta megint gyorsan, de rögtön tudatosult is benne, hogy nem látják őt. Még pár pillanatig nézte a jelentet, aztán kisurrant a szobából. “Be tudok így pillantani bárki életébe anélkül, hogy észrevennének engem!” – ujjongott a királylány. Vidáman benyitott a harmadik szobába is. Itt egy legényt talált, aki éppen lefekvéshez készülődött. Megint megijedt attól, hogy ennyire közelről figyelhet meg valakit és gyorsan ki akart volna menni a szobából, de a küszöbön megtorpant. “De hát láthatatlan vagyok. Akár maradhatnék is.” Furcsa volt megszokni az új helyzetet, mardosta a lelkiismerete, hogy titokban kifigyel másokat, de annyira lelkesítette őt ez az új kaland, hogy végül elhallgattatta a lelkiismeretét. A szobában a fiú ágyán kívül állt még egy üres ágy, arra lefeküdt és elaludt. Másnap reggel követte a fiút mindenhová. Nézte őt, ahogy reggelizik, követte őt az erdőbe, egész nap figyelte őt, ahogy vágja a fát, majd este visszatért vele a szállásra, megfigyelte ahogy megvacsorázik, majd ismét lefeküdt a szobájában aludni. A fiú egy hétig maradt a fogadóban, a királylány mindenhová követte őt, de néha a fogadóban maradt, és ott figyelte az érkező-távozó vendégeket. A hetedik napon a fiú kifizette a szobát és elhagyta a fogadót. A királylány továbbra is követte őt. Kiderült, hogy a fiú megbízatást teljesített a városban, ahol megszállt, és most hazatért édesanyjához a kis faluba. Odaadta neki a pénzt, amit megkeresett és kiment a földekre dolgozni. A királylány velük maradt. Hol a fiút követte és nézte munka közben, hol az anyját. Később a falu lakóit is megfigyelte, a molnárt, a kovácsot, a péket. Látta az embereket veszekedni, ölelkezni, titkos szerelmekkel találkozni, házasodni, meghalni, egymást szeretni, gyerekeket nemzeni és szülni, árnyékszéket használni. Mindent megfigyelt, minden lehetséges emberi helyzetet, viselkedést és történést. Ez volt élete legérdekesebb éve. Egy nap aztán, amikor ismét a fiút követte ki a földekre, egy piros szoknyás lányt látott meg közeledni a fiú felé. Kis kosárkájában virágokat vitt és vidáman dudorászott. A fiú felfigyelt az énekre és köszöntött a lánynak, aki csak szégyenlősen elpirult és tovább sietett. De attól a naptól fogva egyre többször jelent meg. Lassan a fiúval szóba elegyedtek, egyre többet beszélgettek és a fiú arcán olyan pír jelent meg, amit a királylány addig nem látott rajta. A királylány ismeretlen nyugtalanságot fedezett fel magában miközben nézte őket. Még senki más megfigyelése nem zaklatta őt fel ennyire. De csak kitartóan követte őket, figyelte, ahogy a szerelmük egyre erősödik, ahogy a fiú egyre szorosabban szorítja a lány derekát és ahogy a lány egyre szorosabban bújik a fiúhoz. Egyik nap aztán, a vasárnapi ebéd közben a fiú megszólalt: – Anyám, megházasodom! Az anyja örömében felugrott a székről, megölelgette fiát és boldogság könnyeket hullatott. Ez már igazán sok volt a királylány számára. Elöntötte őt az indulat és dühében földhöz vágta a köpenyét. – Elég! – kiáltott. A fiú és anyja meglepetten visszahőköltek. Nem értették, hogy kerülhetett ez a lány a kis konyhájukba, azt meg végképp nem, hogy miért kiabál. A királylány ekkor észbe kapott és gyorsan kifutott a házból, olyan gyorsan futott, amilyen gyorsan csak bírt. A fiú utána eredt és mivel sokkal gyorsabban futott, kisvártatva utol is érte. – Nem mész most már sehova! – jelentette ki diadalmasan a fiú, amikor elkapta őt. A királylány minden erejéből küzdött, de a fiú erősebb volt nála és nem engedte. Vállára vetette és visszacipelte a házikóba. Ott leültette az asztalhoz és szigorúan rászólt. – És most meséld el, hogy kerültél ide és mit akartál tőlünk? A királylány annyira el volt keseredve, hogy már nem maradt ereje ellenkezni, így hát elmondta, hogy a varázs köpeny segítségével maradt láthatatlan és azt is elmondta, hogy kifigyelte az életüket. Aztán keservesen elsírta magát, amikor ahhoz a részhez ért, hogy hallotta, hogy a fiú megházasodik. – Szerettem volna … szerettem volna… – hüppögött, – hogy engem vegyél el feleségül. – Feleségül? – kerekedtek el a fiú szemei. – De hát nem is ismerlek! Hogy vehetnélek el feleségül? – De én ismerlek téged, ismerem minden szokásodat, tudom mit szeretsz enni, tudom merre szeretsz sétálni, ismerem a csizmáid kopogását, ismerem a ruháid illatát. – sorolta a királylány. A fiú csodálkozva nézett a lányra. Arra gondolt, hogy valójában nagyon szép és kedves teremtés, bár kicsit furcsa körülmények között került hozzájuk. De mégis érezte a szívében, hogy a lány máris közel áll hozzá. – Ne sírj. – nyújtott neki egy fehér zsebkendőt. – Maradj itt velünk, de ezután látható formában! Nem tudlak ugyan elvenni feleségül, mert a szívem másnak ígértem, de örömmel veszem, ha maradsz. Máris megszerettelek. A királylány fokozatosan megnyugodott. Most hogy látták is őt, más élmény volt ott maradni. A fiú édesanyja nagyon megkedvelte őt, finomakat sütött-főzött neki, sok időt töltöttek együtt. A királylány már teljesen kibékült azzal, hogy a fiú másé, még a lakodalom előkészítésében is segített és fehér zsebkendővel integetett a fiúnak, amikor az végleg elköltözött a kis házikóból az új otthonába. A királylány semmi jelét nem mutatta, hogy útnak szeretne indulni és az asszony sem bánta, hogy van társasága, miután a fia elköltözött, így több évig éltek békésen egymással. Egy nap viszont az asszonyt elkezdte furdalni a kíváncsiság, hogy vajon a királylány miért nem beszél soha az otthonáról, sem arról, hogy férjhez szeretne menni, sem arról, hogy mivel szeretné tölteni az élete hátralévő részét. Egyik nap mosás közben megkérdezte tőle: – Gondolom valami miatt indultál útnak otthonról. Elérted célodat? Megtaláltad a választ a kérdésedre? A királylány először meglepődött, hiszen az asszonynak soha nem beszélt arról, hogy miért is indult útnak. Valóban egy kérdésre kereste a választ és ezt a választ nem találta meg, de időközben nem is érdekelte többé, mivel úgy érezte kényelmes életet él és szeretettel van körülvéve. Miért is akarna mást? – Megtaláltam, igen. Válaszolta. Az asszony bár nem volt oka a kétkedésre, mégis érezte a testében, hogy a királylány válaszában valami sántít. Több héttel később ismét feltette neki ugyanazt a kérdést: – Elérted utad célját? Megtaláltad a választ a kérdésedre? A királylány most már kicsit bosszús lett, de nem mutatta kívülre és ismét határozottan azt válaszolta, hogy igen. Az asszony megint érezte a furcsa bizsergést a testében. Pár hét elteltével harmadszor is feltette a kérdést és megfogadta, hogy ha a királylány most is ugyanazt válaszolja, nem faggatja őt erről soha többet. Épp a konyhában főztek, amikor a kérdésre a királylány harmadszor is határozottan azt válaszolta, hogy igen, megtalálta a választ a kérdésre, amiért útnak indult. Amint kimondta ezt, egy villám csapott a házba és egy óriás lyukat égetett ki a nádtetőben. A két nő ijedten ugrott félre, majd csodálkozva nézték mind a ketten a vidáman úszó felhőket a kék égen a tetőben lévő lyukon keresztül. Egyikük sem értette, mi történhetett, de végül kacagva nyugtázták, hogy most legalább több fény lesz a szobában. Éjjel viszont már nem kacagtak, mert elkezdett esni az eső. Hiába raktak teknőket, fazekakat, poharakat és tányérokat a lyuk alá, semmi sem volt elég. Az eső csak ömlött befelé, rövidesen teljesen eláztatta az agyag padlót, amiből sár lett, becsurgott az asztal alá, a székek és az ágyak alá, eláztatta a takarókat, az abroszokat, és mindent, ami a házban található volt. – Hát anyám, a házat teljesen fel kell újítani. – közölte a fiú anyjával, amikor másnap eljött megnézni a károkat. – Mivel a ház minden zegzuga elázott, ki kell költöznötök egy időre, amíg a javítások zajlanak. A fiú felajánlotta anyjának, hogy lakhat náluk, viszont a házikójuk túl kicsi volt ahhoz, hogy még a királylányt is befogadják. – Talán tudunk neked találni alvóhelyet másutt faluban. – győzködték őt a fiú az asszonnyal, de a királylány úgy érezte, hogy talán ez egy jel volt arra, hogy visszatérjen a palotába. Sírva búcsút vett a fiútól és feleségétől, a fiú anyjától és néhány embertől a faluban, akiket már jól ismert, és elindult vissza az apjához.
Az apja nagyon örült lánya visszatérésének, nagy lakomát rendezett tiszteletére, ettek-ittak reggelig. Megint színtelen, eseménytelen napok következtek, amikor minden ment a maga útján, de mintha mégis állt volna. A királylányhoz kezdett nagyon közelre visszakúszni a jól ismert kilátástalan rosszkedve. Már érezte a lehelete érintését a hátán. Egy éjjel, amikor nem tudott aludni, úgy döntött végleg elhagyja a palotát. Tudta, hogy apjának ezzel nagy szomorúságot fog okozni, de már nem bírta tovább a palotai életet. Írt egy levelet apjának, felvette a fekete varázsköpenyt és elindult apja szobája felé, hogy az asztalán hagyja a levelet. Halkan besurrant és csodálkozva vette észre, hogy bár mélységes éjszaka van, az apja nem alszik, hanem az ablaknál ücsörög és üres tekintettel néz kifelé. Még soha sem látta apját ennyire üresnek. Általában mosolygott, bizakodó volt a jövővel kapcsolatban, derűs és tevékeny. A királylány végül nem hagyta ott a levelet, hanem elhatározta, hogy ezúttal apját teszi megfigyelése tárgyává és követni fogja őt a láthatatlan palástba burkolózva, amerre csak apja jár. Egy hétig követte a királyt, nézte őt miközben az embereket fogadta, miközben szerződéseket írt alá, miközben a kertésszel beszélgetett a rózsákról. Ezt az arcát jól ismerte. És aztán voltak azok a pillanatok, amikor a király úgy hitte egyedül van és senki sem látja őt. Ilyenkor mintha egész testét elhagyta volna az élet, és csak ült mozdulatlanul. Ezt az arcát a királylány addig nem ismerte. A következő napokban a királylány felkutatta a király egész lakosztályát. Maga sem tudta mit keres, csak tudta, hogy kell lennie valaminek, ami ezt a kettős viselkedést megmagyarázza. Végül meg is találta. Az egyik szekrény legalján, elrejtve a könyvek alatt talált egy megsárgult levelet. Az anyja írta sok évvel ezelőtt. A levélből megtudta, hogy az anyja nem sokkal a királylány születése után hagyta el a palotát, hogy megkeresse az igaz szerelmét. Mivel nem tudta merre fogja őt vinni az útja, és a királylány mégis csak nagyobb biztonságban és bőségben élhetett a palotában, úgy döntött őt nem viszi magával és apja gondjaira bízza. A királylány csak ekkor döbbent rá, hogy valóban soha senki nem beszélt a királynőről, amióta csak az eszét tudja. Sem az emberek a birodalomban, sem az apja, és a királylány sem. De miután megtalálta a levelet úgy érezte eljött az idő, hogy apját megkérdezze, mi is történt valójában. Amikor a kertben sétáltak, a királylány megszólalt: – Apám, miért nem beszélünk soha anyámról? Miért nem lóg a festménye egyik falon sem? És miért nem jött el soha meglátogatni minket? A király nagyon meglepődött a kérdések hallatán. – Anyád nagyon régen ment el a palotából. – Jó, de miért ment el? – faggatózott tovább a királylány, eltitkolva azt a tényt, hogy a választ már elolvasta a levélben. A király úgy érezte lánya már elég nagy ahhoz, hogy őszintén válaszoljon: – Úgy döntött megkeresi az igaz szerelmét. – Nem te voltál az igaz szerelme? – kérdezte kíváncsian a királylány. – Először úgy tűnt, hogy igen, azt gondoltuk örökre egymás mellett maradunk, aztán mégis másfelé fújta őt a szél. Megtörténik az ilyen. – válaszolta a király kicsi szomorúsággal a hangjában. – És hol van most? – kérdezte a királylány. – Nem tudom. Próbáltam őt több évvel ezelőtt megkeresni, de mindhiába. Talán nem is akarta volna, hogy megtaláljam, ezért felhagytam a kereséssel. – Akkor majd én megkeresem! – jelentette ki a királylány. Az apja aggodalmasan nézett rá, de tudta, hogy nem akadályozhatja őt meg. Egy próbálkozás az anyja felkutatására a királylánynak is járt.
Ismét útnak indult tehát a királylány. Először több napon keresztül- kasul járta a palotát és minden teremtett lelket kifaggatott, hátha tud valamit a királynéról, de senki sem tudott semmit. A királylány tanácstalan volt, merre is induljon, hol keresse rég elveszett anyját. Megint teljesen céltalanul indult el az országúton. Kisvártatva eszébe jutott, hogy most már biztos megjavította a fiú a háztetőt, meglátogatja hát régi barátait, és utána folytatja a keresést. Szinte rá sem ismert a kis házikóra. Teljesen új nádtetőt kapott, a falak hófehérek voltak, a padló újradöngölve, a bútorok újrafényezve. Az asszony nagy örömmel fogadta őt. – Ezúttal milyen céllal indultál el? – kérdezte az asszony este, miközben mindketten a kandalló előtt ücsörögtek és nézték a tűz játékát. – Anyámat szeretném megtalálni, a királynét. – válaszolta a királylány. Bár soha sem beszélt azelőtt arról, hogy királyi családból származik, most úgy érezte, már nem akar tovább titkolózni. Az asszony felugrott a székéről, mintha ezúttal őbelé csapott volna a villám, ami előzőleg a tetőt találta el. – Melyik királyságból jössz? – kérdezte lélegzetvisszafojtva. – A Tágas-bogasból. Ekkor az asszony szorosan magához ölelte és a szeméből könnyek patakzottak. – Te vagy az én lányom! – szólalt meg végül. Még sokáig beszélgettek, és együtt sírtak és nevettek, mintha be akarták volna pótolni mindazokat az éveket, amiket nem együtt töltöttek. A királylány nagyon sokat tudott arról az életről, amit az asszony a palotából való eljövetele után élt, mert míg együtt laktak, nagyon sokat mesélt neki róla. A palotában töltött éveiről és a fiatal éveiről viszont eddig még nem mesélt, és ezért a királylány érdeklődve kérdezte minden egyes részletről. Miután a királylány úgy érezte, hogy már eleget tud anyja életéről, visszatért a palotába és boldogan újságolta el apjának az örömhírt. – Apám, megtaláltam a királynét! Megtaláltam anyámat! A király szinte alig akart hinni a fülének, hogy a lánya sikerrel járt. A királylány attól fogva sűrűn járta meg az utat a kis ház és a palota között, mintha láthatatlan szálakkal akarta volna összekötni a kettőt. A király is néha meglátogatta az asszonyt a kis házikóban, és az asszony is ellátogatott a palotába. Új barátság szövődött kettőjük között. A királylány ismét hosszú időre elfeledkezett arról, hogy a manó kérdésére, hogy vajon hol van a szíve még mindig nem talált választ.
Az évek mentek a maguk útján, semmi nem zavarta meg nyugalmukat, amíg egy napon el nem érkezett a király halálának pillanata. Ágyához hívatta lányát, mert úgy érezte, hogy nem távozhat erről a világról, amíg fel nem fedi előtte a titkát. – Lányom. – kezdett bele. – Sok évvel ezelőtt, hívattam egy orvost a palotába, hogy mentse meg az életedet. Kivette a szívedet, amit aztán beletettünk egy üvegbe, és hogy végleg el tudjuk felejteni ezt a nehéz időszakot, elrejtettem a pince leghátsó sarkába, ahol senki sem juthatott hozzá. A kulcsot egész életemben a nyakamban hordtam, borzalmas volt a súlya, de úgy éreztem cipelnem kell döntésem következményét. Azt reméltem, hogy az életed boldog lesz ettől, és hogy segítek neked ezzel. Most viszont, hogy eltávozok az élők sorából, odaadom neked a kulcsot. Ezek után a szavak után a király egy utolsót kilélegzett és meghalt. A királylány több hétig gyászban járt, és eszébe sem jutott a kulcs, de amikor a gyász alább hagyott, úgy döntött legalább megkeresi a szívet. Hogy mit tegyen vele, arról fogalma sem volt. Valóban a pince legeldugottabb sarkában, egy kis kamrába zárva megtalálta, pontosan ahogy az apja elmondta neki. Felvitte a szobájába és hosszasan nézegette, de teljesen idegen volt számára. Arra is gondolt, hogy talán nem is az övé. Végül álomra hajtotta a fejét és elaludt. Álmában a szíve beszélni kezdett hozzá: – Olyan sokáig tartott bezárva az apád döntése, hogy már nem vagyok a tiéd, hanem az övé. Ha vissza akarsz szerezni, teljesen újjá kell születnem. Égess el, a hamvakat keverd össze forrásvízzel és add hozzá azt a barna virágot is, amit sok-sok évvel ezelőtt elfelejtettél kivenni a szütyőből, amit a banya adott neked. Gyúrjál a porból és vízből agyagot, formáld meg belőle a szívedet, majd lehelj bele életet. Hívd el a birodalom legjobb orvosát és kérd meg, hogy tegye vissza a mellkasodba, hogy ezentúl ne legyen ennyire kiszolgáltatott a szíved, hogy ne a pince mélysége, ne az üveg fala, ne a kamra ajtaja védje meg, hanem a saját húsod és csontjaid. Hordozd magadban, hogy ezentúl ne valaki más döntsön felőle, hanem te magad. A királylány pontosan úgy tett, amit a szív tanácsolt neki. Új szívet gyúrt magának és azontúl a saját teste volt az otthona, amit még soha azelőtt nem érzett annyira tágasnak, mint miután övé lett ez az új, saját maga alkotta szív. Talán még társat is talált magának az uralkodáshoz, talán egyedül igazgatta a birodalmat, senki sem emlékszik már erre. Arra viszont igen, hogy már soha nem érezte azt, hogy túl kevés számára a hely a nap alatt.
Ha valaki több évig jár önismeretbe, biztos elérkezik az a pont, ahol a továbbmozduláshoz szükséges, hogy kifejezze a szülő iránt érzett dühöt egy (vagy több) múltbéli sérülésért. Ennek nem annyira szofisztikált módja ezt ráönteni a valódi szülőre, bár annak is meglehet a helye, de legtöbbször nem ez a cél. A lényeg, hogy a bennünk élő szülőképnek mondjuk el a sérelmeinket és tegyük helyre azt, ami évek múltán is ugyanúgy fáj, csak éppen megtanultunk nem figyelni oda erre a fájdalomra. Nemrégiben egy olyan önismereti folyamat részese voltam, amelyikben egy nő fejezte ki régi fájdalmát az apával szemben. Olyan hangosan és olyan mélyről mondta ki a szavakat, hogy teljesen leblokkoltam tőle. Később megfejtettem, hogy miért és erről a miértről akarok most írni.
Az egyik önismereti módszer, ami a régi dühök kizsilipelésére szolgál a pszichodráma. Valóban elég drámai tud lenni egy-egy helyzet, de nem innen kapta a nevét, hanem onnan, hogy képviselők helyettesítik a személyeket, akik felé a düh irányul, nem jönnek be a csoportra a valódi szülők sem ismerősök, akik felé a dühöt a való életben hordozzuk. A pszichodráma kifejezetten énerő építő eszköz, de a faramuci az, hogy kell hozzá énerő, hogy egyáltalán bele lehessen menni pszichodrámás folyamatba.
Az elején említett folyamat pszichodrámás volt, mert volt a nő és egy férfi, aki az apját képviselte. Amikor élőben éltem végig ezt a folyamatot, akkor teljesen elsöpört engem, és legnagyobb részét képtelen voltam tudatosítani. Azt éreztem, hogy lebénulok, az agyam felmondja a szolgálatot, elkezdek “lebegni”, mintha eloldottam volna egy láthatatlan horgonyt, amivel a földhöz voltam addig kötve. Mivel lehetőségem volt visszahallgatni a folyamatot hangfelvételről – ahol már megvolt a kellő távolság – újból át tudtam menni az egészen és közben megfigyelhettem azt is, hogy mi történik bennem. Amikor a nő kiabálása elérte a csúcspontját és tényleg a csontomig hatolt a hangja, hirtelen megláttam magamat egy fantáziaképben. Ebben a fantáziaképben azt néztem kívülről, ahogy egy engem képviselő nő ugyanígy ordít egy apámat képviselő férfival (tehát még csak nem is önmagamat képviseltem ebben a képben). Amint ez a kép megjelent, bepánikoltam és a fantáziámban kirohantam a helyiségből.
Ha elképzeljük, hogy ezt mennyire távolról néztem végig: egy hangfelvétel által, amiben nem is én szerepeltem, többszörösen kizúmolva a helyzetből és még így is pánikot keltett, akkor világossá válik számomra, hogy mekkora hordereje van ennek. A dühöm hárításának nem szabálykövető alapja van: hogy a gyerek legyen tiszteletteljes a szülővel és ne ordibáljon vele, se nem racionális vetülete: hogy a dühöngés teljesen felesleges és úgysem vezet sehova, se nem spirituális: hogy csak magammal teszek rosszat végső soron, ha másra vagyok dühös, ezért bocsássak meg. Ezek mind már csak rárakódott rétegek, a mélyben valami teljesen más van. A düh legnagyobb kerékkötője az az érzés, hogy ha a dühömet ráborítom a szülőre, akkor a szülő nem fog szeretni/ megszakítja velem a kapcsolatot /elhagy / dühös lesz rám/ megüt/ büntetést kapok/ kitagad/ csalódik bennem/ összeroskad a dühömtől. Teljesen mindegy, hogy mi a sztori, amit elmesélek magamnak, az összes lényege a kapcsolatvesztés, ami még önmagában nem lenne baj, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy ezzel egyidőben “én” is megsemmisülök. Az az énem, aki fantáziámban kirohan a teremből, az a kislány bennem, aki úgy érzi apa nélkül teljesen elveszik a világban, apa nélkül nincs élet számomra sem, apa a biztonság, a bázis, a létfenntartó, a herceg fehér lovon, aki megvéd minden bajtól (ha kell, akkor a pénzével, hogy megfizeti a biztonságot), ezért dühösnek lenni apára egyenértékű a legszörnyűbb hálafélelemmel.
Teljesen idepasszol az interjú, amiben Vajna Timi sírva beszél az elhunyt férjéről Andy Vajnáról (aki 40 évvel volt idősebb nála), és azt mondja, hogy ha Andy itt lenne, akkor jól kiosztaná azokat, akit most őt bántják, valamint azt is mondta, hogy az első gondolatai között ott volt, hogy legszívesebben menne Andy után a halálba. Timi nem csak a férjét veszítette el, hanem azt a bástyát is, amiről feljebb írtam, kihelyezte Andybe azt a biztonságot, amit magában nem tudott megtalálni még, és valószínűleg akkor sem talált, amikor hozzáment feleségül.
20 éve már annak, hogy gyászolom az apámat, mert még mindig nem sikerült megtalálnom magamban azt a bázist, amire biztos lábbal rá tudnék állni. Amikor 15 éves koromban meghalt, már akkor sem 15 évesként néztem rá, hanem egy sokkal kisebb énemből. Ahogy visszatekintek, a kapcsolatunk nem érte meg érzelmileg a tinédzser éveimet, megragadt valahol 3-5 éves koromnál. A halálától biztosan regresszáltam volna akkor is, ha érett 15 éves vagyok, így viszont totálisan “eltűntem a pincében”, mert jóformán a 3 éves érzelmi énemre nehezedett rá a halála súlya.
Rendszeresen hozok olyan döntéseket, amelyekben a hozzám közel álló férfiakat beleteszem ebbe a “bázis” szerepbe, és utána pedig foglyul esek a helyzetben. Olyan mintha magamra zárnék egy vaskalitkát, mert elkezdek függeni ettől a biztonságtól, amit egy férfi ad nekem, és ezt a pénz által valóban meg is tudom teremteni, hogy például az éppen aktuális páromtól függjön a lakhatásom. Ez iszonyatosan nehéz dinamikákat hoz be a kapcsolatba, egekbe repíti annak az esélyét, hogy ez egy érzelmileg bántalmazó kapcsolat lesz, mert én tudom magamról, hogy ha úgy érzem sarokba vagyok szorítva, akkor rúgok, és nem kicsiket, hanem erőseket és jól célzottakat. Csak azt mulasztom el látni, hogy én zártam magamra a kalitka ajtaját, na meg én gyártottam le az egész kalitkát is, nem a másik. És az is lehet, hogy ő eleve ilyen kalitkával rohangál és várja, hogy kire húzhatja rá, de erre is én mondok igent.
Ezt tudni így végiggondolni énerősítő. Hogy visszatérjek az alap felvetéshez, tudni dühösnek lenni a szülőre és elmondani, hogy nekem mi fáj, mi nem jó, ahhoz kell egy stabil “én”, aki megtartja önmagát és elég erős ahhoz, hogy elbírja az esetleges kapcsolatvesztést is. Vagy magának a kapcsolatnak a szülő és gyerek között kell olyan erősnek lenni, hogy a gyerek merjen benne dühösnek lenni és biztos legyen abban, hogy a kapcsolat is és a szülő is kibírják a dühöt. Az ideális fantáziabeli szülő ideális reakciója az, amikor békében tud lenni azzal, hogy hibázott, azzal is, hogy nem lehet visszacsinálni, de közben tud egyszerre kapcsolódni ahhoz az énjéhez, aki azt a mulasztást elkövette, valamint a jelenlegi énjéhez is, aki ezt a múltbéli énjét szereti a belső bizonytalanságából elkövetett mulasztásával együtt.
Az igazi spirituális gyakorlat pedig az, hogy nincsenek ideális szülők, barátok sem gyerekek, hanem valahogy reagálunk a hétköznapi helyzetekben és állandóan kalibráljuk a bensőnket ezekben a helyzetekben. Ezért nekem nem az a dolgom, hogy kibillentsem a szülőmet a valamilyenségéből és belepréseljem őt az ideális formájába, hanem hogy én mozduljak úgy a térben, hogy békében legyek önmagammal. Kérdés, hogy el fog-e jönni az a pillanat, hogy a belső békém elérése érdekében egy apám képviseletében álló személynek leordítom dühömben a fejét? Paradox, de szerintem igen. És ha ez megtörténik, akkor tudni fogom, hogy elég erősnek érzem a belső apaképemet ahhoz, hogy elbírja a dühömet, valamint én is elég erős lettem ahhoz, hogy elbírjam a saját dühömet a szülő felé, miközben a világ ettől nem robban fel, hanem kapcsolatban maradunk, és a több energia lesz ebben a kapcsolatban mint azelőtt valaha volt. Mert itt nem az a lényeg, hogy dühös vagyok, hanem hogy megengedem a másiknak, hogy lássa, nekem mi fáj és megbízok benne annyira, hogy ezt láttatni merem.
A Vihar lecsap írásomban leírt ordításom arról szólt, hogy kifejeztem a frusztrációmat, dühömet, fájdalmamat, azt illetően, hogy apu sokat dolgozott. Vágytam volna arra, hogy több időt töltsön velünk,hogy többször legyen otthon, hogy legyenek lazulós TV-nézős esték, kirándulós hétvégék, közös kajálások… A kicsi énem számára nagyon egyszerű volt a képlet. “Nekem kell apu, apu legyen itt.” Pont. A többi nem érdekel. És bár 31 éves vagyok már, simán tudtam hozni magammal a múltból ezt a lenyomatot a lelkemben (tovább…)
Ma hajnalban ébredtem fel és úgy éreztem, hogy teljesen ki vagyok pihenve. Kint még sötét volt, teljes csend, a falu még aludt. Az ablakomon kinézve egyetlen egy fényesen világító csillagot láttam. Nem akartam már visszaaludni, jónak és teremtőnek éreztem ezt a pillanatot a nappal és az éjszaka között. Aztán fogtam a füzetemet és elkezdtem írni egy olyan témáról, ami már régen foglalkoztat, csak éppen túlságosan félelmetes volt ahhoz, hogy közelebb menjek hozzá. A halálról. (tovább…)
