A létbe érkezés fájdalma

A létbe érkezés fájdalma

Több nőtől a közelemben hallottam, hogy a nő az anyává válás folyamatában, és az anyai létben végigmegy a saját önismereti témáin, párhuzamosan azzal, amilyen korban van éppen a gyereke. A szülésnél feljönnek a saját születésével kapcsolatos emlékek és testélmények, a dackorszakban a saját dacával és dühével kapcsolatos kérdések, és még sorolhatnám. Egészen eddig ezt a jelenséget csak a gyerek már megtestesült formájával kötöttem össze, pedig ugyanez a logika érvényes korábbra is – a megtestesülés (azaz a létbe inkarnálódás) pillanatára. Ebben a fázisban felmerülhet annak a kérdése, hogy a babára vágyó nő hogyan van a saját inkarnálódásának kérdésével?

Jelenleg négy nő van a közelemben, akik babát szeretnének és aktívan rajta vannak az ügyön, de ilyen – olyan nehézséggel küzdenek etéren. Az egyikükkel kapcsolatosan egy belső képben azt láttam, hogy ő és a párja ülnek a földön, mindkettőjük elé a földre lerakok egy-egy magot (zabszem volt azt hiszem, vagy valami, amit hirtelen a konyhában találtam), ráhelyezem a mutatóujjukat erre a magra, majd körkörös mozdulatokban elkezdtem mozgatni mindkettőjük kezét. Olyan volt a mozgás, mintha mindketten köröztek volna valami körül az üres padlón, egymással ellentétes irányba mozogtak és soha nem ütköztek össze egymással. Csak kitartóan köröztek az üres középpont körül.

A nő elkezdett sírni, de mondtam neki, hogy ne hagyja abba a körzést. Minél többet körzött, annál inkább sírt és döntötte az egész testét hátrafelé, ki akarta magát húzni a helyzetből, hátrált. Megint mondtam neki, hogy ne kifelé mozogjon, hanem befelé, nem baj ha sír. Ő így van itt, ne hátráljon, jöjjön befelé. A férfinak is mondtam, hogy körözzön tovább, és találja meg, hogy hogyan tud kapcsolódni a síró párjához. Ne sajnálja őt, ne essen be mellé a nehézségébe, hanem találja meg ebben az egészben az ő saját helyét.

És csak köröztek az ujjaikkal, amik alatt ott volt a zabszem. A nő egyre inkább sírt és láttam a testén, hogy egyre nagyobb fájdalmat él meg, viszont már nem kifelé dőlt, hanem befelé döntötte a testét a kettőjük közötti térbe, de nem dőlt bele a képzeletbeli körbe, hanem annak peremén feküdt összekucorodva a földön. És csak köröztek az ujjaikkal. Egyszer csak érezhetővé vált számomra, hogy valami megjelent annak a térnek a közepén, ami körül kitartóan köröztek. Tudtam, hogy megérkezett ide az a lélek, akire vártak. A nő továbbra is keservesen sírt és megint kihangosítottam, hogy ne hagyja abba csak azért, mert azt gondolja, hogy ennek nincs helye. Ő most ilyen anyuka, ő ezt hozza, sírjon, mert eszerint a sírás szerint ismeri őt fel a leendő babája. Minél inkább sír, annál sűrűbben van jelen a térben a saját testével.

Nem a síráson van a hangsúly! Nem sírással lehet meghívni egy lelket a földre, hanem neki ott akkor az volt az igaza, és ezért ő ezáltal nyitotta magát. Aztán mindketten abbahagyták a körzést és a két zabszemet becsúsztatták a kör közepébe egymás mellé és elengedték.

Érhetetlen volt számomra napokig ez a belső kép. Tudtam, hogy talán tényleg arról a nőről szól, akit a képben láttam, de az biztos, hogy rólam is. Nem értettem, hogy hogyan.

Aztán ma reggel a testem megmutatta, hogy hogyan is kapcsolódom ehhez. Elkezdett bennem dolgozni és helyet kérni az az énrészem, akinek kurva fájdalmas a testben levés. Hányingerem volt, zsibbadt az egész testem, feszült, és persze akárhányszor beleengedtem magamat ebbe az állapotba (vagyis bele a testembe), visszatarthatatlanul sírtam. Azt éreztem, hogy fáj beleköltözni a testembe, mert mérhetetlen szomorúság van ott. Nem látom pontosan, hogy ez mihez kapcsolódik. Hogy ez az inkarnáció pillanata vajon, amikor elkezdett sejtekből formálódni a testem, vagy későbbi emlék, hogy vajon a testemmel együtt megörököltem-e mérhetetlen sok fájdalom lenyomatot az őseimtől és úgy egyáltalán az emberiség kollektív teréből. Nem látom még ez honnan jön, de az egészen biztos, hogy a testben levéshez kapcsolódik. Eddig is testben voltam, de a “kihúzódás” által meg lehet csinálni, hogy ez a fájdalom ne érződjön. Lehet lezsibbasztani a testet és nem teljesen jelen lenni. Figyeltem ezt is a reggeli folyamat során, hogy hogyan kezdem el visszatartani a lélegzetemet és feszíteni magamat belül – mintha nem is az izmaimat feszítettem volna, hanem valamit belül, a csontok belsejében, és ettől a feszítéstől abbamaradt a sírás. Majd amikor megint engedtem bele magamat az ölelésbe, jelenlétbe, akkor jött a fájdalom és a sírás. Sokszor éreztem életemben azt, hogy fáj emberi kapcsolatokban lenni és ezt legtöbbször ahhoz az emberi kapcsolathoz kötöttem. Ez is igaz lehet, de az egyel mélyebb rétegben az van, hogy fáj egyáltalán a testemben lenni, fáj létezni emberi formában és a másik ember testének érintése erre emlékeztet engem – és a lelkek is, akik éppen inkarnálódni szeretnének.

Azt gondolom, hogy a leendő anyuka és a magzat összeérnek és találkoznak még mielőtt ez a magzat egyáltalán az anyuka testében testesülne, ezért a nőben törvényszerűen meg fog érintődni ennek kapcsán az ő saját létbe érkezésének kérdése.

Abban a belső képben, amit láttam egy nagyon bölcs részemmel találkoztam, mert nem azon dolgozott, hogy a nő ne sírjon, vagy ne legyen teljesen kikészülve a létbe érkezés fájdalmától. Nem segít nem érezni ezeket. Az segít, ha engedjük őket történni, és ha közben valaki velünk van ebben. Nem tudja elvenni a fájdalmat, nem tudja a folyamatot megmásítani, csak kísérni és biztosítani arról, hogy rendben van, hogy a létbe érkezés ennyire fáj.

Vannak azok a bábák, akik az anyaméh és a külvilág kapuján segítenek át, be az anya testén kívüli létbe. Gyengéden kísérve a folyamatot kisegítenek a világosságra. És talán vannak a kozmikus bábák is, akik pedig a nemtestesült és a testesült világ között vannak és gyengéden kísérnek be minket a testbe. Úgy, ahogy a születésünk egy óriási beavatás, a testbe lépés is valószínűleg az, és a testből kilépés is a halál pillanatában. Én ma reggel egy ilyen kozmikus bába ölelésében voltam, miközben nagyon fájt a testem, amibe egyre beljebb engedtem magamat.

Tánc a kreativitással – interjú Pintér Csillával

Tánc a kreativitással – interjú Pintér Csillával

Az interjút Pintér Csillával, készítettem, aki a design és a tánc világában tevékenykedik. Csilla első találkozása a grafikai tervezés világával a Műszaki egyetemen történt, az Ipari termék és formatervezés szakon, ahol nagyon szőrmentén foglalkoztak csak vele. Mivel az egyetem Csilla szerint tökéletes arra, hogy az ember megtanuljon egyedül dolgozni és tanulni, a további ismeretekre ezen a területen önállóan tett szert, amivel aztán már el tudott indulni a grafikai tervezés pályáján.

 

 

 

 

Lévai-Pintér Csilla

“Az elején, miután nem tanultam igazából sehol sem a grafikai szakmát, becsúsztak a meredek helyzetek. Az egyik megrendelőm azt írta nekem, hogy ‘Egy grafikus ilyet nem csinál!’, én meg azt gondoltam magamban, hogy ‘Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja egy grafikus.’ Ez egyébként jellemző rám, mert állítólag járni is úgy tanultam meg, hogy egyszer csak elengedtem mindent és mentem. Persze ebből oltári nagy esés lett…”

Az egyetem után egy cégnél helyezkedett el grafikusként, de a gazdasági válság miatt később elbocsátották. Az volt az érdekes, hogy ezután hiába adta be a jelentkezését több céghez, nem vették fel sehová, pedig addigra már volt komoly szakmai tapasztalata és jó referenciái is. Viszonylag gyorsan beletörődött abba a ténybe, hogy nem megy többet ‘munkába’ és szabadúszó lesz, ugyanis fél éve már tervezgette ezt, csak nem lépte meg. Az élet lépett helyette. 

“Nagyon érdekes, hogy az életem mindig úgy alakult, hogy amennyi pénzre szükségem volt, az mindig bejött. Soha nem több, mindig csak annyi, amennyi kellett. A grafikák a megélhetésemet biztosító eszköz, amiben egyébként egyre jobban meg tudom élni a kreatív, szellemi dolgokat is. Azokat a munkákat szeretem, amikben van tervezés, a favágós rutintól kiráz a hideg. Kivétel a retusálás… azzal órákig el tudok bíbelődni. A fotók retusálása számomra igazi meditatív kikapcsolódás.”

Csillával kapcsolatban nagyon érdekelt, hogy mindig is birtokában volt-e annak a képességnek, hogy intuitívan “ráérez” arra a grafikára, amit a megrendelő látni szeretne, csak még maga sem tudja. “Az agyműködésemmel való kísérletezés a binaurális hangokkal kezdődött.” – válaszolja. Itt kerekedtek el a szemeim, mert még soha nem hallottam a binaurális hangokról, pedig a jelenség már állítólag 150 éve ismert. A beszélgetésünk után rákerestem, hogy mi is ez pontosan. Amikor két kis rezgés-különbségű hang jut a fülünkbe, akkor egy pulzáló, hangerőben váltakozó hangjelenséget érzékelhetünk. Ha a hangok különbsége nem nagyobb 30 Hz-nél, akkor a binaurális hangok az agyhullámok finom szinkronizációját okozzák. Az agyunk „rásimul” arra a fekvenciakülönbségre, ami a két hang között van. Például, ha egy 520 Hz-es és egy 530 Hz-es hangot hallunk, akkor a 10 Hz-es különbség, mint önálló hang generálódik. Ez pedig pont az agy alfa-hullámtartományába eső frekvencia. Mivel ezek a tartományok a hallható hangok spektrumán kívülre esnek (túl alacsonyak) ezért direkten nem lehetséges a stimuláció, de a binaurális hangkeltés módszerével egyszerűen lehet az agyunkat a megfelelő frekvenciákra hangolni. “Vannak meditatív hatású binaurális hangok, meg olyan hatást keltenek, mintha tudatmódosító szert vettél volna be’. – világosított fel Csilla.

Az egyik ilyen ‘tudatmódosító’ alkalom után azt érezte, hogy miközben lépked az utcán, nem ér a lába a földhöz. Ebben az időben történt, hogy egy logót kellett megterveznie és nagyon nem jött az ihlet. Eszébe jutott, hogy meghallgat egy fókuszolást segítő binaurális hangot. A hangolódás annyira jól sikerült, hogy megjelentek konkrét képek a fejében, amelyeket aztán lerajzolt. Ez volt az első eset, hogy tudatosan hangolódott rá egy megrendelésre. A logó megszületett, a két megrendelő teljesen el volt ájulva és nagyon tetszett nekik az alkotás, viszont 3 nap múlva jött a telefon, hogy a marketingesnek nem tetszik. “Ja, hogy van marketinges is? Ez nem volt benne a képletemben.”

Ekkor jött rá arra, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mire hangolódik, mi van a fókuszában, és hogy mi a kimondott cél! A megrendelt logót úgy javította ki, hogy belső elhatározásként kimondta, hogy olyan logót ‘kér’, ami mindhármunknak tetszeni fog. És a logó ‘jött’.  Azóta elhagyta a binaurális hangok használatát, mert túlságosan felpörgették az agyát és gyakran tapasztalt hányingert is tőlük. A képességet, hogy ráhangolódjon a megrendelőre viszont nem veszítette el, csak ezután a binaurális hangok helyett a meditációt és befelé figyelést használta.

Igazából az alkotás az aktuális állapotomtól függ. Van amikor leülök és egyáltalán nem megy, akkor bármit csinálhatok akkor sem fog menni. És van amikor meg működik. Rá kell ülni a hullámra, amikor jön.”

Tánc és Lemanguria hullámain  

 

 

 

 

Lévai – Pintér Csilla

A tánc is amolyan ráérzős, intuitív módon érkezett az életébe, ugyanúgy, mint a grafikai alkotás. Egy szép napon az egyetemen, 2005-ben úgy érezte, hogy mindenképpen hastáncot kell tanulnia. Kikereste a Google-ban, hogy hol lehet-e téren képződni és ezzel meg is kezdte az élete hastáncos fejezetét. A hastánc kapcsán jött a táncterápia képzés, majd egy hírlevélben megpillantotta a Lemanguria kifejezést, amiről fogalma sem volt, hogy mi, de azonnal felébresztette a kíváncsiságát. Részt vett egy egynapos foglalkozáson, és érezte, ez az út! Úgy döntött elvégzi az oktatói képzést és ez a döntés úgy látszik annyira szilárd volt, hogy az Univerzum ismét megtámogatta, mert a képzés elindult annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen jelentkező. 

“A legnagyobb feladatom, amikor tanítani kezdtem az volt, hogy meg merem-e mutatni az erőmet, meg merem-e mutatni saját magamat. Meg kellet keresnem, hogy a múltam melyik pontján veszítettem el a hitemet saját magamban, mikor és hol döntöttem úgy kiskoromban hogy biztonságosabb inkább láthatatlannak lenni.”

Ahogy dolgozott ezen terápiában és oldotta a saját blokkjait, úgy kezdtek el gyarapodni a résztvevők is az óráin majd bejött még egy katalizátor – a jelenlegi párja, aki most már a férje és közös gyermekük apja is, és akivel kölcsönösen begyorsították egymás életét és fejlődését. 

Az összeköltözésük után emelkedett a csoport létszáma először 10 fő fölé, majd az újévi teremtő foglalkozáson, amit már együtt tartottak, 20 jelentkező volt. Ezt a létszámot először nehéz volt pszichésen befogadni “de aztán mindkettőnkben gyökeret vert az érzés, hogy elbírjuk a csoportot.”

A várandósága kapcsán felmerült bennem a kiszolgáltatottság kérdése is, hogy a szülés körüli időszakban és utána a nő szinte teljesen ki van szolgáltatva a férfinak (jobbik esetben, mert ha belegondolok, ha még férfi sincs, az pár fokkal szorongatóbb lehet). 

“Igen, erről mi is beszélgetünk és egy ideig úgy éreztem, hogy talán egy fokkal könnyebb lenne, ha százezreket kereső informatikus lenne a párom. Ha viszont belefigyelek a testembe, akkor érzem, hogy ez nem a keresete magasságától függ. Ez egy zsigeri félelem a testemben és teljesen független a számoktól. Ezért inkább azt csinálom, hogy folyamatosan arra fókuszálok tudatosan, hogy hogyan tudjuk megoldani a dolgokat, hogyan tudunk biztonságot teremteni mindhármunknak.”

A pici érkezése számukra a visszatérést a ‘földre’ is jelentette. Nagy álmaik voltak a lakásvásárlással kapcsolatban, latolgatták milyen nagyságú hitelt terheljenek magukra. Egy ideig úgy gondolták, hogy megvalósítható szinte bármi, amit kitalálnak. Aztán rájöttek, hogy

van egy érzékeny egyensúly az álmok nagyságában és az ebből fakadó feszültség között.

Az összes ezo-spiri-önmegvalósító könyv a nagy álmokról és megvalósításukról szól. ‘Igen, és meg tudod ezeket az álmokat tartani?‘  – volt erre Csilla nagyon egyszerű válasza. ‘Végül úgy döntöttünk, hogy inkább a kisebb lakást vesszük meg és majd pár év múlva onnan lépünk tovább. A nagy álmokat nem elengedtük, hanem szinkronba hoztuk őket a realitással. Amikor ezt a lépést megtettük, akkor  engedtem magamhoz először igazán közel azt az érzést, hogy anya leszek. Addig a munkámon volt a figyelmem, de ott azon a ponton megnyugodtam. Rájöttem, hogy nem csak álmok kellenek, amikben magasra kinyúlunk, hanem gyökerek is.’

Arra a kérdésemre, hogy megjelent-e az anyaság vágya benne még mielőtt áldott állapotba került, azt válaszolta, hogy a húga szerint 180 fokot fordult ebben a kérdésben, mert 1,5 évvel ezelőtt Csilla kijelentette, hogy neki a gyerek nincs is benne a sorsában. ‘Esküszöm, hogy akkor annak a pillanatnak az volt az igazsága.’ – mondja most mosolyogva a pocakját simogatva.

Megkérdeztem tőle azt is, hogy szerinte mi alapozta meg a mostani kapcsolatát? Mert kívülről nagyon erősnek és szinte sorszerűnek látom az ő találkozásunkat. “Azt hiszem az az elhatározásom ágyazott meg neki, hogy elhatároztam befejeztem a férfiak megmentését. Azt akartam, hogy a következő férfi az életemben legyen rajta a saját útján és magától és maga miatt akarjon fejlődni. Segítsük egymást, de nem én akarom húzni őt. Én ezt érzem kardinális változásnak.”

Csilla úgy érzi, hogy a múltban az anyaság érzetét a férfiakon töltötte ki, most pedig az anyaság a helyére került és tényleg egy pici lény felé irányul, nem a férfi felé, legalábbis nem olyan minőségben, mint ahogy addig művelte. A jelenlegi párjával egy dinamikus egyensúlyt fedezett fel, amelyikben a párja megtartja őt, ettől ő ezt viszonozni tudja és ő is megtartja a párját, amitől ismét a párja meg tudja tartani őt. Mintha csak táncolnának….  Csillával azt fedeztük fel a beszélgetés közben, hogy amíg a nő anyai energiája a férfira irányul, nagy valószínűséggel a baba sem tud megérkezni a kapcsolatba, ugyanis nincs anyai felület, amihez kapcsolódhatna a kis lélek, vagy csak nagyon minimális. 

Érdekes volt hallgatnom Csilla mesélését arról, hogy miként változott a tapasztalása az anyai megtartó energiákról. A színtiszta anyai energia bármeddig meg tud tartani. A tánc közben is gyakran tartottam résztvevőket ebből az energiából. Ebben az erőtérben remekül lehet töltődni. Viszont egyszer rájöttem, hogy ettől az energiától el is lehet gyengülni, mivel az idők végezetéig megtart. Most már inkább azt csinálom, hogy töltöm a résztvevőt egy ideig, de utána finoman elkezdem mozgatni őt, hogy impulzust adjak neki a mozduláshoz.”

Ez nagyon emlékeztet engem a szülési görcsökre, amik világra segítik a babát. Ha nem lennének, iszonyat nehéz lenne kijönni a babának a méhből, tehát igazából az anyai szervezet ‘kilöki’ őt, amit akár a nem szeretés aktusának is lehetne értelmezni, miközben egy még nagyobb szeretet jele, amelyik világra segít egy élőlényt és saját útjára engedi.


Az interjú Pintér Csillával készült, grafikus, Lemanguria foglalkozás vezető

FB oldal: https://www.facebook.com/laucsilla/

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0