Hiszti az utcán, tehetetlenség a köbön

Hiszti az utcán, tehetetlenség a köbön

A minap kint ácsorogtam az utcán és feltűnt egy anyuka a körülbelül 4 éves kislányával. Persze hogy azért tűntek fel az egyébként is zajos utcán, mert a kislány hisztizett. Egy piros buszt szorongatott a kezében és míg az anyja balra húzta őt a villamos megálló felé, a kislány egész testsúlyával belenehezedve jobbra akart menni és ordított. Érdekfeszítve figyeltem a jelenetet, bár az első másodperctől kezdve tudtam, hogy mi lesz a végkifejlete, ahogy elnéztem kettőjüket.

Először is feltűnt a fiatal anyuka távolba meredő tekintete, és ez nem csak annak szólt, hogy a távolban figyelte a villamos megérkezését. A lényének egy része nem volt jelen a helyzetben, és nagyon hiányzott, hogy nincs ott. Az egyik kezével erősen szorította a kislánya kezét, hogy az ne tudja kitépni magát és közben egy érdekes táncot jártak ők ketten. Amikor a kislány nagyon ordított, akkor hagyta, hogy egy picit elhúzza őt magával abba az irányba, amerre ő szeretett volna menni, amitől egy picit alábbhagyott az ordítás, majd amikor elért valamilyen fajta képzeletbeli határt, ő kezdte el húzni a kislányt a villamos megálló felé. Erre a kislány megint éktelen ordításba kezdett, ami elért megint egy képzeletbeli határt az anyukánál, aki ismét hagyta, hogy elhúzza őt pár lépéssel az ellenkező irányba. És végig az arcán volt ez a távolba révedő tekintet, amiről pontosan le lehetett olvasni, hogy mi lesz a helyzet kimenetele: “Mindegy mit csinálsz, akkor is felszálunk a villamosra.” Valójában indifferens volt számára a gyerek akarata, és talán azért ragadott magával ez a helyzet, mert a fiatal anyuka mindeközben egyáltalán nem volt látványosan erőszakos. Egyszerűen csak húzta a gyereket maga után, a hisztit a világ érthetetlen dolgai közé sorolva, mint valami olyan jelenséget, amit majd a gyerek egyszer kinő.

Engem teljesen lefagyasztott ez a hideg távolságtartás, amiben az anyuka volt. Le se bírtam venni róla a szememet. Egy ponton felemelte a kislányt és odébbvitte 3 méterrel, ami aztán végképp kiakasztotta a lányát. Rúgkapált, visított, feszítette magát. Láttam rajta, hogy az ő belső világának ez a lehető legkiszolgáltatotabb helyzet, mert nem érnek le a lábai a földre, nem tud abba az irányba haladni, amerre ő akarna, nem tud erőt kifejteni, hanem egy “monstrum” felkapta és cipeli akarata ellenére. Az anyuka közben teljesen nyugodt hangon magyarázta neki, hogy “Mindjárt jön a villamos.“, amit a gyerek értelemszerűen még véletlenül se hallott meg, és ha hallotta is, csak rontott az érzelmi helyzetén ez az információ.

Megérkezett a villamos, ezen a ponton az anyuka már semmiféle táncot nem járt, hanem mindegy is volt mit csinál a kislány, a karjánál fogva húzta őt maga után, fel a villamosra, ahol leültette egy székre, majd a villamos ajtói becsukódtak és ők eltűntek az életemből. Amíg nem csukódtak be az ajtók, addig hallottam, hogy a kislány ordít, és utána már csak a hang nélküli ordító arcát láttam az ablakok mögött, amikor a villamos elhaladt mellettem. Erre egy férfi hang megszólalt közvetlenül mögöttem: “Látod, hogyan hisztizett az a kislány? Az anyukának így nagyon nehéz. Te okos voltál és nem hisztiztél.” Amikor elhaladtak mellettem, láttam, hogy egy apukához tartozott ez a hang, aki kézen fogva sétált a körülbelül 6 éves fiával, aki valamilyen játékot szorongatott a hóna alatt és megszeppenve figyelte az apja szavait. Az előző jelenet után, ez már csak hab volt a tortán.

Szuper, az egyik szülő felrángatja a gyereket a villamosra, a másik meg letöri a hisztijét, még mielőtt az egyáltalán megjelenhetne. – gondoltam magamban. Ez a szuper ítéletes hangnem bennem, amelyik egyáltalán nem érez együtt a szülővel, és erre az apuka kapcsán jöttem rá, aki viszont együttérzett a nővel, mindegy is milyen ok miatt.

Elképzeltem, hogy ez az anyuka érkezne hozzám egyéni konzultációra és csak ebből a szemszögből ránézve tudtam egyáltalán elkezdeni gondolkozni azon, hogy vajon ő milyen helyzetben lehet? Ő hogyan élte meg a helyzetet, vagy hogy úgy egyáltalán milyen lehet az élete? Mivel küzdhet? Ilyen hidegen a távolba révedő tekintetet, és ennyire nem kapcsolódást a gyerek érzéseihez senki sem produkál jódolgában.

Ennek kapcsán tűnt fel az is, hogy kizárólag a gyerekkel azonosultam ebben a jelenetben, eszembe se jutott a felnőtt pozíció, ami szintén egy jellegzetes mozzanata a hétköznapjaimnak. Nagyon könnyen belecsúszok a belső gyerek pozícióba, és ott megélem a teljes elveszettséget, és azt is, amit az a kislány, hogy hiába rúgkapálok és adok bele minden erőmet, egy “magasabb erő” vonszol maga után olyan irányba, amelyikkel én nem tudok azonosulni, és még csak a kapcsolódást sem érzem kettőnk között. Ebbe a tudatba belefagyva leledzek egy felnőtt testben, miközben fel kellene vennem a felnőtt léttel járó felelősségeket is.

Ilyen értelemben egyáltalán nem állok távol ettől az anyukától sem a viselkedésétől. Mert én nem csak a gyerek vagyok, aki szenved, hanem a felnőtt is, aki vonszolja őt. Én is pont ugyanilyen hidegvérrel bele tudom rángatni magamat helyzetekbe, amikről tudom, hogy annak úgy kell lennie és kész. Ilyenkor nem figyelek az érzéseimre, mert tudom, hogy ha egy pillanatra is beleengedném magamat, akkor elsodornának mint a lavina, vagy egyszerűen csak nem tudom mit kezdjek velük, vagy nem is akarok kezdeni velük semmit sem, mert látom a két szememmel, hogy az ellenkező irányba rángatnak, mint amerre haladni szeretnék. A jelenetet figyelve pont az esett a vakfoltomra, amivel a legtöbb dolgom van – a felnőtt, kapcsolódó jelenlét.

A gyerek pont ugyanazt az érzelmi világot állítja elő a szülőben, amiben ő maga is van.

Tehát ha a gyerek tehetlennek érzi magát, akkor olyan hangon fog visítani, hogy a szülő is kellő mértékben tehetetlennek érezze magát. És a tehetetlenség érzése egy EGYÁLTALÁN nem egyszerű önismereti téma. És itt már tudok is kapcsolódni a szülő szemszögéhez, mert végtelenül mély helyekre katapultál engem is rendszeresen a tehetetlenség érzése, és én is rángatok ebből, elég rendesen.

Egy ilyen helyzetben nem az a kérdés, hogy hogyan valósuljon meg bármelyik résztvevő akarata. Nem az a kérdés, hogy a gyerek el bírja-e húzni a szülőt abba az irányba, amerre ő akar menni, sem az, hogy a szülő el bírja-e húzni a gyereket. Az együttműködésük az egyetlen kérdés, és hogy milyen mélységben tudnak kapcsolódni egymáshoz. A szülő-gyerek viszonylatban a szülő hordozza ennek felelősségét, mert a gyerek nem tart ott, hogy marhára empatizálni tudjon a szülővel, ott meg végképp, hogy átlássa az egész helyzetet, vagy hogy irányba tudja állítani az érzéseit. Ezekre mind a szülő tudja megtanítani, elsősorban azzal, hogy ő mit csinál a saját érzéseivel, például a tehetetlenségével.


ÖNISMERETI RÉTEGEK

Nem ennek a bejegyzésnek a kapcsán készítettem, mégis ide illeszkedik egy videó, amiben az online állítással raktam helyre magamban egy belső hisztit. Az online állítás felületén énrészekkel lehet dolgozni, amik jellemzően oppozícióban állnak egymással amikor nehéznek élünk meg egy helyzetet – lényünk egy része jobbra menne, egy másik meg balra.

A videót itt tudod megnézni: https://www.youtube.com/watch?v=k_yg_-1iYGc&t=340s

Ha vettél már részt állításon, akkor magadat is végig tudod vezetni egy ilyen folyamaton, ha pedig még nem, akkor ajánlom először a vezetett állítást. Részletekért katt ide: https://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/

 


Anyám lánya szerep meghaladása

Anyám lánya szerep meghaladása

A napokban hallgattam meg egy interjút, amiben Dr. Shefali Tsabary az új könyve kapcsán nyilatkozott, aminek címe Radikális felébredés (Radical awakening). A saját keresését és felébredését a kulturális kondicionáltságokból írta meg könyvben és az interjúban arról beszélt, hogy mennyire sötét helyekre került, amikor elkezdett kivetkőzni azokból a szerepekből, amiket éveken keresztül hordozott magán – anya, feleség, jókislány, gondoskodó, kedves, elfogadó és még sorolhatnám a szerepeket, amiket a nők tipikusan magukra öltenek. Ezekbe kapaszkodott, és amikor rájött, hogy ő nem ezek, akkor identitásválságba került.

Megragadott az a rész, ahol arról beszélt, hogy milyen nehéz volt váltani, amikor a lánya szárnyakat bontott és már nem volt úgy rá szüksége, mint addig. Ott vette észre, hogy mennyire identitásának alappillérévé vált addigra az anyai szerep, és amikor effektíve már nem volt erre a szerepre olyan intenzíven szükség, mint addig, válságba került. A szülő – gyerek kötelék soha sem szűnik meg létezni, nem arról van szó, hogy többé már nem anya, de arról viszont igen, hogy nem kell olyan mértékben tartni a gyereket, mint addig.

Ezt a kérdést mindig félválról vettem csak, mert úgy éreztem nem érint engem. Nem vagyok anya, nincs gyerekem, nem kell ebből kilazulnom. A saját anyám viszonylatában eszembe jutott, hogy ő mennyire tud vajon kilazulni a rólam való gondoskodásból, és bőségesen dünnyögtem azon, hogy ha ezt nehezére esett megtenni, az viszont eddig soha nem jutott eszembe, hogy körbenézzek a saját udvarom tájékán. ÉN KILAZULTAM A KISLÁNY SZEREPKÖRBŐL, AMIÓTA FELNŐTTEM?

Letettem azt, hogy anyukám kislánya legyek?

Letettem azt, hogy tőle várjam az oltalmat, a biztonságot, a választ az Univerzum minden kérdésére?

Azt találom, hogy ezen a téren nem végeztem el a munkát teljesen. Nem lazultam ki abból, hogy a kislánya legyek. És itt megint csak nem arról beszélek, hogy miután felnőttem már nem vagyunk szülő-gyerek kapcsolatban. Sokkal inkább a felelősség kérdését vitatom most, és hogy ki hová rakja az identitása súlypontját. Identitásom súlypontját még mindig a kislányságba rakom sokféle képpen.

A kedvesem ilyen gondolatmenetek végén meg szokta kérdezni: És most, hogy erre rájöttél, mit csinálsz ezzel?

Mert általában jól rájövök az ilyen bölcsességekre, aztán minden ugyanúgy marad, mint addig is volt. Van bennem egyrészt jó nagy adag tanult tehetetlenség, hogy erre már baszd meg annyiszor ráláttam, annyiszor kezdtem el másként viselkedni, és mégis újból-és újból azt tapasztaltam meg, hogy még mindig ugyanazon a körön futok, érztem szerint nem léptem feljebb a spirálon. Olyan élmény, mintha ásnék egy gödröt, amit azonnal elkezd valaki betemetni, amint egy pillanatig nem nézek oda, majd megint elkezdem ásni, betemeti, ások, betemeti, ások, betemeti, míg a végén kiborulok, hogy a faszom fog ennyit ásni, és otthagyom a gödröt a picsába. Aztán hiába hagytam ott, rájövök, hogy ez sem segít, majd megint elkezdek ásni, betemeti, ások, betemeti. Nagy valószínűséggel éppen most is a jókislánysából írok.

És most, hogy erre rájöttem, mit csinálok ezzel?

Amikor nem vagyok a jókislányságban, sem az ennek teljes ellenfeszülésében és lázadásban, olyankor egyszerűen csak azt érzem, hogy nem kell bocsánatot kérnem az életemért, sem megmagyaráznom, hogy miért ilyen és miért nem más, vagy miért nem gondolok másokat.

Olyankor egyszerűen csak vagyok, békében önmagammal.


Csak ültem és sírtam

Csak ültem és sírtam

Azért nem kezdtem el írni ezt az írást, mert vártam, hogy kitaláljam, hogy miként tudom elrejteni az identitásomat benne, a helyszínt és a valós történést. Ki akartam találni egy átvitt értelmű sztorit, hogy ne kelljen egy az egyben kitálalnom mindent, de ennek csak az lett az eredménye, hogy írói blokkot kaptam. Úgyhogy most hagyom a fenébe az összes köntörfalazást és leírom azt, amit akarok, úgy ahogy volt. ..

Este, nem sokkal sötétedés előtt érkeztem meg Pilisszántóra. Egy túra kapcsán jöttem megnézni a helyszínt, hogy ne az idevezetett turistákkal lássam én is először életemben, hanem legyen róla valami fogalmam. Ha nem lett volna a túra és Antónia nem találja ki, hogy hozzuk el ide a csoportot, valószínűleg magamtól nem jutott volna az eszembe. Pilisszántót állandóan összekevertem Pilisszentkeresztel, meg Piliszentlászlóval meg az esetleges többi Pilis- kezdetű faluval a környéken és képtelen voltam megjegyezni, hogy melyikben milyen nevezetesség található. Végül mégis azon a napon szerencsésen megtaláltam azt, amit kerestem – a domboldalban felépített Boldogasszony kápolnát. 

Felzarándokoltam az odavezető Csillagösvényen, hogy megtekintsem a fából faragott domborműveket és nem sokkal sötétedés előtt elértem a fehér kőből épített kápolnát is. Általában szkeptikus vagyok amikor azt mondják, hogy egy helynek “energiája” van, de ennek basszus van. Persze az is lehet, hogy ott akkor számomra volt … Egy férfi beszélgetett a kápolna bejárata előtt két nővel. Úgy tűnt, hogy a falu lakosai. És innentől kezdve érzékeltem, hogy az események úgy vannak felfűzve egymásra mint a gyöngyök egy nyakláncon, minden tökéletesen passzol egy képbe, egy élménybe, ami kibontakozott előttem, mint egy filmjelenet.

Ahogy elsétáltam a szikla széléhez, hogy megnézzem az alattunk elterülő szikla színházat, meghallottam a két nő és a férfi párbeszédét. Az egyik nő megkérdezte a férfitól, hogy sikerült-e már feldolgoznia. A férfi azt felelte, hogy igen, de akkor is minden este eszébe jut, hogy átmegy az anyukájához és megnézi, hogy mi van vele. Aztán rögtön eszébe jut az is, hogy már nem kell átmennie… Nehéz megszoknia, hogy már nincs. Erre a nő válaszolta, hogy igen, megérti, de vigasztalhatja őt a tudat, hogy már jó helyen van.

Ez a rövid jelenet olyan volt, mintha valaki elmozdított volna bennem egy sziklát és megindult vele az összes többi is, amik erre voltak rápakolva. Miért volt pont ott, pont akkor az a férfi és pont ezt mondta, pont akkor, amikor én ezt hallottam? Ésszel soha sem értettem az ilyen helyzeteket….

Mintha a nőknek és a férfinak csak ennyi lett volna a szerepük, kisvártatva el is tűntek a helyszínről én pedig bementem a kápolnába. Nagyon egyszerű építmény, egy kis kupola az egész, bent körbe a fal mentén le lehet ülni, a helység közepén egy kör alakú oltár áll, amin gyertyák égnek és a bejártattal szemben egy emberméretnél nagyobb Mária szobor ül, aki tulipánt tart a kezében. Ez a Boldogasszony szobor valahogy nem hasonlít egyikre sem, amiket eddig láttam. Más kisugárzása van. 

Bementem, leültem és éreztem, hogy olyan mintha anyaméhben lennék. Nem volt bent senki sem rajtam kívül, csak ez a Boldogasszony szobor és az égő gyertyák. Rövid időn belül elkezdtek csurogni a könnyeim. Magam sem tudom, hogy miért. Eszembe jutott anyu és hogy milyen érzés lenne, ha meghalna. Szégyellettem magamat azért a gondolatért, hogy az apu halálát túl lehetett élni, mert hiszen megmaradt anyu. Na de ha anyu meghalna? Első pillanatban azt éreztem, mintha ez után nem is lenne élet, eluralkodott rajtam az “így meg már mi dolgom lenne a földön, ha ő nem lenne?” Éreztem, hogy a Boldogasszony felé irányuló tisztelet és szeretet a vallásokban is először a földi anya iránt érezett szeretetből (vagy azon keresztül) indul el, még akkor is, ha az emberek ezt nem tudatosítják. Biztos, hogy vannak isteni dimenziói is ennek a szeretetnek, de a földi anya a kapu ezekhez. Az volt a fantáziám, hogy a szobrász, aki a Boldogasszony szobrot elkészítette ide a kápolnába is a földi anyján keresztül kapcsolódott a Boldogasszony energiához, a kápolna megálmodója és a kápolna megtervezője is ugyanígy. Mert én is akármit írok, nem tudok nem írni a földi emberek által megélt érzéseimről, akármilyen sztoriba és fedőnevekbe is bújtatom ezeket.

És akkor jött az az érzés, hogy ha anyu meghalna, akkor talán engem is megnyugtatna, ha építenék az ő emlékére egy ilyen kápolnát, hogy megmaradjon egy fizikai forma, ami kifejezné őt és továbbra is lenne lehetőségem kapcsolódni hozzá, még akkor is, ha a teste eltűnne… kápolnába önteném a szeretetemet. Közben továbbra is csurogtak a könnyeim, már nem is igyekeztem megállítani őket. Aztán mivel ott ült ez a csoda nő a kápolnában, megkérdeztem tőle, hogy mégis mit csináljak most ezzel az érzéssel magamban? Hogyan lehet kibírni az anyahiányt? Még nem halt meg anyu, mégis iszonyatos mélységében tört rám ez az érzés. Úgy éreztem, mintha függenék a fizikai megtestesülésétől és nem érdekelt abban a pillanatban semmilyen ezo, spirituális, sem vallásos, vagy egyéb magyarázat arról, hogy létezik lelkünk, ami soha sem hal meg, és mindannyian össze vagyunk kötve, és igazából soha nem tűnünk el, és ha meghal, akkor megőrizhetem a szívemben… Egyik sem nyugtatott meg ezek közül. Igen is történik valami nagyon komoly, amikor egy ember fizikai megnyilvánulása eltűnik.

Azt éreztem, mintha jött volna egy válasz a szobortól: “A válasz a kérdésedre benned van.”  Hát, ez elég sablonosra sikeredett válasz volt, gondoltam magamban. És mint egy tanácstalan kisgyerek, állandóan ismételgettem magamban, hogy “DE HOL? HOL VAN EZ? HOL VAN BENNEM?” Vagy 10x megkérdeztem ezt a “HOL?”-t. Persze azonnal eszembe jutott, hogy biztos a szívemben. De nem tudtam ezzel sem kezdeni semmit. De hol a szívemben? És azt mégis hogy érzem? És ez egyébként sem elég és nem nyugtat meg. De a szobor már mást nem akart mondani.

Amikor a tanácstalanságom és elkeseredettségem elérte a tetőfokát, akkor hirtelen “megvilágosodtam”. Értelmet nyert az, hogy a válasz bennem van, hiszen én magam vagyok az. Anyuból születtem. Jóformán testi szinten az ő sejtjeiből épültem fel a méhében, tehát minden egyes sejtemben benne van. Magamban hordozom, nem csak átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Hirtelen ez a tény meghaladta a puszta logikai értelmét és nem csak értettem, hanem éreztem is, hogy így van. Persze ettől még jobban elkezdtem sírni, mert rájöttem, hogy ilyen módon anyu velem marad nem csak lélekben, hanem testi szinten is, egészen addig, amíg én is testben leszek itt a földön. Én az ő folytatása vagyok és nem csak az övé, az összes felmenőm bennem testesül meg ebben a pillanatban. 

Aztán hirtelen a szeretet, amit éreztem magamban anyu iránt és ami akkora volt, hogy el sem akart férni bennem, magamra irányult, mert hát azonosítottam magamat anyuval. Egy igazi önszeretet bomba volt, de szó szerint. Nem volt egyszerű befogadni, elfogadni, elhinni, hogy ennyi szeretet tud irányulni felém, belém, körém. Szerintem ezt a szeretetet érezheti egy anya a gyereke iránt. Tuti fix, mert anyu nem csak erre rájött, hogy én belőle vagyok, hanem testi szinten meg is élte, hogy magában és magából növesztett fel. De nem átvitt értelemben, hanem tényleg! Fizikailag, megfoghatóan.

A következő pillanatban én lettem a kápolna, amiben ültem. Úgy éreztem, mintha ugyanolyan lennék, mint ez a kápolna, vagyis hogy konkrétan a méhem rendelkezik ugyanilyen energiával és ugyanezt tudom potenciálisan csinálni másokkal, mint amit most a kápolna csinált velem. Közben rám sötétedett és el kellett indulom visszafelé, úgyhogy végül ott hagytam az égő gyertyákat és mondtam a csoda nőnek, hogy még visszajövök.

Majdnem Pestig folytatódott a sírásom. Nem tudom mit sírtam ki, de valami nagyon fel akart szabadulni belőlem. Nagyon sokszor elismételtem, most már hangosan is, mert tudtam, hogy az autóban senki sem hall meg engem, hogy “Az anyukámat akarom” és ez egy annyira ősi, annyira mély, semmihez sem hasonlítható ragaszkodás volt, hogy úgy éreztem, nincs ehhez hasonló. Ez maga volt a ragaszkodás az Élethez, de nem csak a mostani élethez, hanem mintha sok-sok anyán keresztül húzódó élet fonál lett volna.

Mindig küzdöttem azzal, hogy érezzem, hogy szeretem a testemet, hogy érezzem, mi a jó neki. Hajlamos vagyok túlfeszíteni a húrt, nem megérezni, hogy mikor elég valamiből. De ezzel a rám vetült óriási anyai szeretettel teljesen más volt a képlet. Hirtelen tudtam tisztelni a testemet, mint valami legfelsőbb szent jót. Akartam, hogy jó legyen neki, akartam, hogy megkapjon minden törődést (magamtól), többször megérintettem a kezemmel a combomat és semmihez sem hasonlítható érzés volt. Még akkor sem éreztem ilyet, mikor az életemben a legszerelmesebb voltam és éreztem a másik érintését, vagy én adtam ebből az érzésből érintést. Ez túlszárnyalta még azt is.

Egy pillanatra kúszott csak be az elvárás érzése. Hogy ha én vagyok az őseim folytatása, akkor “rajtam a világ szeme” és valami nagyon jelentőset kell véghez vinnem. De ez 2 másodperc alatt felolvadt abban az aurában, ami körbevett. Egyszerre volt igaz az, hogy én ők vagyok és az, hogy valami teljesen egyedi vagyok, ami nem ők. Egyszerre volt rajtam a világom szeme és mégsem figyelt rám senki sem. Nem volt elvárásuk, semmilyen sem. Eszembe jutott az is, hogy mi lesz, ha soha sem lesz gyerekem? Ha nem adom tovább az életet, ha megállítom a generációk fonalát magamban. Azonnal láttam lelki szemeim előtt egy csepkőbarlangot és abban egy képződményt, amelyik több különböző magasságú, szorosan egymás mellé tapadt “csúcsból” állt. Láttam, hogy én egy vagyok ezekből és az én “vonalam” megáll növekedni egy bizonyos magasságban. Nem párosult ehhez az az érzés, hogy tovább kellene növekednem. Én ilyen csepkő voltam és ez teljesen rendben volt, mert beleillettem a képbe. Nem volt szabványosított magasság ameddig nőnöm kellett volna. 

Amikor beértem a városba, a Duna másik partján megláttam a kivilágított Parlamentet. Lehet, hogy a megélésem hatására, de belém hasított az érzés, hogy ez is ugyanabból az anyai energiából született meg, csak valaki (vagy inkább valakik) sokkalta-sokkalta intenzívebben érezték, mint én most, hogy egy ekkora művet voltak képesek tető alá hozni általa. És ők is ehhez a monumentális égi teremtő anyai energiához a saját földi anyjukon keresztül kapcsolódtak elsősorban. Abban a pillanatban ez a gondolat teljesen fenomenálisnak tűnt nekem. És volt még egy hozadéka az élménynek. Amíg intenzívem benne voltam a megélésben, olyan volt, mintha teremtődött volna körülöttem egy áthatolhatatlan védelmi energia, hogy bármi félresikerülhet az életemben, ez az anyai szeretet megmarad, nem tűnik el. Iszonyatosan sokat tudok izgulni azon, hogy elég jó vagyok-e, elég jól megtanultam-e a leckét, elég jó dolgokat hozok-e létre, elég jól élem-e az életemet. Sokszor tudom megélni a megszégyenülést ennek kapcsán…. de ebben a szeretet aurában teljesen sérthetetlennek éreztem magamat. A “nemjóság” megszűnt létezni, anya határtalanul szeretett, feltétel nélkül.

Fokozatosan ez az élmény szertefoszlott a következő napokban. Nem fordult tőle 180 fokot az életem, de azt is érzem, hogy valahová lerakódott bennem és nem fog teljesen eltűnni, ugyanis utat nyitott más ehhez hasonló élményekhez. És tudom azt is, hogy valószínűleg meg fog érkezni a párja is, az ugyanilyen minőségű apai energia megélése. Mert lehet, hogy az anya méh teremti meg és hozza tető alá a dolgokat, de az apai “robbantja” be az életet. Ebben a pillanatban ezt még csak értem, még nincs hozzá testi megélésem.

Ami a legfontosabb az az, hogy a földi anyát szeretni jó és áldásos, mert ha ennek a szeretetnek a mélyére megyek, akkor a legalján kinyílik az egész Univerzum. És az se baj, ha a hiánya fáj, mert mélyen fájni csak akkor tud, ha ugyanilyen mélyen szeretem.

Az otthont teremtő erő

Az otthont teremtő erő

10568901_10152341572078722_4055016217048376537_nAnnak amit teremtesz felbecsülhetetlen az értéke, nem lehet pénzben kifejezni, ezért soha nem fogod tudni felhasználni a számok világában bizonyítéknak arra, hogy valamit elértél. Nem hoz neked rangot és elismerést és a belefektetett energia mértékét is csak azok tudják értékelni, akik ugyanezt végig csinálták és ugyanide eljutottak, ahol te vagy.

Egy nappaliban ülök, vasárnap délután, egy családdal körülvéve. Ahelyett, hogy családot építsek inkább mindig is cégvezető akartam lenni, magas fizetést kapni, hogy úgy erezzem elértem valamit. Nem akartam végig csinálni ugyanazt, amit te, mert úgy éreztem, hogy ezért nem érdemes élni. Nem érdemes  küzdenem azért, hogy legyen egy családom, mert jutalmul azt fogom kapni, hogy vasárnap az amúgy is 30 fokos hőségben nekem majd a húsleves felett kell izzadnom, ahogy téged láttalak sokszor. A családomért jutalmul azt kapom, hogy fel kell szednem a földről a szennyest, amit eldobáltak, hogy ki tudjam mosni, ahogy téged láttalak megtenni. Én nem erre a dicsőségre vágytam. Arról álmodoztam, hogy akkor fogom igazán élvezni az életemet, ha nem ezen az úton fogok menni, nem anya leszek, hanem valami sokkalta “többet” érek el ennél. (tovább…)

Véremet ontom

Véremet ontom

A távolban ácsorgok és onnan nézem a jelenetet. Japán arcvonásokkal rendelkező lányt látok. Gunyoros arckifejezése van, folyamatosan félmosolyra van húzva a szája és fölényesség sugárzik a szeméből. Fenyegetőzik, hogy ismét felvágja az ereit, ahogy már többször megtette a múltban. Az anyjának szövegel, nála valamivel alacsonyabb nőnek, aki szintén japán és aki egy fehér konyharuhát tart a kezében.
“Megteszem. Megint megteszem. Majd meglátod … aztán már hiába fogsz sajnálkozni.” – mondja a lány nyugodt hanggal, de mégis valami hihetetlenül agresszív sugárzik az egész lényéből. Idegesít engem, legszívesebben arcon vágnám őt, hogy hallgasson el végre és vegye észre magát. Az anyja is megelégeli a jelenetet, úgy látom elfogyott a türelme. Dühösen a lányhoz vágja a konyharuhát:
Akkor tedd! Te életed!”  (tovább…)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0