Azért nem kezdtem el írni ezt az írást, mert vártam, hogy kitaláljam, hogy miként tudom elrejteni az identitásomat benne, a helyszínt és a valós történést. Ki akartam találni egy átvitt értelmű sztorit, hogy ne kelljen egy az egyben kitálalnom mindent, de ennek csak az lett az eredménye, hogy írói blokkot kaptam. Úgyhogy most hagyom a fenébe az összes köntörfalazást és leírom azt, amit akarok, úgy ahogy volt. ..

Este, nem sokkal sötétedés előtt érkeztem meg Pilisszántóra. Egy túra kapcsán jöttem megnézni a helyszínt, hogy ne az idevezetett turistákkal lássam én is először életemben, hanem legyen róla valami fogalmam. Ha nem lett volna a túra és Antónia nem találja ki, hogy hozzuk el ide a csoportot, valószínűleg magamtól nem jutott volna az eszembe. Pilisszántót állandóan összekevertem Pilisszentkeresztel, meg Piliszentlászlóval meg az esetleges többi Pilis- kezdetű faluval a környéken és képtelen voltam megjegyezni, hogy melyikben milyen nevezetesség található. Végül mégis azon a napon szerencsésen megtaláltam azt, amit kerestem – a domboldalban felépített Boldogasszony kápolnát. 

Felzarándokoltam az odavezető Csillagösvényen, hogy megtekintsem a fából faragott domborműveket és nem sokkal sötétedés előtt elértem a fehér kőből épített kápolnát is. Általában szkeptikus vagyok amikor azt mondják, hogy egy helynek „energiája” van, de ennek basszus van. Persze az is lehet, hogy ott akkor számomra volt … Egy férfi beszélgetett a kápolna bejárata előtt két nővel. Úgy tűnt, hogy a falu lakosai. És innentől kezdve érzékeltem, hogy az események úgy vannak felfűzve egymásra mint a gyöngyök egy nyakláncon, minden tökéletesen passzol egy képbe, egy élménybe, ami kibontakozott előttem, mint egy filmjelenet.

Ahogy elsétáltam a szikla széléhez, hogy megnézzem az alattunk elterülő szikla színházat, meghallottam a két nő és a férfi párbeszédét. Az egyik nő megkérdezte a férfitól, hogy sikerült-e már feldolgoznia. A férfi azt felelte, hogy igen, de akkor is minden este eszébe jut, hogy átmegy az anyukájához és megnézi, hogy mi van vele. Aztán rögtön eszébe jut az is, hogy már nem kell átmennie… Nehéz megszoknia, hogy már nincs. Erre a nő válaszolta, hogy igen, megérti, de vigasztalhatja őt a tudat, hogy már jó helyen van.

Ez a rövid jelenet olyan volt, mintha valaki elmozdított volna bennem egy sziklát és megindult vele az összes többi is, amik erre voltak rápakolva. Miért volt pont ott, pont akkor az a férfi és pont ezt mondta, pont akkor, amikor én ezt hallottam? Ésszel soha sem értettem az ilyen helyzeteket….

Mintha a nőknek és a férfinak csak ennyi lett volna a szerepük, kisvártatva el is tűntek a helyszínről én pedig bementem a kápolnába. Nagyon egyszerű építmény, egy kis kupola az egész, bent körbe a fal mentén le lehet ülni, a helység közepén egy kör alakú oltár áll, amin gyertyák égnek és a bejártattal szemben egy emberméretnél nagyobb Mária szobor ül, aki tulipánt tart a kezében. Ez a Boldogasszony szobor valahogy nem hasonlít egyikre sem, amiket eddig láttam. Más kisugárzása van. 

Bementem, leültem és éreztem, hogy olyan mintha anyaméhben lennék. Nem volt bent senki sem rajtam kívül, csak ez a Boldogasszony szobor és az égő gyertyák. Rövid időn belül elkezdtek csurogni a könnyeim. Magam sem tudom, hogy miért. Eszembe jutott anyu és hogy milyen érzés lenne, ha meghalna. Szégyellettem magamat azért a gondolatért, hogy az apu halálát túl lehetett élni, mert hiszen megmaradt anyu. Na de ha anyu meghalna? Első pillanatban azt éreztem, mintha ez után nem is lenne élet, eluralkodott rajtam az „így meg már mi dolgom lenne a földön, ha ő nem lenne?” Éreztem, hogy a Boldogasszony felé irányuló tisztelet és szeretet a vallásokban is először a földi anya iránt érezett szeretetből (vagy azon keresztül) indul el, még akkor is, ha az emberek ezt nem tudatosítják. Biztos, hogy vannak isteni dimenziói is ennek a szeretetnek, de a földi anya a kapu ezekhez. Az volt a fantáziám, hogy a szobrász, aki a Boldogasszony szobrot elkészítette ide a kápolnába is a földi anyján keresztül kapcsolódott a Boldogasszony energiához, a kápolna megálmodója és a kápolna megtervezője is ugyanígy. Mert én is akármit írok, nem tudok nem írni a földi emberek által megélt érzéseimről, akármilyen sztoriba és fedőnevekbe is bújtatom ezeket.

És akkor jött az az érzés, hogy ha anyu meghalna, akkor talán engem is megnyugtatna, ha építenék az ő emlékére egy ilyen kápolnát, hogy megmaradjon egy fizikai forma, ami kifejezné őt és továbbra is lenne lehetőségem kapcsolódni hozzá, még akkor is, ha a teste eltűnne… kápolnába önteném a szeretetemet. Közben továbbra is csurogtak a könnyeim, már nem is igyekeztem megállítani őket. Aztán mivel ott ült ez a csoda nő a kápolnában, megkérdeztem tőle, hogy mégis mit csináljak most ezzel az érzéssel magamban? Hogyan lehet kibírni az anyahiányt? Még nem halt meg anyu, mégis iszonyatos mélységében tört rám ez az érzés. Úgy éreztem, mintha függenék a fizikai megtestesülésétől és nem érdekelt abban a pillanatban semmilyen ezo, spirituális, sem vallásos, vagy egyéb magyarázat arról, hogy létezik lelkünk, ami soha sem hal meg, és mindannyian össze vagyunk kötve, és igazából soha nem tűnünk el, és ha meghal, akkor megőrizhetem a szívemben… Egyik sem nyugtatott meg ezek közül. Igen is történik valami nagyon komoly, amikor egy ember fizikai megnyilvánulása eltűnik.

Azt éreztem, mintha jött volna egy válasz a szobortól: „A válasz a kérdésedre benned van.”  Hát, ez elég sablonosra sikeredett válasz volt, gondoltam magamban. És mint egy tanácstalan kisgyerek, állandóan ismételgettem magamban, hogy „DE HOL? HOL VAN EZ? HOL VAN BENNEM?” Vagy 10x megkérdeztem ezt a „HOL?”-t. Persze azonnal eszembe jutott, hogy biztos a szívemben. De nem tudtam ezzel sem kezdeni semmit. De hol a szívemben? És azt mégis hogy érzem? És ez egyébként sem elég és nem nyugtat meg. De a szobor már mást nem akart mondani.

Amikor a tanácstalanságom és elkeseredettségem elérte a tetőfokát, akkor hirtelen „megvilágosodtam”. Értelmet nyert az, hogy a válasz bennem van, hiszen én magam vagyok az. Anyuból születtem. Jóformán testi szinten az ő sejtjeiből épültem fel a méhében, tehát minden egyes sejtemben benne van. Magamban hordozom, nem csak átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Hirtelen ez a tény meghaladta a puszta logikai értelmét és nem csak értettem, hanem éreztem is, hogy így van. Persze ettől még jobban elkezdtem sírni, mert rájöttem, hogy ilyen módon anyu velem marad nem csak lélekben, hanem testi szinten is, egészen addig, amíg én is testben leszek itt a földön. Én az ő folytatása vagyok és nem csak az övé, az összes felmenőm bennem testesül meg ebben a pillanatban. 

Aztán hirtelen a szeretet, amit éreztem magamban anyu iránt és ami akkora volt, hogy el sem akart férni bennem, magamra irányult, mert hát azonosítottam magamat anyuval. Egy igazi önszeretet bomba volt, de szó szerint. Nem volt egyszerű befogadni, elfogadni, elhinni, hogy ennyi szeretet tud irányulni felém, belém, körém. Szerintem ezt a szeretetet érezheti egy anya a gyereke iránt. Tuti fix, mert anyu nem csak erre rájött, hogy én belőle vagyok, hanem testi szinten meg is élte, hogy magában és magából növesztett fel. De nem átvitt értelemben, hanem tényleg! Fizikailag, megfoghatóan.

A következő pillanatban én lettem a kápolna, amiben ültem. Úgy éreztem, mintha ugyanolyan lennék, mint ez a kápolna, vagyis hogy konkrétan a méhem rendelkezik ugyanilyen energiával és ugyanezt tudom potenciálisan csinálni másokkal, mint amit most a kápolna csinált velem. Közben rám sötétedett és el kellett indulom visszafelé, úgyhogy végül ott hagytam az égő gyertyákat és mondtam a csoda nőnek, hogy még visszajövök.

Majdnem Pestig folytatódott a sírásom. Nem tudom mit sírtam ki, de valami nagyon fel akart szabadulni belőlem. Nagyon sokszor elismételtem, most már hangosan is, mert tudtam, hogy az autóban senki sem hall meg engem, hogy „Az anyukámat akarom” és ez egy annyira ősi, annyira mély, semmihez sem hasonlítható ragaszkodás volt, hogy úgy éreztem, nincs ehhez hasonló. Ez maga volt a ragaszkodás az Élethez, de nem csak a mostani élethez, hanem mintha sok-sok anyán keresztül húzódó élet fonál lett volna.

Mindig küzdöttem azzal, hogy érezzem, hogy szeretem a testemet, hogy érezzem, mi a jó neki. Hajlamos vagyok túlfeszíteni a húrt, nem megérezni, hogy mikor elég valamiből. De ezzel a rám vetült óriási anyai szeretettel teljesen más volt a képlet. Hirtelen tudtam tisztelni a testemet, mint valami legfelsőbb szent jót. Akartam, hogy jó legyen neki, akartam, hogy megkapjon minden törődést (magamtól), többször megérintettem a kezemmel a combomat és semmihez sem hasonlítható érzés volt. Még akkor sem éreztem ilyet, mikor az életemben a legszerelmesebb voltam és éreztem a másik érintését, vagy én adtam ebből az érzésből érintést. Ez túlszárnyalta még azt is.

Egy pillanatra kúszott csak be az elvárás érzése. Hogy ha én vagyok az őseim folytatása, akkor „rajtam a világ szeme” és valami nagyon jelentőset kell véghez vinnem. De ez 2 másodperc alatt felolvadt abban az aurában, ami körbevett. Egyszerre volt igaz az, hogy én ők vagyok és az, hogy valami teljesen egyedi vagyok, ami nem ők. Egyszerre volt rajtam a világom szeme és mégsem figyelt rám senki sem. Nem volt elvárásuk, semmilyen sem. Eszembe jutott az is, hogy mi lesz, ha soha sem lesz gyerekem? Ha nem adom tovább az életet, ha megállítom a generációk fonalát magamban. Azonnal láttam lelki szemeim előtt egy csepkőbarlangot és abban egy képződményt, amelyik több különböző magasságú, szorosan egymás mellé tapadt „csúcsból” állt. Láttam, hogy én egy vagyok ezekből és az én „vonalam” megáll növekedni egy bizonyos magasságban. Nem párosult ehhez az az érzés, hogy tovább kellene növekednem. Én ilyen csepkő voltam és ez teljesen rendben volt, mert beleillettem a képbe. Nem volt szabványosított magasság ameddig nőnöm kellett volna. 

Amikor beértem a városba, a Duna másik partján megláttam a kivilágított Parlamentet. Lehet, hogy a megélésem hatására, de belém hasított az érzés, hogy ez is ugyanabból az anyai energiából született meg, csak valaki (vagy inkább valakik) sokkalta-sokkalta intenzívebben érezték, mint én most, hogy egy ekkora művet voltak képesek tető alá hozni általa. És ők is ehhez a monumentális égi teremtő anyai energiához a saját földi anyjukon keresztül kapcsolódtak elsősorban. Abban a pillanatban ez a gondolat teljesen fenomenálisnak tűnt nekem. És volt még egy hozadéka az élménynek. Amíg intenzívem benne voltam a megélésben, olyan volt, mintha teremtődött volna körülöttem egy áthatolhatatlan védelmi energia, hogy bármi félresikerülhet az életemben, ez az anyai szeretet megmarad, nem tűnik el. Iszonyatosan sokat tudok izgulni azon, hogy elég jó vagyok-e, elég jól megtanultam-e a leckét, elég jó dolgokat hozok-e létre, elég jól élem-e az életemet. Sokszor tudom megélni a megszégyenülést ennek kapcsán…. de ebben a szeretet aurában teljesen sérthetetlennek éreztem magamat. A „nemjóság” megszűnt létezni, anya határtalanul szeretett, feltétel nélkül.

Fokozatosan ez az élmény szertefoszlott a következő napokban. Nem fordult tőle 180 fokot az életem, de azt is érzem, hogy valahová lerakódott bennem és nem fog teljesen eltűnni, ugyanis utat nyitott más ehhez hasonló élményekhez. És tudom azt is, hogy valószínűleg meg fog érkezni a párja is, az ugyanilyen minőségű apai energia megélése. Mert lehet, hogy az anya méh teremti meg és hozza tető alá a dolgokat, de az apai „robbantja” be az életet. Ebben a pillanatban ezt még csak értem, még nincs hozzá testi megélésem.

Ami a legfontosabb az az, hogy a földi anyát szeretni jó és áldásos, mert ha ennek a szeretetnek a mélyére megyek, akkor a legalján kinyílik az egész Univerzum. És az se baj, ha a hiánya fáj, mert mélyen fájni csak akkor tud, ha ugyanilyen mélyen szeretem.