A félévi vizsgára tanulva, az Indiáról szóló jegyzeteimet böngészve belebotlottam a “szádhu-kba”. A szádhuk vándorló aszkéták, akik lemondtak a világi életről, hogy a végső megvilágosodásnak és Istennek szenteljék magukat. Ami engem megdöbbentett az az volt, hogy a világról való lemondást  annyira komolyan gondolják, hogy a családjuk halottnak nyilvánítja őket és temetést is rendeznek nekik. Tehát egy szádhu annak a világnak a számára, amiben élt gyakorlatilag meghal. szadhu1Szent emberként tisztelik őket, ha belépnek egy templomba Indiában, akkor automatikusan ők lesznek az istentisztelet tárgya, mert egy szádhu még a templomban lévő istenszobroknak is felette áll! Vándorolnak, adományokból élnek és nincs semmi vagyonuk azonkívül, amit magukkal visznek. Ahogy a képeken néztem ez körülbelül azt a ruhát jelenti, ami rajtuk van (ami lényegében egy lepel), egy étel hordozó és egy pokróc, amire le tudnak ülni vagy feküdni. Kész. Ennyi.
Először azt gondoltam, hogy OK, vannak ilyen elszánt emberek, akik ezt megteszik, aztán kiderült, hogy Indiában körülbelül 4-5 millió szádhu él, ami megfelel egész Szlovákia lakosságának!!! Ez olyan, mintha halottnak lenne nyilvánítva egy egész ország lakossága. Döbbenetes számomra. Persze Indiához hasonlítva Szlovákia mérete és lakossága olyan, mint egy nagyobb városé Indiában, de akkor is… 🙂

indian-forestAmi számomra még megdöbbentőbb az az, hogy az aszkéták nem egy amúgy is magányos farkasként leélt életet hagynak el, hanem a családjaikat. Ugyanis minden hindu élete 4 szakaszra osztódik: a tanulás évei, a házas élet évei, az “erdőben időző” évek és a szádhu időszak (persze az utolsó időszak csak a férfiakat érinti, ugyanis a nők nem vándorolhatnak. Azt még jó lenne kiderítenem, hogy miután a férjük szádhu lett, ők mit csinálnak, vagy milyen státuszba kerülnek. Erről nem szólt a jegyzet.) Szóval egy szádhu elhagyja a komplett családját még életében úgy, hogy tudja, soha többet nem fogja látni őket. A gyerekeit, feleségét, unokákat beleértve. Hihetetlen hit és elszántság kellhet ahhoz, hogy egy ilyen döntést meghozzanak. Vagy náluk ez annyira a kultúra része, hogy fenn sem akadnak rajta?

Amiért viszont én fennakadtam rajta az egy másik indok volt. Megmozgatta a fantáziámat az az elképzelés, hogy halottnak nyilvánítsanak engem, miközben én tovább létezem a világban, csak éppen meghalok annak a közegnek a számára, akik közel állnak hozzám. Meghalna egy hosszú évek kemény munkájával felépített személyiségem, ami azoknak az embereknek a rólam alkotott képéből tevődött össze, akik ismernek – család, barátok, ismerősök. Hiába mondom azt magamnak sokszor, hogy egy teljesen független személyiség vagyok, hogy élem az életemet a saját elképzeléseim szerint és nem érdekel, hogy mit mond vagy gondol rólam a családom vagy a barátaim. Ha rászánom az időt és energiát és egy-egy motivációm, elképzelésem mögé nézek, akkor rá kell jönnöm, hogy a környezetem épít fel engem! A kultúra, amibe beleszülettem, elképzelések, amiket az őseim hagyományoztak rám és amiket nem is kell, hogy kimondjanak, azok jönnek a generációs csatornán keresztül, a baráti kör, amibe hosszú éveket töltöttem, az osztálytársak, az Integrál akadémia víziója és életérzése, amit sugároz magából, a Pesti emberek életszemlélete, Magyarország kultúrája, külföldi országok kultúrája, amik eljutnak hozzám könyvek, hírek, fotók, FB-n 🙂 keresztül. Egyszer amikor egyedül töltöttem 6 napot egy erdei házban és csak a saját gondolataimat figyeltem az ötödik nap arra a lesújtó meggyőződésre jutottam, hogy szinte nincs is ÖNÁLLÓ gondolatom!!! Mindegyik hiedelmem, gondolatom, elképzelésem, álmom, tervem valahonnan származik – valakitől inspirálódtam. Szóval teljesen naiv elképzelés, hogy olyan marha függetlenül élem az életemet.

Akarva-akaratlanul átveszem mások elképzelését és beépítem. Persze ezek nem kell, hogy mindig lehúzó elképzelések legyenek. Lehetnek nagyon is inspiratív és előremozdító képek, amik elősegítik a növekedésemet. A cél nem az, hogy megszüntessem ezeket a behatásokat, hanem az észrevegyem a létezésüket! És ha látom hogy vannak, meg azt is látom, hogy befolyásolnak engem, akkor tudatosan megválasztom, hogy kiket rendezek magam köré. Milyen videókat nyitok meg, milyen emberektől inspirálódom, milyen könyveket olvasok. Aztán lehet, hogy el lehet érni a végső megszabadulást, amit a szádhuk is megcéloztak, de a jelenlegi mindennapi életemben ezt nem tartom egy praktikus célnak. Legalábbis én nem akarom egyenlőre ennek szentelni az életemet. És még a tudatosan megválasztott tartalmak is csak egy “durva” szint, ugyanis az agy sokkalta több mindent érzékel, értékel és feldolgoz, mint aminek én tudatában vagyok. De legalább ezt a durva takarítást meg tudom csinálni 🙂

Sadhu_In_HaridwarA szádhuk életét elképzelve viszont megjelent bennem még egy érzés. Izgalmasnak éreztem. Maga a szádhu lét nem az izgalomról szól, egy szent célja van, amit szerintem én nem is tudok átérezni, mivel teljesen ismeretlen számomra. Az én szubjektív világomban, amit az eddig átélt évek formáltak a szádhu számomra a szabadságot jelenti. Egy olyan létállapotot képzelek ez mögé, amihez nem kapcsolódnak elvárások a környezetből. Nem kell feltétlenül pénzt keresni, nem kell megfelelni a családi kötelékeknek, a rokonoknak, a barátoknak, senkinek. Azt képzelem ez mögé, hogy saját magam lehetnék. És amikor azonosítottam magamat a szádhu elképzelésemmel, akkor megláttam azokat a dolgokat, amiket most nem csinálok, amilyen most nem vagyok, mert félek attól, hogy a családom szégyelleni fog engem, hogy a többi ember kinevet engem, hogy röhejes leszek, hogy hülyének fognak gondolni, naivnak, túl fiatalnak, túl öregnek és hogy “szádhuvá” válok – magányosan vándorló aszkétává, aki az addig ismert világa számára halott 🙂 És itt keletkezik egy fekete lyuk az elmében, ami önmagát görbíti vissza saját magába. Az elme saját magát zárja kalitkába. Ugyanaz a dolog képezi a vágyat és a félelmet is. Ez általában így van és bénultságot okoz, de csak addig, ameddig csak az egyik oldalt szemléljük- történetesen általában a félelmet sasoljuk nagyon figyelmesen 🙂

Most egy pillanatra felhasználom a szádhu fantáziát… Ha ebben a percben úgy döntenék, hogy elhagyok minden eddigi elképzelésemet magamról, mit tennék a következő percben? Miben lennék más? Miben érezném magamat szabadabbnak ahhoz képest, ami most van? Mit mondanék ki, amit eddig nem mertem kimondani? Hogyan nyilvánulnék meg? A tegnapi énem “halott” (ami egyébként is igaz bizonyos szempontból), milyen a mai? Milyen meghozni a szádhu döntést? Hagyni meghalni a tegnapi énemet, még talán temetést is rendezni neki és mégis élni tovább?  Nagyon félelmetes 🙂 Ez a teljes igazság, de a félelem mellett ott van az izgalom is, valami új születésének az ígérete, egy fantázia arról, hogy amit visszatartok, az már úgyis létezik, teljesen mindegy, hogy én megmutatom a világnak, vagy sem. Már bennem van és ha élni hagyom, akkor én is élni fogok annak ellenére, hogy valami más bennem “meghal”…

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0